Daniell I/10. - Fizess, vesztes!

Minden egyes lépésnél egyre több megrettenő pillantást érzek magamon. Az a kiskölyök abban a kantáros nadrágban azt súgja az apjának: „nézd apu, a bácsi bolond…”, mire az apja bőszen bólogatva arra biztatja, hogy ne bámuljon meg…

Paranoiás vagyok! Miért mondaná?! Más harmincas is mászkál késő délután, egy parkban, túlkoros kamasznak öltözve! Kár, hogy valójában egyet sem látok… magamon kívül. Na jó. Újabb információra jutottam személyemmel kapcsolatban. Tudtam, hogy nem vagyok könnyű eset. Megvannak a saját kis dolgaim, szertartásaim, életstílusom, bogaraim. De! Önmagam előtt is zavarba ejtő elismernem, hogy igen… talán kissé… görcsös vagyok. Itt feszengek egy hatalmas, zöld növénytenger közepén és lassacskán úgy érzem, megfojt a nyakkendő-nélküliség… Másoknál talán ez épp fordítva van… hmm. Melyen ironikus. Nem ez az egy, ami nem rendeltetésszerűen működik nálam… de legalább tudok magamon röhögni! Ezt odaírom a jó tulajdonságaim mellé, hogy kissé kiegyensúlyozzam a „mandzsetta-mániákusságomat”, ahogy Daniell mondaná. Na, már idézek is tőle. Fantasztikus. Mi jöhet még?! Lassan még megérem, hogy én is úgy kezdek majd beszélni, mint aki egy másik bolygóról jött. Furcsálkodni fogok, ha valami különös, és éhlelni, ha korog a gyomrom…

Annyi minden történt velem az utóbbi időben, röpke pár hét leforgása alatt… és a vége… itt sétálok egy parkban. Zsebre vágott kézzel, ócska tornacipőben, kényelmes farmerban és egy borzalomdíjas pólóban. Fogalmam sincs, ki tervezhette ezt a… nem minősítem ruhadarabot. Talán az ilyesminek nincs is tervezője. A ruhagyár tulaja odasétál gügyögő kétéveséhez, „rajzolj a papának…” és a drága gyermek filctoll pacát meszel a papírlapra és apuci rohan. Gyártósorra hajítja, százezer példányban klónozza. És milliókat kaszál a divatpiacon. Igen. Ez lehet eme fantasztikum születésének a rövid története is. A kis miniatűr pelenkás dizájner, alighanem…

- Ryu-san! Hahóhahóhahóóóódeállati ez a póló!

- Daniell. Kellemes napot.

- Elismerésem, igazán kitettél magadért! Már fel voltam rá készülve, hogy haza hajtlak átöltözni, s közben majd sűrűn skandálom: „A laza öltözék nem azt jeleni, hogy kigombolod a felső inggombot”. Kellemesen kellett csalódnom benned. Állati jól festesz! Olyan nemmindennapisan, kicsit hibbant, de nagyon ott van!

- Mi?

- Tudod! Állejtős szerkóban nyomod! És ez a harci tatu rajta!

- Hol?

- Hát itt! - bök a mellkasomra.

Én ezt nem is vettem észre. Láttam sikátorban egymást baseballütővel ölő, de legalábbis színesre csépelő biliárdgolyókat, de hogy hátul, a szemetes konténerben egy lovagi páncélba öltözött tatu guberál… Azt hiszem, miután ennek a napnak vége, felmosom a lakást ezzel a cérnapazarlással, csak hogy jobb kedvem legyen.

- Ó…

- Szép a pólód.

- Ha röhögni mersz…

- Akkor?

- A fantáziádra bízom.

- Fájni fog, igaz?

- Okos gyerek vagy te, Daniell, és gyorsan tanulsz.

- Bejön, mikor úgy meresztgeted azokat a csokifagyiszínű szemgolyóidat, mint aki bármelyik percben szájhabzást kaphat.

- Daniell, defektes vagy.

- Tudom. Gyogyóbogyómiegymás. Nah. Haladjunk. Miénk a délután. A madarak ugyan nem csicseregnek, mert a szmog és az ólom már régen végzett velük, de csontvázaikat kocogtatja a szél a fáknak ágain… Szép napunk van. Gyíneki.

- Hova? Miért nem jó, ha leülünk itt? - néztem rá megszeppenve.

-Ugyan, ugyan. Hadd dagonyázzam már egy kicsit a győzelmem édes pocsolyájában. Végig foglak cipelni a városon, széjjelszana… Merre is laknak a legközelebbi barátaid? Rittyents kérlek egy nagyjábólos kis skiccet, melyen környékeket érdemes útba ejteni. Tuti, hogy ők is kivik lennének rád és az újhullámos, agyrém szerkódra - hahotázott álkegyetlenül. Épp velem készül kiszúrni és mégis… szeretem ezt a gonoszka kacajt. Kis elvetemült.

Megszánt és csak a parkban mentünk körbe-körbe. Hintáztunk. Én! A velem lévő lökedelem megmutatta, hogy csinált kiskorában - amit úgy egy héttel ezelőttre saccolok, de ő azt mondta, évekkel ezelőtt volt -, szóval Daniell a hintán állva hajtotta magát, azzal a feltett szándékkal, hogy átfordul. Fél óra múlva unszolásomra feladta. De azt mondta, hogy csak egyelőre.

Meglátogattunk egy hot-dog árust. Nem találtam valami bizalomgerjesztőnek és mégis, a dinka két mosolyára már ettem a ki tudja, milyen húsból kreált ételféleséget. Szerelemért szalmonella. Szép kis önfeláldozás részemről, és mindezt azért, hogy boldognak lássam őt. Majd Daniell vattacukroshoz rángatott. Szemlátomást élvezte, hogy most az ő szabályai szerint játszunk, és most gyermeteg lelke színes ragacsra áhítozott… Az enyémet hagyjuk.

- Kettőt kérünk. Zöldalmásat. - És az ember már tekergette is a hurkapálcára a zöldes szálakat.

- Egyet - javítottam ki.

- És a másik milyen, ha nem almás? - Elképzelhetetlen magasságba tornászott szemöldöke alól pillogott rám. - Cseresznyés, epres, barackos?

- Nem kérek.

- Miért?

- Én nem eszem ilyesmit.

- Milyesmit? Finomat?

- Cukrot műanyaggal. Köszönöm, kihagyom.

- Kell a szervezetednek. Kettőt legyen szíves - mosolygott az értetlen árusra.

- Egyet.

- Hogy ellenkezel! Az egészséges életmódhoz hozzátartozik némi szennyeződés bevitele is. Honnan tudná szegény szervezeted, hogy mit ne akarjon, ha sosemnem mutatod meg neki?

- Köszönöm, prof Lewis.

- Szívesen Ryu-san, látom, értesz a szép szóból. Akkor kettőt.

Az árus csípőre tett kézzel bámult rám.

- A mai negatív ételpéldád már megvolt, lásd ismeretlen eredetű döglött állat, kifliben. Egyet.

- Most a hot-dogról beszélsz? Állati volt!

- Valamilyen szempontból igen. Patkányi, esetleg…

- Ugyan már! Kettőt! Zöldet! Édesalmásat!

- Még mindig csak egyet - közöltem határozottan az egyre idegesebben szemmeresztgető emberrel.

- Hát jó. - Daniell eleresztett egy lágy, belenyugvó mosolyt. És nekem egy pillanatra… csak az a mosoly volt.

- Jól van. Kettőt - sóhajtottam legyőzötten.

- Hah! Rögvest elalélok, hogy megaszigor szamuráj-sama engedett nekem.

- Érezd magad megtisztelve.

- Úgy érzem.

Már éppen készültem megfogalmazni csípős kis válaszom, mikor az arcára nézve… már nem is akartam válaszolni. Komolyan mondta.

Egy padon ülve ragacsoltuk magunkat a halványzöld, pókhálószerű cukorszálakkal. Nem ízlett. Már gyerekként sem szerettem az ilyesmit, mégis megettem. Talán helyesebb lenne az „arcomra kentem“ kifejezés. Időként lopott pillantást vetettem a mellettem ülő Daniellre. Egyre többször jut eszembe, hogy vajon csak én látom annak, vagy valóban meseszép? Írni, festeni, költeni, mesélni sem lehet szebbet, mint ez a fiú. Figyeltem, ahogy tündérfinom ujjára tekergeti a játékos zöldséget, s közben le sem veszi a szemét az apró tavacska hullámzó tükrén meg-megcsillanó, elmúló napsugarakról. Vajon tudja-e, hogy van szebb annál, ahogy a narancs sugarak a vízre vetülnek? Ha nem, akkor még nem látta, milyenek is igazán tündökölve. Szomorún búcsúzva, utoljára felragyogva haja borostyánszín selymén, mielőtt alábuknának a horizonton. Ajkainak kedves mosolyával fénylenek fel utoljára. Szép halál. Nézegettem tovább, s a csodáján túl valami más is megérintett. Most furcsa hangulatban játszanak a vonásai… vagy csak érzékeny vagyok ma. Igen. Az utóbbira szavazok.

- Daniell…

Szinte velem párhuzamosan csendült a hangja.

- Ryu-san…

- Igen?

- Tudom, hogy már késő van, és biztos nem akartad az egész délutánod rám fecsérelni, de… nem maradhatnánk még egy kicsit?

Tudtam. Tudtam, hogy bántja valami.

- Szívesen maradok.

Túl komolyan és túl őszintén mondtam a szavakat, de neki fel sem tűnt. Így a jó.

- Köszönöm.

És újra néma csend. Percekig csak hallgatott. Éreztem, hogy van, ami szeretne felszínre jönni.

- Elmondod?

- Annyi minden van.

- És nekem tenger időm.

- Néha úgy érzem… hogy jön az élet egy hatalmas úthengerrel és átgázol rajtam.

- Találó.

- Pörögnek a napok és értelmük egy fikarcnyi sem. Tegnap meghalt egy osztálytársam.

- Ez igazán szomorú. Sajnálom.

- Azt se tudom, ki volt. Nem ismertem, nem beszéltünk, még az arcát sem tudom visszaidézni. Ennyire nem is figyelünk azokra, akik mellettünk élnek? Meghalt valaki, és nekem az égvilágon semmit sem mond. És ez… ez borzasztó. Ott volt ez a lány és egyikünk sem látta, hogy baj van. Vajon mennyi minden van még? Úgy értem, hány száz meg száz olyan dolog, ami felett könnyedén elsiklunk, anélkül, hogy megértenénk, felfognánk, hogy mit is hagyunk a hátunk mögött? Hány fantasztikus, arra méltó dolgot hagyunk érdemtelenül kallódni, csak mert vakon járunk, mindig leszegett fejjel, mindig csak a szürke utat bámulva haladunk, mint akinek felnézni nem is szabad. Mint akiket hajtanak a kitaposott úton, iskola, munka, munka, iskola, pénz, pénz, pénz… és nekünk ez elég. Én nem akarom. Én nem. Kegyetlen valamivé lenni, egy embertelen, szívtelen, lelketlen… én nem. Nekem…

- Nem fogsz - vágtam a szavába. Hirtelen felkapta a fejét, mintha megfeledkezett volna ottlétemről, úgy nézett rám, mintha a semmiből teremtem volna mellette. Aztán a röpke értetlenkedő pillanat után már csak mosolygott.

- Már olyan vagyok.

- Ez nem így… - jöttek ki a számon a szavak, aztán úgy éreztem, felesleges bármit is mondani. Lehet, hogy csak hallgatnom kéne…

- Szeretném, ha…

Életem fénye, édes Daniell, el fog múlni. Hatalmas a lelked, ezért fájsz. Ezért sajogsz. Ezért szeretnéd megváltani a világot… az egész óriási, ostoba világot, s mint ahogy az előbb mondtad… lehet, hogy valamit észre sem veszel… valakit. Mi lenne, ha abban az óriási szívedben adnál nekem helyet? Minden egyes veled töltött perccel úgy érzem, jó lenne nekem ott. Egy apró csücsköt. Mit szólsz? Sokat szeretnék? Túl sokat kívánok? Lehetetlent? De tudod mit? Akit majd oda beengedsz… az a valaki, aki kiérdemli majd azt az eldugott kis zugot odabenn, hidd el nekem, az boldog lesz. A világon a legboldogabb. Lelj oda magadnak egy arra érdemes személyt, Daniell. Kívánom neked.

- Felelj nekem, kérlek, egy kérdésre. - Eltépte gondolataim fonalát, de valahogy nem bánom, talán jobb így.

- Igen?

- Mire gondolsz ilyenkor?

- Hogy?

- Amikor egyik pillanatban még te vagy, aztán hopp, eltűnsz és más leszel. Annyira más. Mire gondolsz ilyenkor?

- Senkire.

- Á. Senkire. Elszóltad magad - nevetgélt fel játékosan, és igaza volt.

- Igen, fél pillanatra rá, már én is tudtam - néztem kicsit zavartan a szürkeszépségekbe…

- Mesélsz róla?

- Daniell, én…

Azt hiszem, talán őrült gondolat, de… mi lenne, ha megmondanám neki? Mi lenne, ha… mi történne, ha csak úgy egyszerűen, itt ezen a kopott padon, ezután a furcsa, vigyorgó, szomorkás nap után, csak úgy elmondanám neki, hogy beleszerettem? Ha elé tenném az érzéseim kusza gombolyagját… Na jó. Vissza a földre. Én barom, hogy juthat egyáltalán ilyesmi az eszembe?!

- Na? Nem mesélsz?

- Inkább nem.

Vajon tényleg alig van hangom, vagy csak én érzem? Ő is hallja, hogy szikkadt torkommal nyelni próbálok? Ahogy dübörög a szívem… Ahogy zokog a lelkem… Ahogy a testem sír utána… miért is hallaná? Ez az én kiváltságom. Érezni az én terhem. Egyedül az enyém.

- De majd egyszer?

- Egyszer.

- Jól van. Szavadon foglak ám!

Csapongó kis idióta. Egyik pillanatban a zűrös és érthetetlen világon töri a fejét, másikban meg úgy mosolyog, mintha szivárványos játékbirodalomban élné az életét. Néztem, ahogy újra a távolt pásztázza. Az utolsó kóbor sugarak még ragyognak egy kicsit aranyhaján… és meg kellett tennem.

Finom mozdulattal nyúltam felé. Ujjaimat végigfuttattam a mézszín pókfonálon, s épphogy csak ujjbegyemmel érintve megcirógattam. Szerettem volna az arcát is érinteni. Tenyerembe zárni. Csak egy apró kis csókot… de nekem nem lehet.

- Csak falevél - mondtam komolyan, mikor az érintésemre rám emelte a tekintetét.

- Köszi.

- Nincs mit. Igazán... nincs mit.