Daniell I/11. - Minden változik

Amikor körülbelül két héttel ezelőtt Daniell bejelentette, hogy „jegeli a projektemet”, nem az volt az első gondolatom, hogy kárba ment idő volt a millió ide-oda program. Levert a víz, hogy ezzel vége az együtt töltött délutánoknak, estéknek. Rettenetesen megrémített az a parányi gondolat, hogy nem látom többet.

Nem így lett. És lehet, hogy ez volt az ijesztőbb változat. Ugyanúgy hívott, meglepetésszerű látogatásokat tett a lakásomon, hóna alatt DVD-vel vagy dobozos kajával vagy csak üres kézzel. Mindegy… szóval minden ment a régiben. Pedig nem volt okunk rá! Nem volt indokunk arra, miért töltjük együtt szabadidőnk majd nyolcvanöt százalékát. Jó. Ez csak félig igaz. Az én okom és mentségem kristálytiszta volt előttem, de az övé… Őt nem tudtam megérteni. Sokszor játszottam a gondolattal, hogy esetleg… talán… lehetséges, hogy érez irántam valamit. Valamit, ami erősebb és titokzatosabb, mint amilyen egy szimpla barátság lehet. Ez magyarázatot adna a dologra. Szeret velem lenni. Tudom, és nem egyszer hallottam az ő szájából is. Volt, hogy csak századmásodpercek választottak el attól, hogy kiöntsem a szívem, de szerencsére mindig közbejött valami, ami megmentett attól, hogy világkatasztrófát okozzak. Később úgyis megbántam volna… Legalábbis mindig szerettem volna ezt hinni, és igazi, ostoba ember módjára mindig sikerült is meggyőznöm magam. Ilyenek vagyunk, és fájt rájönnöm, hogy én sem vagyok kivétel.

Sok mindent feláldoznék, ha csak egy pillanatra is megleshetném, mi forog abban az okos, konok buksiban. De fogalmam sincs róla. Pedig… az idő rohan, és én egyre jobban belekavarodom ebbe a reménytelen szerelem nevű ragacsba. És ha nem tudnám, mi vele a helyzet, bizton állítanám, hogy… hogy megint hülyeségek kavarognak a fejemben. Nem szabad ennyire a rózsaszín, fodros felhők között lebegnem. Persze. A nőfaló fiatal művész egyszer csak ráébred, hogy olthatatlan vágyat érez egy harmincas éveit taposó, bár igen jóképű doki iránt.... Ilyen csak az olcsó meleg ponyvákban van. Létezik egyáltalán ilyen, mint műfaj?

Van, amikor hozzám ér. Ez hülyén hangzik, hiszen az emberek megérintik egymást. Baráti vállon veregetés, viszlát simítás… és mégis tőle egészen más. Ilyenkor egy pillanatra elragad az a gondolat… érzi, amit én. Ébredj, Ryu, folyik a nyálad…

- Baj van?

- …tessék? - nézek fel rá. Fogalmam sincs, miről beszélt…

- Érdekesebb a pohár alja, mint én? Megértelek. Vastag, átlátszó, még némi alkohol is van benne... Kétségtelenül jobb beszélgetőpartner is lehet.

- Gondolkoztam.

- Ryu-san… Nana! Ne etess!

- Pofátlan vagy. Mondta már neked valaki?

- Úgy érted, rajtad kívül? - vigyorog rám elvetemülten, és ilyenkor újfent meg kell állapítanom, hogy csodálatos mosolya van a kis pisisnek. És ebben a pillanatban ismét arra szántam el magam, amire már annyiszor…

- Daniell.

- Mmmgen? Én vagyok.

- Tényleg?

- Jap.

- Kérdezni szeretnék valamit.

- Nosza!

- Várj. Ez nem olyan könnyű.

- Hűha. Komolyosnak hangzik. Figyulok, de ne legyen nagyon magas röptű az a gondolat, mert ivásztam már és lehet, hogy nem fogom fel teljesen.

- Mondd, mégis… mi ez az egész? Úgy értem, mit csinálunk…

- Dany! Te jó ég, Dany!

Amikor felnéztem a poharamból, már egy tüncimaca hagyott pink rúzsfoltokat a bőrén. Hát, amikor az ember épp szerelemvallani készül, ezek a dolgok kicsit zavaróak… Azt hiszem, az arcom vetekedett egy olyan emberével, akit meg-kéjgyilkoltak…

Miután a fürtöshajú bögyitündér befejezte a meglepett Daniell összenyálzását, felém fordult és udvariasan bemutatkozott. Húsz másodperc, és már nem emlékeztem a nevére. Nem is volt rá szükség, mert úgy látszott, ezzel az én szerepem véget is ért. Akár lesétálhattam volna a színpadról, fel sem tűnt volna. Öröm az ürömben - legalább megint valami meghiúsította, hogy barmot kreáljak önmagamból. Francba.

Francbafrancbafrancba…

Emlékszem a pohárra. Mindig tele volt és a kedvem is egyre harangvirágosabb, napsugarasabb, szépazéletesebb lett.

Emlékszem, ahogy cicamica rángatja Daniellt, hogy „tépjünk el, nézd meg az új kecóm, nincs is messze…”

Emlékszem, ahogy elküldöm Danyt, hogy én is már indulni akarok, menjen csak. Érezze jól magát…

Emlékszem, hogy megkérdezte, mit akartam mondani…

Emlékszem, hogy hazudtam neki…

Emlékszem a bugyuta integetésére, mint mindig…

Emlékszem, hogy mosolyogva búcsúztam…

Emlékszem, hogy a pultnak támasztott homlokkal sírtam…

Emlékszem, hogy fájt…

- Hé, doktor úr! Ébresztő!

A kellemesen búgó hangra kinyitottam a szemem. Amit először megláttam, az egy bögre, majd szép lassan kirajzolódott az azt tartó Seiki. Hmm, finom kávéillat. Persze, tudja mit szeretek, milyen kedves tőle, hogy… Mégis mit keres itt?!

Guvadt szemekkel meredtem rá, miközben ülő helyzetbe tornáztam magam.

- Hogy kerülsz ide? - szegeztem neki a felháborodott kérdést, de exem szokásához híven fel sem vette, tökéletes mosolya töretlenül villogott, mint mindig.

- Szerinted, amilyen állapotban voltál, képes lettél volna egyedül kinyitni az ajtót? Azon is meglepődtem, hogy tárcsázni tudtál…

- Gyorshívón vagy…

- Látod? Ez megmagyarázza. Kibaszottul előrelátó vagy te, Ryu.

- Fáj a fejem…

- Ja, hát aki úgy bepiál, mint a szabadnapos apáca, az számíthat egy jó adag utóhatásra másnap. Én csak tudom. Higgy nekem.

Eddig elkerülte a figyelmemet, de most, ahogy agyam kezd teljes kapacitásával üzemelni, lassanként ráébredek… nincs rajta más, csak egy hanyagul a derekára csavarintott törölköző. Körbepillantottam. Ruhái szanaszét hevertek a hálómban. Zakója a földön, inge a fotel karfáján lig-lóg, nadrágja fennakadt az ágytámlán… Meztelen voltam… Az elmém még zsibbadt, de annyira már képes, hogy megállapítsa a nyilvánvalót…

- Mondd, legalább jó volt?

Felnevetett, kezével megigazgatta koromfekete hullámait.

- Kurvára.

- Nekem is? - tudakoltam.

- Ha nem, akkor nagyon jól színlelsz.

- Akkor egészségedre. - Kivettem a kezéből a bögrét és lassan kortyolgatni kezdtem, hogy ezzel rásegítsek mielőbbi fejtisztulásomra. Kóstoltam én a kerámiás koffeint, de képtelen voltam elsiklani a dolog felett - mozivászonnak éreztem magam. Nézett. Arcán titokzatos mosollyal villogott és enyhe kifejezés, hogy idegesített.

- Mi van? - sandítottam rá.

- Ki az a Daniell?

A név olyan váratlanul ért a szájából, hogy egy pillanatra megállt a szívverésem. Éljenek a borzadályos víziók! Szemem előtt rémképek kezdtek eszeveszett kergetőzésbe… Daniell becsönget, mert érdekli, hogy alakult a tegnap estém nélküle és egy félmeztelen pasas, arcán buja mosollyal közli, hogy még alszok… Plusz pontos tény, hogy nem állok, mert azt hiszem, már a padlót nyalogatnám. Azt hiszem, el fogok ájulni. Kezemben megremegett a bögre. Halálra vált arccal néztem a mellettem pimaszul indexelő Seikire.

- Na, mi van? Pánikolsz - nyerített fel. Jó, hogy legalább ő viccesnek találta…

- … Daniell … itt volt? - Szó szerint úgy köhögtem ki a mondatot.

- Haha, tehát ez a rinya tárgya. Nyugodj meg. Nem volt itt senki. - Istenem! Köszönöm! Tartozom neked! - Bár te kétség kívül baszottul szeretted volna… - fűzte hozzá rejtelmes mosollyal.

Kávé, nem kávé, én ehhez még túl kóma vagyok.

- Mi bajod? - mordultam.

- Miért nem mondtad, hogy van valakid? Akkor nem hagytam volna, hogy…

Ezek a mű pillaremegtetések.

- Hazug disznó.

- Tagadtam valaha? - röhögött. - A saját kapcsolataim se zavarnak, miért aggódnék a tieid miatt? De azért cseszettül kíváncsi vagyok, mi a faszomért nem tudok én a te kis románcodról. Mi itt kollektívan aggódunk érted, hogy hamarosan apácának állsz, berozsdál a farkad, te meg közben fű alatt bepasizol.

- Nincs senkim.

- Daniell? Vagy a jobb kezed hívod így? Na, lökd ide, ki az a pasi.

- Senki. Mindegy. Nem érdekes.

Még mindig kajánul vigyorgott… Fantasztikusan jó a kedve. Egész reggel nem lehet lerobbantani a fejéről a hülyébbnél hülyébb mosolyokat. Tényleg jó lehetett a szex. Széthasad a fejem, bár gyanítom, azért kevésbé a mi kis légyottunk, mint inkább a tegnapi alkoholadag okolható.

Rápillantva meg kellett állapítanom, exem még mindig kíváncsi. Közelebb hajolt, megigazgatta a hajam, amolyan hanyag, laza módon, ahogy saját tincseit szokta. Szerintem fölöslegesen fárad, biztos olyan vagyok, mint egy elgázolt sün.

- Baszottul hazudsz.

- Miért már megint?

- A múlt éjjel fantasztikusat szeretkeztünk, azt tudod?

Juhuj. Mióta nem hallottam ezt a szájából…

- Aaa! - kezdtem bele kiigazításába. - Mi nem szeretkezünk, kedves Sei. Már régen nem. Egyszer valamikor még… de az annak idején volt. Még az egyetem alatt. Ne szépítsük. Amit mi csináltunk, azt kefélésnek hívják.

- Igaz - bólogatott, amolyan mindentudó stílusban, ahogy vizit közben volt szerencsém látni. - De most csak fele részben. Tegnap éjjel én keféltem, teszem hozzá, valami fergetegeset. Még holnap is érzem majd, arra rádobnám a kocsimat. De te, barátom, szeretkeztél - és akkor Seiki váltott. Lágyan végigsimított az arcomon, kaptam egy furcsán puha pillantást. - És nem velem.

Talán csak azért adta, hogy könnyebben vegyem a nyakon zuhintásom. Mintha jéghideg vízzel öntöttek volna tarkón. Elcsigázott testem összes baja hirtelen elmúlt, de csak azért, hogy semmi ne vonhassa el a figyelmemet a szívembe hasító nyomorúságos fájdalomról. Éljen. Szánalmasnak éreztem magam. Teljesen elvette az eszem az a kis hülye. Ebbe belerokkanok. Ez sok nekem. Túl sok…

- Ne haragudj. - Nem akartam ilyen helyzetbe hozni. - Sajnálom.

- Kihasználtalak, barátom. Csúnyán.

- Te engem?

- Nem is emlékeztem, milyen veled, amikor szerelmes vagy.

- Nem vagyok szerelmes.

- Újabb hazugság. Etesd az állatkerti majmot. Halványan azért dereng az érzés, és tegnap éjjel olyan volt, vagy talán még olyanabb.

- Mi vagy te, elefánt?

- Miért ne emlékezhetnék? Nem volt az olyan régen…

- Hány ezer év telt már el azóta, hogy lediplomáztunk…

- Na! Engem ne öregíts, basszalak meg! Sok. De én még előbbre mennék… Gimi vége, vagy elsőévesként… akkor volt az igazi. Az egyetemen elromlott. A vége felé nagyon megváltoztál. Más lettél.

Na ez a pofátlanság teteje!

- Én?!

- Igen. Túl elit körökben kezdtél forogni. Már nem tetszett neked az őszinteségem. Nem tudtad tolerálni szabadságról vallott eszméimet, kivételes nyíltságomat, nyitott gondolkodásmódomat.

Hogy lehet valakinek az arcán ennyi bőr?! És mindezt teljes meggyőződéssel, magasra tartott orral közli velem. „Őszinteség, kivételes nyíltság, szabad eszmék”? Ez Seikiről emberi nyelvre fordítva annyit jelent, hogy durva volt, mint egy pokróc, bunkó módon mindenkinek a képébe vágta az általa vélt vagy valós igazságot, és orrba-szájba félredugott.

- Tudod, a kapcsolatunk elején még nem vallottál efféle „eszméket”.

- Ryu, mindig ilyen voltam. Te változtál.

Talán lehet benne némi igazság. Tényleg volt akkor valami abban, ahogy mindig nyersen odamondta a véleményét. Tetszett, hogy mer úgy lázadni, ahogy én sose tettem volna nélküle. Vonzott, hogy mindent képes félvállról, röhögve venni. Ő dumált rá, hogy megnövesszem a hajam, és bár csak elhanyagolható centikkel volt több, ettől a szüleim még jobban gyűlölték, már ha ez lehetséges volt azután a bizonyos eset után… Bár fogalmam sincs, hogy alakult utána.

Leérettségiztem és már biztos volt, hogy elköltözöm. Kollégium, szabadság, Seiki. Hm…Seiki… Már akkor is a legkivételesebb pasik közé tartozott, magas volt, széles vállú, szálkásan izmos, hosszú combú, haja még hosszabb, szinte mindig kibontva lobogott utána, koromfeketéjében cirmosan viselt bordós pirosas tincseket, össze-vissza szaggatott farmerben járt, rövid bőrkabátot hordott és elengedhetetlen kellék volt hozzá az ezüstszürke motorja… Tipikus rosszfiú, akitől a szüleik óvják szegény kislányukat, esetemben kisfiukat… Imádtam. Ő meg engem. Talán vonzotta, hogy lerombolhatja a jófiús imidzsemet, de ha őszinte akarok lenni, mai napig nem tudom, mit látott bennem.

Annak ellenére, hogy kettőnk kapcsolatában ő volt a tapasztaltabb, mégis az én kezembe adta az irányítást - minden téren - és a háttérből hol csendesen, hol erőszakosan navigált, ezzel többé-kevésbé önállóságra kényszerítve.

Pár nappal az elköltözésem előtt már katonás rendben sorakoztak a csomagjaim. „Drága” szüleimtől többször meg is kaptam a három nap alatt, hogy már mennyire vágyom, hogy kiszabadulhassak a kezeik közül, és szabadon élhessem bűnös életem - mert így nevezték és fogalmunk sem volt róla, hogy titokban eddig is züllöttem kedvemre -, de engem akkor már nem érdekelt, visszaszámoltam a napokat, mint a kisiskolások a nyári szünet előtt.

Meglepett, mikor apám közölte, hogy segít beköltözködni. Valójában azért tette, hogy egész úton, hosszú órákig sulykolhassa a fejembe az elcsépelt lemezt, miként helyes élni az életem, hogy mit tehetek és mit nem, nehogy véletlenül szégyent hozzak nagyra becsült fejére, na meg drága családunkra, és példát vehetnék az öcsémről, akinek már menyasszonya van. Blablabla. A kocsiból kiszállva, majdnem megcsókoltam a földet, hogy megérkeztünk és nem kell tovább hallgatnom ezt a lelki beöntést…

Csomagokkal indultunk felkutatni a helyemet az öreg épületben, közben apám tovább oktatott, én meg kétségbeesetten kerestem a szobámat, hogy minél előbb megszabadulhassak tőle. Sosem felejtem el az arcát, és azt az elégedett érzést, ami abban a pillanatban végigszaladt rajtam, hogy láttam a döbbenetét.

Seiki az egyik ágyon hevert, háton, karjai a feje alatt, haja két copfba fogva, rózsaszín csatokkal díszítve. A nagyon apró piros miniszoknya tökéletesen megmutatta, hogy nem nő - mint utólag kiderült, nem bízta a véletlenre, zoknival segítette, hogy egyértelmű legyen -, lazán szaggatott fehér haspólót viselt, és a szája tocsogott a vérvörös rúzstól… Amilyen érzékingerlő férfi volt, annyira borzasztó transzvesztitát varázsolt magából, kizárólag apám, na meg a balhé kedvéért.

Feltápászkodott és hozzám sétált. Úgy marta el a derekam, mint egy kiéhezett vadállat többévi böjt után. Szájára rántott… a csók közben képtelen voltam levenni a tekintetem apám arcáról… Annyira jólesett látni. Évekig úgy tartott, mint egy rabot, próbálta ellenőrizni minden lépésemet. Átnézte, amiket olvasok és elvette a neki nem tetsző könyveket, CD-ket, filmeket, kidobálta az elképzeléseinek nem megfelelő nadrágokat, pólókat, ingeket. Hogy mi szerint szelektált, azt nem értettem, ugyanúgy, mint azt sem, miért keres nálam folyton női ruhákat… Ha anyám nem találta valamelyik göncét, egyből átrámolták a szekrényemet. Sosem éreztem rá késztetést, hogy nőnek öltözzek, és ha így is lett volna, nem az anyám gardróbtartalma után vágyakoznék, ezt többször is közöltem velük, de mintha a falnak beszéltem volna. Ha apám a fejébe vett valamit, akkor attól nem tágított, és ő eldöntötte, hogy kineveli belőlem ezt a „gusztustalan szokásomat”. Egy ideig próbálkoztam elmondani, hogy ez nem úgy megy, hogy az ember felkel egy nap, és azt mondja: „Hm. Mivel tudnám egy csapásra felforgatni az életemet?! Tudom! Mától meleg leszek!”, próbáltam elmagyarázni, hogy ezzel szembesülnöm nekem sokkal nehezebb volt, és hogy kitől várjak segítséget és támogatást, ha nem tőlük, a családomtól, azoktól, akiket szeretek. Kétségbeesetten könyörögtem, hogy ne ítéljenek el, álljanak mellém, és segítsenek azzal, hogy elfogadnak és így talán én is könnyebben emésztem meg ezt az egészet. Apám válasza még most is a fülemben cseng: „Segítséget akarsz? Támogatást? Na, majd adok én neked tanácsot, sőt, utasítalak! Azonnal felhagysz ezzel az egésszel! Az én elsőszülött fiam nem lesz buzi!”. Akárhányszor eszembe jut, elmém mindig éles fájdalommal reagál az emlékekre, nem csak a szívembe martak durva szavai, testem úgy megjegyezte az utána következő verést, hogy még sok év távlatából is pontosan meg tudom mondani, hányszor és hol ütött meg.

Élvezettel néztem az arcát, lelkemen kéjes megelégedettség lett úrrá. Figyeltem iszonyodó tekintetét, ahogy undorodva küzd a hányingerrel, miközben figyeli idősebbik fiát egy női ruhás férfi karjai közt, és nem tehet semmit. Nagykorú voltam, és már azzal sem fenyegethet, hogy az utcára rak… Kicsúsztam a kezei közül. Szerettem volna még nagyobbat rúgni abba a fene nagy önbecsülésébe, még mélyebbre taposni a büszkeségében, törleszteni a borzalmakért. Kicsinyes bosszúnak tűnhet, amit tettem, de nem éreztem annak, a mai napig úgy gondolom, hogy nem volt az. Láttam, hogy a remény apró szikrája még ott csillog szigorú tekintetében, hisz csak álltam ott, mint egy darab fa. Seiki nem adta fel, csókolt, markolászta a derekam, és apám várt, hátha kiszakadok az erőszakos ölelésből, ellököm ezt a valakit, hisz a jól belém vert lecke szerint így kellett volna tennem. Joggal hihette. Hiszen a vége felé feladtam a lázadozást, úgy tettem, ahogy követelte, még lányokkal is randiztam, ez egészen megnyugtatta. De ahogy közeledett az elköltözésem, úgy lett újra egyre bizalmatlanabb velem szemben. És akkor várt, hátha mégis sikerült belőlem „rendes” férfit faragnia. És én nem bírtam ki, fizetni akartam mindenért, mindegy hogy, csak bántani, hogy fájjon neki, hogy kínlódjon, hogy szenvedjen, marja szét a lelkét a fájdalom, hogy egy ilyen elbaszott kölyke van, mint én! Pusztuljon bele a kínba, és én táncolhassak a sírján, lábammal taposva le a hófehér koszorúkat, bemocskolva a helyet, hogy sose nyugodhasson békében.

Kiszakadtam a csókból. Tekintetem a velem szemben álló fiúra fordítottam, végigsimítottam az arcán, ujjammal még jobban elmaszatoltam a bordó rúzst. Hiányoztál - búgtam szerelmesen s éhesen rántottam vissza a számra, nyelvemmel jól láthatóan, vadul hatoltam a festett ajkak közé, tenyeremet a karcsú csípőre, majd a kerek fenekére simítottam, közelebb húztam, ölemet az övéhez nyomtam, belesóhajtottam a csókba, mikor közelebb éreztem a testét. Tompa puffanást hallottam, újra az ajtóra pillantottam, apám reszkető kezéből kihullottak a súlyos csomagok, halott sápadtan állt és nézte, mit művelek egy másik férfival. Szinte éreztem a belőle áradó csalódottságot. Tudtam, hogy sikerült megaláznom, porba tipornom, megsemmisítenem dédelgetett álmait rólam. Boldog voltam, hogy szenvedni láttam. Annyira boldog. Kéjesen tanulmányoztam az arcát, ahogy figyeli perverz játékomat, vonásain egyre jobban eluralkodik az undor és megbotránkozás, a színtiszta gyűlölet, amit irántam táplál. Fáradt szemei úgy meredtek rám, mintha most írtam volna alá a halálos ítéletét. És én bódultan lubickoltam viszolygásának mámorító tengerében. „Szenvedj csak! Feleannyira sem fájhat, mint amit én kaptam éveken keresztül, de fog! Visszafizetem neked! Esküszöm. Esküszöm!” Lehunyt szemmel élveztem tovább a bosszú édes csókját, mert az volt, mint a méz, sosem éreztem olyan mesésnek, mint akkor.

Mire elszakadtunk egymástól, apám már nem volt ott. Néztem az üres ajtót, hűlt helyét, nem akartam sírni, mégis patakokban áztatták arcomat sós könnyeim.

„- Őrült vagy, Seiki.”

„- Az, de így szeretsz.”

„- Így.”

Védelmező karjaiban tudtam csak megnyugodni, ő volt az egyetlen, aki szeretett, aki velem volt, mindig, mindenben. Talán ezért bocsátottam meg neki. Sosem tudott akkora fájdalmat okozni, hogy feledtette volna, hogy életem legnehezebb időszakában csak egy emberre számíthattam, és az ő volt. Felnéztem rá, azt hiszem, a mai napig így van. Jó, néha kicsit elveti a sulykot, minthogy ez volt jellemző a koleszos éveinkre is. Ennek ellenére bármikor teljes nyugalommal helyezném a kezébe az életemet. Hiába lett időközben sok barát, hogy pótolják elvesztett családom, őt tartottam a legfontosabbnak közülük és tartom mai napig.

- Nosztalgiázol? - hangja visszarántott a jelenbe. Nem bántam. A fájó kirándulásom fakasztotta érzéseket visszahajítottam a múltba.

- Egy kicsit. Jólesik. Bár még mindig úgy érzem, veled több minden történt az egyetem alatt, amire borzongva emlékezhetsz.

- Hé, hé! Hűséges voltam hozzád! Az elején…

- Mennyire az elején?

Úgy kérdeztem, mintha nem tudnám, ezerszer megrágtuk. Már nincs bennem tüske. Tudom, hogy szeretett, soha nem vitattam. Egyszerűen csak sosem elég neki egy ember. Ilyen és kész.

- A legelején. Hozzá teszem, még mindig te vagy életem leghosszabb monogám kapcsolata!

- Ó! Enyém a megtiszteltetés!

- Szerettelek!

- Kevésbé színpadiasan nem lehetne?

- Nem színész vagyok, baszd meg, hanem orvos. De nem úszod meg a múlt felemlegetésével. Ki az a Daniell?

Látom, nem felejti a témát.

- Mit mondtam róla?

- Nem sokat. A nevét mindenesetre, mondhatjuk úgy, elég beszédesen. Na, ki az?

- Nem fontos.

- Kamu.

- Az.

- Ki vele.

Mély levegő. A közben kiürült bögrét leraktam az éjjeliszekrényre. Rápillantottam. Várt és még mindig töretlen lelkesedéssel vigyorgott. Nem hiszem, hogy van róla elképzelése, mit fogok a nyakába zúdítani. De mégis… tényleg, ki másnak tenném?

- A srác, aki készítené a képet.

Bele a közepébe. Az üres falra böktem. Roppantmód érdekes volt végignézni Sei arcjátékát. Először lefagyott a mosoly, majd értetlenül meredt rám, mintha nem lennék ép. Lehet benne valami…

- Várj, amíg felfogom… Ez a Daniell, az a kis takony, aki miatt napokig hallgattam a nyavalygásodat, hogy mit fog művelni a lakásoddal, hiszen csak egy alkoholista metálos, és hogy hogy bízhattál ilyen munkát egy felelőtlen hülyegyerekre, duma-duma-duma-duma? Róla beszélsz?!

Igen, ez részint így volt.

- Róla.

- A faszomba! Mi van azzal, hogy úgy rúgod ki, hogy a lába se? Mert ostoba kölyök, bosszantó, nyughatatlan, agyrágó…?

- Hát még most is az… meg okos, intelligens, csillapíthatatlan tudásszomjjal, jó humorral, természetes tehetséggel… és mindezek mellett…

Talán vonásaim árultak el.

- Farokállító?

- Tuskó - mordultam rá. - Gyönyörű.

- Te nagyon elszálltál, csessze meg.

- Tudom. Hülye vagyok. Teljesen. Hiszen csak egy kölyök.

- Miért is az?

- Még csak huszonkettő.

- Juj, fordulj orvoshoz! Hátha tudnak kezdeni vele valamit, hogy harminchárom évesen korai kapuzárási pánikban szenvedsz, és arra vetemedtél, hogy védtelen kisfiúkkal kezdesz ki.

- Nem kezdek.

- Marha vagy és savanyú is! Poénkodni akartam. Huszonkét éves, az már nem kamasz! Gondolj csak ránk ennyi idősen! Legyünk őszinték. Volt olyan zuga a kampusznak, ahol nem dugtál meg?

- Nana. Magamtól nem másztam volna a tetőre, hogy kettyintsek a kémény tövében.

- A lényeg egy. Akár a nyulak…

- Az más volt.

- Mi a faszomért volt más? Két farok. Egyik itt, másik ott. Mi a büdös francért lenne ez más?

- Más, mint te vagy én voltam. Tényleg nagyon fiatal.

- De nem gyerek. Kezdtem már fiatalabbal is.

- Ebben biztos vagyok, de én nem vagyok te!

- Ezzel nem vitázom. Lapozzunk. Hogy jött a nagy felismerés? Nem tudott ellenállni és fenéken csípett? Mikor derült ki, hogy süt a drága?

- Nem meleg. - Rám guvasztott. - És nem vagyok szemész, úgyhogy leszel szíves a helyén hagyni a lencséidet.

- Mi van!?

- Seiki, kapaszkodj meg. Stabilan ülsz? Akkor most figyelj. Beleszerettem egy huszonkét éves, heteroszexuális fiúba.

Arcáról le lehetett olvasni a véleményét. Másodpercek alatt megkaptam a tudást. Látom, mit gondol a dologról. Nyitott könyv nekem, nem mintha valaha is titkolni akarta volna előttem az érzéseit, s talán éppen ezért nem kellett volna elmondanom. Seikitől nem várható el a finomkodás, de még az se, hogy őszinte véleményének szép csomagolást adjon. Nem tudom, hogy fel vagyok-e rá készülve, hogy halljam a puszta, nyers, kegyetlen igazságot, ami el fogja hagyni a száját, amint képes megszólalni.

- Hogy… hogy…?

- Nem tudom - válaszoltam teljesen őszintén. - Színház, kiállítások, séták, múzeumok…

- A tegnapiból ítélve bárok…

- … is, éttermek, hatalmas beszélgetések…

- Randizgattok?

Már nem egyszer fordult meg a fejemben, lehet, hogy ezt tesszük? De ezt is azok közé a gondolatok közé soroltam, amit szinte azonnal elvetek, amint előmásznak. Pont, ahogy most is teszem.

- Jól vagy?!

- Kurvára úgy hangzik.

- Ahhoz, hogy festeni tudjon, előbb meg kell ismernie…

- A Művész Úr! - kapta elő a szatirikus affektát.

- Szemét vagy.

- Nem. Csak egy csöppet talán gúnyos.

- Miért olyan hihetetlen, hogy Daniellnek nem csak fantasztikus képességei vannak, de rendkívül értelmes fiú is?

- … és személyedben van egy nagy-nagy rajongója.

- Lennél kedves még nagyobbat rúgni belém? Kérlek! Szomjazom a szemétkedést!

- Ne haragudj.

Na végre, némi együttérzés.

- Semmi baj.

- Csak dugd meg és elmúlik.

Én naiv! Mért vártam tőle bármit is? Helyben vagyunk. Ő meg a világrengető elméletei.

- Kapd… - Nem mertem mondani, mert még tényleg megteszi. - Menj a fenébe.

- Komolyan beszélek. Megkeféled, és máris elveszti a varázsát, nem fogsz itt kattogni.

- Hogy te mekkora idióta vagy. Felnéz rám, érted? Neki az én életem egy „sikersztori”. Issza a szavaimat, figyel mindenre, amit mondok, olyan őszinte kíváncsisággal, mintha az élet értelmét mesélném neki. Nem csak arra vágyom, hogy megdöntsem, nem fogod fel?

- Ez sültfaszság, Ryu! Hidd el, hogy ez kikezelne a kis depressziódból. Elő a farokkal és harcra fel!

- Komolyan! Nem én vagyok defektes! Nálad nem stimmel valami! Elképzelhetetlennek tartod, hogy valami többre vágyom, mint szexre? Nem azt mondom, hogy nem kívánom, mert gusztustalan ferdítés lenne. Az igazság az, hogy meghalok érte. Szeretném megérinteni… én… csak ölelni… Nem tudom. Nem tudom… Ez annyira elképzelhetetlen?

- Nem. Én hiszek a szerelemben. Van, aki képes rá. Azt viszont nem veszem be, hogy Dr. Ishigorou Ryu így ácsingózik egy fiú után! Ez faszság. Te ehhez túl racionális vagy. Két lábbal állsz a földön és nem építesz légvárakat, soha nem is tetted! Az ilyen elsöprő érzésekhez te túlságosan logikus és józan vagy. Ezért nem lehet nálad hosszú távú ez a valami. Ez csak fellángolás. Csak a szex miatt. Áll a farkad, de hidd el, amint a helyére kerülhet a drága, te újra régi, higgadt önmagad leszel.

Hallgattam, és agyamat lassan elöntötte a vörös köd…

- És ha nem?

- Az meglepne.

- Szerelmes vagyok.

- Kanos vagy! Tegnap…

- Nem vagyok rá kíváncsi!

- Miért bonyolítod túl? Elmentek, iszogattok valamit… Az ilyen elvont srácok sok mindenben benne vannak. Mi lehet a legrosszabb? Maximum nem jön össze, akkor bocsánatot kérsz, hogy kikezdtél vele, hiszen részeg voltál, nem tehettél róla.

- Ennél rosszabbat is el tudok képzelni…

- Nem, ez a legszarabb, ami megeshet.

- Rögtön azután, hogy rájön, a férfiakat szeretem.

Eddig azt hittem, ennél bambább fejet már nem vághat.

- Ne-nem tudja?

- Miért kéne?

- Könyörgöm, vak?

- Mi a francnak öntöm ki a szívem pont neked?

Most mintha máshogy nézne rám, jó ég… Ennyire kétségbeesett fejet vághatok?

Sei váltott. Most jóságos lett.

- Annyira borzasztó lenne, ha megtudná?

- Azt hiszem, igen.

- Miért?

- Máshogy nézne rám. Biztos vagyok benne. Ha minden tettem, mondatom, mozdulatom mögött hátsó szándékot keresne, én abba belepusztulnék. Én… nem vagyok képes végignézni, ahogy lerombolom a rólam felépített képet. Csalódás, kiábrándultság és végül tiszta gyűlölet… nem. Soha többé.

- Ryu… - próbált félbeszakítani, de nem megy. Azt hiszem… átszakadt a gát.

- Én… én nem akarom, hogy csak egy hülye buzinak tartson. Inkább beledöglök, de megtartom az eddigi hitében, az maradok, akinek gondol… Azt mondta, hogy az én másik felemet egy olyan finom, kecses nőnek képzeli, aki mindig kedvesen mosolyog, vékony keretes szemüveggel, elegáns kosztümben, hosszú barna hajjal, igazi természetes szépségnek, mert ez való hozzám… El tudod képzelni, mit szólna, ha megtudná, mit érzek? Hogy leszarom a bájos törékeny nőket, ő kell, a szakadt farmerjában, a hülye, csilingelő ezüstjeivel, a kócos, mézszínű hajával, meg azokkal az idegesítő, fekete körmeivel azokon a finom, hosszú ujjain…

- Ryu…

- … az illatát akarom! Az érintését! A kurva életbe! Azt akarom, hogy ugyanúgy vágyjon rám, mint ahogy engem kínoz a vágyakozás! És nem csak a teste miatt…

- Ryu…

- … bár elismerem, kívánom! Úgy, ahogy még senkit ebben a kibaszott életben! Reszketek érte, szeretném megérinteni, belekóstolni, te jó ég… Annyira vágyom azok közé a hófehér, bársonyos karok közé, hogy szinte fáj, szúr a mellkasom, valahányszor rágondolok! Csókolni akarom, magammal rángatni a forró szenvedélybe, hogy együtt lángoljon a testünk, s emésszen minket hamuvá a vágy…

- Ryu…

- … de ez nem lenne elég! Érted? Egy éjszaka kevés! Az összes kell! Azt akarom, hogy minden este a karjaim között merüljön békés álomba és a reggeleimet édes mosolya színezze ragyogóvá. Mindent odaadnék, ha láthatnám, csak egy múló pillanatra is, azokban a nyílt szürke szemeiben akár halványan derengő másolatát annak a tűznek, amit a sajátomban érzek felizzani, amikor csak meglátom…

Tenyeremet az arcomba temettem. Újra sajgott mindenem. Nem volt ennyire borzasztó, amíg ki nem mondtam, amit érzek. Így annyira más. Túl sebezhető, kiszolgáltatott lettem. Saját fájdalmas szavaimmal facsargatom a szívemet. Torkomat vasmarkával egyre csak szorítja a fájdalom. - Mindegy - nyögtem. Hangom olyan rekedten szólt, hogy számomra is alig hallható. Kezeimet a tarkómra csúsztattam, mély levegőt adtam szomjas tüdőmnek. Próbáltam megnyugodni. Percekig küzdöttem az érzésekkel s csak várakoztam, mikor zúdít Seiki a nyakamba valami kegyetlenséget.

Nem tette… Csak nézett. Újabb percek szálltak tova, mire meg tudott szólalni.

- Megijesztesz, Ryu.

- Hát még magamat…

- Bassza meg. Én nem gondoltam, hogy tényleg ennyire komoly…

- Egy darabig én sem.

Két perc csend, két perc hallgatás…

- Van pár dolog, amit tisztáznunk kéne, és fogunk is.

- Sei, most én nem…

- Figyelj rám.

Beletörődötten sóhajtottam.

- Figyelek.

- Rendkívüli ember vagy.

- Na ne, mert még elpirulok…

- Komolyan beszélek. És pont ezért, hogy meggyűlöljön valaki, arra nem elég ok az, hogy meleg vagy.

- Volt már rá példa a világtörténelemben…

- Már megint itt tartunk!? Komolyan, akkor kellett volna pszichológushoz rugdalnom téged, azzal a sebzett lelkeddel együtt! Mindig voltak és lesznek is ostoba emberek. De ismerlek, ők azok, akiket te messziről elkerülsz. Ha szerinted ez a Daniell ilyen „csodálatos”, miért gondolod, hogy pusztán ez az egy dolog okot adhat neki arra, hogy megutáljon?

- A saját szül...

- … mindig voltak és lesznek…

- Tudom.

- Most jön a fájdalmasabb része.

- Gondoltam.

- Nézd… ugye tudod, hogy ez az egész dolog reménytelen?

- Persze. Tudom.

- Mondj fel a srácnak és ne keresd többet.

- Képtelen vagyok rá.

- Dehogy.

- Látnom kell. Legalább a barátsága…

- Úgysem elég.

- … szeretem.

- És ebbe fogsz tönkremenni.

Néztem, ahogy kedves mosolyával próbálja leplezni az arcára kiülő sajnálatot. Tőle nem zavart. Én is sajnálom magam. Tudom, hogy igaza van, de belehalok, ha nem lehetek a közelében. Úgy kell nekem, mint az élet. Még a levegőről is szívesebben mondanék le, mint róla. Inkább szenvedek. Magamban, egyedül… csak hadd legyek vele, még egy kicsit… csak még egy rövid ideig… csak amíg rá nem szánom magam a búcsúra… még egy kicsit.

Seikire néztem. Adtam neki egy erőtlen mosolyt, lássa, hogy jobb a kedvem. Biztosan tudom, hogy nem hitt nekem.

- Reménytelen vagy, Ryu.

- Hm. Meglehet.

- Sosem gondoltam, hogy veled is történhet ilyesmi. Teljesen elvette az eszed…

- Tudom.

- Válaszolj egyetlen kérdésre.

- Miért is ne?

- Mi van benne annyira különleges?

Mit hordoz Daniell, ami másnak nem adatott meg?

Mit is? Mi adja neki a varázst? A mosolya? A hangja? A kis bolondságai? A lénye? Az a kibogozhatatlanul kusza, elbűvölő egész, ami ő maga? Amit képtelen vagyok megfejteni, kiismerni, mert annyira bonyolult és kézenfekvő, hol tisztán ártatlan, hol buja és könnyelmű, fekete és fehér, tűz és víz… Vagy ennél egyszerűbb lenne a válasz?

Egy rövid pillanatig némán meredtem magam elé. A Daniellel töltött napok egyetlen zavaros képhalmazzá tömörülve peregtek le a szemem előtt… azt hiszem, értem.

- Semmi. Minden. Csak egy aranyhajú hülyegyerek… én… Szeretem.