Daniell I/12. - Cseppek

Seiki elment, s távozása magával hozta a vihart. Egy kis ajándék nekem. Imádom az esőt. Drága barátom és egyben csapodár exem még búcsúzóul felkért, hogy legyek az esküvői tanúja. Hm. Nem hiába, a szerelem az szerelem és néha még egy Seiki félével is varázsos dolgokat művel ez a fura érzés.

Megnősül. Soha nem gondoltam volna, de tiszta szívemből kívántam neki sok boldogságot. Meg is kaptam, hogy esküszegő vagyok, de én ahelyett, hogy ígéretemhez híven lecsaptam volna büszke fejét a nyakáról, macsósan vállon veregettem, majd megöleltük egymást. Baromi férfiasan. Bár együtt töltött éjszakánk után - amire még mindig nem emlékszem, még igen halvány vonalakban sem - ez igazán bizarrnak tűnhet. Ezt közöltem is vele, de őt nem izgatta. Kikiáltotta tegnapi hancúrunkat „tudatalatti legénybúcsúnak”, majd könnyekig hatódva távozott. S pár pillanattal utána sírva fakadt az ég.

Szerintem nem őt siratja, talán értem zokog. Jólesne arra gondolni, hogy valaki megteszi.

Ejtettem már szót nem egyszer az én kis szertartásaimról. Igen. Az ilyen borongós, esőcsepp áztatta délutánokra is van egy bogaram. Kezemben egy bögre forró teával, merengeni kifelé az ablaküvegen. Figyelni a bánatos eget, a kinti hűvös levegőre gondolni innen, a kellemes melegből. Szeretem nézni, ahogy az ég szórja könnyeit ránk. Tisztul a világ. S a vihar elvonulta meghozza majd az új kezdet születését. Az oszló sötét fellegek közül kibukkanó első, reményteli fénysugár felcsillanásával valami véget ér és el is kezdődik. Lehangoló? Nem nekem. Én imádom látni az áttetsző cseppeket, hallani, ahogy tompán kopognak, érezni az üde illatot. Mintha minden más színben ragyogna fel. Nem. Nem sötétlő-szürkében és búbánatoslilában. Érzéseim palettáján millió szín kavarog, mind más és… paletta? Daniell. Színek mágusa. A kis piktor nem csak a vásznat varázsolta százszínűvé… Szenvedélyesen esett neki lelkem csupasz részeinek. Meggondolatlan tornádó módjára formálta, alakította, színezte át, töltötte be, változtatta meg. Nem kérdezte, én akarom-e. Végül is már mindegy, nem? A dolog megtörtént és életem eddigi tapasztalataiból azt kell leszűrnöm, hogy a múlton felesleges rágódni. Bár az egy, hogy mit kéne tenni, és egy másik, amit általában meg is teszünk… Furcsa állat az ember. Tudjuk, hogy mi a helyes, mégsem cselekedjük meg, szinte soha. Pontosan tisztában voltam vele, hogy abban a pillanatban, mikor rádöbbentem, hogy kezdek más érzéseket táplálni Daniell iránt, a célszerű irány a hátraarc lett volna. Kilépni ott és akkor. És megtettem? Na, erről van szó. De utólag ezért enni magam több mint felesleges. Előrenézni. Egész életemben erre próbáltam törekedni. Ha mindig hátra tekintgettem volna, valószínűleg sosem lesz belőlem viszonylag egészséges felnőtt férfi. Alighanem beleroppantam volna apám gyűlöletébe, anyám közönyösségébe és az egyetlen öcsém megvetésébe. Nem állítom, hogy nem fájt. De amit mostanra érzek, az inkább sértettség és talán némi düh. De megtanultam elfogadni és együtt élni vele. Nem volt más választásom.

Na, tessék! Ezt teszi velem az eső, s még hogy nem hangol le! Mindjárt szipogva belekezdek kedvenc játékkatonám elvesztésének könnyfakasztó történetébe… Nem is volt olyanom. Még hazudozok is. És még mindig szitál. Nem akar múlni, nem csitul, nem hagy alább… esik.

Hullj csak. Ránk fér egy tisztább holnap, egy zsenge, új kezdet, és akkor talán minden szivárványszínben ragyog fel majd.