Daniell II/2. - Új Én

II/2. Új Én

Ha egy reggel felébredsz és elmondják, nem egy éjszakát, hanem több mint negyvenet aludtál át, talán kicsit minden átértékelődik.

Napokat csak azzal töltöttem, hogy mászkáltam a lakásban, fel-le... Sehol nem leltem a helyem. Kóvályogtam, javarészt abban, amiben aludtam, majd pár nap elteltével kifordultam önmagamból. Eszeveszett rendrakóba csaptam át. Takarítási mániám fénykorát élte, tündökölt. Csillogtak a csapok - nem mintha eddig nem így lett volna -, a lakás olyan pontjait kezdtem el fényesre csiszolni, ahova épeszű ember nem is nyúlna. Azt mondták, nem szenvedtem agykárosodást... Amikor fényesíteni kezdtem a mosógépben a forgódobot, na az volt a pont, ahol kezdtem kételkedni orvosaim szavában. Megbomlottam. Harminckét éves, meleg takarítónő leszek, aki majd elmossa még az eldobható papírpoharat is. Nem gondoltam, hogy így is végezhetem...

Na jó. Igen, mostanában hajlamos vagyok rá, hogy kicsit el is ragadtatom magam. Nem értem, miért kell nekem ez a „pihenés”, inkább kínzókúra. Legalább lenne mire koncentrálni. Nem falak, meg padló. Semmi bajom. Még a volánhoz sem ülhetek... Mit gondolnak, egyszer majd visszasüllyedek kómaországba és ezt pont az autópálya kellős közepén? Szép kilátások!

„Neeem. Semmi baj. Rendbe jön. Csak pihennie kell...” Hazug bagázs. Jó. Volt egy intim randim a villanyoszloppal. Nekem felejthetetlen volt, negyvenhat napra ki is ütött, ő már biztos túl van rajtam...

Kapja be a világ!... És még antiszociális vagyok. Tudom, mi hiányzik nekem! Emberek! Olyan hús-vér lények, akik képesek a három megszokott sablonon kívül más mondatot is kinyögni. „Ryu, remekül nézel ki! Igazán. - Te jó ég, hogy történhetett ez? - És? Mit láttál odaát?” Lecsapom a következő egyedet, aki elém mer állni ezekkel az ostobaságokkal! Le én!

Bár a testi erőmet kissé... csappantnak érzem. Heti négy edzésidőt vízszinten tölteni... és akkor ezek még merik azt mondani, kíméljem magam, semmi megerőltető... Az élet a megerőltető, nem a munka. Az a megerőltető, hogy... nos, felejteni.

Tegnap olyat tettem, amit soha nem gondoltam volna, hogy valamikor lesz rá lelkierőm. Legalábbis, négy nappal ezelőtt nem is mertem...

Mikor Seiki hazahozott aznap, kértem, ne jöjjön fel velem. Közöltem, semmi bajom, egyedül szeretnék lenni. Nem akartam, hogy lássa, mit műveltem borulásom előtt.

Amikor benyitottam, tökéletes rend fogadott. Tisztaságillat, fény, friss virág. Porrá tört bútoraimnak se híre, se hamva, helyükön újak virítottak. Lakásom a legkevésbé sem úgy festett, mint ahogy emlékeztem rá. Egyetlen embernek van kulcsa hozzám... Seiki egy szót sem szólt róla. Pontosan tudhatta, mi folyt itt, de legalábbis sejtette. Mégsem kaptam egy kiadós lelki fröccsöt, hogy hogy mertem ilyen állapotban volánhoz ülni, vagy hogy mégis, mi a jó fészkes fenét műveltem. Nem szólt, nem kérdezett. Nem kaptam szemrehányást, és ezért nagyon hálás voltam neki.

Beléptem az otthonomba és ennyire egyedül még soha nem éreztem magam. Megálltam a nappalim ajtajában, végigfuttattam a szemem a helyiségen. Karnis a helyén, a függöny finoman elviselhetővé szűri a napsugarakat, minden ott volt, ahol lennie kellett. Minden olyan, mint... Talán csak én nem. Idegen lenni egy olyan testben, melyet már harminckét éve a sajátomként ismerek, ijesztő érzés. Most kezdjek el önvizsgálatot tartani? Túl a harmadik ikszen kezdjem el megismerni saját magam? Minek? Hogy pár perc elteltével megint tegyek valami olyasmit, amivel felborul majd minden, amit egészen eddig hittem?

Néztem körbe újra és újra, bármennyire is akartam kényszeríteni magam, hogy ne... mégis emlékek hada árasztott el. A kanapémon láttam magam, vele... majd a földön, sajgó szívvel... és a fény... Elszorult a torkom, a levegő nem jutott a tüdőmbe, próbáltam minél több oxigént nyelni, de szárazon fuldokolva jutottam csak csekély kortyhoz. Fojtottak a falak. Nem volt levegő... Zubogó veríték indult meg lefelé a hátamon, remegtek a kezeim. Azt hiszem, pánikba estem. Halálra váltan rontottam ki az ajtón... Seikinek.

Örökérvényű tanulság. Ha kell, velem van... és nem kérdez, vádol, vagy követel. Csak tűri, hogy vállán zokogva megnyugtassam háborgó lelkem, hogy fájdalmam keserű könnyei az ő bőrét áztassák, osztozik, ha fájok és segít gyógyulni. Ha kell, velem érez. Kivéve... hogy ő tiszta szívéből gyűlöli, akiért én az életemet adnám. Gyűlöli Daniellt.

Háttal feküdtem neki és ő átölelt. Fejét az enyémre hajtotta, simogatta a karom. És... hallgattunk. Úgy éreztem, visszaperegtek az évek, és megint ott vagyunk. Ott, abban a piszkos, öreg motelban az autópálya mentén, ahol dohos volt a levegő és kopott sárga a tapéta, ahol lopott és erőszakkal elvett perceinket töltöttük... Azt az időt, amit saját életemből sikerült visszatolvajkodnom. Minden idegen volt, és mindenkié... A pókhálókat rég nem lakták gazdáik, csak elhagyatva, porcicákat foglyul ejtve lógtak innen-onnan, halódtak a sarkokban. A csap monoton ütemben csepegtette magából a vizet, tompán puffanva ért az érdesre öregedett mosdókagylóba. Állandó zaj vett körbe, tisztán kivehető volt minden egyes kocsi, ami mellettünk hajtott el. Melegben feküdtünk, mert ablakot nyitva tüdőfacsaró por szállingózott be...

Erre gondolva, mindig eszembe jut az, hogy nem hiszem, hogy sok tinédzsernek vannak olyan vágyai, mint nekem voltak akkor.

Egy óra. Egy rövid óra, mikor nem kell gondolnom arra, hogy vigyázzak, mert később hogy takarom el a testemen a véletlen született, heves csók nyomát, hogy legyek óvatos, ne érezzék meg rajtam az illatát, hogy hallgassak, s szememből mindig csak fásult beletörődöttség sugározzon, véletlenül se felhőtlen szerelem. Ez lehetett volna életem egyik leggondtalanabb és boldogságban hancúrozó szakasza. Nem az kellett volna, hogy betöltse a gondolataim java részét, hogy hogy játsszam ki apám éberségét erre a röpke időre, amíg eltöltök azzal egy parányi morzsát, akit szeretek.

Egyetlen óra, egy tiszta szobában, egy tiszta ágyon... csak csendben... olyan csendben, hogy a nyitott ablakon keresztül halljam, ahogy egy lágy fuvallat megzizzenti a fáknak a leveleit... Békésen, csak... együtt lenni.

Sokáig vágyakoztam erre az egyetlen órára... azt hiszem, imádkoztam is érte. Nem akartam semmit. Csak azt, hogy legalább egy kicsit... elfelejthessem, hogy milyen az életem. Megfeledkezni arról, hogy mikor majd hazamegyek, apám kiszórja a táskám, hátha talál benne, valami „bűnjelet”, hogy kirámolja az edzőcuccot, hogy minden darab mozgástól elgyötört-e, hogy átnézi a ruhám, hátha felfedez rajta egy idegen hajszálat...

Sokszor éreztem, hogy bilincsbe verve hajt vissza a szobámba, s ha még a lábam és a karom nem is fogta le hideg vas, attól még fogoly voltam. Rab a saját otthonomban.

Otthon. Akkor már rég nem tekintettem így a házra, ahol születtem. Ahol annak idején annyi boldog emlékkel lettem gazdagabb, akkorra már a múltba veszett. Nem volt már más, csak tömlöcöm. Szenvedéseim színhelye. Börtönöm az otthonom, és szobám a cellám benne... apám meg a fogva tartóm.

Kellett nekem Seiki. Úgy kellett, mint az élet, mert ha nincs velem...
Azt hittem, hogy nem fogom ezt többé érezni. Azt gondoltam, örökre megszabadultam börtönömből.

És évekre rá most én vagyok a saját megkötözőm. A testem a tömlöc, ahol rabláncra fűzve zokog szerelmes lelkem. Siratja örökre viszonzatlan vágyamat, mert ezzel a testtel - egy férfi testével - nem kaphatom meg azt, akiért sóvárgom. Nem lehet az enyém. Talán... nem is érdemelném meg.

Nem tudom, hogy történt. Talán egyik reggel úgy ébredtem, hogy elfogytak a könnyeim. Talán valaki ellopta az érzést. Vagy csak meghasadt a lelkem. Beleunt fájni, nélkülözni, hallgatni.

Kezemben a kabáttal percekig álltam a szemetes előtt. Mintha hozzám forrasztották volna. Az egyetlen kézzelfogható dolog, ami megmaradt belőle. Arcomhoz emeltem. Az illata már rég kiszökött a szövetből és mégis forróság árasztott el már csupán a gondolatától annak, hogy az övé... Aztán csak néztem a kezemben szorongatott ruhát, az anyagot elszínező sós cseppeket... El kell vágni a szálakat...

Üres kézzel léptem vissza a lakásba.

Kitörölni valakinek még a halovány emlékárnyát is szívünkből, több mint lehetetlen. Főleg ha az a személy már olyan szilárdan beette magát a lényed legmélyére, hogy már szinte egynek érzed saját magaddal. Hogy vághatnám ki lelkem egy ennyire szeretett darabját? Hogy válhatnék meg tőle? Hogy dobhatnám el? Ostoba kérdések, amivel saját agyam bombázom, mikor a válasszal tökéletesen tisztában vagyok - mert nem tehetek mást. Persze most is van két út. Az Élet, drága ellenbarátom, az az irgalmatlan, felkínálta nekem. Választhatok. Vagy erős leszek és megerőszakolom magam az áldásos felejtéssel, vagy elmém megroppan, és mehetek karkötőket fonni egy olyan helyre, ahol puhák a falak, és mindenki azt az örökdivatos ölelős kabátot hordja. Nem színem a fehér. De felejteni... Lehetetlen. Egy alkoholista sem gyógyul meg soha. Mindig az marad, csak megtanulja, hogyan foghatja vissza, hogy uralkodhat a késztetésen, hogy a pohár után nyúljon.

Le tudom győzni, hogy vágyjam Őt? Képes leszek valaha úgy gondolni erre a fiúra, hogy ne fusson rajtam keresztül a forróság, és borítsa libabőrrel a testemet? Szemem végig tud majd nézni egy mézszín hajzuhatagon anélkül, hogy az ő arcát keresné az aranyló fürtök alatt? Jön majd idő, mikor már nem fut könny a szemembe, ha azokra az utolsó pillanatokra gondolok, mikor sajgó búcsút mondott nekem?

Ölelő karja egy szempillantás alatt durván taszított el, és kimenekült az életemből, kongó ürességet, és lebombázott romokat hagyva maga után. Vágyam romjait. Csodám vára leomlott.

Nem történhetett másként, hisz első perctől kezdve tudatában voltam, hogy szerelmem egy halva született álom. Képzelt gyönyör, mely igazira sosem váltható. Ábránd. Illúzió. Szemfényvesztés. De már vége. Most már ideje tisztán látni. Felébredni az ostoba álomból, s végre megértetni konok lelkemmel, hogy kérhet akármennyit, sírhat, fenyegethet, hasadhat... Daniellt nem kapja meg.

Daniell olyan fény, ami nem az én életemet hivatott beragyogni, oly csoda, melyet nem nekem teremtettek. Nem egy arra érdemtelen kezébe való...

És éppen ezért... ideje nekem is elbúcsúzom tőle.

Isten veled, drága Daniell.