Daniell II/3. - - -- --- -- -

Komolyan, ha eddig voltak kételyeim saját elmeállapotomat illetően, most végleg elszálltak. Nem vagyok normális és mondhat nekem bárki bármit, ezen elképzelésemben nem fog tudni megtántorítani. Mert mi lenne, ha most valamelyik drága barátom besétálna az ajtón? Valószínűleg talán a beállt kínos csend után alig tudna csak pár elfúló szót ejteni, de azokban azt próbálná megfogalmazni, hogy Ryu, mégis mi a jó fészkes fenét művelsz hajnal egy után pár perccel...?

Amire én, új titulusom tekintve - lásd bomlott elméjű - a következőt válaszolhatnám.

- Kavicsot fényesítek.

És! Ez lenne a pillanat, ahol a szegény, engem bámuló egyed kiszaladna, aztán az utcán az első telefonfülkéből hívná a gyogyó-fogdosókat, akik egy hatalmas lepkehálóval foglyul ejtetnének és vinnének a szivacsszobába.

Furcsa. Mostanában sokszor látom ezt magam előtt... Mit jelenthet? Tán hogy néha komolyan kételkedek magamban. Jó! Könyörgöm, meg lehet érteni! Remek ébredésem volt. Tyű! De még milyen! Percekig csak bámultam a fejem felett elbeszélő fehér köpenyeket, és próbáltam belőlük kiszedni, hogy ugyan drága uraim, vakkantsanak már nekem is pár szót. Tartalmilag mondjuk olyféléket, hogy hogy a málnásba kerülök én ide? Utolsó információm... na az volt, ami abban a pillanatban nem jutott eszembe. Ez nem tetszett az orvosaimnak, és rögtön ujjakat kaptam a szemembe, hogy számolni még tudok-e. Gondoltam rá, hogy megszabadít-e a hülyéktől, ha visszaalszom. De aztán inkább azt mondtam az elém tartott három ujjra, hogy huszonhat. Aztán tizenkilenc. Harminchárom. Meg sajt.

Drága doki bácsim - mellesleg volt vagy hét éves, de ehhez hihetetlenül komoly, és elhivatott arcot vágott, szerintem nem kis tükrös gyakorolgatás van a vékonyka háta mögött - roppantmód megrémült. Rám jött a gonoszság, és bár még fogalmam sem volt azon történésekről, melyek ide juttattak, de hirtelen nem is érdekelt. Belső ingert éreztem szórakozni a fehér köpenyes óvodással, tehát kielégítettem eme kívánalmamat. Először dadogtam, mint aki elfelejtett beszélni, aztán a nevemre nem emlékeztem. Ujjai száma még mindig ötven felett mozgott, vagy valami gyümölccsé, esetleg olyan melléknévvé fajult, mint a piros, vagy a széles. Esküszöm, ilyen jót még a büdös életben nem játszottam, de aztán jött a „legjobb barát” rangot hordozó egyén és elrontotta a mókámat! Lebuktatott. Milyen barát az ilyen? Másfél havi kóma után sajnál tőlem egy kis szórakozást is! Nem hogy jön itt, és szétdúlja a jól felépített agykárosult karakterem, de még azt is az orromra köti, hogy egy oszlopra nyaltam fel magam, szépen, mint más a borítékra nyálazza a bélyeget. Igen, aztán már tisztult a kép.

Fény volt, szembe jött, ki kellett térni... Hm. Aztán a többi, és végül a napfényes jelenet az egész délutánról. És a korona! A másfél havi csicsi. Nem éreztem magam kipihentnek, sőt megkértem Seikit, csapjon arcba a székkel, aludnék még egy kicsit.

Megtagadta. Erről ennyit. Szép kis barát!

Produkcióm után már nem voltam a drága doktor úr szíve csücske. Vajh miért?! Szerettem volna minél előbb kikerülni a kezei közül - ki tudhatja, mikor jön rá az öt perc, és tesz vizeletmintát a teámba -, úgyhogy saját felelősségemre kiengedtek. Persze biztos bent tartottak volna még, ha előre tudnak szabadulásom utáni kis... khm... hát kiborulásomról, de mivel van egy Seikim... leplet rá. Setétet.

Szóval a kavicsok. Akváriumot vettem. Minek? Hát azt nem tudom. Szépek a halak. Színesek, meg... na. Hát újabb bizonyítéka, hogy várományos vagyok egy extrahosszú ujjú kabátkára.

- Miért vettél akváriumot, Ryu?

- Színesek a halak!

Biiip. Rossz válasz. Hármas, vissza a cellába...

Na, tényleg. Sétáltam. Ott volt a kirakat. Benne sárgálló sárgaságok és kékkellő kékességek. Fátyolfarkú, meg gömböc, pettyes, csíkos, miegymás... Arra gondoltam, legyen már valami élő a lakásban, ha már én, az egyetlen két lábon járó eme falak között, úgyis döglődöm. Szebben fogalmazva agonizálok, de mit lovagoljak a szavakon. Krumpli, burgonya.

Lényeg a lényeg, halat vettem. Egyelőre egyet. Ha túléli velem a bűvös három napos próbaidőt, akkor benépesítem az egész üvegkockát. Na. Kőfényezés kész.

Szépen összeügyeskedem. Volt benne zöldségféle, meg kavics-halom, színes díszkő és lélegeztető, ami engem leginkább torz halra emlékeztetett, bár az eladó kötötte hozzám az ebet, hogy ez pedig egy hableány... Rákérdeztem én, hogy sellőfiú nincs-e, de ezt valahogy figyelmen kívül hagyta. Miért? Mindegy!

Szóval kezdett összeállni a dolog. Halam fickándozott a mű habok között. Igaz, végezetül a kis váracskaházat majdnem rápakoltam, ezzel finiselve tiszavirág életű együttlakásunkat, de a szemfüles jószág arrébb vetődött. Kész. Van tavam. Hátul vízi tapéta és csillogó kövek. Én fényesítettem! És most... nézem. Ez egy lány. Ehhez nem fér kétség. Pont úgy riszál, mint egy csajszi. Van egy nőm... Ezt sem gondoltam volna. Bár mostanában sok minden ér, amire nem is számítottam...

Kórházban töltött éber éjszakáim rendszerint virrasztással teltek. Még jó, hogy nem tömegszobában nyomorogtam, így akkor égettem a lámpát, amikor ingerem támadt rá, és egyébként sem kellett alkalmazkodnom senkihez. Ezt díjaztam. Nem erősségem a tolerancia. Azt hiszem, talán a harmadik éjjel lehetett, és fogalmam sincs miképpen történt a dolog, mert elvileg még nem is egy emeleten van a két osztály, és egyébként is! Kórház! Éjjel nincs sétafika... És mégis. Olvastam a könyvem... vagyis néztem a hangyákat, mert bár tökéletes illúzióját keltettem a lapok értésének, valójában zizizett csak a szemem előtt. Egy sort sem tudtam volna visszaidézni, nem hogy az előző oldalt! Szóval egyszer csak az ágyam mellett csendült egy női hang, szó-szót követett... és lett egy terhes anyukám.

Fiatal lány volt. Szerintem túl az egy csecsemőhöz, de ezt nem az én tisztem eldönteni. Magányának tragédiáját hallgatva kellett rájönnöm, hogy sajnálom itt magam, viszonzatlan szerelem szindrómában emésztődöm és hiszem, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebbike, mikor másoknak is éppen akkora, ha nem nagyobb szívszaggatása van, mint a sajátom, bár teszem hozzá, ettől még én nem leszek jobban.

Sokat beszélgettünk. Magányos volt, én is annak éreztem magam, jólesett kiönteni a lelkem és kész. Persze átcsomagoltam kissé a történteket. Bizonyos tényekről bőszen hallgattam...

Ahogy másztak az átbeszélt éjszakák, kezdtem észrevenni, hogy szavaimba belepirul. Furcsán, zavartan mosolyog. Figyeli a szám mozgását, ha beszélek... Bomlottnak tartottam magam, de annyira nem, hogy szemem átszaladjon ilyen jelek felett. Babával a hasában talán kicsit belém habarodott.

Megértettem. Jólesett neki a törődés, hogy meghallgatják, figyelnek rá. Ennyi. Kicsit elvarázsolódott. De ebben nem ez volt a legijesztőbb. A rémisztőbb részhez akkor érkeztünk, mikor megfordult a fejemben, hogy fogom magam, szerelmet vallok neki, oltárhoz görgetem, és feleségestül, gyerekestül élek tovább abszolút normális és társadalmilag elfogadott módon. És tiszta szívből mondom, elgondolkoztam rajta. Egy dolog, hogy azzal is tisztában voltam, hogy képtelen lennék hozzáérni, mert a teste egy cseppet sem vonz, sőt, ha magamra kényszerítem, még taszít is. Ennek ellenére nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot.

Persze tudtam én, hogy ez nem menne. De játszogatni a képpel attól még lehet, nem?

Eszembe juttatta életem egyetlen nőjét. Ami a dolog szívmelengető része, hogy mai napig nem gondolok rá rossz szájízzel. Kapcsolatunk valahol ott vette harcias kezdetét, hogy homokot szórt a hajamba egy kék homokozó lapáttal. Ezért én férfiasan sírva fakadtam, ezt látva ő kiröhögött, nekem meg büszkeségem eme sérelmet már nem tűrhette, így bokán rúgtam. És barátok lettünk. Sokkal erősebb volt nálam, így mondhatni, hogy a kétfonatos, szeplős harcidáma óvodai testőrömmé lépett elő. Én az ész, ő az erő... Senki nem mert a mi mászókánkhoz nyúlni. Aztán, ahogy múltak az évek gömbölyödött, én vállasodtam, változtak az erőviszonyok. Másfél fejjel magasabbról néztem le rá, és a homokozóba sem jártunk már... Na jó, én később igen.

A nyári szünet utolsó napja volt. „Holnap már gimnazisták vagyunk” érzéssel, fagyival a kezünkben sétáltunk a parkban. Teljesen tisztán emlékszem arra a napra. Már reggel feltűnt, hogy máshogy viselkedik. Folyton pörgő nyelve némán gubbasztott a szájában. Egyetlen csipkelődő szó a mindig húzott, szanaszét hajamra, egyetlen árva gonosz kis poén arra, hogy milyen bénán nyalom a fagyit... semmi. Nem értettem miért. Próbáltam kirángatni belőle a csendessége okát. Végeredményül a kezembe nyomorgatott egy sárga cetlit és utána világgá rohant.

Szerelemvallás volt benne, meglehetősen szabatos kis levélke. „Ryu. Szeretlek. Járunk?”

Nesze, Ryu, a mai napi lecke. Nem tudtam, mi érezzek... Egyáltalán, mit szoktak ilyenkor?! Ha valaki még nem lángolt egy másikért, ha még nem érzett effélét, könnyen keverheti. Nekem fogalmam sem volt, mi a szerelem, viszont szerettem és ezt elégnek tartottam ahhoz, hogy a barátnőm legyen. És az lett.

Igazából ez a lépés jelentette barátságunk haldoklásának kezdetét. Hamar rájöttem, mennyiben másabb ez a helyzet, mint amiben eddig voltunk. Már nem röhögcséltünk, szurkálódtunk, ütögettük egymás vállát, mert amint ilyesmire vetemedtem, rosszalló tekintetet és sziszegést kaptam villámreakcióként. Hirtelen példátlanul érzékeny lett. Régi játékaink már durvák és gyerekesek voltak, infantilis kis baromságok.

Egyik napról a másikra nő lett a kislányból, akit addig ismertem. Másra vágyott. Ő azt szerette volna, ha fogom a kezét, ha szépeket mondok neki, ha naphosszat csak az ágyam szélén üldögélve gyönyörködünk egymásban, ha mézédes szavakkal kizsarolom az első csókját, ha érinteni akarom olyan helyeken, amelyek gondolatába is belepirul... Én meg azt, ha végre békén hagy.

Nem értettem magam. Hogy miért akarok tőle minél távolabb jutni, hogy miért eszelek ki ócskábbnál ócskább kifogásokat a közös programok elbliccelésére, mikor azelőtt minden percem vele akartam tölteni. Aztán... elkezdtem ráébredni valamire.

Lassan jött a felismerés, napról napra világosabbá, érthetőbbé vált, és a hab volt a döbbenet-tortán az a pofátlan srác, akit az év elejétől a padtársamként tarthattam számon. Rám rontott a fiú vécében és ledugaszolta a nyelvét a torkomon, ezzel rám hozva a totális pánikot, elérve, hogy hirtelen támadt bizonyítási kényszerből szüzességet kelljen vesztenem. Barátnőm volt, ágyam is...

Nincs lelkiismeret-furdalásom. Nem voltam durva, nem bántottam, mindent megtettem, és remélem, szép emléket adtam. Mind a kettőnknek feledhetetlen délutánja volt... Nekem kicsit máshogy.

Nem hiszem, hogy mindenki sugárhány az első együttléte után. Még jó, hogy kibírtam, amíg hazakísértem a leányzót, csak aztán kezdtem hányadozni. Az az érzés rémített meg, hogy.... nincs érzés. A semmi volt, ami leginkább bennem kavargott akkor. Mintha nem éppen azon estem volna át, amit a velem egykorú fiúk úgy vágynak megtapasztalni, hanem mintha kötelező korrepetáláson lettem volna.

Soha nem mondtam meg neki, hogy miért vetettem véget a „románcunknak”. Szerintem mai napig nem tudja. Nem akartam megbántani az ő érzéseit - mert neki voltak -, de áltatni se tovább. Furdaltam, mert bár meg nem csaltam, hiszen a lelkem nem vitt volna rá soha, de nem tudtam, meddig bírnám megállni.

Addigra Sei és én már úgy egymásba gabalyodtunk, hogy egy kerületet ki lehetett volna világítani az elektromos feszültségből, ami köztünk pattogott.

Amikor aztán ő és én először... az más volt. Te jó ég, mennyire más! Utána nem akartam kiengedni a karjaim közül. Nem akartam, hogy akár egy centire is eltávolodjon tőlem. Bizseregtem egész testemben. Olyan érzés uralkodott el rajtam, amit még nem érzetem soha, de akartam még rengetegszer... Ez hiányzott akkor. Ez nem volt meg.

Persze, hogy tudtam, hogy ezt nem bírnám és nem is akarnám újra végigcsinálni, de hát valamiben csak meg kell hogy mutatkozzon érzelmi labilitásom! Ugye, hal?

Imádni fogom ezt az állatot. Csak tátogatni tud. Lehet, hogy nem is veszek hozzá többet. Szerintem szeret egyedül lenni, legalábbis úgy tűnik. Vagy most én is egy olyasféle csőlátású vagyok, aki mindent elhisz a szemének?

Tudod mit, te hal? Holnap kapsz valami helyes pasit. Bízd rám. Értek hozzá. Majd hozok valami kopoltyús herceget és beköltözhettek a várba. Valakit, aki majd nem legeli le a fátyolfarkad.

Kigyönyörködtem magam a vízilényben, és most azt hiszem, én is alámerülök a habokban. Holnap... hjaj, holnap már minden a régi lesz. Visszazökkeni... Ez a legnehezebb. Újra felvenni az élet által diktált monoton mindennapok lassú ütemét, újra a világ szabályai szerint tölteni az időt... Annyira könnyen elszokik tőle az ember. Az én. Bár lehet, sőt szinte biztos, hogy pontosan ez az, amire szükségem van. Betáblázott másodpercek szoros egymásutánja, hogy még csak leheletnyi időm se maradjon gondolkozni. Mert azt hiszem, egyvalamit már megtanulhattam. Az nekem nem tesz jót.

Mindegy. Víz. Na. Gyerünk. Holnap vissza az életembe. Már ami megmaradt belőle.