Daniell II/6. - Boldog szü-li-na-pot!

Nem. Nem. Ma nem kelek fel. Nem. Mert ha most kinyitom a szemem... Te jó ég! Nem! Csörög a telefon. Nem-hallom-nem-hallom! Nem és nem. Hagyomány nála ez a hülye poén, minden évben lelövi...

Majd felveszem és leszek minden. Tatától az apókáig, vén csatahajótól kiszolgált hátasig... Ha lehetne, pofán verném a kagylón keresztül. Még hogy legjobb barát, aljas szemét. Bár lehet, hogy most kettesben kéne túlesni a kis szertartásos szurkáláson. Inkább, minthogy a vacsoraasztalnál köszörülje rajtam a pimasz nyelvét... Felvegyem, ne vegyem... Hmm, hmm...

- Egen?

- Jó reggelt!

- Szia.

- Tudod, milyen nap van ma?

- Nem. Nem tudom. Nem, már egy hete le van beszélve a születésnapi vacsorám ma estére, nálatok, úgyhogy fogalmam sincs. Kérlek. Avass be. Milyen nap van ma?

- Kis morcos. Hát igen. Az élet csupa megpróbáltatás - fújtat megfáradtan a vonal másik végén. - Lehet, hogy én sem fogom majd könnyedén venni, ha betöltöm az ötvenet.

- Ha nem kedvelném annyira édes drága jó édesanyád, most lehet, hogy bőszen emlegetni kezdeném. Harminchárom vagyok! Nem ötven! Még csak nem is negyvenkettő! Harminchárom!

- Boldog szü-li-na-pooot! – dalolta iszonyat hamisan.

- Seiki, menj a fenébe.

- Ryu. Ugyan, ugyan. Ne légy már ennyire antiszociális. Ez életed egy olyan állomása, amit majd villámgyorsan hagysz magad mögött. Alszol kettőt és máris negyvennégy leszel. Ne aggódj!

- Remélem jövőre kihullik a hajad és nem marad a golyó fejeden más, csak pár szánalmas hajszál, gyér emléket állítva egykor sűrű loboncodnak... és én majd a kopasz fejedet fogom ütögetni, kizárólag csak a hecc kedvéért.

- Előbb leszel te több gyerekes családanya.

- Ne vegyél rá mérget.

- Akkor este?

- Hányszor kell még letárgyalnunk?

- Alig várom, hogy megismerhessem Őt.

- Jaj nekem. Tudod mit? Vissza az egész. Vacsi ejtve. Szia-szia! Majd még beszélünk.

- Késő, drága. Ez lejátszott meccs. Ma szépen bemutatod nekem a kis bogárkádat.

- Helytálló a kis bogárka egy százhetvenkilenc centi magas férfi esetében?

- Há már hogyne. Nagybogárka.

- Kérlek, azért majd mellőzd ezeket a gyomorforgató kis beceneveket.

- Miért, te hogy hívod?

- Gyere ide.

- Ha, ha, ha.

- A nevén.

- Ah, te bohó. Hölgyeim és uraim, íme egy igazi lovag! Romantikus hős. A nevén! Éljen a szerelem...

- Muszáj mindenkinek cicafülcinek, irinyónak, muszmuszkának, édesdrágaprüntyikének lennie?!

- Ó, mily kiábrándító vagy.

- Ez van.

- Legyél már kicsit olyan... olyan!

- Hm?

- Szerelmes.

- Az vagyok. Égek!

Hirtelen komolyodott vissza.

- Miért nem tudok hinni neked?

Azt hiszem, most erre nagyon nem vagyok beállítva.

- Hagyjál lógva Sei, most kezdődik ez a végtelennek ígérkező nap. Ezer dolgom van, itt és ott meg amott is... este majd... este. Na, pá.

- Ryu...

- Hah?

- Nem számít. Este találkozunk.

- Szia.

- Ryu!

- Egeeen?

- Boldog születésnapot.

- ... Köszönöm.

Hát igen. Boldog harmincharmadik születésnapot nekem.

Ing. Azért másztam át a várost, hogy a kedvenc boltomban a kedvenc márkámat vehessem. Nem, Ryu, csöppet sem vagy ám fanatikus. Nem. Francokat! Szokások rabja, én! Akinek nem tetszik... a fantáziájára bízom.

Alig léptem be a hatalmas, extra új, de száz évesnek álcázott épület előterébe, mikor elém perdült egy tizenkilenc éves forma leányzó, bárgyú marketingmosolyt varázsolt tinédzser arcára, és dobhártyalyukasztó hangon kántálni kezdett a kezében tartott csavart, füstszín üvegű illatról. West Wind. Amivel lehetek akár vérbeli cowboy, aki szőrén üli meg a lovat és könnyfakasztó narancs naplementébe lovagol el, ha összetörte a napi adag női szívet... És a hölgyemény úgy vélte, ez a tehénizzadságot idéző lötty, amit az arcomba pumpált, pont hozzám illik.

Talán kicsit goromba voltam, mikor felvont szemöldökkel kérdőre vontam - ugyan mondja már meg, olyan vagyok-e, mint egy büdös barmok után rohangászó vidéki tapló, aki hetekig csak itatóvályúból lötyköli a hónalját, majd betérve az első szalonba, hajánál fogva hálni cipeli a „szerencsés” fehérnépet?!

A kis hosztesznövendék magához térve első döbbenetéből összeszedte szétesett önmagát, és újra nekem indult. Nem adta fel, zöld üvegkockát kapott le a polcról. A bűztartályt hegyesre csiszolt karmai között szorongatva rám vicsorogta félelmetesen hibátlan fogsorát... Warrior. Egy határozott férfinak, aki tudja, mit akar. Akit semmi sem tántorít el, és nincs akadály, mi megállítaná, lehet előtte hegy, mi megmászhatatlan, vagy feneketlen mély szakadék...

Szenvtelen arccal néztem rá. Közöltem, hú-de-nagyon házszámot tévesztett. Ha majd tud olyan üvegcsézett bájitalt adni, ami nem nőfogásra jó, hanem megoldja a problémáim helyettem, és dönt is, ha úgy kell, majd akkor tárgyalunk. Amíg nem, addig hagyjon békén. És nem bírtam ki, hogy elmentemben oda ne bökjem, hogy ettől a pacsulitól maximum azért hevernének nőhalmok a lábam előtt, mert kiölném a gyengébbik nem képviselőit ezzel a flakonba zárt görénykivonattal...

Tudom. Durva voltam és udvariatlan, pedig nem szokásom senkivel sem így beszélni. Csak ez a nap... ez a rohadt dátum tesz be nekem.

Augusztus 15.

Augusztus 15, amikor egy három és fél kilós csecsemő jött a világra, szülei legnagyobb meglepetésére himbilimbivel a lába között. Merthogy kislányt vártak... papírforma szerint. De ha a dolog mélyére ásunk, apám fiút akart és így születésem tényét elkönyvelte csodának, hisz első gyermeke az orvosok jóslata ellenére mégis fiú lett. Hányszor hallottam a történetet, minden évben az egyre több és több gyertyás torta felett, hogy mekkora meglepetés és szívbéli öröm volt, mikor először a karjaiba vett... És én ahelyett, hogy igazi hollywoodi klisé szerint bizonyítandó életrevalóságom és erőm, megszorítottam volna az ujját... inkább lepisiltem az ingét, s mint aki jól végezte dolgát, elaludtam...

Tizenhetedik születésnapomon hallottam utoljára ezt a történetet... Aztán többé soha. Utána... utána már nem voltam életének csodája. Szégyenévé lettem, keserű csalódássá minősített vissza, s már legszívesebben tagadta volna, hogy a vére vagyok. Visszavette volna az életem...

Sokszor gondoltam rá, hogy vajon képes lenne-e megtenni. Leginkább olyankor támadtak rám ezek a szellemek, mikor magából kikelve őrjöngött. Ahogy nyakán duzzadtak a lila erek...

Mintha fél perce történt volna meg, olyan tisztán élt bennem... Ahogy húzta, markolta tarkómnál a hajam, ahogy a szálakba tépett és én kétségbeesetten próbáltam keze után húzódni, hogy ne fájjon annyira. Csuklójára fogtam, próbáltam arcom mellett tartani...

Erősebb nálam. Semmit sem tehetek... gondoltam akkor. Már nem így látom. Tizenhét voltam, egy magas vele. Tíz éves koromtól oktattak a kard művészetére, így a heti többszöri edzések hatására nem voltam átlagos. Megvédhettem volna magam. Könnyűszerrel kerekedhettem volna fölé... Nem a testem volt, ami gátolt abban, hogy véget vessek kínzásomnak. A lelkem tartott vissza. A tisztelet és a szeretet fogták szorosan a kezem, és óvtak attól... hogy megüssem.

Sírtam, ha egyedül voltam. Még a gondolata is fájt, hogy a fejembe engedtem ilyen borzalmas agyrémeket. Kezet emelni rá... Aztán elmúlt a lelkiismeret-furdalás, hirtelen szakadt vége, és átvette a helyét... valami egészen más. Talán abban a pillanatban, mikor kimondta, amit még addig soha nem. Bármekkora harag is tombolt benne, az a mondat nem hagyta el a száját. De akkor este...

Egy csokoládé szív. Nem volt nagyobb, mint egy szem cukorka. Azért olyan apró, hogy megőrizhessem, hogy maradjon valami évek múlva. Hogy legyen, mi majd emlékké szépül.

Egy év. Ennyi ideje szerettem, és szerettek viszont. Fontos volt. Hiszen először éltem meg ilyet. Annyira szerettem volna szétkürtölni... Kiírni egy vászonra, és repülővel húzatni a város felett, míg el nem olvassa mindenki, felmászni a legmagasabb hegycsúcsra, és onnan világgá kiabálni az érzést, ami bennem kavarog. A vágyaimat, a terveimet, a szerelmemet... De még csak egyetlen személy se volt, akinek elmondjam. Egyetlen egy sem. Szívesen vetettem volna papírra a bennem lobogó álmokat, ha már nincs, akinek kiönthettem volna a szívem, de semmit nem várhattam. Abban sem bíztak, hogy beborított tankönyveim valóban azok-e, aminek fel vannak címkézve, nem számíthattam arra, hogy nem létező naplóm szentségét majd tiszteletben tartják. Önként átnyújtani, amit minden erőmmel titkolok előlük, na, az igazán kamikaze akció lett volna részemről.

Nehezen szoktam meg a hallgatást, némán élni, elhallgatva minden és mindenki elől, ami a szívemet nyomja, vagy épp egekig emeli. De szétzúzva önnön vágyaimat hallgattam.

Azon a napon is. Pedig zsongató volt. Ünnepet kaptam ajándékba. Egy boldog dátumot, szerelmünk születésének egyéves évfordulóját. Hetekkel előtte tervezgettem, hogy csináljam, hogy adhassak valamit. Akkorra a szobafogságom már szinte állandósult. Pénzem kiszámolva, nehogy több legyen, mint amit mondjuk ételre költök az edzés napjain, mikor nem tudok hazamenni ebédelni. Ki tudja, mit hittek, mire akarnám elverni a felesleges pénzem... Bár inkább nem vágytam megtudni, mi jár a fejükben velem kapcsolatban. Szinte lehetetlennek tűnt, de egy szerelmes szívnek...

Három hét. Heti négy koplalással töltött nap, a padomban tartott könyv, ami őrizte a kis „vagyonom”, és egy nem túl közeli barát, akinek talán fogalma sincs, mekkora szívességet tett... És kezemben tarthattam apró ajándékom. Szerettem volna én megvenni. Saját ujjammal bökni az üveg mögött heverő ékszerre, hogy „azt szeretném...” de ez az apró, buta kis ábránd is elérhetetlen volt nekem. Így csak elmeséltem, mit akarok és küldöncöm meghozta.

Egy medál volt. Apró, lapos, valószínűleg millió darabban legyártott tucat... és Seiki olyan boldogan akasztotta nyakába azt a semmi kis függőt, mintha a világ legértékesebb nemesféméből készítették volna híres mesterek, csak neki.

Kezembe adta ajándékom. Gyűrűt kaptam. Finom formájú, játékos, kusza cseppekből összeálló kis karikát. Viseltem, míg vele lehettem. A lopott félórán, a testnevelés szertárban...

Nem így kívántam azt az akkorit. Szerettem volna az egész éjszakát vele tölteni. Egy szobában, ahol rend van és tisztaság, a gyertyák furcsán édeskés füstje belengi a levegőt, ahol szenvedélyünket szabadon engedve szerethettem volna és vallhattam volna szerelmet, hangosan kiáltva, újra és újra, hiszen egy éjszaka... az az örökkévalóságot jelenthette volna...

Piszkos, szürke matrac volt szerelmünk színhelye. A labdák nehézkes, bőrszerű, műanyaggal vegyült szaga és olaj meg por elegye terült szét, s fogott közre minket. Súgtam a nevét, leheltem, hogy szeretem, s örökké fogom, halkan, mint ahogy az éjszaka neszez, csak a fülébe. Kezem lágyan a száján, hisz láttam a szemében, hogy izzik a tűz, hogy képtelen ajkait elhallgattatni, mert hajtja őt is a féktelen vágy, és kiáltana a világba, ahogy én kiáltanék... És nem tettük. Nem tehettük. Csendben, titokban, lopott boldogságot adtunk, mert többre nem volt lehetőségünk.

Hamar búcsúznunk kellett. Miből másnak rengeteg volt, nekünk csöppnyi töredék. Nem kaptunk időt. Egymásra, szeretni, vallani, vagy legalább érezni egy kicsit... Lehúztam a gyűrűt és fájó szívvel váltam meg tőle. Ő a láncra fűzte, a medál mellé. „Őrzöm neked.” Tudtam. Mégis fájt. Én kaptam, őszinte szeretettel, egy különleges születésnapra... És mégsem maradhat velem ez a kis szerelemmorzsa. Úgy hiszem, pontosan tudta, hogy fogok érezni. Zsebébe nyúlt, és apró csokoládészívet húzott elő, arany és piros papírba bugyolált marcipán bonbont. Ha összezártam a tenyerem, látszatra minta üres lett volna, olyan ügyesen megbújt benne a kis ajándékom. Annyira kis semmi volt és mégis mindennél jobban vágytam, hogy nálam lehessen. Hogy otthonomba vihessem, hogy szobámban, fiókom mélyére rejtve, néha rágondolva tudjam... Ott van valami, Tőle...

Ostoba, meggondolatlan cselekedet volt. Nem értem, miért gondoltuk, hogy könnyebben elrejthető majd, mint egy vékonyka gyűrű... De ráleltek. És én néztem a torzult arcot, a már-már tébolyultan guvadó, vérben forgó szemeket, hallottam gyalázó szavait, ahogy elhordott mindennek. Mindennek, ami mocskos, ami bűnös, ami szennyes és undort keltő...

Szavait hallgatva néha felsejlett bennem, hogy igaza van. Ez vagyok én. Ez az utolsó, korcs, erkölcstelen és romlott elfajzás, családunk szégyene, nevének sárba tiprója, életének megrontója, egy utolsó... Életemben nem hallottam annyi gyalázó szót, mint akkor este az ő szájából röpködni. Egyre jobban fájt, szúrt és hasogatott, facsarta a szívem, ami még mindig tisztelte és szerette, mindannak ellenére, mit odáig ellenem tett. Nem bírtam befogni a számat, képtelen voltam hallgatni tovább. Apának szólítottam, mit már rég nem tettem akkorra, és könyörögve kértem, ne mondja ezeket... Fájnak a szavak...

A bal karom eltört. Három bordám megrepedt. A heg a homlokomon még a mai napig halványan megvan. Alsó ajkam duplájára dagadt, hetekig beszélni sem tudtam rendesen. Számtalan lila folt és kék véraláfutás tarkította a testemet. Napokig feküdtem a kórházban. Egy csapat suhanc, akik elkaptak edzés után egy sikátorban... Tökéletes történet volt, hogy szüleim megmagyarázzák ronccsá vert fiukat.

És attól a naptól már tudtam, hogy nincs apám. Meghalt. A szívem már nem fogadta el. Bármennyire is lehetett vak addig, és dobogott ugyanúgy, nem fogva fel, ami körülötte játszódik, az után az éjszaka után gyűlölettel telve zakatolt tovább a mellkasomban. Sok szörnyűséget hallottam tőle, válogatott ocsmányságokat a „fajtámra”, és mégis annál jobban semmi se fájt...

„Te nekem nem vagy a fiam!”

Boldog szü-li-na-pot, Ryu.

Ingvétem után egy doboz csokit vittem a nyers modorban elhajtott parfümüzér kisasszonynak, egy elnézést kérő tőmondat társaságában adtam át és ez elég volt ahhoz, hogy máris megkóstoltassa velem a „legkülönlegesebb” illatot... Beast. Ébredj, nyers erő! És már láttam szabadulásom kulcsát...

A hajléktalan utánam vágta az üveget... Tényleg felébreszti a szunnyadó vadállatot.