Egy
ideje minden reggel úgy indul, hogy elmosolyogja, ma már tényleg
otthon alszik, pakolni kezd, dobozokat tornyozik... Ennek négy napja
és ahogy elnézem a földön hasaló fiút, ma sem igazán lesz
saját ágyban alvás. Maximum az enyémben.
Ez...
ez jó. Talán icipicit húzódik az életcsavar, mégis zsongató
érzés tölt el tetőtől talpig. Mert azt jelenti, hogy az a két
hét őt is megviselte, nem csak én rágtam csuklóig a körmeim, én
is hiányoztam neki.
Sokszor
felmerült bennem, hogy ebben a kapcsolatban én vagyok az a fél,
aki görcsösen ragaszkodik a másikhoz. Még most is így látom, de
szemem előtt van az is, hogy ő mennyire húz hozzám. Neki sem
mindegy a velem töltött idő. Akármit is csinálunk, de együtt
tegyük és erre ugyanúgy szomjazik, mint én.
Érdekes.
Valahogy még a legeslegelején úgy képzeltem, hogy Daniell mellett
nem létezik csend. Nem ez az első, hogy mellényúltam vele
kapcsoltban.
Itt
vagyunk, együtt. Én heverek a kanapén, kezemben néhány papír,
fontosabbak és kevésbé azok, nézegetem, olvasgatom a klinika
ügyes-bajosait. Dany fekszik, mint egy levelibéka, hasal a földön,
lábfeje a fotelban, macska a háthajlatában szunyókál, ő meg
teljesen elmélyedve lapozgatja azt a hatalmas könyvet, amit pár
órája halászott le a polcról és kincsnek kikiáltva, azóta is
benne tartja az orrát.
Csend
van. Csak a papír zizeg néha, ahogy lapoz vagy ahogy én váltok
oldalt. Néma hallgatagság ül rajtunk és mégis az egész olyan...
meleg. Nem fázom attól, hogy nem peregnek a szavak, nem unalom
lopta a zajtalanságot közénk. Nem kell beszélnünk, mert a ránk
telepedő békés szótlanság nem egykedvűség keltette csitt. Ez
szeretet csend. Ez ül a szobán. Kiterjesztette fenséges szárnyait
és ideröppent. Pont ránk.
Akaratlanul
kalandoztam el, nem kell nagy elhúzó erő és szemem könnyedén
ragad Daniellen. Olvas. Szinte habzsolja az oldalakat, látom, ahogy
fürkészi a képeket, issza a színeket, ujjaival végigjárja a
vonalakat, finoman, vigyázva az értékére, nehogy kárt tegyen a
könyvben. Mennyire vagyok kába? Mennyire tett vakká ez az érzés,
amit magamban hordozok? Fogalmam sincs, de ahányszor rajtakapom
magam, hogy gyönyörölöm ritkaságomat, mindig megfordul a
fejemben, lehet, hogy ezen percekben fél méterrel a föld felett
lebegek. Ki tudja.
Na,
elég Ryu, elég. Még túlnézed és elfogy! Jót kacagtam belül,
hogy mit ijesztgetem itt magam, de elég. Visszavártak a papírok és
én másztam karjaik közé.
De
nem lehettem sokáig betűfogságban.
-
Ryury!
Hát...
Hát igen. Khm. Ez én vagyok. Egy ideje... Fogalmam sincs, agyának
mely kerületéből származtatta eme kis „kedveskedést”, de
gyanítom, hogy a téboly-körzet a felelős új becenevemért.
Bárhogy is legyen, bőszen hallgatok rá.
-
Igen? - néztem fel a dossziéból, ami éppen az e havi bevételeimet
taglalta. Igaz, itt számok tucatja áll, bár én mégis inkább
látok melleket és szájakat, fenék implantátumot és
arckihúzogatást. Ez kóros.
-
Ez ki ő?
Papírt
nyújtott felém és én a kezembe vettem. Fénykép.
-
Ez egy könyvjelző.
-
Nem, ez egy fotóó!
-
Gondolod?
-
Aham.
-
Hol volt? - néztem rá nehézkesen arcomon tartott mosollyal, ahogy
szorongattam a kissé megfakult darabot.
-
Lapoztam és kipottyant.
-
Megint lapoztál? Hol tartsz?
-
Már a 98. oldalon.
-
És ott mi van?
-
Most estem a 16. század legnemhíresebb művészei közé. Akkor
megkapták, hogy „borzasztó vagy, öreg, állj le ezzel, mielőtt
éhen deglessz...”, most meg mind ott van a topban.
-
Így szokott lenni. Látom nagyon benne vagy - mosolyogtam rá újra.
-
Tetsz. Fel kell túrnom a többi polcaid is. Ki tudja, mid van még -
forgatgatta a szemét körbe.
-
Jól van. Nem is tartalak fel. Menj, ugorj vissza imádatod új
tárgyába.
-
Okk - dobott egy vigyort és vissza négykézlábalt a helyére.
Zsebembe
csúsztattam a fényképet és fellélegezve vettem tudomásul, hogy
sikerült kijátszanom Daniellt. Bár a gombóc a tokomban egyre csak
nőtt, azért legalább...
-
Ryu! - érkezett újra, ezúttal már két lábon és csípőre
vágott kézzel.
-
Mondd.
-
Gonosz! Ki a kép?
-
Egy kisfiú - néztem rá gyenge mosollyal, valahogy bármennyire is
próbáltam, többre nem voltam képes.
-
Tééényleg? Na ne. Ezt nem is gondoltam volna. Egy fiú? Azt
hittem, dodzsem.
-
Én vagyok - közöltem szárazon.
-
Kérem vissza. - Megkapta. - Nem - jelentette ki pár perc tépelődés
után.
-
Mit nem?
-
Nem te vagy. Hasonlít nagyon. De ez nem te vagy.
-
Daniell, ahogy nézem, ez legalább egy harmincéves kép. Honnan
tudod, hogy nem én vagyok?
-
Látom az állad. Menj arrébb. - Mellém helyezkedett a kanapén. -
Látod? - húzta végig kecses mutatóujját a megsárgult fényképen
viduló kiskölyök arcának vonalán. - A te állad nem ilyen -
simította meg az arcom. - Nem. Ez nem te vagy.
-
Öt éves voltam ezen a képen, most harmincnégy leszek, talán
kicsit férfiasodhattam, nem gondolod?
-
De igen, de nem akkor sem. Látom az arcod és... a kép hátát! -
kacagott fel. - Keisuke! Ez nem te vagy. Ki Keisuke?
Nem
tudom, mióta nem hagyta el az ajkamat ez a név és ő olyan
könnyedén ejtette ki a száján...
-
Senki - jelentettem ki. És újra a papíroknak adtam a figyelmem.
Látszólag. Valójában...
-
Mi az, hogy senki? Senkiről nem csinálnak képet! Ki ő? Keisuke?
Keisuke.
-
Daniell, dolgom van, szeretném...
-
Jaj, nem tűnik olyan halaszthatatlannak! Meséld el!
-
Dany, most...
-
Tudtam! Most nem! Sosem nem! Én mindent elmondtam már neked, még
hoztam olyan fotót is, ahol megpróbáltam visszaragasztani a hajam
a fodrász után. Meg megmutattam neked minden képet, amit látni
szerettél volna, te meg semmit se nem. Most tessék nekem mesélni.
-
Egyszer volt, hol nem volt... - hadartam, mint aki éppen poént
próbál dobálni. Siralmasan hangzott.
-
... volt egyszer egy Keisuke. Na. Kivele!
-
Daniell...
-
Szép, látom, az én nevem már tudod, akkor most mondogasd a
Keisukét és mellékeld hozzá a többi infókat - nevetgélt és
egyre jobban rám kúszott a kanapén.
-
Dolgom...
-
Nem, nem - kacagott és kimarkodta kezemből a papírokat, majd az
asztalra csúsztatta. - Mesedélután.
-
Elég volt.
-
Még el sem kezdted! Már hogy lenne! Na, elmondd nekem. Meg mondj el
más ilyeneket is. Karácsonyis ajándékot. Meg hogy kit csókoltál
meg először. Azt is mondd el. Meg, figyu, nincs olyan képed, ahol
próbálnak etetni mondjuk és a lábad a tányérban van? Nekem van
egy ilyenem. Nem akartam levest. Inkább lábáztattam benne. Te
rossz voltál, amikor manó voltál? Én tettem apa zoknijába
földet, hogy éljenek benne giliszták. Nem haragudott rám, csak
vissza kellett vinnem a játszótérre őket. Most te is. Mondd el a
mesédet nekem.
Néztem,
ahogy ragyogott rám s torkomban a fojtogató érzés egyre nőtt. Ő
mosolygott és várta a „mesém” és én fájóan eszméltem rá,
semmim sincs, amit mondhatnék neki. Kutatni kezdtem az emlékek
között, hogy előkaparjak egy ostoba játszótéri történetet
vagy egy karácsony estét, egy kölyökcsínyt, amit még akkor
követtünk el, mikor szabadott érintkeznem a saját öcsémmel...
De semmi. Pedig volt. Tudom, hogy volt, csak... talán... nem tudom.
Voltak szépek és megmosolyogtatók, de amiket akkor értékként
őriztem idebenn, lassan elhomályosultak, beszürkültek, majd mint
egy karcolás, szépen nyomuk veszett emlékezetemből. S ami még
megvan, ha egykoron tündökölt is és semmiért nem adtam volna,
most fájó nyom csupán. Sebhely, mely nem enged felejteni. Mikor
négy évesen elég „nagyfiú” voltam, hogy tartsam újszülött
öcsém... Mennyire büszke voltam rá, hogy „apa ezt mondta”.
Megvan az a kép, a fotó, mely őrzi a pillanatot s habár közel
tíz éve nem nyitottam fel a dobozt, amiben ott lapul, mégis mintha
a polcomon lenne. Túl tisztán él s minél világosabb az emlék,
annál erősebben fáj.
Mit
mondhatnék neki? Mi olyat, amit hallani vágyik? Hazudhatnék.
Elhallgathatnám az igazságot úgy, ahogy tettem egész életemben.
Még olyan előtt is, akinek ha nem is örökre, de szívem adtam.
Epres mázba burkolhatnám az egészet, ahogy másoknak is tányérra
helyeztem életem édesített hazugságait, úgy felkínálhatnám
neki is. A szürke szemekbe mosolyogtam, melyek kíváncsian nézték
percnyi elmélázásom. Talán azt hiszi, fogalmazom a történetet...
Hát jó. Adjuk kis szívének, amire vágyik. Kapja meg a melengető
hamisságot, amit nyújtani tudok.
De
abban a pillanatban, mikor kinyitottam a számat, olyasmi tört
felszínre, ami talán igazabb volt, mint bármi eddigi létem
folyamán.
-
Nem tudok.
-
Tess? - vonta fel a szemöldökét szórakozottan ellenkezésbe
kezdve, majd mint akibe belefojtották a szót, elhallgatott. Talán
szemem látta meg... Nem könnyeket. Éreztem, hogy nincsenek. Talán
a helyét... A fájdalom árnyékát. Lehet. Finoman megsimítottam
döbbent arcát.
-
Nem tudok. Nincs mesém, Dany - cirógattam puhán. - Az enyémet...
elvették és mást írtak a könyvembe. Kérheted, hogy mutassam a
lapokat és én eléd teszek mindent, hogy megismerhesd, hogy
megleshesd a legutolsó betűjét is, de ha én is kérhetnék
valamit tőled, akkor az lenne az egyetlenegy kívánságom, hogy ne
akarj beleolvasni. Sokat jelentesz nekem, Daniell, és ha az a
vágyad, hogy mindent megtudj, én megteszem neked, de ha én is
jelentek legalább csak fele ennyit... Ne kérj meg rá. Kérlek. Ne
kérj rá.
-
Ryu...
Felém
nyúlt, majd visszahúzta a kezét.
-
Na, mi legyen? - mosolyogtam rá. - Mit szeretnél, Csücsök?
Melengettek
a szürkeségek és kesernevettem közéjük.
-
Ryu...
-
Hm. Én vagyok - próbáltam egy vidám grimaszt előkapni és minden
energiámmal azon voltam, hogy sikerüljön adnom neki egy
felszabadult, bolondos szájrántást, de... Most nem megy.
-
Könyvjelző - varázsolt elő ki tudja honnan egy furácska kis
kacajt. - Csak egy öreg könyvjelző - rántotta meg a vállát.
-
Az. - Cuppanóst kapott a homlokára. - Kérsz inni?
Mintha
mi sem történt volna az elmúlt percekben, mintha nem éppen most
fedtem volna fel, hogy fájok, hogy van valamim, amit nem adok...
Kacarászva sétáltam a konyháig.
-
Na? - kiabáltam vissza, de válasz nem jött. A számhoz emeltem a
poharam. Most éreztem csak, hogy remeg a kezem. Ujjaimra ömlött a
víz, ajkaim közé pár csepp ment csupán. A bőrömet ért
nedvességgel homlokom hűtöttem, bár inkább suta kísérletnek
nevezném saját nyugtatásomra. Mosogatóba ejtettem az üveget, de
nem tört szilánkokra, csak koppant és eldőlt, hangja belevágott
a csendbe.
-
Ryu? - kérdezett hangosan.
-
Semmi, nincs... semmi.
Éreztem
kifutni lábamból az erőt. Nem értem. Milliószor gondoltam már
vissza, számtalanszor jelent meg a fejemben durvább és kevésbé
felkavaró emléke a múltamnak és mégsem éreztem tüdőmet így
szorítani. Rég nem nyilallt a hátam, rég nem sajgott rajta egy
cipő nyoma...
Le
kell feküdnöm. Mély levegőt vettem és visszasétáltam, arcomra
fagyott mosolyfélével lejtettem végig a nappalin, elhagyva Daniell
alakját, megborzolgattam a haját, mutatva, „semmi gond”, majd
hála egy gigantikus erőnek, ami megszánt, eljutottam az ágyamig.
Csak
pár perc. Pár perc csend és elhallgat a hang a fejemben, újra
lakatot rak majd a szájára egy megváltó homály, régbe veszejti
az emlékképeket és nem kell majd hallanom fröcsögő gyűlöletét,
szapuló, gyalázó foszlányait, elhalkul... Mindjárt... Csak kell
egy pókfonál, aminek vékonyka vonalán elindulhatok. Ami kiránt
innen, az emlékek verméből. Ki! Ki a múltból...
És
az enyhülést... egy kéz hozta meg. Egy tenyér, mely lapockámra
kúszott, majd átsiklott mellkasomra. Daniell teste légvételeitől
lágyan hullámzott, finom mozgását éreztem magamon, hátamon
minden rezdülését. Keze a szívemre simult, éppenhogy sóhaja
lelkemig hatolt.
-
Itt? - suttogott a fülembe. - Itt fáj? - szorította drága ujjait
oda, ahol szívemet sejtette lüktetni. Megvolt a pókfonál. Mit
fonál? Kötelet dobott. Elhalt a hang. Már nem voltam mocskos, nem
voltam gyomorforgató, nem voltam kudarc. Tétova percek röppentek
tova, hallgattam a fülemben szuszogó fiút, éreztem lágy
mozdulatait, ahogy bársony tenyere alatt enyhül a kínom, elmúlik
a szaggatás, már csak a lelkem duruzsolt. Félszeg hangocska
zizegett odabent... S bennem dúló kemény harcok árán ugyan, de
félrevágva mindent, eltolva az összes ostoba kétséget, buta
félelmek gigantikus hegyeit, megalázottságom bántó emlékét...
olyat tettem, amit egész éltemben csak egyetlen egyszer. Soha nem
akartam senkivel megosztani. Soha ebben a fájó életben nem akartam
azt, hogy akit szeretek, megtudja... és most mégis úgy érzem,
neki... Neki el kell...
Bólintottam.
-
Az öcsém - súgtam halkan magam elé. - Az öcsém van a képen. -
Egy idegen hangján szólaltam meg és mégis óvó csókot kaptam a
hajszálaim közé. Tenyere még mindig melengetett, légvételei
cirógatták a fejbőröm. Közelebb húzódott. Másik karját fejem
alá csúsztatta. Az a fiú, akit magamnál sokkal gyengébbnek
tartok, most olyan erőt sugárzott, hogy mellette hirtelen én
lettem parányi. Jólesett. Rég nem tartottak így... Sőt talán
soha. Beszélnem kellett. Hátrahajtottam a fejem s vállának
dombjára elpihenve, egy utolsó mély lélegzettel kitártam előtte
a kaput, melynek egykoron kulcsát a semmibe dobtam. - Ő a kisfiú.
Az öcsém. Én... Azt hiszem, már talán egy évtizede is van, hogy
kimondtam ezt a szót. A gondolata is nyilallt, nem mertem
elképzelni, mit éreznék, ha hallanom kéne. Hát - nevettem fel
kesernyésen - valami ilyesminek gondoltam. Daniell, az én mesém
kicsit más. A kisfiút a képen talán öt éve... Igen. Valahogy
úgy lehetett, mikor utoljára láttam. Nagyon különös érzés, ha
a melletted elsétáló fiatal férfiban felismerni véled azt a
valakit, aki emlékeidben egy kócos kamasz. Akinek a szobája a tiéd
mellett volt, a pólóid csórta a szekrényedből, azzal csábította
át a lányokat, hogy megmutatsz nekik pár kardcsapást és mindig
veled akart lógni, mert érdekesebb a nagyokkal... Az a fiú, akit
úgy védtél másoktól, mint ahogy magadat sem tetted volna, már
férfi. Egy gömbölyödő pocakú, végtelen kedves mosolyú nő
kezét fogta és karján egy kislány ült. Tűrte, hogy a kezében
trónoló copfos rosszaság vállán tologasson egy rózsaszín autót
és lelki szemei előtt talán baljában már fiát ringatta... És
én csak ott álltam és néztem a tulajdon öcsém, az egykoron
kócos, mindig vigyorgó kamaszt... Még csak azt sem tudtam, hogy
megnősült, nemhogy gyereke van. Szerettem volna csak pár szót...
De nem mertem és fél percre rá áldottam a gyávaságom. Nem volt
több mint pár másodperc, amíg elhaladtak mellettünk és már azt
hittem... De akkor észrevett. Láttam a szemét. A döbbenetet...
Ahogy végignézett rajtam, ahogy... azokra pillantott, akik
mellettem nevetgélnek. Daniell, három férfival voltam, és mind a
hármat feleség várta otthon és ő mégis úgy nézett ránk, hogy
azt éreztem, elsüllyedek a szeméből sugárzó megvetéstől. Akár
ha hallottam volna minden gondolatát... s mintha még a puszta
látványom is felforgatta volna a gyomrát, mintha szemébe nézve
megfertőzhetném az életét... Elfordította a fejét, mintha egy
utolsó senkit, egy idegen embert hagyott volna maga mögött az
utcán, nem engem. Nem a testvérét.
Elfogytak
a szavak. Csak néztem előre, de saját szobám, bútoraim helyett
arcokat láttam, rideg és megvető arcokat. Az öcsémét, aki
bevágta az orrom előtt szobája ajtaját és mégis üvöltve
zokogott, mikor elmentem. Az anyámét, akinek a mosolyát már el is
felejtettem, egy, amire arcából emlékszem, a közöny. A
semmitmondó pillantások felém... Talán még jobb lett volna, ha
legalább gyűlöl, mert az is egy érzés. S a listám csúcs...
-
Ne! - rázott meg finoman. - Vagy nekem, vagy sehogy. Odabent ne -
suttogott a hajamba. - Ha ott benn őrlöd, addig játszol vele, amíg
egyszer majd robban. Ne. Ígérd meg. Megígéred nekem?
-
Daniell... - Úgy fogtak a karjai, annyira féltve szorított...
Vékonyka csuklóját mutató és hüvelykujjammal teljesen átértem,
hófehér kezei annyira törékenyek és most úgy szorít, hogy
hozzám képes kőszikla, míg magam csupán tollpihének érzem.
Lehunytam a szemem, az érzés a szárnyára kapott s elrepült
velem. Csend volt és béke, biztonságot nyújtó melegség,
reszketeg boldogság és mindezt egyetlen ember adta nekem. -
...Szeretlek.
S
bár a válasz elmaradt, mert drága ajkaival még képtelen
kimondani, amit lelke már rég visszhangzik... Én tudom. Tudom,
hogy belül suttogja nekem. És ez... elég. S ha majd egy nap rájön,
hogy könyvemnek két lapja csupán, mit látott, remélem az a ki
nem mondott érzés nyújtja majd segítő kezét s megbocsát nekem.
Sajnálom,
Életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése