Vezetek.
Lehet, hogy túl elővigyázatos vagyok, de ugye a hibáink azért
vannak, hogy tanuljunk belőlük. És ha én vagyok annyira
tehetséges, hogy színjózanul is felnyalom magam egy oszlopra,
akkor rossz rágondolni, mit tehet velem pár csepp pezsgő. Úgyhogy
inkább melegítem tovább a halványlilás színezetű kristályt.
Amíg el nem nyargal mellettem a pincér kislány, mert akkor inkább
gyors cserét eszközölök.
Vízre
váltottam. Bugyborékoktól szintén pattog és még a fejembe sem
fog szállni. Gyönyörködöm a látványban.
Nem,
nem gúny... Inkább cseppnyi... De. Mégis gúny. Nincs mit
szépíteni. Soktíz öltöny sétálgat le-fel, karjukon a hozzájuk
passzított kisestélyi, benne, mint akárha bálkirálynőknek
képzelnék magukat, lejtenek a szebbnél szebb, sminkekben dúskáló
műnők. Egyeseknek még diadémszerű képződményt is varázsoltak
a hajkoronájába.
Próbálok
nem odafigyelni. Lehet, hogy szakmai ártalom, hogy egyből azon
kezdek morfondírozni, egy ilyen harcsának felpumpált szájon, hogy
vajon gazdája direkte ezt a hatást óhajtotta vagy csak egy
orbitális tévedés segítette hozzá a nem mindennapi tátogatóhoz.
Ki tudja. Most azt kéne mondanom, hogy kit érdekel...
Csillog-villog
minden. Fényárban a terem. Mintha a körbe kínálgatott falatkákat
is külön csillámporral hintették volna be, minden ragyog. A fény
is akárha szivárvány sugarakat szórna végig. A hófehér falakon
körben szerénykedő festmények csak, miknek nem jut e csicsás
ragyogásból, holott az este elvileg miattuk van. Nem, hogy a
szervezők bemutassák, hogy tudnak ízléstelenségbe taszítani egy
ennyire szép és jól kialakított helyiséget.
Mindegy.
Lassan kezdek rájönni, hogy mindenben képes vagyok hibát
találni... Mentségemre legyen mondva, ebben az estében nem nehéz.
Kortyoltam
a pattogó vízből, majd szomjam csillapítása után figyelmemet
újra megpróbáltam a képeknek adni. Elvégre is, azért lennék
itt. De valahogy megint megakadtam ott, ahol már fél órája
veszteglek. Megnéztem a képet, a hatalmas, citromsárga
madárszerűséggel és a szemem tovább siklott... Egészen addig,
amíg meg nem lelte a koromfekete öltönyt. Tele volt vele a
helyiség, éjfekete zakók szaladgáltak mindenhol, de amelyiket én
kerestem, mégis könnyen meg lehetett találni. Nyomra vezetett a
hölgykoszorú, aminek a közepén téblábolt, s ha ez nem lett
volna elég támpont, ott volt még a mézszínű haja. Több ilyen a
teremben úgysincs... Tán az egész világon nem létezik még egy
ilyen.
Daniell
nevet. A hangosan neszező tömeg egyenletes zajából is könnyedén
kihallottam. Pedig nem üvölt, még csak nem is hangos... Egyszerűen
hallom és kész. Ő a központ. Mindig az. Köré gyűlik a
korosztálya. Olyan, mint egy mágnes, kisugárzásával, barátságos
mosolyával, közvetlen kedvességével vonzza magához a többi
embert, javarészt a fiatal hölgyeket, akik mondandóját hallgatva
szívesen pirulnak fülig.
-
Ishigorou-san? - Kicsit reszelős, cigarettától érces hang csendül
a hátam mögött, zavarva szét gondolataimat. - Micsoda meglepetés
- sétál mellém a hölgy. Bár a hölgy helyett inkább két lábon
járó referencia anyagnak nevezném. Mondhatjuk, egyik legjobban
sikerült „alkotásom”. Nem tudok jobb szót.
-
Kiyooka-san. Gyönyörű, mint mindig - mosolyogtam a két
gesztenyebarna szem közé, amik nekem köszönhetik cicás
pajkosságukat, ugyanúgy, mint azok az érzéki ajkak is miattam
fodrozódnak így, ahogy teszik. Lejjebb nem megyek... Soha nem
végeznék a listával.
-
Micsoda véletlen - nevetett. Nem lenne jó színésznő.
-
Csak nem meglepi, hogy itt lát? - pillantottam rá kicsit játékosan.
Gurgulázó kacagást csaltam elő abból a szépen ránctalanított
torokból.
-
Persze, hogy nem csodálkozom. Megszoktam, hogy ön részt vesz az
efféle elit banzájokon.
-
Szép megfogalmazás - biccentettem rá.
-
Tudna rá jobb nevet?
-
Nem igazán - kacagtam, mert ebben igazat kellett adnom neki.
-
Akkor bármiben le merem fogadni, hogy körülnézek és már meg
is... - forgatta ide-oda a szemét a helyiségben. Kutat, keres.
Hosszú, tűhegyesre csiszolt körmeivel követte, ahol szeme
elhaladt, a vérvörös karmokat használva célzókeresztnek. - Ah!
Tudtam! Ott az ifjú művész úr is.
-
Tényleg? - mosolyogtam szemöldökráncolva. Majd én is hosszan
keresgéltem. - Annyit látok a teremben, pontosítana egy kicsit?
-
Doktor úr, ma sziporkázik.
-
Ön mindig azt hiszi, hogy csillogtatom a humorom. Tulajdonképpen
mindent halálosan komolyan gondolok.
-
Imádom a szerény férfiakat.
-
El fogok pirulni.
-
Látom, nem hagyja az ifjoncot elkallódni.
-
Kevés az ennyire tehetséges és elszánt fiatal. Kötelességemnek
érzem felkarolni.
Ezt
olyan komolysággal mondtam ennek a nőnek, hogy mindjárt én is
elhiszem, hogy én vagyok Daniell pártfogója.
-
Tökéletesen igaza van, Ishigorou-san. Az a fiú egyszer még nagyon
híres lehet. Kár lenne veszendőbe hagyni egy ilyen
tulajdonságokkal megáldott művészpalántát.
-
Egyetértünk. Éppen ezért nem is áll szándékomban úgymond
elengedni a kezét. Kell valaki, aki elindítja az úton. Egyedül
nehéz rajta bukdácsolni.
Ohó!
Ryu, te önfeláldozó, jótét lélek. Csak a fejemre ne zuhanjon a
plafon.
-
Ön tökéletes a célra. A fiúnak szerencséje van.
-
Újfent pirulok. Miért teszi mindig ezt velem? Kérem, vegye
figyelembe, nem színem a piros.
Miért
érzek kényszert arra, hogy ha egy nő van a társaságomban,
pofátlanul flörtölni kezdjek vele? Bár mentségemre szóljon,
soha nem én vagyok a kezdeményező. Egyszerűen csak ha repül a
labda, kényszeresen belevágok és persze utána fogom a fejem, hogy
hogy mászok ki a helyzetből, amibe magamat sodortam. Mint most is.
Már „úgy” kacag. Megérinti vállam, mintha szöszt szedne le a
zakómról... Tudom, hogy nincs rajta semmi. De ő csak kacarászik,
már ötödik perce, azon az egyetlen gyatra poénon. Közben
valahogy a dekoltázsa már majdnem a köldökéig ér. Nekem akarja
villogtatni, mi van alatta? Azért le a kalappal. Elismerésem a
tervezőnek, hogy gondolatra szűkülő koktélruhát varázsolt.
Vajon ez a kék szatén egy adott pillanatban majd semmivé foszlik
tulaja egyetlen pislogására? Ki tudja. De a hölgy még mindig
hahotázott, karmos ujjaival csigákká tekergette élénkvörös
haját és egyre elszántabban vicsorgott rám. Na jó. Azt hiszem,
itt az ideje tovaszállingózni, mielőtt megteszi, amit mindig...
-
Tudom, hogy minden bizonnyal újfent ugyanazt a választ fogom
kapni... - Késő. -…mint az elmúlt húsz alkalommal, de tudja, a
szégyenérzet, mint olyan, már rég csak egy szó nekem. - Nőies
kecsességgel libben közelebb, hogy szinte a fülembe suttoghasson.
- A lakosztályomból fantasztikus a hajnali látkép. Az egész
város narancs napfelkeltében úszik. Élvezné... és a látványt
is - mosolyog rám és én viszontmosolyt villantok, bár a
visszafogottabbik fajtából. Nem mint az övé, gyere cipó, hamm,
bekaplak.
-
Miért fájdítja a szívem?
-
Igazán eldobhatná már az a kis önszabály-könyvecskéjét.
-
Még ha meg is teszem, attól még úgy fogom tartani, hogy a
beteg-orvos viszony...
Életem
egyik legnagyobb hazugsága! Csak egyszer le ne bukjak.
-
Ne folytassa - nevetett. - Újfent kosarat kaptam. Tudja, hogy kezdem
megszokni? Azt hiszem, lehet, hogy feladom. Vagy stratégiát
változtatok. - Drasztikus változásokra lenne szükség. Azt
hiszem, nem vállalom az átalakítást. - Legközelebb nem engedem
ám el ilyen könnyen.
Elmentében
még címzett nekem egy kis ujjal dorgálást, majd újra ketten
maradtunk. Én és a vizem. Most már tényleg elindulok
művészetnézőbe, mielőtt megint betalál egy ilyen unatkozó,
kiéhezett nőszemély.
Képről
képre haladtam végig a nagy, sarok nélküli teremben. Tényleg, az
este - nem tudok máshogy fogalmazni – gagyisága ellenére a képek
megérdemelnek egy elismerő biccentést. Szépen válogatott kis
kollekció és a művészek szinte csak ismeretlenek. Még, mert
ahogy kezeik közül kikerült alkotásaikat nézem, mindnek van
esélye kitörni.
Lassú
léptekkel indultam a lépcsőn, hogy a felső szinten kiállított
műveket is megcsodálhassam. Továbbra sem változott a véleményem,
ritka szép dolgokat sikerült halomba tornyozni. Vegyes érzésekkel
fogom zárni az estét, mert a dekoráció egy giccskupac, viszont a
tartalom...
És
ekkor értem a döbbenet legcsúcsára. A következő képhez érve
erősen koncentrálnom kellett, hogy ne adjak valós hangot - egy
visítás személyében - világméretű meglepődöttségemnek.
-
L. D. - olvastam fel hangosan a betűket, nem mintha már nem
ismertem volna meg két ecsetvonásáról.
-
Lebuktam - csendült a kacagás a hátam mögül. Az „ifjonc”
mellém lépett és ásványvizemre sandított. - Tyűha. Valami
fogadalmat tettél? Tudod, mint az állatvédők, meg a bundászok?
Tetemeket nem eszünk, meg hordunk? A kiirtott pezsgőfalkák miatt
tüntetsz? Én is láttam a híradóban. Csúnya vérengzés volt.
Azokat a kis ártatlan pezsi kölyköket egyszerűen kegyetlenül
palackba dugaszolták!
-
Miért nem mondtad? - mosolyogtam még mindig a képre.
-
Hát nemtom. Olyan meglepizést akartam.
-
Sikerült. Gratulálok.
-
Igyál egy kortyot az egészségemre.
-
Ameddig én forgatom a kormánykereket és szintén szerény
személyem kezében van az életünk is a hazajutás ideje alatt,
addig nem szándékszom alkohollal tompítani az érzékeimet. Éppen
eléggé tompák, ha egy bizonyos illető a közelemben van. Nem
kívánom még jobban agyonütni őket.
-
Ishigorou-san, ez egy bók akart lenni?
-
Hm. Talán.
-
Tetszik? - bökött a művére és arcát figyelve meg kellett
állapítanom, tényleg érdekli, mit mondok. Ez nem olyan
műkíváncsiskodás. Daniell tényleg tudni akarja, mit gondolok.
Várakozva ragyogott rám, és ez... jólesik.
-
Nem merek rá mondani semmit.
-
Hogy?
-
Nem tetszenek a szavak, amiket a nyelvem pörgetni tudna. Amíg nem
tudok kitalálni egy hozzá illő szót, addig inkább...
-
Szisztematikusan rámentél, hogy bepiríts.
-
Ugyan.
-
Egy kortyot - suttogott halkan, szemével rám sandítva, a kezében
tartott finom kristályt óvatosan nekem nyújtogatva.
-
Nem.
-
Egyetlenegyet. Ry.... Ishigorou-san! Egy apró korty bőven eloszlik
még az alatt a majdnem két óra alatt, amíg itt téblábolunk -
suttogott és mire a kezembe néztem, már nem a saját poharam volt
benne. Daniell jóízűen itta ki a vizemet, majd várt. Előkapta a
bocicica magánszámot.
Torkomon
lecsúszott az az egyetlen korty, ennyi úgysem árt meg és ha
ennyire boldog tőle, hát legyen.
-
Köszönöm - játszottam vissza a poharát a kezébe.
Szürke
szeme játékosan csillogott. Úgy mosolygott, mint egy kisiskolás,
aki rágót ragasztott a tanárnő székére. Gyermeteg fejecskéjében
most valami csínyfélét követtünk el és ettől odáig van. Nem
tudok rajta nem nevetni. Mint egy született cselszövő.
-
Na? Most jobban vagy? - kacagtam.
-
Alakul-alakul.
-
Bolond.
-
Ryu... - hajolt kicsit közelebb.
Ezt...
Ezt nem szeretem. Még mindig elfogadható, sőt szokványos
közöttünk a távolság, de... mintha mégis lenne egy olyan
érzésem, hogy túl közel van. Talán paranoia. Mert én tudom,
hogy zárt ajtók mögött mi van köztünk, de valahogy kezdem úgy
érezni, hogy mindenki tudja.
Nem
szégyellem. Nem erről van szó. Senkinek semmi köze hozzá, nem
ide tartozik. Nem ebbe a közegbe és egyáltalán... Nem tudhatom ki
az, akinek ez bántaná a szemét. Persze, szép álom, hogy az
emberek egyszer, valamikor majd nem akadnak fenn olyan apróságon,
hogy akit páromként mutatok be, saját nemem képviselője, de
sajnos még nem tartunk itt. Talán nem is fogunk.
-
Ryu... Miért kerülsz egész este? - suttogta, szemeit szemeimbe
fúrva próbálta kivenni válaszom, mielőtt szólásra nyitottam
volna a számat.
-
Kerüllek? - néztem rá felvont szemöldökkel.
-
Hát... Nem jössz a közelembe.
-
Ne butáskodj már, tudod, hogy ez nem igaz. Együtt jöttünk, aztán
találtál valakit, aki elcsalt beszélgetni és én is mentem,
amerre ismerős arcot láttam.
-
Nem. Ez nagyon nem így volt. Jött valaki, valóban és elvitt. Nem
hívtál magaddal.
-
Mert gondoltam, hogy úgysem érdekelne a téma. És jobb, ha tudod,
életem, halálosan igazam volt. Veszett unalmas baromsággal
ugrottak nekem. Inkább most te igyál még egy pohár pezsgőt a
nevemben, hogy megszabadultunk az illetőtől.
-
Ryu...
-
Daniell, kérlek, figyelj kicsit oda.
-
Odafigyelek. De csak te meg én vagyunk itt.
-
Meg hátunk mögött közel ötven császkáló ember.
-
De nem ülnek itt a nyakunkon, úgyhogy nagyon nem értem... Oké.
Tudod mit? Rendben. Nem veszekedni akartam. Csak...
-
Mit vársz tőlem, Dany? Nem karolhatom át a derekadat nagyközönség
előtt!
-
Nem is ezt mondtam! Nem kértem, hogy bokáig mássz a számba! De
az, hogy elkerülsz, mint egy vírustenyészetet, az megint egy másik
dolog!
-
Ostobaságokat mondasz - pirítottam rá, mert hirtelen kicsit
tényleg felforrt az agyvizem.
-
Tudom. Én mindig.
-
Daniell, kérlek, egy kicsit mérlegelj. Ezt itt nem lehet.
-
Ishigorou-san, melyik mondatomban szerepelt a dönts meg, itt és
most? Mert úgy csinálsz, mintha ezt mondtam volna! Csak azt
kérdeztem, hogy...
-
Ishigorou-san!
Te
jó isten, miért kell rám hozni a szívbajt? Révetegen fordultam
a hang irányába. A felém trappoló férfit már nem is tudom,
mióta nem láttam. Mániákus vásárló hírében állt a fickó,
bár ízlése semmi. Ezért jár mindig kart karba öltve, mint most
is, az őt árnyékként követő, visszafogottan szende
hölgyeménnyel, aki viszont fantasztikus műértő. Sasszemű
hölgyike. Kiszúrja, mivel érdemes az embernek gazdagítani a
gyűjteményét.
-
Jó estét. Nem is láttam már... Hm… Fogalmam sincs mióta -
üdvözöltem a karikatúrára emlékeztető férfit és a mellé
komolykodva beérkező hölgyet.
-
Nem voltam itthon.
-
Egy kis pihenés?
-
Üzlet. Sajnos hosszabb időre kénytelen voltam Angliába költözni.
Nem boldogultak nélkülem. És ön? Hallottam, mi történt - nézett
rám hirtelen aggódóan pillogva.
-
Hát... Mi?- pislogtam értetlenül, mert tényleg fogalmam sem volt.
Kérdőn néztem le a vagy egy fejjel alacsonyabb, enyhén
hajszálhiányos férfira és megpróbáltam rájönni, miért kapom
tőle ezt a furcsa tekintet, amit én inkább az afrikai árváknak
tartogatnék.
-
Hallottam a balesetét.
-
Ó…
Milyen
furcsa, hogy nekem is éppen pár perce jutott eszembe.
-
Hogy van?
-
Köszönöm. Elég régen volt.
-
Az semmit se számit! A húgom sógornője is volt kómában és
azóta is rémálmai vannak. Rászokott az altatatókra és
nyugtatókra. Pszichiáterhez jár és állandóan depressziós.
Jaj
nekem. Nem mondta még vajon a nőnek senki, hogy talán gyári nála
az ideggyengeség és nem az a kis csicsi okozta?
-
Szerencsém volt. Szinte már teljesen el is felejtettem.
Oldalra
pillantottam. A mellettem álldogáló Daniell rezzenéstelen arccal
bámult a semmibe. Megfordult a fejemben, hogy elnézést kérek a
férfitől és közlöm, hogy a fiatalemberrel még van némi
megbeszélnivalónk, úgyhogy bocsásson meg... De mielőtt még
megtehettem volna, Daniell udvariasan elköszönt és határozott
léptekkel odébbállt. Én meg maradtam egy körre, hogy fejembe
tömjék üzleti sikerek garmadát és unalmasabbnál unalmasabb
élmények hegyeit.
Az
este további részében csak pillanatokra láttam Daniellt. Hol itt,
hol ott, hol társaságban, hol magányosan, de pohár mindig volt a
kezében. Legalább neki.
Tíz
perce kocsikáztunk haza az éjszakában. Tudom, hogy szeret éjjel
menni. Most is, mint mindig, az ablakon bámul kifelé, a mellettünk
veszettül elsuhanó fénypontocskákról találgatja, hogy mik
lehettek. Megpróbál belesni házak ablakain, hogy egy kóbor
pillanatot lopjon mások életéből... Egy a különbség. Most
némaságban teszi.
-
Daniell...
-
Hm?
-
Megbántottalak?
-
Nem - felelte halkan az üvegnek. Miért nem tudok hinni neki?
-
Ha igen, hidd el, nem akartam.
-
Mondtam, hogy... Fordulj jobbra!
-
Mi? Hol? Mit? Miért?!
-
Na, fordulj!
Eltekertem
ugyan a kormánykereket a kért irányba, de...
-
Nem erre kéne menni.
-
Tudom. Meg szeretnék nézni valamit.
-
Pont most? Éjjel?
-
Aha. Most balra. Ott, ott a tűzcsapnál.
-
Jól van – vettem be a következő kanyart. Jó, kicsit száj-húzva,
mert fogalmam nem volt, hogy hova navigált.
-
Még egy utcát megyünk egyenesen.
-
Daniell, megmondanád...
-
Nemmondanám. Állj!
És
fékeztem, ő meg mint egy kerge birka, vagy őrült nyúl, nem
tudom, melyik definíció a helyesebb, kivágta a kocsiajtót és
elrohant. Egyenesen be a fákkal szegélyezett... Ez egy park?
Játszótér? Mindegy. A lényeg, hogy egy tenyérnyi zöld a
betonrengetegben. Fákkal elkerített, feltételezem gyerekek
részére kreált zöldterület.
Daniell
eltűnt az első kanyarban. Én meg mély levegőt vettem,
fáradságomat - merthogy a mai napom édes műtögetéssel töltöttem
- szóval kimerültségemet elűzendő megdörgöltem az arcom. Nem
mintha ez bármit is számítana, a kézkrém ugyanis nem koffein
tartalmú, ezért hogy ily módon bármilyen élénkítő anyag is a
szervezetembe szivároghatott volna, annak kicsi az esélye. Mély
levegő, majd a kocsit elhagyva, utána.
Kihalt
fák sejtelmes, holdfénypettyes árnyaitól maszatos kicsi kőúton
lépdeltem végig. Pár méter után értem az éles kanyarhoz, ahol
életem eltűnt és szemem elé tárult egy leheletnyi gyerekvilág.
Színes hinták, őket tartva cukorka-tarka láncszemek. Mind üresen.
Éjjel nincs pajtásuk. Körbe a betonba építve halvány, igazi
fényt sugároznak a lapos lámpák, megvilágítják a kis
játszóteret. Sugarukat vetik a többféle állat formáját kapott
libikókák szanaszét soraira. Középen homokozó kereklik, benne
élénkszín, hajlított létrára emlékeztető, zöldfokos mászóka
virít és tetején...
-
Mit csinálsz te itt? - kacagtam a lábát lógázó fiúra. Nem
viszonozta hirtelen támadt vidámságom.
-
Gondolkozom.
-
És ehhez éjszaka kell és egy kihalt tér - lépdeltem közelebb,
be a sárgás homoktengerbe s keresztül vonszolódva rajta megálltam
a térdeinél. - Gyere le.
-
Nem.
-
Ha szeretnéd, holnap úgyis errefelé jövök. Kiteszlek itt és
edzés után felszedlek. Két óra alatt kigondolkozhatod magad és
hátha valamelyik gyerek még homokozni is hajlandó veled. Tudod,
formákat meg várat...
-
Sokkal könnyebben fogadtam el azt, hogy egy férfihoz vonzódom,
mint ahogy barátkozgatok azzal a gondolattal, hogy bujkálnom kell a
világ elől.
Torkomra
fagyasztotta a gonoszkodásomat. A csillagokat nézte és így nekem
nem maradt más, csak szép ívű állának bámulása.
-
Dany...
-
Azt belátni valahogy ezerszer könnyebb volt. Jó, persze volt egy
időszak, mikor hűdenagyon próbáltam mást akarni, mint amiért
porcikáim visongattak, de... Tudod, azt hiszem, hogy amint meg
tudtam tenni az első lépést, onnan már villámgyorsan lefutottam
a kilométereket.
Mindig
meglep az a hirtelen komolyság, ami néha felszínre tör belőle.
Nem állít valótlant. Onnan, hogy megjelent akkor éjjel a
lakásomon, pörögtek az események. Lehet, hogy előtte
összerágcsálta saját magát, de ahogy belépett az életembe, nem
hezitált benne is maradni.
-
Fel kellett dolgozni. Forgatni-forgatni, megszokni, elismerni... Mert
ha az ember új dolgot tud meg magáról, bármi is legyen az... Azt
emészteni kell egy kicsit. Vagy az is lehet, hogy csak én vagyok
ilyen. Nemtom.
-
Nem, szerintem ezzel mindenki így van. Vannak dolgok, amikkel meg
kell barátkozni. El kell fogadni.
-
De ez most másmilyen. Nyom ez a titok. Nem megy. Nem tudom. Kicsit
fáj nekem.
-
Elmúlik.
-
Nem hiszem. Ez talán nem megszokás...
-
Én megszoktam, hogy ilyen az életem - súgtam a térdét bámulva.
– Lehet, hogy ez szomorú, de hidd el nekem, Daniell, egy idő után
beleszoksz, hogy nem beszélsz róla, még akkor sem, ha leghevítőbb
tűz, amiben égsz. Kezdetben tényleg nehéz, de ahogy múlnak a
hetek, hónapok, majd évek lesznek, amik tovaszállnak és észre
sem veszed és már rutinból hazudod az életed a kívülállóknak.
Pedig talán amit őrzöl, annál gyönyörűbb nincs a világon.
Talán kincsed van, igazi, eleven, forró, lüktető, lélekkel
mosolygó, viszontszerető kincsed és mégis néma a szád, mert
tudod, hogy míg mások föld felett lebegve, szerelem szárnyakon
szórhatják a világba az érzést, amit kaptak... Te nem teheted
meg. És bármennyire szomorú, de hidd el nekem, Daniell, megszokod.
Mert meg kell szoknod.
-
Beletörsz.
-
Talán egy kicsit igen. Nem azt mondom, hogy elveszted a vágyat,
hogy az utcán sétálgatva foghasd a másik kezét. Vagy egy
csöpögős film alatt, mikor a szerelmespár végre ásó, kapa
nagyharang, te áthajolhass a melletted lévő székhez és vállára
hajtsd a fejed a szerelmesednek. Nem múlik el a vágy, hogy ha
elbúcsúztok a ház előtt, akkor az ajkaitól is viszlátot kérj.
Nem, ez megmarad. Óhajtod továbbra is, csak megérted és
elfogadod, hogy ezt neked nem szabad. Mert nincs más választásod.
- Csak most eszméltem rá, hogy fejem a térdén, hajamban játszik,
s én csukott szemmel beszélek. Villámgyorsan hajítottam el a
pillanatot és léptem hátrébb egy méretes lépést. - Na, gyere
le.
Dobbantva
érkezett elém, galléromra fogott. Biccentettem, hogy induljunk, de
nem engedett. Közelebb lépett. Zakóm alá dugta a kezeit, fejét
mellkasomnak döntve az ingembe suttogott.
-
Fázom.
És
még szorosabban bújt, már kabátom alatt, hátamon találkozott a
két keze, gyűrte a ruhám, míg nadrágomba tűrt ingemet ki nem
rángatta övem fogságából és tenyerét bőrömre nem
tapasztotta. Bársonyos szája nyakamon játszadozott, tettetett
ártatlansággal kóstolgatott, akárha egy tölcsér fagyival tenné
mindezt. – Megfagyok, Ryu...
-
Daniell... Per pillanat kis közjátékodnak köszönhetően rólam
ömlik a víz.
-
Akkor adj nekem is forróságot - suttogta egyre feljebb, míg már
az ajkaimon éreztem csiklandozó leheletét. Ujjbegyeivel puhán
simítgatta a derekamat, aljas módon ébresztette a testem és az
engedelmesen válaszolt hívó szavára.
-
Ha színjózan lennél, sosem jutna eszedbe ilyesmi - próbáltam
szigorúra venni.
-
Nem vagyok részeg. Nincs itt senki. Üres. Te, meg én, meg a
Hold...
-
Meg mérleghinták és a homok a cipőmben...
-
Csókolj meg.
-
Jó. Szívesen. De gyere, előbb menjünk haza.
-
Most. Most itt most.
-
Nem.
-
Tudod te, hogy a négy falon kívül még sosemnem álltunk így
sehol?
-
És te tudod, hogy tán most sem kellene?
-
Fukarkodva bánsz a puszikkal.
-
Így van. Sőt! Mára kimerítetted a limited. Elfogyott. Na, elég -
toltam el finoman és nem tudtam nem körülnézni. De még mindig
csak ketten voltunk. - Gyere, mert megfázol - indultam vissza az
úton, de három lépés után még mindig magamban bandukoltam.
Daniell ott maradt. Csak állt az út közepén, kézfejét ingujjába
rejtve lógatta maga mellett, figyelte az arcom, szája sarkában
ott bujkált a légvétnyi kis vidám, az az örök csintalan
pajkosság. Mézszínű pókfonalával könnyedén játszott az enyhe
éjjeli fuvallat. Csak nézett előre és várt... Ekkora szívet -
húzódott az ajkam önkéntelen mosolyra, őt nézegetve. Némán
les, de szemei... Te jó ég, hogy beszélnek. Minden hallgatag szót
értek. Lehet, hogy most még fájdogál, mert nem teheti mindig,
amit szeretne, de tudom... Csak idő. Egy kis idő és elfogadja a
helyzetet. Pont, mert ennyire értelmes, azért lázad a lelke a
béklyók ellen, de majd ugyanez a lélek és értelem együtt fogja
illékony kezeit a szája elé tenni és elhallgattatni a lázadót.
Ha még tán nem is ez a helyes, de így lesz. Így kell lennie.
Tudom. De akkor miért él bennem a késztetés, hogy megadjam neki?
Hogy mindent drága tenyerébe helyezzek, amire csak sóvárog? Be
kell látnia, hogy olyan kapcsolatban élünk, ami sokak szemében
nem elfogadott. És majd megérti. Mert okos. De most... Most még
utoljára, hadd próbálja játszani, hogy olyanok vagyunk, mint
bármelyik szerelmespár. Hadd színlelje, hogy szabad. És ha ez az,
amit lelke szomjaz... Hadd adjam neki azt a hazug pillanatot.
Mosolyogva
sétáltam vissza hozzá, szememet az egyre szélesedő vigyoron
tartva, mígnem elé értem. Megfogtam a két hideg kezet, felemelve
őket puhán ajkaimhoz érintettem, majd tovább csúsztattam. Nyakam
köré vezettem őket, s ő engedelmesen kulcsolta rám a
kecsességeket. Átfogtam karcsú derekát, ujjaim alatt halkan
zizzent hófehér ingének finom szövete. Még közelebb léptem és
szorosan ölelve, testemmel melengetve, nekiadtam azt a csókot. Egy
forró, igazi, mélyen szerelemes csókot, amire áhítozott, s amit
titkon az én lelkem is akart... akar... és akarni fog, amíg élek.
Hosszú,
puhán kényeztető édes cirógatás, mit egymásnak adtunk, s
elengedni végtelen nehéz volt.
-
Meg tudnám szokni - súgta az ajkaim közé.
-
Mit? - búgtam, mintha nem tudnám.
-
Hogy akkor és ott mutathassam ki, hogy szeretlek, amikor csak...
Elhallgatott.
De addigra, mire agya felfogta, hogy röpke pillanatra kiengedte
kezéből a pórázt... Addigra már kimondta. Mióta vágyódom
erre. Erre az egyetlen buta szóra. Mióta reszketek érte, hogy
hallhassam végre. Hogy érzéseinek nevet adjon... Hogy
vallomásaimra válaszul az ölelés, a mosoly helyett valahára ezt
a szót is megkaphassam. Hányszor mondta, hogy érzi, amit én, de
időt kér, mert kimondania még túl nehéz. És én nem erőltettem.
Soha nem kényszerítettem, zsaroltam vagy követeltem. Csak
epekedtem. Pedig mikor alig pár hete dobozostul átlépte a lakásom
küszöbét, bolond grimasszal közölve, hogy ez csak a jelképes
halom ám, merthogy a többiért legyek szíves elautózni... Azon az
első éjjelen, amit nálam töltött, azt hittem, életével együtt
ezt a szót is nekem adja. Nem tette. És most...
-
Nem foglak arra kérni, hogy éjjel-nappal ezt szajkózd nekem.
Ígérem, de... - suttogtam még mindig a miattam nedves-forró ajkai
közé - ...most azért megismételhetnéd.
-
Elfogyott. Tudod, a napi limited. Bocs - öltötte ki a nyelvét, én
meg hitelen gondolattól vezérelve megharaptam.
-
Végtelen gonosz vagy.
-
Iiigen. Van példaképem a témában - kacagott fel, majd lendületet
vett az induláshoz.
Megbolondultam.
Elment az a maradék józan eszem is. Itt, egy park közepén,
visszarántottam. Harapdáltam a fülét, csókoltam a nyakát és
simogattam az ajkait... Daniell elzárta az agyam józanságért
felelős részlegét és most vígan tombol a lezárt területen.
-
Ha el akartad érni, hogy úgy viselkedjem, mint egy ostoba kölyök...
Akár te! Akkor tessék - súgtam a csókunkba. - Itt van.
-
Szeretem, mikor ostoba kölyök vagy - rágcsált vissza.
-
Persze, mert akkor oviban érezheted magad.
-
Én legalább emlékszem, mert amikor én jártam oda, az nem a
kőkorszakban volt.
-
Pofátlan pisis.
Kacagva
tekergette a tarkómra hulló fürtjeimet. Orrával megcirógatta az
enyém.
-
Ryum vagy.
-
Bizony - búgtam. Majd be kellett látnom, nem tudom még egyszer
kirángatni belőle a véletlen kifecsegett szót. Búcsút vettem
hát az édes ajkaktól és kiengedve karjaim közül elindultam,
hogy magam mögött hagyjam ezt a titkos éjszakát, az öreg fákat,
a kihalt teret, akik mind-mind tanúi voltak pillanatnyi bolond kis
játékunknak, szerelem fakasztotta bohó édelgésünknek és
fogalmuk sincs, hogy azzal, hogy jótékonyan elrejtettek minket, mit
adtak neki és nekem... Sejtelmük sincs róla.
-
Na? - nyújtottam hátra a kezem, s mintha csak erre várt volna,
utánam nyargalva boldogan belekapott. Ujjait az enyémekbe fonta és
tette mindezt olyan csalós mosollyal, mintha közben a csillagok
fényjátékával lenne elfoglalva. Mintha csak ujjai véletlenül
csavarogtak volna sajátjaim köré.
-
Megyünk? - sandított rám, kezemet szorongatva. S én hangtalan
megindultam.
Soha
nem tettem még ilyesfélét. Soha nem sétáltam még úgy, hogy
szerelmes tenyér szorongató forróságban tartotta a kezemet.
Sokaknak mindennapos mozdulat, átlagos tett és nekem mégis lopnom
kell, ha meg szeretném élni az érzést. Mi másnak jár s nem
kiváltság, nekem örökre tiltott gondolat. S most mégis
eljátsszuk, hogy szabad. Arcunkon elvarázsolt ábránddal hazudjuk
magunkat egy átlagos párnak és túl jólesik.
Néztem
életem kiszínezőjét s ő viszont ragyogott. Tehetséggel áldott
kincseivel cirógatott s ajkával némán formálta nekem.
„Szeretlek.”
Pár
lassú lépés és a kis kanyarhoz értünk, ha megtesszük a
következő mozdulatot, már nem rejtenek a lombok. Rámosolyogtam.
Viharos szépségei visszanevettek rám. Egy utolsó szorítás és
elengedtük egymást. Egy pillanatig még figyeltem az arcát,
furcsán boldog és szomorkás vonásait, majd határozott
lendülettel visszaléptünk a valóságba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése