Daniell III/9. - Szétmálló éjlepel

  - Csokit? - motyogta féltele szájjal.

- Nem. Köszönöm - válaszoltam az egyszavasra. - A végtelen hosszú perc alatt, ami a legutóbbi kérdésed óta lengett tova, bármily furcsa, még mindig nincs édességéhségem.

- Pedig finom.

Jé. Mintha már ezt is hallottam volna.

- Tudom. És édes és krémes és hmmm...

- Mondtam már?

Kezd bennem megfogalmazódni a gondolat, hogy talán Daniellt ki kéne hagyni az időnkénti alkoholizálásból. Mintha az a néha, mikor ő is kap egy töltött boros poharat, mert nekem romantikázni van kedvem, ártana annak az okos fejének. Tán el kéne hagyni még azt a párszori kis becsiccsentést is. Agysejt-csökkenést tapasztalok.

- Ugyan. Á, nem. Párszor talán. Hétszer-nyolcszor az alatt a három és fél perc alatt, amióta előástad azt a táblát... Honnan is?

- Ágy alól. - Ezt a kis válaszkát úgy hajította felém, mintha csak a világ legtermészetesebb dolgát közölné velem. A fű zöld, az ég kék, a levegő meg szennyezett. Meg kellett emésztenem és ez a folyamat percekig eltartott.

- Mármint az alól az ágy alól, amin alszunk? - fordultam el a szekrényben magasodó tisztaruha halmoktól és meredtem rá, aki az ágy lábánál piknikezett. Réveteg arckifejezésem láttán öklömnyi, viharforma üveggolyókra csillagosította szemeit, melyekben, mint a hógömbökben szitáltak a szikrák. A falat megállt a szájában s elhaló hangon cincogta nekem:

- ...aha...

- Elmondod, miért tartasz ételt az ágy alatt?

Miért érzem magam úgy ilyenkor, mint valami nevelőnő vagy óvónéni?

- Nem ételt. Csak nasit.

- Akkor azt miért tartod ott?

- Nemtom.

- De ha benézek alá, pizzás doboz nem lesz, ugye? - Megindult a rémmesevetítés a retinám előtt. - Se hamburger megrágcsálva, ebéd maradék, kifli csücsök és káposztás tekercs, mazsolás...

- Csak nass!

Nem nyugodtam meg.

- ...se félig nyalt nyalóka, csokis karamell tallérok, az a kékdobozos kókuszcsókod, vagy...

- Á… á… á... Ide visszakúszhatnánk egy bigyónyit.

Tudtam. A megérzéseim.

- Kókuszcsók van az ágy alatt?

- Akad...

- Daniell.

Műrettegve rámhunyorgott.

- Most kapok egy intőt vagy ilyesmit?

- Miért fogom megkérdezni, hogy ezt hogy értetted?

- Mert kiváncs vagy.

- Roppantmód. Bár tudod mit? Mégsem. Még megkapom, hogy ilyenkor rám pillantva eszedbe ötlik egy zord vicsorú, csupafog nevelőtiszt, esetleg egy vadember külsejű smasszer ostort pattogtatva... Egyik karakter sem igazán lennék.

- Azok nem adnak intőt. Monoklit adnak meg...

- Rendben, életem, ne folytasd. Sejtem, mit kaphat az ember a két példázatból előkavart egyedtől. Lapozzunk. Maradjunk az „intőhöz” passzos környezetnél és nyissuk ki a könyvünk az „Együttélés” című fejezetnél. Bármennyire is vallom, hogy tartsuk tiszteletben egymás szokásait, mert csak kompromisszumokkal létezhet egy kapcsolat és tudnunk kell egymáshoz alkalmazkodni, de mi lenne, ha ebben az esetben nem keresnénk arany középutat, hanem fognánk a te kis édességraktározó mániád és egy az egyben eltörölnénk a föld színéről s helyette érvényesülne az én heppem. Ételt a konyhába.

- Ételt a konyhába - morzsolgatta nyelvén a mondatot, ízlelgetve keverte a szájában olvadó darab csokiba. - Furis bogaraid vannak.

- Tudom.

- Há, még majd azt is mondod, hogy a szappannak a fürdőszobában kéne lakni.

- Most kóstolgatsz, Daniell?

- Sosem tennék ilyet - komolyodott el, majd megtekeredve elveszett az ágy alatt. Már csak derekától lefelé kandikált ki a matrac alól, mint valami fél, akit megcsámcsogott a fa szörnyeteg, majd újra felbukkant, egy kék dobozzal a mancsai között. Igen. Most kókuszolni fog.

- Most mély levegőt veszek és úgy teszek, mint aki nem veszi észre, hogy mit művelsz - azzal visszafordultam a szekrényhez és tovább rakosgattam a fotelben tornyosuló tisztaruha halmokat. Szépen sorba a helyükre.

- Nem morzsázok.

- Jó.

- Tényleg.

- Még jobb.

- Édességéhségem van. Füvésző ropitehénné kényszerítettek a hétvégére. Anyáéknál, mint egy biofarmon. Pont, mint itt!

- Ezt bóknak kéne vennem vagy inkább magasra rántva az orrom, vérig sértődni?

- Tuti, hogy egy csokiszelet vagy karamellpuding nem osont át a küszöbön évek óta. Az elköltözésem napjával egészségesek lettek ételileg. Négy év kellett és mániákusba fordultak át! Én kicuccoltam, hogy önállósodjak, a helyemet meg átvették a zöldek. Biokaralábét kezdtek termeszteni a szobám erkélyén, és főznek ilyen egészségeseket! Ha anya megtudná, hogy üres a raktár, már menne is magokat hinteni! És abból is lenne kaja!

- Borzasztó. Egészséges étel? Ne is mondd!

- Viszont anya sütött sütiket.

- Akkor meg mit nyivákolsz az édesség miatt?

- Az nem olyan, mint egy csoki.

- Tudod, ha nem veszed vissza kicsit ezt a műanyaggal vegyített cukor evészetet, akkor hamarosan akkora leszel majd, Daniell, mint egy szőkeborzas elefántbébi. Meglátod.

- Nem leszek.

- Honnan-e határokat nem ismerő magabiztosság?

- Hát ha megdagadok, majd jössz a kis bizgőiddel és leszívod a zsírom.

- Áhá.

- Bizony. Zsírtalanítasz és akkor megint vékony leszek.

- Golyós vagy.

- Duplán is!

- Nem úgy értett... Mindegy.

- Tudod, most hogy anyáéknál vasárnapoltam, sokat dumálgattunk. Vagyis mindketten engem vizslattak kocsányon, hogy szőjem a mesemesemátkát. És rájöttem, hogy öt perc után szinte minden velem megesettet elmeséltem és már csak olyasmit tudnék zengeni, amiben benne van valamink.

- Valamink?

- Igen, tudod! A csengőnk vagyvagy… A bögréink vagy a akármink! Bármit akartam mondani, abban volt mondjuk legalább kettő Ryu. Aztán ültünk ott, meg ők nyalták a kávéjukat és megpróbáltam előszedni még Ryutlen nyikkeneteket... És mikor már majdnem belebuktam, volt egy pillanat, mikor agyamba mászott a gondolat, hogy elmondlak nekik.

- Ezt hogy érted? - állt meg a kezem, félúton rekedve a két polc között.

- Hát, tudod, arra gondoltam, hogy egyszer csak azt mondom: anyuc, apa, van nekem egy Ryum.

- Hogy?

- Jaj, te jó ég, a holdon mászkálódsz? Az jutott eszembe, hogy elmesélem anyáéknak, hogy...

- Nem.

- Mit nem?

- Eszedbe ne jusson. Nem. Érted, Daniell? Nem.

- Ryu...

Felé fordultam. Mondandóm gyengécske nyomatékosításaként rászegeztem a világos inget, amit épp a helyére kívántam bűvészkedni.

- Nem. Ennyi. Lezártam. Nem. Megértetted, Daniell? Megtiltom! Nem. - Azzal vissza a szekrényhez. Fogalmam sincs, hányszor mantráltam el ezt a „nemet”, de arra eszméltem, hogy a kezembe simuló pamut mosogatórongyhoz vált hasonlatossá. Görcsösen fogtam, legalább volt miben kapaszkodni.

- Ryu, nyugodj le kicsit és hallgass végig. Én már...

- Elég volt. Nem tárgyalok a témáról többet. Megmondtam. Nem.

Rég nem lepett meg ilyen intenzív félelem. A kép, amit láttam... Amit elmém mutatott, hogy bőröm fázhassa a borzalmat... Daniell volt. Az én Daniellem. Tétova. Zavart. Arcán halovány kis pír. A szavak festették a pofijára, amiket akkor mondott ki, talán először, egy „kívülállónak”. Ölelést várt. Olyasfélét, ami szavak nélkül simogatja bőrödbe, hogy minden rendben van. Olyat, amelytől repedhetne millió szilánkra ez a tökéletlen világ, mégis úgy éreznéd, hogy az az apró kis hely, amin ketten álltok, ép marad. Látni véltem, hogy várja ezt a mozdulatot, és amit kap... Hogy még rá sem néznek. Próbálja kutatni a jól ismert tekintetet, de annak hűse durván utasítja vissza. Hirtelen a drága kincsük, éjjeli sötétben vakítóan szikrázó gyémántjuk értéktelen üveggé lesz, min még átnézni sem érdemes. Mocskos, csorba üveg. Láttam az arcát, apja szemeit kereső határozatlan pillantásait... S aztán, hogy zokog, mikor elismételtetik vele a mondatot. Újra és újra daráltatják és mindahányszor az igazságot próbálja kimondani, annyiszor dühös tenyér visszájával próbálják elmosni a valót suttogó ajkakat. Végre kiszakadt a tüdőmben rekkenő levegő korty.

Nem akarom, hogy vére serkenjen! Nem akarom, hogy drága szíve, az a tisztán gyerekvidám, egyszer csak fekete fájdalommal zúduljon tele. Nem, hogy elvegyék mosolyát... Nem engedem, hogy megtegyék vele, mit saját magammal engedtem. Egy gyerek sem érdemli, hogy szülei még egy féregnél is alább tartsák. Nem jár egyetlen egy szívnek sem, hogy még a gyűlöletet is túl jónak találják neki. Drága lelke tiszta és melengetően vidám. És az is marad.

- Megtiltom, Daniell! - Emlékké érett, mégsem halványuló fájdalom sohasem múló kesernyés íze üvöltette velem a haragos szavakat - Megtiltom! Megértettél? Megtiltom!

- Ryu.

Szelíd és lágy. Csillapítja dühöm. Egy mosoly...

- Életem. Fejezzük be. Ennek semmi értelme.

- Megmondtam.

- Mit?

- Hogy te és én, Ryu. Nem akarom őket többet kizárni a boldogságomból. Akarom, hogy tudják, hogy megértsék. Hogy éljék velem. Tegnap megtettem az első lépést.

A szavai szó szerint a mellkasomba vágtak. Tán ajkaimat el is hagyta egy hirtelen...

- Mit... csináltál?

Hallottam, hogy felállt. Hogy megtette azt a köztünk lévő két lépést.

- Leültettem őket és kértem, hogy örüljenek velem, mert azt hiszem, hogy most boldog vagyok.

- Mit... Mit…?

- Hogy mit mondtak?

- Igen…

- Anya fényképet kért. Apa időt. Mindkét kérést teljesítettem.

- Időt?

- Egy kis magányt, hogy lerendezze, megeméssze, elfogadja. Legalábbis asszem. Megértettem. Nekem is kellett, neki miért ne kéne? De öleléssel váltunk el és azzal, hogy amint hazaértem, hívjam fel őket.

- És… Nem...?

- Mit nem?

- Nem...?

- Mit nem? - suttogott. Ingem anyagát tüzessé hevítette a szája.

- ... Semmi. Hülyeségeket beszélek. Semmi.

Látta, hogy reszketek? Látta, hogy csontjaimban fázom, hogy lelkemben vert kikaparhatatlan gyökeret a kín? Hátam mögé állt. Szorosan. Még mindig a ruhát sanyargattam ujjaim között.

- Ryu.

Hozzám simult. Fejét vállamra biccentette.

- Semmi baj, Dany - súgtam, ahogy a hátam kezdte simogatni, ingem vállába szuszogott. - Csak egy kicsit... váratlanul...

- Melyikünket próbálod ezzel most megetetni?

- Tényleg nincs...

- Tudom, hogy...

- Nem tudsz te semmit, életem.

- Pont ez az. Úgy van, ahogy mondod. Nem tudok semmit. De Ryu... Akarok. Akarok, mert értsd már meg.... Semmit sem engedsz, hogy tudjak... Aprókat kapok. Hogy a magvas cuccokat hűdeegészségeseknek tartod. Hogy csak olyan furi világos balzsammal mosod a ruhákat, hogy lefekvés előtt krémezed a kezed. Megfigyeltem, rituálisan bekened, úgy végig az ujjaidat, karod, könyöködnek a dudorát... Hogy rajtam kívül három férfit szerettél, persze a nevüket már nem kötötted az orromra, úgyhogy magamban ők X, Y, és Nembírom pasas. Hogy mosolyra késztet egy mosoly... Legalábbis az enyémre mindig a tiéd a válasz. Hogy utálod, ha nem törlök fel magam után a fürdőszobában. Tudom, hogy szeretsz és tudom, hogy régebb óta teszed, mint hogy bennem ébredt... Tudom, hogy van öcséd... És tudom... hogy fáj egy titok... De Ryu. Ez egy kicsiny marék. Harmincnégy éve élsz és nekem ebből a harmincnégy évből nincs több, mint talán egyetlenegy. - Hangja elhalkult s jobban ruhámba fúrta az arcát. Reszkettem és ömlött rólam a víz. - Sok hajnalt nem aludtunk, mikor még nem volt más, csak egymás testét akartuk megismerni és mindent, ami a másik... Ryu, felfogtad te, hogy minden olyan pillanatot neked adtam az életemből, ami a leg? A legkacagtatósabbakat, a legfájósabbakat, a legtitkosabb élményeimet... De kapni nem kaptam soha semmit.

- Szeretlek, Daniell - morajlott fel torkom legmélyéről egy hangfoszlány. Lehet, hogy nem is én beszélek? - Miért nem elég?

- Azt hittem, ha tényleg meglépjük a dolgot és majd együtt kelünk és fekszünk, akkor előbb-utóbb majd engeded, hogy belelássak kicsit a voltba.

- Én sem akarok visszanézni, miért akarnám, hogy te visszaláss?

- Hogy ismerjelek.

- Ismersz.

- Emlékszel arra a virrasztásos éjjelre, mikor elmondtam az első csókom? Tudod, hogy vártam, te mikor kezdesz bele? De hallgattál, Ryu, elmosolyogtad magad az enyémen és csitt. Mint ahogy hallgatsz, bármit is akarnék tudni. Fogalmam sincs, mikor történt például az első ivászatod. Minden történet, amit kivételes alkalmakkor előgörgetsz, az is úgy kezdődik, hogy „a diploma után” vagy „az első munkahelyemen...”, „tegnap”!

- Hova tetted őt, aki mindent csinászik és vigyorg?

- Én nem vagyok hülye, Ryu, csak néha jobban esik gyereknek lenni. De ne hidd, hogy ettől nem tudom, felnőttként látni milyen.

- Ha felnőtt módjára viselkednél, akkor tiszteletben tartanád, amit kérek.

- Ha felnőtt módjára viselkednél, akkor belátnád, hogy ez így nem egy kapcsolat.

- Kérlek, Daniell, mint ahogy kértelek már nem egyszer.

- Mondasz valamit, valamit, amitől úgy érzem, többet tudok és mikor azt hiszem, hogy megvan... Bezárod a könyvet és hallgatsz tovább.

- Szeretlek, életem. És itt zárjuk le a témát.

- Nem zárom! Szeretném tudni, mi volt a jeled az oviban.

- Elég.

- Volt egyáltalán?

- Daniell...

- Háziállat? Kutya, cica, hörcs? Volt? Vagy akartál, de nem kaptál?

- Fejezd be.

- Ostoba kérdések, Ryu, de mind fontos! Pedig tényleg csak egy talicskányi kicsiség. És még ezeket sem remélhetem, hogy megtudom! Nemhogy fontosabbakat... Annyira szeretnék... Annyi minden van, Ryu!

- Dany...

- Tudod mit? Nem kell listát írnod. Egyre válaszolj. Egyetlen egyre és ha a válaszod nem, akkor esküszöm, békén hagylak és többet semmit nem kérdezek. Senkinek soha nem engedted, hogy a szíved akár egy ujjbegyni fájását is megláthassa?

Gratulálok, életem. Sakk-matt. Szép lépés volt.

Lehunytam a szemem. Pontosan tudta, hogy amit kérdez, arra nem válaszolhatok nemmel. Seiki. Együtt élte az életem legborzasztóbb szakaszait velem, holott hagyhatott volna és tombolhatott volna, akár bármelyik átlagos kamasz... Nem mondhatok nemet, hisz mindketten tudjuk, hogy az életemnek azon része, amiről Daniellnek tán annyi fogalma lehet, amennyit szivárványszín fantáziája megszövögetett, azt Sei ismeri. Mindenegyes koromfekete és fájóan valós részletével együtt.

- Én... Daniell, én erre...

- Tudod mit? - Fanyarul csengett a hangja. Soha, soha nem hallottam még ennyire keserűnek. Elengedett. Hátrakaptam a fejem s néztem hátráló kedvesem, amint szemét rajtam tartva araszol az ajtó felé. - Nem kell a válaszod. Nem akarom hallani. Soha semmire nem kapok feleletet, erre sem kell. Talán nagyobbat ütne, mint a hallgatás. Elmegyek, veszek... inni.

- De hát van...

- Nem baj. Elmegyek.

- Daniell, várj.

- Nem várok. És ne mondj semmit, mert kíváncsi sem vagyok rá. Semmire! - Néztem az ajtóban téblábolni. Hezitáló vonásait rejteni próbálta, de nem bírt velük. Mégis nekem vágott egy kérdést. - Ő tudja?

Ő. Mindketten tudjuk, kiről van szó. Egyszerű lenne egy „igen”, de... Ez több. Sokkal több. Erre nem elég egy szó, nem elegendő egy rábólintás.

- Ez bonyolultabb, mint hiszed, Dany...

- Francokat! Mennyivel vagyok kevésbé fontos?

- Mindenkinél többet jelentesz nekem, életem. És ezzel tökéletesen tisztában vagy te is. Te vagy számomra a legfontosabb.

- Ha az lennék... akkor... akkor akarnád, hogy a részed legyek! Teljesen! Akkor... Tudod, mi a kibaszott nagy igazság?! Hogy bohócnak kellek melléd, azért, hogy jókedved legyen. Te nem társat akarsz, hanem magáncirkuszt és engem szánsz az önző kis porondodra krumpliorrúnak! Tudod, Ryu, akik szeretik egymást, nem csak abban osztoznak, ami kellemes! Nem fogod fel, miről beszélek? Ha félbetéped, kevesebb marad neked! És ha önként ajánlom, hogy elveszem a felét, akkor miért nem vagy képes annyira becsülni, hogy rám bízd? Ne is törd a fejed, majd én megmondom! Az a nagy büdös helyzet, hogy neked csak valaki kell, akit kefélgethetsz! Nem társ vagyok neked Ryu, hanem lyuk!

- Rosszul logikázol.

- Nem logikázok sehogy, csak mondom, amit érzek!

Ragacsos gombóc trónolt a torkomban. Tudom, hogy nem így van. Tudom, hogy ha kérné, a világot képes lennék a drága kezei közé helyezni, de... Lehet, hogy csak én vagyok ezzel tisztában? Az ő szemében... ennyire torz a kép?

Néztem kipirult arcát. Fújtatva harácsolta tüdejébe az oxigént. Hol rám nézett, hol kifelé az ablakon, mint aki még a következő lélegzetvétében is bizonytalan... Majd az egyik pillanatban még az ajtóból üvöltő fiú, áttrappolva az ágyon, ölelte a nyakam.

- Ryu! Én nem vagyok valami festett porcelán egy sétányon pompázó kiállítóterem üvegén túl. Nem vagyok gyenge és méltatlannak sem érzem magam arra, hogy megoszd velem az életed. És te sem vagy... Nem vagy...

Hajamat simogatta, szemhéjamra lehelt csókot odafentről. Jólesett. Finom. Puha és Daniell.

Mit jelent nekem ez a fiú? Vagy helyesebb egy másik kérdés. Mit nem? Itt álldogált az ágyon. Hajamba szuszogott... és ahogy átkaroltam... puha pólójába temettem az arcom... illatával telt meg a tüdőm. A mosószer virágaromája, kezem, amivel mostam az érzékeny anyagot, alatta élő, lélegző bőre, parfüm és szappan, festék és grafit, a kókuszos butaság... Otthon illatú. Daniell az én otthonom élő illata. Beletemetkezem. Elbújok. Elveszek, már nem is vagyok itt, nem ezen a világon. Ölelt. Egyre szorosabban. Biztonság. Ujjai a hajamban... Hallottam, hogy suttog... Nem értem... De nem is kell. Teste beszél, lelke énekel nekem. Nyakamon végigkúszó, kecsesen szaladó ujjai bebújnak gallérom alá. Hátamon simítanak...

Az ágyra húztam. Pólójából könnyedén bontottam ki, s saját ingemtől is legalább olyan kis semmiség volt megszabadulni. Ültünk a matrac szélén, Daniell simult a kezem alá, minél nagyobb felületen próbált tapadni hozzám, tenyerembe borzongott, ahogy lapockáján haladtam keresztül, hogy derekára kulcsoljak. Szavak nélkül is kérte az érintésemet, a csókom, de én... Nekem beszélnem kellett...

- Daniell... - emeltem el arcom a hattyúnyakról. - Nézz rám.

Ólomnehéz pillanat, míg felnyitotta szemhéját.

- Sajnálom - súgta hangtalan - amiket mondt...

- Ne.

- Tudom, hogy talán nem így kellett volna, de ezt érzem, Ryu - motyogta a vállamba temetve az arcát.

- A szemedet akarom látni. - Tenyeremmel emeltem fel a buksiját, mert önszántából nem akart a szemembe nézni. Melengetve tartottam. - Hogy támadhat ilyen végtelenül ostoba gondolat ebben az okos fejedben, Csücsök?

Vállát vonogatta, tűnődött talán.

- Mert mi nem osztjuk meg...

- Mit? Mi az, amit nem osztunk meg? Együtt éljük az életünket, könyörgöm, gondolkozz már logikusan egy csöppet. Eleve hogy juthatott az eszedbe, hogy lepedőmelegítő vagy csak az ágyamban?

- ...a múltat.

- És? Jelenünk van. És minél többször lesz a holnapból ma, annál több minden lesz a hátunk mögött és minden perccel gazdagodik a szép...

- Oké, jövőnkből múltunk, vágom én! De, nem...

- Nincs nem. Élj velem még rengeteg pillanatot és lesz mire emlékezni. Ennyi.

- És vissza az elejére. Látod? Egyenjogú partnernek mersz nevezni ezek után? Úgy, hogy pikk-pakk lezársz egy vitát, mert te úgy gondolod, hogy itt a vége?

- Ez nem így...

- Francokat! Pontosan így van!

- Jól van - próbáltam csitítani. - Ne kezdjük az elejéről. Nem akarok veszekedni. - Rövid pillanatig a szürkeségekbe süllyedve figyeltem. Ajkamat húzta a mondat... vagy lehet, hogy lelkem akart bizonyítani? Nem. Nem magamnak. Neki. Neki akar adni megdönthetetlen cáfolatot. - Akarsz engem?

Rögtön jött a válasz.

- Akarlak.

Közelebb bújt, ajkait nyújtotta, s mikor zavart mosollyal visszatoltam a helyére, értetlen szemöldökráncolásától kis-híján rám tört az abszolút nem helyzethez illő hahota.

- Daniell, nem értettél meg. Akarsz engem?

Még mindig zavart pillogást produkálva tanakodott. Láttam viharszín kristályain a furcsálkodást, hisz most válaszolt... S egyszer csak... Döbbenet uralkodott el azokon a kisfiús vonásokon. Megértett.

- Akarsz engem? - leheltem csókot az orrnyergére, majd lassan suttogva értem el az ajkaiig. - Vágysz rám? Szeretnél úgy megkapni, mint ahogy én szoktalak téged?

Hatásszünet, majd...

- Miért?

Hidegzuhany.

- Mit miért?

- Miért pont most?

Távolodtam pár centit, de csak azért, hogy tisztán lássam a vonásait.

- Ostoba kérdés és nem illik a helyzethez.

- Azért, mert azt mondtam, hogy...

- Részben.

- Ó. Hát én...

- Hízelgő. Én itt kínálgatom magam és te... Szavamra, ez igazán... Huh. Hízelgő.

- Hülye vagy.

- Te Dany, tudod mit... Hagyjuk. Ez egyre kínosabb lesz.

- Halálosan hülye vagy.

- Da...

- Szerinted nem jutott még eszembe?

- Eszedbe jutott?

- Lehet, hogy csak nekem egyértelmű, hogy ha valakivel szexelek, akkor arra gerjedek is?

- Nos, tudod, ez azért kicsit más.

- Az én agyamban adja magát. Egyikből takk, a másik. Sokszor eszembe jutott, de... - Száját megrágcsálva tanulmányozta a szőnyeg egyszínű szálrengetegét és röpke másodperc múlva újra hozzám beszélt. - De nem tudom, hogy akarom-e csakis azért, hogy te megnyugtathasd a lelked. Nem egyszer, nem kétszer kívántalak meg „úgy”, mert... szeretlek és lehet, hogy csak az én elvarázsolt agyamban, de ezt... hozza magával az érzés... a vágyat a testedre... sóvárgást az egészedre, hogy teljesen... De hogy így akarnám-e? Azért, hogy a saját lelked próbáld nyugtatgatni ezzel az „adjunk valamit, maradjon csittbe a kis hülye”... Így nem kell.

- Egy. Nem erről van szó. Kettő... Kettő! És most remélem, eljut az agyadig, hogy mondandóm második felén trónol a nagyobb hangsúly. Mert drága életem, az iménti kijelentésedre ugyan voltam szíves válaszolni, de akkora hamuba sült agyroham, hogy köszönd meg, hogy egyáltalán szóra méltattam. Tehát kettő. Figyelsz? Talán ha már akkora szájat voltál szíves növeszteni huszonéved alatt, hogy kiférnek rajta a hűhadenagy igazságok és a kis zöldségeid mellett olyan szemérmetlenül tarkóizzasztó dolgok is, hogy te bizony morbid módon vonzódsz ahhoz a kis vékonykeretes olvasószemüveghez, úgyhogy legyek olyan drága és felejtsem már magamon néhanap... együttzuhanyozás közben is! Akkor, ha azt be tudtad tálalni, hogy szeretnél karddal a kezemben látni és öltözetként lehetőleg viseljem a bőrömet tetőtől talpig, akkor, ha azt közölni tudtad az irodám kellős közepén, hogy oké, ebédelni jöttél, de halsz a köpenyemért, ebből kifolyólag most felrobban a nadrágod, lehet-e zárni a vizsgáló ajtaját, mert ha már játszunk, miért ne ott? Akkor azt mondd meg nekem, ezt miért voltál képtelen kibökni eddig a pillanatig? Mi lenne, ha talán máskor az ilyeneket egy megfelelően intim helyzetben zúdítanád rám és nem egy égszakadás-földindulás típusú kapcsolat-pankráció utózöngéi alatt derülne rájuk fény?

- Hogy mondha...

- Könyörgöm, csak azzal ne gyere nekem, Daniell, hogy hogy mondhattam volna. Millió és egy változatát tudom eléd tenni, hogy lehetett volna ezt tálalni. A Ryu kellesz nekemtől kezdve, a meg akarlak kapnin át, jöhetett volna a játszunk szerepcserét vagy fordított nap, mit tudom én! Szivi, dobd hátra magad és vigyázz, mert jövök! Ismerjük meg egymást egy kicsit még mélyebben... De ha közönségesen akarom kifejezni magam, hozzám vághattad volna, hogy meg akarsz dugni, bár talán ebben a helyzetben egy kevésbé vulgáris módot választottam volna, de a lényeg egy! Szólnod kellett volna! Daniell, nem értelek.

- Miért?

- Mikor nem lehettél őszinte hozzám?

- És te, Ryu? - tartotta fogva szememet. - Te mikor nem lehettél őszinte hozzám?

Nézett s én vissza rá. Nem izzott fel düh, nem forrongott harag. Mosolyogva, furcsa komolysággal gyönyörködött bennem, bár nem értem a miértjét. Talán nem is akartam. Én... csak figyeltem, hogy szólásra nyílnak az ajkai és visszafojtott lélegzettel vártam a hangját.

- Most akkor én megpróbálom kijavítani a hibám... - súgta.

Lágyan, ahogy a szellő susog egy még hűvöskés tavaszi éjjelen, én lettem az életét kezdő friss zöld, alig haloványság, kit féltve simít a gondoskodó fuvallat. - Most engedd, hogy én szeresselek téged.

Megtalálta a saját szavait s szebben zengtek, mint az enyéim.

Zokogni szerettem volna. Könyörögni, hogy ne így... Ne ilyen lassan. Ne ilyen tébolyítóan lassan, mert elvesztem az eszem. Mert csontjaimat hamuvá rágja a tűz. Szerettem volna hátra marni, tíz körmöm papírvékony bőrébe vájni, sürgetni, hogy segítsen, hogy engedjen oda, ha nem akarja, hogy őrületbe hajszoljon a kéj, hisz alig egy hajszálnyira vagyok... Engedjen... csuklójára markolni, hevesebb tempót kényszerítve ki azokból a hosszú, kecsesen puha ujjakból vagy ellökni, ha az övé nem akarja megtenni, majd megteszi a sajátom... De… ez a hang... a szavai…

- Ryu... Égetsz... Félek, hogy... elégek benned és... mégsem akarom... hogy még... vége legyen... ne haragudj... ne…

Tarkómnak motyogott, sokszor nem is értettem a kusza mondatokat, gyönyörének hangjai összemosták szanaszét vallomását. Jobbja diktálta nekem csípője kínzóan kényelmeskedő hullámzását, bal keze hónom alá kígyózott, vállamra fonódott, szoros béklyójában tartott. Nyitott tenyere néha el-elszakadt bőrömtől, verejtékcseppektől sikamlósan nehezen tudott tartani. Ujjaimat adtam örök kapocsnak, hogy érezze. Akartam, hogy tartson. Akartam őt.

- Danie...

- Ugye... jó?

- Nhhnn...

- Kérlek... Szeretném hallani... Kérlek...

Éreztem a fogait a vállamon. Húsát a sajátom mélyén lüktetni. Hallottam könyörögni, elveszni egyre jobban a gyönyör felé, repülni egyre magasabbra. S én adtam a szárnyait. Kimondatta velem újra és újra az érzést, ami testemben forrongott, amit ő bájolt, fakasztott, izzított. Hallani akarta, amit ébresztett, mikor magamba fogadtam, amit mozdulatai adnak nekem, amit szavaitól kapok, mivel a lelke ajándékozott meg. Hátamhoz simulva, szorosan, mintha egy lennék vele, ölelt és tette, amit ígért, hogy tenni fog. Szeretett. És én adtam, amire szomjazott.

- Ryu, én... Mindjárt...

- Tudom... Érzem - nyögtem vissza elfojtottan. - Érezlek, Daniell...

Hátra fordultam, amennyire csak képes voltam, hogy karommal haját keresve ujjaimat fúrjam a mézszín tincsekbe s közelebb vonva őt, szemem sarkából lássam arcának utolsó rezdülését. Suttogott valamit, de a gyönyör ellopta a mondani vágyott szót. Torkában tartotta, s helyette kéjtől fülledt zihálást csalt elő és én mégis válaszoltam, mert odabent valaki elsúgta nekem a meg nem született gondolatot.

- Én is...

Egy pillanatra a Föld megszűnt forogni, nem váltották a nappalokat éjszakák, nem volt hang, bánat, nem volt árny, vagy bármi más. Egyetlen századmásodpercre minden semmivé vált, s az egykor mindenségnek nevezett massza közepén... Csak Daniell, s karcsú pilleszárny és most mégis világot tartó kezeknél százszorta erősebb karjai között… Én.

Orrom hegyén kezdődött az övé, odakinn a vasárnap délután estévé öregedett. Szobánk szürkült homálya lassan feketévé mélyült.

- Úgy figyelsz, mintha látnál is valamit belőlem - nevettem rá, de nem kacagott velem.

- Látok.

- Kócos sziluettet.

- A szemeidet.

- Sötét pacát.

- Étcsokoládé színében játszó golyóbisokat.

- Mi van rajtuk néznivaló?

- A lángolás.

- Ohhó. Azt hiszem, kettőnk közül itt még valaki a felhők közül tekinget lefelé. Majd oszlik a rózsaköd, Csücsök.

- A fény.

- Fény?

- Ühüm. A fényük. Nem szikrás, ideig-óráig élő csillogás, nem néha fel-felfénylő tündöklés. Mindig ott pislog. Bár olykor... mintha... homályba vonná... Nem számít. Melenget engem. És tudod... Hosszú-hosszú ideig a csukott szemhéjad mögül is simogatott. Bár lehet, hogy ez is csak a bolondságom, de... Nem kell igazán a szememmel látnom ahhoz, hogy belül tudjam... Világol nekem. És ezért... akkor nézem, amikor akarom. Akár vaksötétben, akár ha alszol is. Mert emlékszem a fényére.

Fénye? Egyetlen szerelmem, nincs benne semmi. Amit fénynek vélsz, ami drága szemednek ragyogás, kristály játék... Az a saját tündöklésed. Nem tesz egyebet, csak tükröt tart neked, ellopja éked és a sajátjának hazudja. Csak egy tolvaj. Lelked fényének elrablója. Szürkeséged kifosztója... Csak... Igen. Most jövök én. Most rajtam a sor.

- Daniell, mikor kicsi voltál, féltél a sötétben?

- Azt gondoltam, szörnyek teremnek ki a szőnyegből.

- Hogy tudtál elaludni?

- Anya nyitva hagyta az ajtót egy résre és akkor volt egy csík fény és nem... Ryu... Ez...?

Egy pillanat múlva ujjbegyei között morzsolta szárazra orromról az övére szaladt sós cseppet.

- Könnycsepp.

- Miért?

- Most... én próbálom kijavítani, amit elrontottam és kérem, bocsásd meg a hibámat.

- Ryu, én nem... Te nem...

- Sosem féltem a sötétben. Sosem láttam a szekrényen lógó ingemből szellemet szakadt, foszlányos testtel előkúszni. Nem véltem rémséges szörnyetegnek látni a székem ülőkéjén felejtett plüssjátékot, nem képzeltem fogaknak a könyveim gerincén díszlő fehér betűket. S hogy miért? Mert apa csak egy ajtóra aludt. És abban a pillanatban, hogy valami lámpaoltáskor előkúszó éjrém bántani készülne, ő ott teremne. Mert amíg ő él, engem soha senki sem bánthat. Megígérte nekem. Nem tudom, hány éves lehettem akkor, de erre tisztán emlékszem. Ott ült az ágyam szélén, furcsa mosollyal csóválta a fejét, míg én nyakamig húztam a takarómat és kértem, hogy a lámpát ne oltsa le. Megkérdezte miért. Emlékszem, hogy eldadogtam, hogy akkor majd mindenki előmászik, aki világosban nem mer. S akkor ő az éjjeliszekrényhez nyúlt és kioltotta a sápadt fényt. Sötét lett. A vakfeketeségben kihajtogatott a takarómból, hogy megfogja a kezem, s gyengéden szorítva apró kis tenyerem, megkérdezte: elhiszem-e, hogy az ő kezei a legerősebbek a világon. És én elhittem. S hogy hiszem-e, hogy azért ilyenek, hogy az ő életének legnagyobb ajándékát megóvják. Hittem. Minden szavának. Még akkor is... mikor a sokadik ütés után a földre kerültem. Mert az a két kéz... amivel ígérte, örökre óvni fogja egyetlen kincsét, az a két kéz... melyek közé rohantam, ha fájt, ha húzott belül, vagy ha csak fiatal felnőttségem összekuszálta körülöttem a világot... Az ő két keze... ütött addig, míg már mozdulni sem tudtam. Az ő szemében bűnt követtem el, akkora gyalázatot, hogy nem kellett tartania nekem tett ígéretét. Legdrágább gyermekből gyilkossá lettem. Nem tapad a kezemhez senki vére, én álmokat öltem, Daniell és megkaptam érte a büntetésem. Meggyilkoltam a fivért, egy olyan példaképet, akire öcsém felnézett, valakit, aki életének szilárd és megingathatatlan hátteret nyújtott volna, akihez fordulhatott volna, bármi történjék. Elvettem anyámtól, hogy büszke szülő lehessen első gyermekének az esküvőjén, hogy unokái képeivel boldogan rohangássza körül a környéket. Megfosztottam... Meggyilkoltam egy jövőt. Megöltem egy fiút. Akaratlanul végeztem egy álmodott sorssal. Apám életének legnagyobb vágyát törtem apró szilánkokra, s azért az elsőszülöttért, aki elvérzett, hogy én végre Én lehessek... Fizetnem kellett. S amit feláldoztam, hogy úgy élhessem le az életem, hogy egésznek érezhessem magam, az a családom volt. Boldogságot a boldogság reményében. Tizenhét év örömét és bánatát tettem fel merészen, mert hittem, nem kell hazudnom. Hogy ezeknek az embereknek a szemében örökre az maradok, aki voltam, még ha a boldogságomat másfelé is kell keresnem. Hogy bármi történik is velem, ha ebben a tótágast állt világban nem lelem az ösvényt, amin haladnom kéne, azért van és mindig lesz egy út, mely majd hazavisz. Arra a helyre, ahova bármikor mehetek, ahol gyermek lehetek újra, ha már el is szálltak felettem az évek és majd ősz hajjal, szemem alatt az idő festette barázdákkal mendegélek, de mindig ott lesz az út... Hát... Tévedtem, Daniell. Tévedtem. Azzal az egyetlen mondattal felégettem tizenhét évet. Máglyán lobogott és én figyeltem, hogy lesz oda és hiába próbáltam könnyeimmel útjukat állni a lángoknak... már csak annyit tehettem, hogy végignézem, hogy lesz belőle hamu. Amikor... először éreztem a bizsergést, amikor életemben először kaptam meg a szerelem egekig emelőn, ijesztően ismeretlen ajándékát, azt szerettem volna, hogy tudják. Akár te, vágytam, hogy örüljenek velem. De... Mikor én kitártam nekik a szívem... Meztelenre lecsupaszítva átadtam lelkem minden óhaját, félelmét, vágyát, reményét, teljesen védtelenné téve magam, hiszen miért ne mertem volna megtenni azoknak, akiktől az életemet kaptam... Daniell, én... tűrtem minden ütést. Álltam a rám szakadó büntetést, mert... úgy hittem, ha apa így érzi, valóban ezt érdemlem. Nyeltem a szavakat. Mocskolódó, méregtől tocsogó mondatait, melyek beették magukat a testembe, hogy örökre ott kavarogjanak. És mikor már nem bírt el a lábam... Emlékszem az öcsém arcára. Vér tódult a szemembe és a zavarosság kezdett eluralkodni rajtam, de... a kép mégis annyira tiszta. Láttam azt a mosolygós kis kölyköt vörösre zokogott szemekkel felém rohanni. Próbáltam... kinyitni a szám, de akkor döbbentem rá, hogy ajkaimon csak vérem bugyborékol kifelé. Elém ugrott. Kis buta. Azt hitte, elegendők a cérna karocskák, ha hatalmas szív mozgatja őket. Úgy marta le rólam a tulajdon öcsémet, mintha a vérem megfertőzhetné, eltorzíthatná őt is... Megköszöntem az elmémre szálló feketeséget. Hálás voltam a zuhanásért. Soha... ameddig élek... nem felejtem el, hogy már majdnem felnőtt fejjel, egyedül egy kórház idegen illatú kórtermében, először életemben... reszkettem a sötétben...

Hittem már sok mindent állandónak. Gondoltam öröknek megannyi darabját életemnek, s a sors úgy hozta, mindről kiderült, elmúlik, kallódik, változik. De az éj kékesfeketéjében, a fény kioltásával ránk boruló koromlepelben biztos voltam. A sűrű, csalóka, félelmet idéző ébenségben, ami ránk terül, átláthatatlansága beburkol, s ott tudtam, talán kicsit mindenki fél. És megdőlt. Ő kellett hozzá, hogy rájöjjek, még ha meg is támad minket az éj illékony lidérce, van egy kis fény, amibe kapaszkodhatunk, még akkor is, ha szemünk nem látja. Gyermeki, apró ujjacskák erősen markolnak a puha szőrű hálótársba, kéz játszogat egy doromboló cica meleg bundájában, takaró alatt kutató kedves leli meg párjának bőrét...

S valaki arcát puha csókok cirógatják, tenyérbölcsőben elringatva tűrik a könnyei záporát. S nem számít a hallgatás, ajkai választ nem várva, melengetve susogják:

- Ryu, amíg élek s utána tovább, neked én vagyok és leszek a család.