Daniell I/1. - Csók

Amikor kinyitottam az ajtót, Daniell feldúltan beviharzott. Nem köszönt, rám se nézett. Futtában rúgta le a cipőit, kabátját messziről vágta a fogas… mellé, így az suhogva esett a földre. Meg sem állt, hogy felvegye, tornádóként hagyta maga mögött az előszobát. A nappaliba csörtetett. Egy röpke percig némán álldogált az ablak előtt, majd felém fordult. Gúvadt, szinte őrült szemekkel meredt rám, remegő kezében egy összegyürkélt papírdarabbal, amiről így első pillantásra úgy gyanítottam, hogy órákkal ezelőtt talán valamiféle újság lehetett. Rám mutatott.

- Olvastad ezt a szemetet!? - szűrte a fogai közt, majd durván az asztalra csapta a meggyötört lapot. Olyan színtiszta gyűlölet vibrált az arcán, hogy képtelen voltam levenni a tekintetem róla, még a számat is elfelejtem becsukni, ahogy figyeltem a szeméből szikrázó dühöt. Döbbenten meredtem rá és kimondtam az első dolgot, ami ezen kis közjáték nyomán az eszembe jutott.

- Megőrültél? - szegeztem neki a kérdést kicsit erélyesen, mert úgy láttam, másképp talán meg sem hallotta volna. Nagyon feldúltnak látszott és lassan engem is magával rángatott.

Teljesen értetlenül álltam a kirohanása előtt, és nem maradt más, mint hogy szigorú szemekkel fixírozva várjam, hogy magyarázatot ad a viselkedésére. Percek teltek el teljes némaságban. Figyeltem, ahogy Daniell igyekezett összeszedni a gondolatait, egy-két sikertelenségbe fulladt kísérletet tett arra, hogy lenyugodjon. Mély levegőt vett, kifújta, majd ismételte az ellazítására hivatott mozdulatsort. Vonásai lassan ellágyultak, visszafinomultak, homlokán és nyakán az eddig kiduzzadt erek is kevésbé látszottak lüktetni, majd teljesen visszaolvadtak fehér bőrébe. Arca elhagyta vöröses színét, válla megereszkedett, szemeit lehunyta, és mire újra rám villant a viharszürke szempár, az a Daniell állt a szoba közepén, akit ismerek… és talán mégsem. Már nem volt dühös és nem keltette egy intézetből szabadult elmeháborodott illúzióját… inkább szomorú és elkeseredett félmosollyal nézett vissza rám. Úgy álldogált a kanapé mellett, mint egy gyerek, akitől a nagyobbak elvették kedvenc játékát és a szeme láttára törték apró darabokra a szeretett kincset s búcsúzóul nem átallották még azt is elmondani hiszékeny babakék lelkének, hogy a jóságos, fehér szakállú Télapó csak az esti mesékben létezik.

Újabb mély lélegzetet vett, megdörzsölte a szemeit, majd a hajába túrt. Ismertem minden apró mozdulatát, minden finom mimikáját. Csillapszik. Csendben figyeltem, ahogy fürtjei, mint aranyszín selyemszálak, könnyedén siklottak ki ujjai közül s lágyan hullottak vissza a szép vonalú vállaira. Kezei végül megállapodtak a tarkóján, de csak futó szempillantásra, alig telt bele egyetlen pillanat s hirtelen mozdulattal engedte őket teste mellé.

- Elnézést kérek, Ryu-san - sóhajtotta rekedten. Tiszteletteljes meghajlást kaptam. - Nagyon sajnálom, hogy így betörtem... csak… én… nem tudom. Sajnálom… Azt hiszem, inkább elmegyek.

Így talán még ijesztőbb, mint amikor magából kikelve hadonászott. Ha elengedem ilyen állapotban, ahogy most fest, még lesétál az első vonat alá és nem kéne sokáig menetelnie, hogy találjon egyet. És mivel nem tévéből kipattant rajzfilmfigura, ez valószínűleg végezetes lenne. Tehát így nem mehet sehova.

- Jól van. - Egy bólintással nyugtáztam bocsánatkérését. Lehajolva egymás mellé igazítottam szanaszét heverő cipőit, majd a következő lépésnél a padlószőnyegként funkcionáló dzsekijéért nyúltam és a fogas tüskéjére akasztottam. - Most ülj le, próbálj kicsit megnyugodni, aztán érthetően mondd el, mi történt - adtam ki az utasításokat, és ő engedelmesen követte megadott instrukcióimat, a kanapéra telepedett. Próbálta eredeti állapotába hozni összegyűrt pólóját, bár én láttam, hogy halott kísérlet az úton heverő húsos palacsintából újra verebet gyúrni… Pár perc és fújtatva ő is kénytelen volt belátni, hogy nem sokra megy az agyontekergetett ruhadarab további nyúzásával. Feladta. Kezeit ölébe ejtve maga elé révedt.

- Kérsz valamit inni? - kérdeztem, de mire befejeztem a mondatot, már egy pohár gint nyújtottam felé. Volt alkalmam megjegyezni, mivel mérgezi magát, és ha még a hozzátartozó borzasztó gyümölcsleveket nem is löttyintettem bele, azért szerintem megteszi.

- Igen, köszö… - Mondatát félbeharapta felfedezése, az orra alá dugott ital. Arcán átfutott egy szomorú mosolyféle, amit gyanítom, nekem címzett. - Köszönöm.

Átvette kezemből a búfelejtőt. Ujjai akaratlanul is finoman érintették az enyéimet. Éreztem a kellemes borzongást, ami olyankor csiklandoz, ha a bőrét a sajátomon érezhetem. Csekély boldogság az a néhány baráti kézfogás, véletlen érintés, önkéntelen gesztus, mikor hozzám ér lágy, ruganyos bőre, de ilyenkor szétárad bennem a forróság, és egyre nehezebb elnyomnom azt a kis pimasz, zúgó hangocskát a fejemben, ami egyfolytában csak arra bujtogat, hogy vegyem el, amire vágyom. Ostoba ciripelés! Ez egy olyan dolog, amit nem lehet kikényszeríteni. A szikra vagy megvan, vagy nincs. Nem vagyok az az önámító fajta. Kettőnk közül csak az én szívem lángol. Csak én vágyom rá. Így hát… maradnak az apró pillanatok, lopott érintések, amíg bele nem pusztulok. Hamarosan. Szép lassan. Fájdalmasan. Türelem, mindennek eljön az ideje…

Kortyokban, grimaszolva ürítgette poharát, közben szemeivel még mindig az asztalon heverő, nem ismert okok miatt halálosan gyűlölt papírgalacsin-tömeget bűvölte.

- Na. - Nézzük, minek sikerült így felforralnia. Bár ismerve temperamentumát, lehet, hogy csak elgépelték valami hőn imádott rock banda nevét és ezen szentségtörésből kifolyólag szándékszik kirúgni a nappalim oldalát. Esetleg feloszlott a bálványozott formáció és ez vezet majd létünk végéhez. „Fél album után búcsút mondunk, mert kiégtünk. Szeretünk titeket. Písz. A Bolhás Halálvakondok.”. Ki tudja? Felemeltem a ronggyá szorongatott újságot és komótosan lapozgatni kezdtem. Hihetetlen, hogy egykor valami magazin lehetett a cafatosra markolászott papírhalom…

- 28. oldal, majdnem a végén, lap alja…

Odalapoztam. Apró, szinte láthatatlan, kék keretes írás jelentéktelenkedett a megadott helyen, talán a kulturális rovat részeként.

„…blabla… az újonnan nyíló műterem… blabla… lehetőség a fiatal tehetségeknek, hogy feltörve a névtelenség sötét verméből… blabla… megnyitotta első… blabla… számtalan, kivételes adottságokkal rendelkező ifjú, hazai művész debütált, osztatlan sikert aratva… blabla… de ne feledkezzünk meg a kiállítás egyetlen szennyfoltjáról, L. D. mélyen színvonal alatti…”

Hoppá, hoppá. Tehát ez feküdte így meg a gyomrát. Hát… igen. Ez egy csöppet durva és eléggé nyers hangvételű firkálmány. Látszik, hogy a firkász a bolhapiacon vette az újságírói diplomáját, ha van neki egyáltalán. Teljesen normális, hogy Dany ne rohangáljon ujjongva egy ilyen reklámtól, de azért nem kellene ennyire összeroppannia, hisz ki ez az alak? Az atyaúristen? Netán a művészetek mindenható ura? Nem! Még csak nem is egy ismert publicista. Csak egy névtelen kis senki, aki kapott négysornyi helyet egy sokadrangú pletykalap utolsó előtti oldalán. Már magában az is meglepő, hogy leközöltek egy olyan hírt is, ami nem ünnepelt sztárok szaftos botrányait tárgyalja. Jó, nem tetszett a fickónak a kép. Na, bumm. És akkor mi van? Egyéni vélemény. Én magam személy szerint betegesen odavagyok azért, amit művelni tud ez a fiú egy üres, fehér vászonnal, és ez nem csupán annak tudható be, hogy tetőtől talpig bele vagyok szerelmesedve. Jó, meglehet, hogy a tény, hogy így érzek, egy kissé elfogulttá tesz vele kapcsolatban, de már az első alkalommal különlegesen tehetségesnek tartottam és ezzel nem vagyok egyedül. Nem lehet mindenkinek megfelelni.

- Mélyen színvonal alatti… - morogta a kiürített poharába.

- Miért olvasol ilyen szemetet? - néztem rá felvont szemöldökkel, mert komolyan érdekelt, miért efféle cuccal öli azt az okos agyát. - Az ilyen emberekkel nem kell foglalkozni. - Uh. De bölcs vagyok.

- Hogy ez nekem nem jutott eszembe! - küldte felém ismét azt az iménti tébolyult pillantását, amit már percekkel ezelőtt volt szíves zsebre rakni. - Egyszerűen csak nem foglalkozom azzal, hogy ez az ember az egész világ előtt megalázott!

Jajajajajajaj! Daniell! Ne fújd fel így…

- Ne túlozz, ez egy helyi lap.

- Akkor is! De nekem számít! Sokat! Életemben először állították ki az egyik képemet olyan helyen, amit több ezren látogatnak… és erre tessék, kiderült, hogy tehetségtelen kontár vagyok.

Rámosolyogtam. Életem, küldtem felé némán magamban adott becenevét, igen. Először. De nem utoljára. Biztos vagyok benne, hogy még millió kiállítás lesz, amin tündökölhetsz, sőt… rengeteg olyan is, ami csak rólad fog szólni. És siker lesz. Hatalmas! Mert tehetséges vagy… és egy önmarcangoló mimóza is. Mióta tesz valakit dilettánssá egyetlen ember véleménye?

- Igen, kontár. Persze. Meg mártír is. Szeretnéd, hogy keresztre feszítselek? Csak a látvány kedvéért. Sokkal hatásosabb lenne. - Nem is reagált a csipkelődésemre. Daniellt ismerve ez már magában meg kellene, hogy rémítsen. Lehet, hogy komolyabb a dolog, mint egy kis kóbor hiszti? - Most igazán, neked elég egy ilyen névtelen kis zugfirkásznak a véleménye és máris képes vagy leminősíteni magad?

Nem lehet ennyire érzékeny! Lábai idegesen doboltak a padlón, kezében remegett a pohár, mindig mosolygós szeme annyira keserűen fénylett... Most is lelkének tiszta tükre. Felfedi sebzett szívét. Elárulja, hogy dühe mögött nagyobb a fájdalom és a kétség, mint amennyit kienged. Mélyen a méltóságába gázoltak és ahogy figyelmesen tanulmányoztam fájó vonásait, gyötrődése engem is egyre ingerültebbé tett. A végtelenségig képes marcangolni magát, és mindezt egy ilyen pitiáner dolog miatt…

Percek múlva már ott tartottam, hogy legszívesebben megkerestem volna azt a barbár tuskót, hogy felajánljak egy nagyobb összeget szemei visszaoperáltatására, mert hogy vak az illető, arra mérget… vetetnék vele. De ha kiderül, hogy valamilyen csodával határos módon látó lény, akkor baráti vizitem után már nem kell majd benzinre költenie. Elég lesz egy kutya, meg egy fehér bot.

- Szennyfolt… - nyögte maga elé meredve.

- Mindenki kap negatív kritikát.

- Nem tudom, hogy „mindenki” hogy viseli ezt, de én…

- Agyalj rajta még egy kicsit, rágd át párszor, sőt! Még az is megengedett, hogy elgondolkozz, van-e benne némi igazság. De nem komolyan, csak pár röpke gondolat erejéig. Aztán felejtsd el. Lépj túl rajta.

- Nem tudok.

- Dehogynem, annál okosabb vagy, mint hogy ennyire magadra vegyél egy ilyen ostoba, még hírnek sem mondható kis írásocskát.

- Ryu-san… Igaza van? Tényleg…

- Te jó ég, ha most majd az jön, hogy valóban tehetségtelen vagy-e és hagyj fel a festéssel, akkor én esküszöm, hogy szájon váglak! Fájni fog! Pedig még soha nem ütöttem meg gyereket, de veled kivételt teszek - indexeltem rá veszett vigyorral. Próbáltam kicsit felvidítani, legalább is egy kis nevetést csalni a két bús kékességbe, de rám se nézett.

- Nem vagyok gyerek.

- Ó, nem? Akkor miért viselkedsz úgy?

- Lehet, hogy tényleg nincs értelme ennek az egész hülyeségnek… - lehelte maga elé, lehorgasztott fejjel.

- Na látod!

- Eladom a raktárt! Vajon már késő szakot váltani? Lehetnék könyvelő vagy valami ilyesmi. Középszerű, szürke…

- Így va… Tessék?! Mégis kéred azt a pofont?

Keserűen felnevetett, hangja annyira cinikusan és kétségbeesetten csengett. Rám emelte a tekintetét, amivel eddig a padlót bűvölte. Az elmosódott fekete festék sötét csíkokat rajzolt az arcára, koromszín patakokban csordogáltak szeméből bánatos könnyei. Összemázolták sápadt, tejfehér bőrét, majd tovább siklottak, hogy sűrű cseppekbe tömörülve fejezzék be útjukat büszke ívű állán, s onnan tovább hulljanak, belecsöppenve, elveszve fekete pólója sötétjében… Annyi fájdalommal sírdogált, annyira elesett volt. Hogy enyhíthetném a kínjait? Édes kis hülye. Azt hiszi, most van vége a világnak. Drága Daniell! Nem szeretnék én lenni az a személy, aki elmondja neked, hogy mennyi szomorúságban lesz még részed ebben az elcseszett életben. Könnyfátyolos szemeivel némán kérlelt… Mit vársz tőlem? Mondjak valami okosat, szépet? Amitől egy csapásra elmúlik a bánatod, elillan, köddé válik, mintha nem is lett volna? Miért pont én? Szívesen megtenném. De sajnálom, nem tudok megoldást.

Vajon… ilyennek lát? Annak, aki könnyedén oldja meg a problémáit? Akinek mindenre van megfelelő felelete és nincs olyan dolog, ami gondot jelentene? Egy csettintés és szertefoszlik bármilyen buktató? Igen, emlékszem. „Az Ishigorou Ryu sikersztori” - egyszer így jellemezte az életem. „A magamfajta külső szemlélődő számára annak tűnik…” - hát persze. Kívülről… miért ne? A szemnek nem nehéz azt látni, amit láttatni akarunk vele. Én csak tudom. Én vagyok a szemfényvesztés mestere.

Egyre hangosabban sírt, már szinte zokogott. Ez a valaki különleges érzékkel taposott gyermeki lelkébe, pár szóval széjjelzúzta dédelgetett álmait. Eluralkodott rajtam az érzés, hogy én is szétzúznám valamijét annak az unintelligens képződménynek, s ehhez nem kellene több néhány pillanatnál… de ez nem megoldás. Nem tarthatom Daniellt üvegbúra alatt, hogy senki, soha, semmivel ne okozzon neki fájdalmat. Még akkor se tehetném, ha több lenne köztünk, mint munkakapcsolat… bár az utóbbi időben inkább barátság. Igen. Azt hiszem, ez talán már az. A részéről. Én már elhagytam azt a megállót. Ha jól meggondolom, nem is esett útba. Azt hiszem, amikor felvillant előttem, hogy nem is az a szeleburdi rocker kölyök, akinek hittem, utána pillanatok műve volt beleszeretni. S ha viszonzatlan is az érzés, mindenkinek fáj, ha a szeretett fél szenved. Még ha bolhából kovácsol vas elefántot, akkor is. De hát ki mondta, hogy simán fog menni? Senki nem vált egyik percről a másikra világhírű művésszé. Hát igen, az életben időről-időre feltűnnek azok a bizonyos buktatók… Neki itt az első. Bárcsak mondhatnám, hogy egyben az utolsó is.

- A… francba… tényleg… úgy csinálok… mint egy… nyafogós… kis… pisis… - hüppögte, és én nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el.

- Egy kicsit - néztem rá, tán szemeimben túlzott szeretettel. De nem látja. - Csak egy kicsit. - Soha nem látja…

- De… annyira… rossz…

Szinte hallottam, ahogy mellkasában hangos reccsenéssel meghasad drága szíve, s az enyém is bele fájt.

- Elhiszem. - Szelíd mozdulattal igazítottam meg a haját, hogy ne koszolja azt is össze az arcán lefelé csordogáló festékfolyam. - De hidd el, nincs vége a világnak!

Legörbült szájjal bólogatott párat, fekete könnyei sűrűbben kezdtek záporozni hangomat hallva. Vörösre gyötört szemeiből, akár egy éjszín vízesés, hulltak a sós gyöngyök.

- … de… vége… van! Befejeztem!… Nem… festek! Soha! Soha… többé!

Rámosolyogtam. Annyira elesett volt, olyan gyámolatlan, és én egyre kevésbé voltam képes elnyomni a feltörni igyekvő késztetést, hogy óvón magamhoz öleljem és addig ringassam, míg meg nem nyugszik. Mint egy gyereket. Hisz most pontosan olyan, mint egy kisfiú.

- Ugyan már!

Világos színű ingem ujjával gyengéden töröltem le az arcát mérgező sötét masszát. Lágy mozdulatokkal próbáltam eltüntetni a szétmaszatolódott fekete festéket és durva nyomait. Hosszú percek teltek el, s már majdnem teljesen sikerült újra tisztává varázsolnom, ismét azzá a halovány bőrré tennem, amit annyira csodálok, ami annyira kedves nekem… és közben valahogy észre sem vettem… hogy lassan minden szépen eloszlott körülöttünk. Homályba borult a nappalim, lakásom. Vajon az egész világ? Tán áramszünet van a fejemben, vagy valaki leoltotta a Föld lámpását? Nem voltam tudatában az eseményeknek. Egyetlen gondolatomnak, egyetlen tettemnek sem… A szívem cselekedett… Feszítő titkomat egyetlen érintéssel engedte ki kalitkájából, s az nem kérdezte, miért lett szabad.

Tán percekig sodródtam a boldog tudatlanságban, nem érdekelt semmi és senki. Csak ő. „Nyugodj meg, Életem. Nincsen semmi baj.” Se kép, se hang... s egyszer csak… erős villanás rántott vissza a tiszta valóságba. Elmémnek újra felizzott motorja, és ekkor döbbentem rá, mit is teszek. Egyik kezemmel már térdén nyugvó kézfejét cirógattam… mintha ezer éves álomból kezdenék lassan újra tudatomra találni. Éreztem ujjaim alatt a hideg fém hűvöskés anyagát, meleg bőrét, finom kezét, azokat a hosszú, szép formájú, kecses ujjait. Másik kezemre néztem. Mandzsettám koromfekete, mintha szenet markolásztam volna, tenyerem szelíden simul angyali arcához, s ő… csukott szemmel lapult bele, mintha el akarna bújni a világ elől, mindenki elől, aki bánthatja. Arcán nyugodt mosollyal… mint aki érzi, szakadhat a világ, ő biztonságban van. Velem? Nem értem… Hallom saját szavaim… Becézgetem, nyugtatgatom, azt suttogom, hogy ő a legtehetségesebb ezen a világon, hogy gyönyörű, okos és különleges, ritka kincs… Könyörgöm! Valaki fogja be a számat! Kétségbeesetten próbáltam abbahagyni, amit teszek. De nem ment. Mintha csak kívülről bámulnék egy színházi előadást. Bármennyire erőlködtem, képtelen voltam felülkerekedni a történéseken. Elvesztettem az eszem. Ott volt előttem. Összetörve, megsértve, porig alázva, és én… te jó ég… Agyam utolsó tiszta gondolat gyanánt kétségbeesett segélykérést csempészett kiszikkadt nyelvemre…

- …állíts meg, Daniell, kérlek… - sóhajtottam, de a következő pillanatban… már ajkaimon éreztem az övét, és innen, azt hiszem, nincs visszaút. Hibáztam. Súlyosat, jóvátehetetlent, megmásíthatatlant. Vége. Ezután nem látom többé. Soha nem akar majd a közelemben lenni, nem akar majd hallani rólam, és én nem hibáztathatom érte. Elszúrtam. És abban a másodpercben, hogy megértettem, örökre eldobtam, úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Belemart a testembe, hogy… most érezhetem talán utoljára a közelségét, hogy… csak ez a pillanat van nekem. Pedig annyira vágyom a nap minden órájának minden magányos percében. De már megtörtént és tisztában vagyok a következményekkel, s ezeknek fényében, döntöttem. Ha el kell veszítenem azt a kis szerepet is, amit nekem osztott játékos életében, akkor ne egy kis apróság miatt tegyem. Ne egy semmiség szolgáltassa az okot, hogy örökre száműzzön további napjaiból. Ha már hibáztam, hibázzak nagyot! Számmal szelíden kezdtem cirógatni az övét. Ezerszer elképzeltem, milyen lenne először csókolni ezeket a csábító ajkakat, de soha nem gondoltam, hogy az érzés ennyire puha és forró. Apró puszit leheltem a felső, majd az alsó hívogató, rózsaszínes bőrre. Szája sarkába csókoltam, majd ráérősen, egyre beljebb haladva nedvesítettem meg édes, reszkető ajkacskáit. Ujjaim még mindig fel-le siklottak a kézfején, játékosan simogattam, ujjbegyemmel meg-megérintettem, majd teljes tenyeremmel simultam rá, s csak hüvelykujjammal cirógattam tovább…

Vártam. És halálosan féltem. Nem tudtam, mikor támad benne a harag, mikor lök el magától üvöltve, dühtől szikrázó szemekkel, vádolva, hangosan ordibálva, mocskos szidalmakat olvasva a fejemre, amiért merészeltem olyasmit rákényszeríteni, amitől undorodik. Hogy mégis mit képzelek magamról, hogy rátámadok és olyasmibe viszem bele, és hirtelen… puhán érkezett a kicsiny mocorgás. Keze, ami eddig nyugodtan tűrte az érintésemet, megmozdult. A félelem a torkomra szorította jeges kezét. Mély levegőt vettem. Még egyetlen apró csókot leheltem a szájára, mert biztos voltam benne, ez az utolsó lopott érintés, ami az enyém lehet.

Vánszorogtak a másodpercek, de ökle mégsem csapott nekem. Keze lassan megfordult övéhez képest hatalmas tenyerem alatt, hosszú ujjai félénken siklottak az enyémeken… nem hittem el… félszegen, de viszonozta az érintésemet. Lassan ujjaink szinte teljesen egymásba fonódtak, gyáva játékot játszva, barátkozva az új érzéssel, mit egymás bőrének tapintása jelent. Reszkettem keze langyságától.

Csilingelő neszezést csiholt, valahányszor megmozdult, hogy újra megérinthessen, s gyűrűi egymáshoz koccanva játékos dallamot ébresztettek. Édes melódia minden egyes apró, zengő hangocska. Nem értettem, mi történik és azt sem, hogy miért. A szívem majd’ kiugrott a torkomon, mint egy gőzgép zakatolt felfelé a nyelőcsövemen. Feltüzelt lelkem arra lázított, hogy ne foglalkozzak az okokkal, a miértekkel, kit érdekel, hogy keveredtünk idáig… csak élvezzem a pillanatot, amit kaptam, bár fogalmam sincs, miért.

Győzött. A következő percben már nem érdekelt. Hallgattam rá. Nyelvemmel finoman hatoltam ajkai közé, s ő beengedett, bár keze egy röpke pillanatra erősebben markolt az enyémre, a gyorsan múló másodperc után ugyanúgy simogattuk egymást, mint annak előtte. Kíváncsian, játékosan s mintha újra kamasz lennék… talán kicsit gyáván is. Szájának izgató eszenciája elbódított, forgott megrészegült fejemmel a világ. Legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy ennyire mámorító az érzés, amit adhat. A gin bizsergető aromája és a cseresznyés rágó, amit nemrég rághatott, izgató elegyet alkotott saját ízével. Lehunyt szemmel ízlelgettem a tiltott gyümölcsöt, és valóban édes, akár a méz. Vérforraló nektár, mit még nem tapasztalhattam soha. Önkéntelenül sóhajtottam a hosszú ideje vágyott, éjszakákon át sírt csókba, mikor puha nyelve bátortalanul az ajkaim közé csúszott, sajátomhoz ért… visszacsókolt. Ismerkedett a számmal, végigsiklott a fogaimon. Megkóstolt, ízlelgetett, majd társult lágyan mozgó nyelvemhez. Hozzádörgölődzött, alásimult, majd követte, s fölé kerekedett. Játszottuk a zsongató játékot. Kíváncsian, s mégis… félénken.

Álmodom. Biztosan éreztem. Álmodom. Elfogott a vágy… késztetés, hogy bizonyosságot kapjak… Látnom kellett az arcát. Felnyitottam a szemem. Bár nehéz, hisz ajka az ajkamon… közel volt, jólesően közel. Leírhatatlanul gyönyörű látványt kaptam. Szemöldöke, mint mikor őszintén rácsodálkozik valamire, kerek ívet formázott lehunyt szemei, hatalmas, dús, göndör szempillái felett. Arcát enyhe pír borította. Fejét felfelé tartva, nyaka kinyújtva, hogy rendesen elérjen. Ajkai reszketve tapadtak az enyémekre. Csókolt. Soha nem láttam még ennyire szépnek. És azt hiszem, nem is fogom. Újra lehunytam a szemem, örökre szívembe égetve a látványt, hogy emlékként őrizzem akkor is, ha elszáll ez a bolond képzet… ha elmúlik a perc. Csókunk lágyan, türelmesen morajlott. Érzéki ajkainak gyöngéd érintése, nyelvének félénk játéka az egekig szította a testemben lobogó tüzet. Tenyeremet, amibe eddig reszketve rejtette fél arcát, a derekára csúsztattam, közelebb húztam karcsú testét s ő hozzám simult. Szorosan tapadt rám. Keze felkúszott a mellkasomon, végigsimított a nyakamon, megborzongatta a tarkómon puhálló apró pihéket, majd karcsú ujjaival nekilátott, hogy szétdúlja a hajam. Másik kezemben még mindig ott lapult a tenyere.

Óvatos érintéseket adtunk. Az egész olyan tiszta volt… Tiszta és ártatlan. Talán kicsit groteszk, hogy így látom… Végül is itt ülök a kanapén, én, egy harminckét éves meleg pasas, szorosan a testemre tapadva a hőn áhított másik férfi… fiú, aki abszolút heteroszexuális, s most kétszer olyan sebezhető, mint máskor, hisz nemrég szembesült vele, hogy az élet nem tündérmese. Ölelkezünk, csókoljuk egymást, már annyira gyengéden kényeztetve a másikat, mintha csak illékony ködből lenne a testünk… s talán így is van. Talán csak sokat ittam múlt éjjel és öntudatlanul zuhantam színes álomba, s most egy reggelre szertefoszló reményalakot tartok karjaimban, nem a valódi Daniellt… hisz ő nem… nem akarná ezt… vagy… Bárhogy legyen is, akkor is őszinte és bűntelen, amit teszünk, hiszen annyira fontos nekem. Soha nem mocskolnám be hamis, hazug dolgokkal. Tiszta szívemből szeretem. Képtelen lennék bántani. Azt… nem tudnám megtenni.

Váratlanul mozdult meg. Kihúzta a kezét ujjaim szelíd fogságából, hogy másik karját is a nyakam köré fonhassa. Még közelebb húzódott. Már annyira a testemen volt, hogy egy hajszál sem furakodhatott volna közénk. S én megpróbáltam tovább csökkenteni a nemlétező távolságot. Két kézzel fogtam a csípőjére, s még szorosabban tapadtam hozzá. Mintha egyek lennénk.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Mikor merültem el szájának édes, szédítő tengerében? Mióta kóstolgatjuk egymás ajkait? Mikor kúszott be a kezem a pólója alá, hogy megérinthesse sima, feszes bőrét? Én… én… már nem tudom. Csak érzem. Teste meleg. Ég, mint az enyém, ugyanattól a vágytól reszket. Biztos vagyok benne. Így kell lennie. Tenyeremet felcsúsztattam hátának meztelen, tükörsima bőrén. Apró libabőrök serkentek ujjaim nyomán. Perzselt, ahogy simogattam. Cirógattam, s ő a hajamban matatott. Ajkaink finom, lágy érintései lassanként mélyültek el, már sokkal inkább voltak éhesek és telhetetlenek, nyelvünk hevesen csapott össze. Fáztam a forróságtól. Szomjaztam rá. Éreztem, hogy telhetetlenségem előtörni készül. Egyre több kellett belőle. Mint valami drog… nem elég. Még kell! Egyre több és több! Alig kaptam levegőt. Kétségbeesve próbáltam néha egy-egy korty oxigénhez jutni, és mégsem engedtem el. Egyre vadabbul csókoltam, már szinte haraptam a száját. Szenvedélyesen, féktelenül csókolt viszont, bár ő is levegőért kapkodott, képtelen volt elszakadni tőlem. Annyira jólesett a közelsége. Szeretlek, Daniell. Szeretlek…

Érdekes hangfoszlány kúszott az éterbe. Hirtelen nem tudtam, mi az… talán sípolás? Mint egy vészcsengő. Lehet, hogy a fejemben szirénázik? Egyre erősödött, már tisztán hallottam. És ijesztő volt ráeszmélni... nem csak én. A hang közénk furakodott. Figyelmeztette kábult érzékeit, ébresztőt fújt neki. Elvette tőlem, mi csak röpke percre volt enyém.

Egyszerre Daniellbe mintha villám csapott volna. Ujjai elengedték a tincseket, amikkel addig játszadoztak, szája már nem kényeztetett, teste nem követelt… kővé dermedt a karjaim között. Rám tört a pánik. Ne! Kérlek ne! Még nem vagyok rá kész! Még ne legyen vége! Daniell, kérlek!

A sípolás lassan erősödött, sikeresen zúzta szét legszebb álmomat. Kétségbeesetten próbáltam visszarángatni magammal, hátha sikerül megidézni az iménti varázst… De már nem ment. Elmúlt. Nem nyitottam fel a szemem. Féltem. Némán tűrtem, hogy durván lökjön el magától. Hogy kiszakadjon a karjaimból, pedig még néhány pillanattal ezelőtt vágyakozva reszketett, ölelt, csókolt, talán a másodperc tört részéig szeretett is. Hiszen… aki nem érez semmit, az képtelen így csókolni. Nem tud. Nem tudhat! Abban nem lesz varázs, nem lesz bűvölet... Már nem éreztem magamon testének melegét, nem cirógatott, elvette a boldog délibábot. Az illékony pillanat tovaszállt. Elsuhant. Itt hagyott, és nem érdekli, mi lesz most velem. Nem bántja, hogy elmúlása nyomán megfagy a lelkem. Szerettem volna távolodó alakja után kapni, de elmém megelőzött. Elém vetített egy múló víziót, hogyan taszítaná majd el durván esdeklő kezem.

Egy pillanatig még lehunyt szemmel ültem, csukott szemhéjam óvó sötétségében. Erőt gyűjtve, hogy látni tudjam, s némán fohászkodtam valamihez, bármihez, hogy tévedjek!

Ránéztem. A kép nem ért váratlanul, erre számítottam. A vádló, szürke tekintet egyenest lelkem közepébe merítette megvető lándzsáját. Fájdalmasat döfött belém. Úgy nézett rám, mint egy árulóra, gyilkosra, mintha meg akartam volna ölni, pedig én csak ölelni vágyom.

- Daniell… - suttogtam rekedten, s felállva, kis lépést tettem felé. - Sajná… hogy… nem aka…

Mégis… mégis, mit mondjak?! Ó, Daniell, nem akartalak megcsókolni… Dehogynem! Ha nem akartam volna, nem történik meg. Nem véletlen volt. Miért áltassam ilyen ostoba hazugságokkal? Vágytam azt a csókot. Jobban vágytam, mint bármit eddigi életemben. És két perce még biztosan hittem, hogy ő is. De most… Remegő ujjaival hitetlenkedve tapogatta vörösre harapdált ajkait, értetlenül meredt rám. Magyarázatot követelt. Láttam a szemeiből, túl őszinték. Mindig azok, nem hagyják hazudni… Próbáltam megtenni még egy szelíd lépést felé, de halovány mozdulatomra is ijedten hátrált el. Reszketve tartotta ki a kezeit maga elé.

- Ne! - Hangja mégis határozottan csengett.

- Daniell… én… - újabb lépés, de az arcán végigfutó iszony megbénított. Láttam már ilyen pillantást. Gyűlöl. Viszolyog. Undorodik. Nem mozdulok. Nem tudok.

- Mi volt ez?! - sziszegett ingerülten. Ujjai még mindig értetlenül motoztak a száján. Úgy döntöttem, nem tagadok. Egy kis krákogás után, szinte a saját hangomon voltam képes megszólalni. Meglepő, az állapotomat tekintve.

- Csók.

- Miért?

- Nem tudom.

- Hazudsz!

- Játsszunk nyílt lapokkal?

- Én azt hittem, eddig is így volt - nézett rám már szemrehányóan.

- Nem egészen…

- Akkor talán itt lenne az ideje, nem? - mordult fel.

Mozdultam, de ő is lépett. Tartotta a távolságot. Rendben. Elfogadtam a szabályait, nem moccantam többet, sőt hátráltam pár lépést. Mély levegővel szívtam teli a tüdőmet. Ökölbe rándult a gyomrom… Felkészültem. Megteszem, amit kér. Őszinteségre vágyik? Akkor tessék.

- Mert vágytam rá.

Beleremegett, ahogy kibuktak a számon a szavak.

- Férfi vagyok! - nézett rám döbbenten.

Így van. Csak bólinthatok.

- Tudom. Ha nem így lenne, akkor ez biztos nem történik meg - próbáltam kulcsszavak nélkül, de mégis tisztán felvázolni neki a helyzetet. És zavart tekintetét látva, azt hiszem, sikerült. Fájt, ahogy rám nézett. Ez a kifejezés, amit nem akartam látni az arcán, soha. Kevésbé lenne kegyetlen, ha saját kezűleg nyomnám ki a szemem…

- Te… te… - dadogott. Kereste a megfelelő szót. Furcsa, hogy itt áll négy méterre tőlem, durván von felelősségre a tetteimért, és mégsem mer lebuzizni. Keserű mosoly suhant át az arcomon, bár minden erőmmel azon voltam, hogy eltüntessem. Rábiccentettem a hiányos, de napnál is világosabb kérdésre.

- Igen. Én igen.

- De én nem! És ezt tudtad!

- Tudtam.

- Akkor meg miért!?

- Nézd… - Tekintetem a plafonra függesztettem, próbáltam érthetően fogalmazni. De… nehéz meglelni a szavakat… hiszen eddig csakis odabent mondtam őket… - Vannak érzések, amiket nem mindig lehet szavakba önteni. És ha sikerül is, lehet, hogy úgy már nem mutatnak tiszta képet. A gondolat eltorzul. És mögötte teljesen elvész a valódi mondanivaló, mert talán egy kupac üres, elcsépelt szó már képtelen visszaadni azt… azt, ami… ami valójában legbelül lüktet.

Meghökkent. Arcából ítélve tökéletesen érti, amit mondani próbáltam. Nem vethettem csak úgy oda - azért, mert beléd szerettem. Olyan hideg lett volna, nem ilyen egyszerű az egész. Sajnos nem. Hiszen jó ideig én magam sem tudtam felfogni, mi történik, hogy várhatnám el tőle? Félve próbáltam titkolni. Reszkettem, hogy mikor leplez le egy mosoly, egy gesztus, egy apró szó, egy jelentéktelennek tűnő érintés… És most önként dobtam oda lelkem legféltettebb érzéseit. Nem tehettem mást. Pedig tudom, megértést sem várhatok, hát még viszonzást... És mégis odaadtam. S kiforgatva lelkem titkait… vártam. Bár nem hittem, hogy bármit akarna… tudna mondani.

Csak megrendülten álldogált. Minden múló másodperccel egyre nagyobb lyukat vágott a lelkemen. Egyre jobban fájt a csend és ahogy nézett rám. Arcán ezerféle érzés szaladt át, szinte pillanatok alatt változott a kép. Vonásai átformálódtak. Már nem vádolt, nem gyűlölt. Magyarázatot akart. Kereste a választ. És én nem hiszem, hogy van ilyen.

- Nem csináltam semmit. Semmi olyat, amivel ilyesmire adhattam volna okot - közölte halkan, úgy tűnt, inkább magának, mint nekem.

- Ennek az érzésnek sosem volt szüksége indítékra.

- Ez… ez igaz - bólogatott tompán. Nem gondoltam, hogy tud ilyen éretten viselkedni. Nem üvöltözik, nem mocskolódik. Nem vagyok biztos benne, de úgy látom, átérzi, amit mondok és nem akar bántani. Furcsa. Miért nem? - Mikor szándékoztad elmondani?

- Soha. Azt akartam, hogy ne tudd meg.

- Idő kérdése volt.

- Idejöttél volna ma, ha tudod?

- Nem.

- Látod? Nem oldott volna meg semmit, ha vallok.

- Ha megtetted volna, nem kellene elvesztenem egy barátot. - Szemében újra villant a szomorúság. - Inkább meg sem szereztem volna.

Szívembe téptek a szavai. Testemet elöntötte a fájdalom. Lelkem roncsai még apróbb darabokra hulltak szét, s szememen kezdtek szivárogni a meghiúsult remény szétmállott szilánkjai.

- Sajnálom - suttogtam halkan.

- Én is. - Az ő hangja is erőtlenül szakadt a felszínre. - Azt hiszem… szólok Lindsaynek, hogy keressen valakit helyettem, mert… elúsztam a suliban és jó ideig nem lesz időm festeni. Azért… örülök, hogy megismerhettelek.

Döbbenten vágott belém a felismerés. Ez… búcsú. S ráébredve ennek tényére, elborított a pánik. Egyik szempillantásról a másikra úrrá lett rajtam a kétségbeesés és képtelen voltam leküzdeni. Elkeseredetten próbáltam kapaszkodni valamibe, bármibe. Egy utolsó halovány, illékony lehetőségbe, amivel visszatarthatnám. Kerestem, de nem találtam ilyet… pedig annyira vágytam egy vékony szalmaszálra. De nem leltem.

Teljes reményvesztettségemben egy lépéssel szeltem át a köztünk lévő távolságot. Büszkeségem már így is romokban. Önbecsülésem régi emlék. Nem veszthettem semmit! Már nincs semmim! Reszketve vetettem magam a lábai elé, könyörögve fogtam át a derekát, arcom a hasához szorítottam. Előtte térdelve pólójába motyogtam.

- Ne… - kérleltem elcsukló hangon. - Soha többé… Ígérem! Soha… De kérlek, Daniell, kérlek… ne hagyj itt…

Tisztában voltam vele, hogy teljesen megalázom magam. Esküdöztem. Könyörögtem. Sírtam. Esdekeltem. De nem érdekelt. Hajlandó lettem volna akár magamat a porig alázni és még mélyebbre, ha ezzel elérem, hogy láthassam, legalább néha, csak egy kicsit. Hangosan zokogtam, rázkódott a vállam, mint aki az életéért hullajtja könnyeit… s ő… gyengéden magához vont. Egyik keze a vállamon, másikkal beletúrt a hajamba, megborzolta, cirógatta… Annyira jólesett… Még egyszer, utoljára végigsimított az arcomon, ujjai a nyakamra csúsztak. Már mindkét keze a vállamon nyugodott. Magához ölelt és édes hangján halkan suttogott…

- Ég veled, Szamuráj-sama - s kiszakadt a karjaim közül.

Mint egy lelkenincs rongybaba, elgyengült testtel a földre csuklottam. Hallottam, ahogy hátam mögött hangosan csapódik az ajtó. A színes ábrándkép rémálomba fordult át. Elég! Fel akarok ébredni! A padlóra kuporodtam, hagytam, hogy fájdalmam teljesen átvegye az irányítást. Fülemben visszhangzott az utolsó mondat. Marcangolta egészem minden egyes ismétlődő szava… S szabadjára engedtem a kínzó nyilallást, hadd szaggassa darabokra a testem. Megérdemlem…

Mikor újra meghallottam a sípoló hangot… Mint egy dúvad ugrottam fel, s martam rá az asztalon rezgő mobilra, majd egy roppantással tettem múlt idővé az érzékeny szerkezetet. Szilánkos műanyagdarabjai tenyerem sérülékeny bőrébe vájtak, de valahogy nem éreztem fájdalmat. Talán belül annyira sajgott, hogy elnyomott mindent. Mindent, amit kívülről kellett volna kapnom. Teljes erővel csaptam a falhoz, s az hangos roppanással szórta ezerfelé éles szilánkjait.

Eszement tombolásba kezdtem. A harag és a düh elhatalmasodott ronggyá tiport lelkemen. Könnyűszerrel vette rá testemet az őrjöngő pusztításra. Mi állíthat meg egy halni vágyó lelket?

Kiszakítottam a falból a vezetéket, a telefont is a mobil után küldtem. Hasonlóan csúfos véget ért, magával sodorva a falon lévő képet. De dühöm nem csillapodott. Nem volt elég. Vadállat módjára szaggattam le a függönyöket, mit sem törődve azzal, hogy a velük rántott karnis a lábam előtt landolt. Átsuhant az agyamon, hogy a fejemre is eshetett volna. Tiszta szívemből sajnálom, hogy nem így történt. Akkor talán vége lett volna…

Üvöltve dúltam szét mindent, ami a kezem ügyébe került. Képek, papírok, emlékek ripityára zúzott darabjai szálltak szanaszét, repültek mindenfelé. Lassan már semmi sem volt körülöttem épen, és még mindig nem csillapodott a bennem lüktető, gyilkos méreg. Még nem elég!

Dühöngő őrültként léptem az asztal mellé, határozott mozdulattal tapostam bele. Nem hiába a húsz éves harcművész múltam, most legalább látom, megvolt a hatása. Az asztal hangos reccsenéssel tört három darabba, éles részei a lábamba döftek…

Ki tudja, mi vetett volna gátat cél nélküli, dühödt tombolásomnak, ha nem látom meg… Felnéztem, és akkor vettem észre… a fogason… a kabátot. Annyira igyekezett menekülni, hogy itt felejtette. A harag olyan váratlanul párolgott el belőlem, mint ahogy az előbb rám tört. Lassú léptekkel indultam felé. Lábam nyilallt, rajta pulzált a sok apró seb. Úgy látszik, egy faszilánknak sikerült nagyobb sérülést is ejtenie rajtam. Egészségére.

Óvatosan akasztottam le a vékony dzsekit. Ujjaimat lágyan futtattam végig a szövetén. Ez maradt nekem belőle. Egy darab ruha. Arcomhoz emeltem… Még őrizte illatát. Friss és eleven, mint a bőrének, mint neki magának. Lehunyt szemmel mélyet lélegeztem, bizsergető érzés fonta körém lágy karjait. Elnyelt… Már akkor is vágytam az érintését, mikor nem ismertem, milyen őt ölelve az egekig repülni. És most, hogy belekóstolhattam, a karjaim közt tarthattam, gyengéden simulhattam hozzá, érezhettem a viszonzott csók édes ízét, egy tünékeny pillanatig nyíltan szerethettem… most még jobban akarom őt. Jobban emészt, hogy örökre elvesztettem.

Újra könnyek szöktek a szemembe. Hogy lehettem… hogy hibázhattam ekkorát? Vétségemnek ténye egy perc pihenőt sem engedélyez rabláncra fűzött lelkemnek. Kínoz és sanyargat, kérlelésemre mit sem felel. Az elmúlt perceket használva szöges korbácsként… Már nem fájhat jobban…

Hátam a falnak vetettem. Csúsztam lefelé, mígnem már ott ültem a hideg földön, arcom beletemetve a puha, lélektelen szövetbe. Lehunyt szemmel próbáltam odaképzeli a kezeit, de nem ment… csak az illat az övé… és én.

Bármennyire nem akarta, mégis elvette a lelkem és ahelyett, hogy az övét adta volna cserébe, szétzúzta. Megsemmisítette, s nekem nem hagyott semmit. Csak üresség és sötét van idebent… De nem az ő hibája. Én tehetek róla. Mindenért én, csakis én vagyok a felelős! Lehet, hogy jobbat tettem volna a világgal, ha felnyiszálom az ereimet tizenhét évesen… Egy hitvány alakkal kevesebb.

Reszketve bújtam a ruhájához. Fáradt vagyok. Kimerültem. Bágyadtan, fájva… csak egy ölelésre vágyom. Csak a karjai közt elaludni. Békésen, szelíden… csak pár óra nyugalomra, egy biztonságot nyújtó, forró test szerelmes ölelésében…

Hideg fal, rideg padló, élettelen anyag… s az édes illat, ajkaimon a legkedvesebb szó...

Daniell…