Daniell I/2. - És jött a forgószél

A kedvenc kávézóm nagynak éppen nem nevezhető teraszán ültem. Sőt, ha belegondolok, nem is terasz. Pár asztal és szék az üzlet előtt, egymástól elég távolságra ahhoz, hogy ha az ember arra vágyik, kellemesen magában lehessen. Az alacsony, bokorszerű cserepes növények kiküszöbölik az utcán fel-le rohangáló emberek kíváncsi pillantásait, de mégsem szigetelnek el a világtól… pont nekem való.

Lassan tíz perce, hogy várakoztam, de a vendégem még így sem késett. Én értem oda túl korán. Fogalmam sincs, hogy néz ki, akire várok, egyetlen információval láttak el: „ne lepődj meg…”

Hűha! Milyen rejtélyes… Na ne. Nem kell a felesleges blabla. Látatlanban is tökéletes leírást tudok adni egy ilyesféle „művészpalántáról”, láttam eleget. Megvolt a saját forgatókönyvem a mai délutánra. Ülök itt még tíz vagy akár húsz percet is, mikor bebattyog egy unott arcú kölyök, fekete keretes szemüvegben - ami távolról sem látott soha dioptriát - hanyagul kócolt borzadállyal a fején, hajnak gúnyolva azt… és majd még nekem kell megtisztelve éreznem magam, hogy egyáltalán hajlandó volt időt szakítani rám…

De még nem késik. Az előmorgás a specialitásom. Szórakozottan bámultam az apró lándzsahegyre emlékeztető méregzöld levélkéket, melyek élénken virítottak ki a járda szürkeségéből, természetízt adva a betonkavalkádnak, mikor valaki finoman a vállamra tette a kezét.

- Elnézést… - hallottam meg a lágy lejtésű hangot. S mikor felnéztem, nyugtáztam, hogy tényleg. Pont erre nem volt szükségem…

- Bocs, kölyök, se apróm, se cigim - legyintettem nyersen és tisztán belülről fakadó mogorvasággal, de a szőke fiú ahelyett, hogy megpróbált volna meggyőzni arról, hogy mégis kerítsek némi pénzt, mert ezen múlik a tízfős családjának a heti betevője… inkább vidám kacagásban tört ki.

- Lewis Daniell - nyújtott kezet mosolyogva és hangjával együtt jött a felismerés. Itt a „művész úr”. Miután felszedtem az állam a földről és az orrom is a helyére került…

- Ishigorou Ryu - nyögtem ki a nevet, amin anyakönyveztek, majd egy mozdulattal hellyel kínáltam. Még mindig felhőtlen mosollyal az arcán lerángatta magáról a mellkasán átvetett tiritarka táskát, az egyik cserépnek támasztotta a hatalmas kartonmappát, majd leült velem szemben.

- Na - helyezkedett szemlátomást kényelembe.

- Elnézést az előbbiért… - kezdtem bele a magyarázkodásba, némi torokköszörülgetés közben. De ő csak vidáman legyintett, ezzel még csírájában kigyilkolva magyarázkodásomat.

- Semmi gond. Furi. A nővérem figyelni szokott arra, hogy megfelelően beharangozzon. Nem történt még meg, hogy ne ismertek volna fel. Volt, akinek azt mondta, hogy „ne ijedjen meg, tényleg nem kell tőle félni…” vagy találkoztam már azzal is, hogy „most csak a lázadó korszakában van, de igazából lehet vele értelmesen beszélni… tényleg”, de a kedvencem az, hogy „készüljön fel mindenre”… - kacagott fel.

- Igen, én az utóbbit kaptam, kicsit más formában - ismertem rá a nekem tálalt verzióra.

- Gondoltam. Ez az aktuális sláger. Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő. Már van egy tippem: „igen, ne aggódjon, megvannak a kötelező oltásai, így ha meg is harapja, nem áll fenn a veszélye semmilyen fertőzésnek”, de erősen esélyes a „keresse azt, amelyik látszólagos színkórságban szenved”.

Ő heherészett, én meg próbáltam magamhoz térni a sokkból. Cseberből vederbe. Nagyzolós mimóza helyett egy elvadult kölyköt kaptam, feketére pingált szemekkel és cséphadaróval a szája helyén. Éljenéljen a… Hirtelen közelebb hajolt.

- Van itt mosdó? Óráról jöttem, úgyhogy téptem ezerrel, nehogy elkéssek. Volt zebrazsonglőrködés, meg tilosban átcsussz és csak útközben ugrott be, lehet, hogy egy zöld folttal az orromon rohangálok a városban és nem akarnám, hogy jöjjön egy színvak kisfiú, hogy csavarjak neki kukaclufiból kutyát vagy zsiráfot, mert egyszer próbáltam, de csak bélcsavarodást tudok kreálni azokból a színes hurkákból, úgyhogy…

Felvont szemöldökkel néztem rá. Talán percekig. Ha egy kicsit lassítana és abban a mindenki által alkalmazott tempóban kommunikálna, talán hamarabb megérteném mondandóját… Mérhetetlen koncentrálásomnak köszönhető, hogy képes voltam kiszűrni a lényeget.

- Mosdó. Be és jobbra.

- Tök jó! Bocs, fél perc és itt vagyok, csak lefestékelem magam, ha van. Ha nincs, akkor majd mászkálok bent kicsit, hogy ne nézzen ki olyan hülyén, hogy fél perc be és máris kikívánkozom.

Hatalmas lendülettel ugrott fel, mint egy ostoba meglepetésdoboz rugós figurája… neki az asztalunkhoz igyekvő meglepett pincérnőnek. Én guvasztottam, pincérlánykánk szintén meredt, a fiú, akinek életében éppen én készülök munkaadói pozícióra pályázni, meg továbbra is előző mosolyából táplálkozott.

- Sajnálom! - pislogott a lányra. - Most vadul leporolnám a ruhád, ahogy olyankor illik, mikor nekiesnek egy embernek, de lehet, hogy rád kennék valami kéket vagy pirosat… úgyhogy nem teszem. Nem gond?

A lány megszeppenten nézett rám, majd vissza a feleletre várakozó egyénre, s bátortalanul megrázta a fejét.

- Köszönöm, kedves vagy - dobott bájosan gyerekes vigyorfélét, majd hozzátette - Kivis cseresznye turmixot kérek! - és elrohant. Döbbenten néztem utána, ahogy nevetve elvágtatott. Mézszínű haja lobogott utána. Szinte vártam, hogy a nagy rohanásban kecsesen maga mögött hagyja szétszaggatott farmerjának egyik szárát. Zavartan pillantottam fel a mellettem várakozó lányra.

- Én kávé… - nyögtem ki.

Nem tehetek arról, hogy arcom kissé furcsa grimaszra húzódott, mikor letették velem szemben a darabos, pirosas-zöld, habos trutyit. „Cseresznye-kivi”? Gyomorforgató, hát még ha a tejszínt is hozzáképzeli az ember. Azon kezdtem töprengeni, hogy merre ugorjak, ha majd sugárhányni kezd a kedves kis kompozíciótól. Már csak arra eszméltem, hogy a borzalmas édesség mögött megjelenik egy narancs pulcsi.

- Na, itt vagyok.

- Oh.

Ekkor ért az újabb sokk. A fiú fején az eddig szanaszét fürtök most rendezett copfban álltak. Hát… talán inkább úgy hagyhatta volna… akkor nem fokozta volna tovább az aggodalmaimat. Megpróbáltam nem túl feltűnően nézni a füleit. Tizenhat fülbevaló?! Még egyszer összeszámoltam, amíg Daniell kortyolgatni kezdte a tejes italt. Kilenc a jobban, hét a balban és mind más. Az egyik a válláig lóg. Nem zavarja ez a rengeteg csiribiri ezüst? Tele a keze gyűrűkkel, van olyan ujja, ahol több is van egyszerre. Hol lehet még neki…? Azt hiszem, itt préselt maga alá a pánik első felcsapó hulláma. Biztos meggondoltam, hogy egy ilyen furcsa kölyök nyúljon bele a magánszférámba? Aki festi a körmét? Feketére!

- Ez tök finom! A kávé milyen? - nézett rám kíváncsian, megszakítva ezzel saját idegeim cincálásában.

- Jó.

- Igen? Tényleg? Nem keserű?

- A kávé általában az.

Feltaláltam a spanyolviaszt.

- Hát, szerintem nem feltétlenül. Ha kellő mennyiségű cukrot és tejszínhabot rakunk bele, finom édes. Vagy ami nagyon jó még, csokit!

- A kávéba? - néztem rá dermedten. Vérem jégkása halmazállapotával csordogált tovább.

- Ühüm. Tejcsokit! Persze, nem töltöttet, bár talán… mindegy! Szóval simát. Ha jó forró a kávé, akkor hamar felolvad benne és utána, ha kezd lehűlni, furi kis hártyák lesznek a felszínén, csoki hártyák!

Csoki mik? A kávéban?! Az én mércémmel mérve ez már súrolja a szentségtörés határait! Na jó. Azt hiszem, már most elég. Erre én nem vagyok beállítva.

- Szóval… - próbálom a lényegre terelni a szót.

- Igen? - nézett fel, szájából kiengedte a kacskaringós szívószálat.

- Lindsay mutatott pár képet és említette, hogy azok közül több is eladó…

- Nem.

Nem tudtam egyszerre feldolgozni a hirtelenjében kapott visszautasítást.

- Tessék?

- Nem. Mivel is foglalkozol? Ugye te doktor vagy? Milyen doki? Ügyvéd-doktor vagy, vagy doktor-doktor? Védsz vagy vágsz?

- Az utóbbi - nyögtem ki. Teszem hozzá, lassan dadogni fogok és még arról sincsen halvány hupilila fogalmam se, hogy nyargalt át a képbizniszről a szakmámra.

- Sajnálom, kicsit pörgök - mosolygott rám. Szerintem ruhafogassal a szájában aludt… rendellenes ez a nonstop fültől-fülig száj. - Mindig feldobódom a kihívásoktól.

- Mármint?

- Hát, nem tudom… szeretem azt a pár hét izgit, mikor azon kattogok, hogy mikor jut eszembe az a dolog, ami tökéletes ahhoz a bizonyos jellemhez. Ezért mondtam mindenkinek, akinek eddig dolgoztam, hogy ha beleférek az időrendjükbe, örülnék, ha elzarándokolnának velem egy-két olyan helyre, ami különösen kedves nekik, vagy megmutatnák a kedvenc képeiket, szobraikat. De ha nincs, az se nem gáz! Színeket, filmeket, furi újságkivágásokat, szalvétagyűjteményt! Mittomén, akár egy bogarat a függönyön, ha épp az tetszik. Bármit! Kunkorokat!

- Kunk…?

- Amik… nem nagy dolgok, csak… kunkorok. - Valami eszébe juthatott - ijesztően felvillámlottak a szemei. Hevesen kirántva a csöpögő szívószálat félig üres poharából, rám mutatott. - Ishigorou-san… - Te jó ég, megjegyezte a nevem. Nehezebb lesz eltűnni. - …mi a kedvenc virágod?

Azt hiszem, ennél rémültebb fejet már nem vághattam. Ez a kölyök… kezdtem úgy érezni, hogy az agyam telítődik a töménytelen információval, amivel elárasztott az elmúlt öt és fél percben. Egy életre kicsevegtem magam… és éppen arról zengett, hogy több időt akar velem tölteni. Menekülési útvonalat!

- Én azt gondoltam, hogy nem feltétlenül kell külön nekem készítened egy képet.

Én a verejtékcseppeket próbáltam visszaszipkodni a pórusaimon, ő meg olyan lett, mint akit megfertőztek a homlokráncolás vírusával.

- Nem adhatok oda abból, amik otthon vannak nekem. Azokat mind más és más emberek ihlették. Nem, nem! Miért akarnád valaki másét? Soha nem keltem még azzal a gondolattal, hogy a szomszéd csaj cipőjében menjek suliba, ugyanígy nem akarnék egy idegent a nappalimban lógicsálni. Nem szó szerint őt, hanem a gondolatait meg a személyét. Nincs igazam?

Még nem késő lelépni! - szólalt meg egy éles, légiriadószerű sziréna az agyam veszély-elhárítási részlegében. És én mégsem hallgattam rá. A fiú úgy hadarta a kis hülyeségeit, hogy szinte belefájdult a fejem. Idegesített a srác. Halálosan. De láttam, amiket alkotott… Azzal a határozott szándékkal léptem ki két nappal ezelőtt a nővére irodájából, hogy nekem tőle kell kép és kész. Valamit valamiért. Gondolatban rágyújtottam egy szál cigarettára - pedig közel tizenkét éve leszoktam -, megmasszíroztam a vállaimat és erőt gyűjtöttem, már amennyit egy hatalmas szusszanás és egy képzelt relaxációs gyakorlat adhat. Durva hetek lesznek.

- A liliom - válaszoltam a feltett kérdésre, bár ki tudja, a szóáradat mellett, amit magából ont, emlékszik-e pont erre az egyre…

- Melyik? Annyi van. Láttam már olyat is, ami legyeket evett vagy az valami más volt? Szóval, melyik?

Emlékezett.

- A tűzliliom.

- Még nem láttam olyat. Vagy láttam, de nem tudtam, hogy az a neve. Juj! Most elképzeltem, hogy nem lehet megszaglani, mert megégeti az orrod! Megjegyzem - hörpintette fel az utolsó kortyot a hosszúkás üvegpohárból. - Akkor? Én lettem a festőd? - nézett rám hatalmas szürke golyókkal, amik a szemüregében foglaltak helyet.

- Egen - bólintottam fásultan.

- Remek! Daniell vidám! - jelentette ki fültől fülig vigyorral.

- Hát még én…