Daniell I/7. - Huh... Daniell?!

Egyre csak dülledő szemekkel meredtem rá. Éreztem, ahogy a hidegvérem alá begyújtanak és míg az szépen forrósodik felfelé, Daniell újabb adag gyújtóst halmoz a rakásra.

- Felejtsd el! Hallod? - mordultam rá, immár sokkal erélyesebben, mint percekkel ezelőtt. Ez a sokadik kísérletem, hogy lehűtsem azt a forró fejét. Ha most egy kívülálló szemével nézném magunkat, én lennék az elmeháborodott pasas, ő meg a szelíd bárányka. Bárhogy próbálom ráncolni a szemöldököm - pedig nekem az nagyon megy -, őt meg sem hatja. Arcán most is ott trónol az a végtelenségig bájos mosoly… Most legszívesebben a tenyerem visszájával törölném le a képéről!

- Most miért vagy ilyen?

- Én? Én?! Te miért viselkedsz úgy, mint egy pisis óvodás?

- Én nem mondtam rád semmi csúnyát. Csak egy apró szívességet kértem.

- Danie… - kicsit halkabbra vettem a mondandóm, nem állt szándékomban a teremben mindenki figyelmét magunkra vonni. - Daniell. Leszel szíves úgy viselkedni, mint egy normális felnőtt - próbáltam újfent némi higgadtságot magamra erőltetni.

- Én normális felnőtt vagyok.

- Álmaidban.

- Ryu-san, minden tiszteletem a tiéd, de ne legyél már ennyire görcsös.

- Én nem vagyok görcsös!

- Akkor most ezt ismételd el úgy, hogy befogod az orrod és körbe-körbe forgatod a szemgolyóid.

- Mi?!

- Látod, mondtam.

- Tehát mert nem csinálok magamból bohócot, görcsös vagyok. Na, ide figyelj, taknyos…

- Ha olyat teszek, ami neked nem tetszik, rögtön taknyos vagyok.

- Nem. Akkor vagy taknyos, ha úgy viselkedsz. Mert ha érett felnőtt lennél, nem is jutna eszedbe ilyesmi.

- Nem múzeumban vagyunk.

- De nem is plázában!

- Ryu-san. Látsz nálam higítós vattapamacsot? Esetleg tapétavágót? Zsírkrétát? Festéksprayt? Nem? Mégis mivel tudnék kárt tenni benne?

- A festményeket nem fogdossuk.

- Nem is akarom fogdosni. Én csak egy icipicit szeretném megsimítani a rücskeit.

- Rücsk… te nem vagy épelméjű. Én nem asszisztálok ehhez. Jobb, ha tudod, hogy nem is viszlek többet sehova.

- Ha nem nyavalyognál ennyit, már rég túl lennék rajta…

Nyavalyogtam. Én?! Esküszöm valamire, hogy megcsapom ezt a kis szarost és akkor majd taperolhatja a rücskeit.

- Nem.

- Kérlek. Nagyon szeretném!

Bociszemek produkcióra előkészül, és…

- Nem.

- Légy szíves…

Lewis Daniell előadásában láthatják a „könyörgő barigombócot”.

- … nem. Hallasz, Daniell?! Ne is próbálkozz! Nem. Nem…

Fogalmam sincs, hogyan győzött meg arról, hogy tartsam a hátam - szó szerint -, amíg ő végigsimogatja a festékréteget, de sikerült neki. Megkapta az áhított érintést és én asszisztáltam hozzá. És túléltem. Sőt, mondhatni élveztem a „csínyt”… persze már csak utána. A kezdeti agygörcsöm elmúlt és azt hiszem, jól éreztem magam. S ahogy közeledtünk a vége felé, már túl jól. Elővettem a kulcsot és hirtelen… fogalmam sincs, mi ütött belém…

- Nincs kedvem hazamenni - néztem rá tűnődve. - Mondd, Daniell, te ihatsz? Úgy értem legálisan…

Csúnyán indexelt rám, pedig halál komolyan kérdeztem, nem cseszegetni akarom. Fogalmam sincs, hány éves. Tényleg… Hány? Egyre haragosabban vizslat, kékes szemei már lilásban játszanak, cikázó villámokat szórva szegény felém.

- Jól van! Nem megsérteni akartalak - védekezőn emeltem magam elé a kezeimet s ez úgy látszik, hatott. Daniell megenyhült.

- Huszonhárom vagyok - húzta ki magát határozottan… határozottan olyan, mint egy hurkapálcika és nem csak ez az oka, hogy őszintén kételkedtem mondandója valódiságában. Összeráncolt szemöldököm alól sandítottam le rá. - Na jó! Bukta. Huszonkettő! De négy hónap és magam mögött hagyom a dupla kettest! - Tovább folytattam néma vallatásom. - Ryu-san, ha az álladig is vagy képes nyomorgatni a szemöldököd, akkor se leszek egy perccel sem fiatalabb!

- Elhiggyem?

- Essen le az orrom és vigye gyalogtúrára egy kóbor borzcsapat, ha hazudok!

Miért kell nekem kérdezni?

- Ez a borzos dolog nekem kissé…

- Pöttyös?

- Ha a te szótáradban ez áll „érthetetlen” címszó alatt... Talán inkább hagyjuk. Akkor van kedved meginni velem valamit, mielőtt hazadoblak?

- Leveszed a nyakkendőd?

- Miért tenném?

- Hogy ne higgyenek csapodár diáknak, aki az osztályfőnökével alkoholizál. - Talán kérdő pillantásom az oka, hogy úgy érzi, meg kell magyarázni az iménti kijelentését. Miért van olyan érzésem, hogy mindenképp megtette volna? - Tudod, már csak a szemüveg hiányzik az orrodról, meg a kréta a kezedből és ezzel a megaszigorú, szemöldökvonogatós magánszámmal akár matekot is taníthatnál valamelyik általános suliban. Tutkó kész lennének tőled. Magukra zárnák a szekrényüket, amikor elszigorognál a folyosón. „Vigyázzatok fiúk, itt jön Ishigorou-sensei és a hazugságérzékelős, csontporlasztós lézer szemei!!!” Halál biztos rettegne az ifjonc bagázs!

- Talán neked is kellene - jelentettem ki higgadt, sorozatgyilkos mosollyal, miközben lelazítottam a nyakkendőmet.

- Inni valamit? - kacagott fel. - Szívesen! Most nagyon zsongok. Túl sok mindent láttam és még jojózik bele az agyam! A tiéd nem? - mosolygott rám gyermeki arcán tébolyult hullámokkal. És tényleg teljesen fel volt villanyozva. Ez már félelmetes… ha a szája is habzik majd, akkor állatorvoshoz viszem a kis idiótát.

- De. Jojó. Persze.

- Háhá! Tudtam én! Akkor hova lépünk?

- Valami javaslat?

- Van! A volánhoz! Én majd navigálok…

Alig húsz perc és egy hangulatos kis pub egyik boxában üldögéltünk. Daniell nem bírta sokáig az énje nélkül. Miután elérte, hogy megváljak az enyémtől, a kocsiban megszabadult a saját nyakkendőjétől is, rögtön azután, hogy zakója belső zsebéből elővarázsolta ékszereit. Míg én vezettem, ő egyenletesen szétporciózta magán a karkötőket, gyűrűket és fülbevalókat, és újra csiribiricsipcsip Daniellé változott. Unott arcú pincérsrác lépett mellénk, hóna alatt fekete műbőrbe bújtatott menük sorakoznak. De amint felfedezte asztaltársamat, egy halvány mosolyka kíséretében módosította szándékát. Csak én kaptam itallapot.

- Jó estét - biccentett túl udvariasan. - Melyik szokásosat?

Daniell hatalmas mosolyra beállított ajkai még szélesebbre húzódtak.

- A gyengébbiket.

- És önnek?

- Whiskyt, jéggel.

- Azonnal. - Pincér el.

- Hm. Van pár jel, ami arra enged következtetni, hogy igen gyakori vendég vagy itt. - Nem tudtam nem mosolyogni, ahogy laza mozdulattal lefejelte az asztallapot.

- Lebuktam - nyögte röhögve. - Hébe-hóba benézek…

A pincér komolyan vette az ígéretét, miszerint azonnal itt lesz. Valóban gyors volt. Megkaptam a whiskymet, de hogy a másik pohárban mi van? Nem valami bizalomgerjesztő látvány, az biztos. De miért is vagyok ezen meglepve? Valami eper, már az illatából ítélve, ami elég intenzív. Mindenesetre ő jóízűen kortyolja, én is azt teszem. Az erős ital jólesően égette a torkom, a kellemes forróság lassanként szétáradt a testemben.

- Mesélj! - szegezte rám hirtelen követelőzve szürke szempárjait.

- Mit meséljek? - pislogtam.

- Én tudjam? Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki már négy éves korában tudta, hogy ő bizony néniket és bácsikat szeretne vagdalgatni főállásban… Hát az Ishigorou Ryu sikersztorit!

- Az lenne?

- A magamfajta külső szemlélődő számára annak tűnik.

- Mindig elhiszed, amit látsz?

- Nem. Egyáltalán nem szoktam. Abszolút született kételkedő vagyok.

Sikersztori, én? Vak szegénykém. Számhoz emelem a poharat, jöjjön a bizsergés…

- Szóval született kételkedő… - mosolyogtam. Tényleg annak látszik.

- Most meg fogod kérdezni… hol?

- Mit hol?

- „Hol született ez a kételkedő…?” - asztaltársam teli szájjal kacarászott saját poénkáján. Úgy látom, a „gyengébbik szokásos” is elég nagy hatással volt rá.

- Miért kérdezném? - Felvont szemöldökkel nézek a szemeibe, szürkéjében már látom a homályos csillogást… Becsíptél, Daniell.

- Miért ne? Kicsit kilógok néha. Meg szokták kérdezni. Mindenki meg szokta.

- Nem vagyok mindenki.

- Igen, ez feltűnt. Más vagy. - Hajaj, ha tudnád…

- Remélem. Mindig rettegtem attól, hogy beleolvadjak a nagy szürke átlagba, és identitás nélküli, öntudatmentes darabja legyek a masszának.

- Különben sem állna jól neked a szürke.

- Daniell, a divatszakértő?

- Daniell, a tanácstalan!

- Miért is az?

- Miattad! Téma kell! Tényleg mesélj. Komolyan. Gázban leszek! Még egyetlen ecsetvonást se húztam a vászonra. És ezért csak te vagy okolható!

- Én?

- Bezonyám! Titkolózol.

- Daniell látnok is?

- Sokoldalú vagyok.

-És szerény…

Mintha felgyorsították volna az időt, rohant. Hol ő faggatott, hol én támadtam, s mindig, mikor lepillantottam, megint üres volt a poharam s ez a tény ösztökélt arra, hogy szememmel a pincért betájolva, újra rendeljek. Ki tudja, hányadik kört is…

- Várj, kitalálom!

- Kötve hiszem… - néztem rá, kissé szkeptikusan.

- Fogadjunk! Ha nyerek, akkor a kövi talinkon farmer! Rojtozott aljú! Szaggatásokkal! És tornacsuka! Nem hófehér és nem extra tiszta! Olyan igazi, használatban lévő darab! Meg póló! Nem ing. Póló. Sőt! Rövidujjas póló! Valami helyes kis képpel. Mondjuk pingpongozó sünik, vagy síelő elefánt. És no hajformázó. Kóc fazon! És utcán fogjuk kajálni a hambit! Szalvéta nélkül!

- Foglaljuk össze. Ha meg tudod tippelni, milyen nő az esetem, akkor én majd szakadt punkká vedlek és szendviccsel a kezemben rohangálok veled a városban?

- Így fest a dolog.

- És mit kapok én?

- Semmit. A játék izgalmáért csinálod.

- Aha.

- Látod? Ismerlek! Légyszi! Kérlek! Hadd találjam ki!

- Tudod mit? Legyen gyereknap. Rendben. Hallgatlak.

- De ha beletrafáltam, nem ér letagadni!

- „Nem ér?”

- De nem ám!

- Mint az oviban…

- Nem is!

- Jól van. Mondd.

Gonosz vigyorral dörzsölte össze a tenyerét, majd láthatólag összpontosított… bár szerintem csak az alkohol okozta bódító mellékhatások következtében képtelen nyitva tartani a szemeit.

- Na, mit is szerethet a doktor úr… A hölgy karcsú. Törékeny kis madárka fazon. Amolyan „védj meg, erős hercegem” típusú leányzó. Természetes szépség, semmi sem mű rajta. Hatalmas gombszemek és pici, pisze nózi. Gesztenyebarna hajkavalkád, lágyan göndörödő loknik. Csücsöri, meggyszín ajkak és jégkorszakolvasztó varázsmosoly. Kifogástalan ízlés. Finom kosztümök, kerek kis szemüveg. És persze okos. Bájos. És roppant kifinomult… - És végzett. - Naaa? Ugye hogy ugye?

Teljes áhítattal néztem rá és ő vonásaim pásztázva elkönyvelte saját győzelmét. Hm. Mit szólna, ha megtudná, hogy a „doktor úr” hű, de nem nőpárti… Lehet, hogy le tudnám törölni a pimasz kis fejéről azt a vérforraló mosolyt. Lehetne a bőre még ennél is fehérebb? Alig bírtam visszafojtani a nevetést, de mégis sikerült. Éljen az önuralom még így, bewhiskyzetten is.

- Ez hihetetlen. - Előkaptam legnagyobb áldöbbenetem. - Te tudsz valamit, Daniell!

- Háhá! Alig várom, hogy lássam a laza Ryut!

- Azt elhiszem.

- Megígérted!

- Mondtam, hogy felrúgom?

- Azért!

- És a te barátnőd? Nem fogja leharapni a fejed, hogy nem hívtad fel jóéjszakát és ezer álmot hozó angyalkát, meg minden rózsaszínt kívánni?

Már túl jó hangulatban nevetgéltünk, józanul nem kezdenék el így személyeskedni. Mit mentegetőzök, ez egy teljesen ártatlan, jóindulatú kérdés… különben ő már egy ideje vidáman turkál az én magánéletemben, én miért ne tehetném?

- Háhá, nem. Ők nem.

- Ők?

- Igen. Most ketten. - De ezt már csak halkan jegyzi meg, furcsán pislog, mi van?

- Pihenj, nem fogok prédikálni, voltam húsz…

A lényeg ugyanaz, csak a csomagolás más. Ő a felül domborodó idomokra hajt, én az alsókra tettem.

- Nem az én hibám.

- Mi?

- Egyszerűen csupa hülye picsával vagyok körülvéve.

Nem tudtam palástolni a meglepődöttségemet. Picsával? Sok baromságot hallottam már a szájából, de trágár szavakat nem.

- Igen, tudok csúnyán beszélni! - öltötte ki a nyelvét. De meg kell állapítanom, nem csak káromkodni, de angyalian mosolyogni is képes.

- Feltételeztem. Na, mi van a hülye picsákkal? - kontráztam rá. Nekem is lehet alkalmilag mocskos szám és ahogy látom, ez túlságosan is tetszik neki. Kész. Eldőlt. Nem rendelek több italt. És ebben csak megerősített az a tény, hogy nyivákolva kezdte mesélni a barátnője múltkori eget rengető és világkatasztrófával kecsegtető problémáját, miszerint a ruha, amit vett, két árnyalattal sötétebb zöld, mint a cipő…

- …”És képzeld, Danyyyyy, nem lehet kapni olyan színben!!! Most mi lesz?!!!” A fene se gondolta, hogy így felszívja magát. Én csak kikevertem a színt, amire ácsingózott és felvittem a problémás topogóra. Erre mit kapok? Fejbe vágott egy doboz tamponnal, rágóval, papírzsepivel… és mindennel, ami abba a tenyérnyi táskájába belefért. Nem tudom, hogy mindegyik nő hord-e magával kerámia figurát, nála volt…

Tenyeremet a számra tapasztva, diszkréten próbáltam megfulladni a röhögéstől. Daniell nem volt ilyen kis visszafogott. Hangosan nyerítve, hasát fogva, szinte fetrengett az ülőkén, az egykori púp helyét dörgölve. Ha a bárpultnál ülünk, onnan már rég áttelepült volna a padlóra.

A görcs lassan múlik, lecsillapodik. Már csak halkan fújtatott és nekem fogalmam sincs miért, de ott ragadt a szemem. Rajta. Beletúrt a hajába, igazgatta kissé zilált tincseit. Teljesen belefeledkeztem s akaratlanul is végignéztem, amint próbálta elrendezni a kusza hajzuhatagot. Hosszú, már-már túlságosan is finom ujjai közül puhán szaladtak ki az arany szálak, hogy selyem palástként újra szétterüljenek gömbölyű vállain… A francba. Túl sokat ittam.

Elkaptam róla a tekintetem és az asztallapot kezdtem bámulni. Zavartan követve a kacskaringós évgyűrűket a lakkozott fán… de szemem minduntalan ismét odatévedt. S pár tétova pillanat elteltével újra azon kaptam magam, hogy gyönyörködöm a látványában és akaratlan is belebizsergek. Te jó ég, ezt nem kéne, nagyon nem. Azt hiszem, túl sok pohár tartalmát engedtem már le a torkomon… Tenyeremet az arcomra simítottam. Kicsit megdörzsöltem a homlokom, szemem, hátha kiűzhetem a fejemből ezeket a furcsán zaklató képeket…

Egy határozott kéz hirtelen marta le tenyerem az arcomról. Olyan derült égből villámcsapásszerűen érkezett, hogy egy pillanatra tán megállt a szívem… de ami utána jött, az volt csak az igazán ijesztő.

- Megnézhetem? - kíváncsi szemekkel meredt a gyűrűmre. Ujjaival végigsimított domború felületén, vele együtt a kézfejemen is.

- Pe… persze... - nyögtem ki. Másik kezemmel levenni készültem az ékszert.

- Nem kell, így is látom - mondta és tovább nézegette, birizgálta, simogatta a felszínét. A testemben hirtelen áradt szét a perzselő forróság. Bőröm bizsergett, valahányszor megérintett. A keze… annyira bársonyos volt és forró. Tarkómon elindult lefelé egy verítékcsepp, szinte éreztem, ahogy csigalassúsággal végigfut a gerincoszlopomon. Ahogy közelebb hajolt, hogy jobban lássa, hajának illata az orromba kúszott. Édes volt és mégis olyan friss, mint… na ne! Csak az ital! Részeg vagyok! Haza kell mennem! Haza! Most!

- Fizetek! - intettem hirtelen a pincér felé, aki bólintva megindult felénk. A kis szarka lerebbent a kezemről és most pimaszul somolygott az arcomba.

- Én akarok fizetni. - Száját incselkedő mosolyra húzta… vagy csak én látom így?!

- Nem. Meghívtalak.

- Rendben, akkor legközelebb én fizetek.

Aha, legközelebb…

Rendeztem a számlát, majd szembesülnöm kellett a puszta ténnyel, miszerint mindketten jól eláztunk. De menni még sikerült. A friss levegő jótékony hatással volt tompult agyamra, Daniellé fel sem vette.

- Azt hiszem, hívok egy taxit. A kocsimért majd reggel…

- Én meg hazanyargalok! További jó…

- Na, na, na - fogtam meg a lendületet vevő Daniell gallérját és visszapenderítem magam mellé. - Hívok egy taxit és kiraklak a lakásodnál.

- Raktáram van! Ott lakom! És különben is! Csak négy sarok… Asszem… vagy három, kettő…?

- Taxi!

Három sarok volt.

- Innen menni fog?

Daniell a kocsiajtóból még visszasomolygott.

- Igen… Azt hiszem. Még egyszer Ryu-saaaan, tényleg… köszönöm… én… olyan… Jó volt, na. Jó éjszakát. És! Tudod! Farmer! - vidult rám összehúzott szemekkel.

- Szia.

Az ülésről figyeltem, amint kacsázva elindult befelé.

- Még ne induljon.

A sofőr csak engedelmesen bólintott. Meg akartam várni, míg odabenn felgyullad a villany.

Hátul ülök. A kocsi némán röpít át a kihalt éjszakán. Bámulok kifelé. Nézem a sok szétkenődött arany pontocskát, összemosódott fények halvány elegyét. Minden annyira homályos odakinn… vagy csak az én szemem nem képes tisztán látni? A fülemben hallom a saját vérem monoton lüktetését, egyre erősödik, hangosabban dörömböl. Elnyom minden halk zörejt, a motor búgását, az éjszaka sűrű neszeit… A fejemben kavargó gondolatáradatot miért nem söpri el könnyedén, ahogy teszi ezt lassan az egész külvilággal körülöttem? Eltörölni készül mindent, s csak én maradok itt. Egyedül, a feketeség közepén. Csak én. Jéghideg a tenyerem, arcomra simítom, jólesik izzó bőrömnek a hűvös érintés. Lázas vagyok. Ég a testem, az elmémen lassan úrrá lesz a szürkeség. Füst! Felgyulladtam. Oltson el valaki, mielőtt elemészt… fogalmam sincs, micsoda, nem látom, érzem! Már csak a saját nyomorult szívemet hallom, pulzál a mellkasomban, dübörög. Hallgatom. Csak azt. Ugyanazt az egyhangú ütemet. Hangosabban, erősebben. Elég! Orromban még mindig érzem az illatot. Testem összerándul, ahogy visszaidézi újra és újra. Nem akarom, mégis érzem. Édes, eleven, hívogató. Egyfolytában pörgeti, mint egy régi vetítőgép az öreg filmkockákat, csak pereg ugyanaz a pillanat.

Azt hiszem… Igen! Kell! Kell nekem! Érinteni, ízlelni… Kábító lényével csillapítani sürgető vágyamat. Élvezni, elvenni, megkapni, birtokolni. Teljesen! Az egészét! Hajában akarok matatni, kényeztetve ujjaimat, hogy érinthetik. Füle mögött végignyalni azt a lágy bőrt, ismerni akarom kitekert elméjét, érteni vágyom minden egyes különös gondolatát. Sóvárgok egy érintés után, amit még nem is éltem át soha. Akarom őt! Kívánom… Kívánom? Ezt tenném? Ez hülyeség. Mióta? Tíz perce? Két órája?

Elmúlik. El kell múlnia! Ez most nem is igazi. Biztos nem! Nem lehet az! Átver az alkohol, Ryu! Az az aljas, áttetsző, aranybarna folyadék felégette a maradék józan eszed? Játékosan lecsurgott a nyelőcsöveden, majd visszapárolgott az agyadba és most szórakozik veled! Halovány barátságkezdeményből szított vad vágyat. Elhiteti kába érzékeiddel, hogy olyasmit érzel, amit tiszta fejjel soha nem engednél meg magadnak. Rávesz, hogy megkívánj egy kölyköt! Egy gyönyörű, érzékien ingerlő kölyköt… Valaki tekerjen a megmaradt agyam köré egy hideg vizes borogatást és töltse meg a koponyámat jégkockával! Nem érzek semmit, tudom, hogy nem! Semmit-semmit-semmit! Vajon, ha eleget mondogatom, majd elhiszem? Semmit-semmit… Csak a fejem zúg, nem látok tisztán, nem értem… Majd elrepül az éjszaka, s magával viszi ostoba képzeletjátékomat is. Így lesz. Most én csak… én… talán részeg vagyok… talán. Ennyi az egész. Részeg vagyok…