Daniell V/1. - Új nap

Üres volt a lakás és én ott álltam hálóm közepén, két percre attól, hogy az elmúlásba vágjam addigi életem egy meghatározó darabját és fejest ugorjak az újba.

Hullámvölgy után más talán azon igyekszik, hogy eredeti medrébe terelje a kiáradt folyót, s én ehelyett kedvesem kezére martam és új horizontok felé vágtattam vele. Ha képtelenek voltunk visszasimulni a régi, megszokott helyre, tapossunk friss csapást, lépjünk ki a homályból... vájjunk magunknak új medret, mert ha ott már nem jó, maradni felesleges.

Életcsavar. Azóta hívom így, amióta szembesültem vele, ott az üres falak között, hogy vakon rohanok az új távlatok felé és nem féltem a biztosat hátrahagyni egy harmatfriss kezdet kedvéért. Egy üde lét reményében, mit vele fogok élni kezdeni. Álltam és figyeltem a függönytelen ablakok tábláin a haldokló nap szomorkás aranyát. Búcsúztam emlékek bódító melengésétől. Keserízüktől, mit az elmúlás fecskendezett édes húsukba, saját számra haraptam. És mégsem inogtam meg. Szilárdan hittem, hogy kell nekünk ez a lépés. Kell, hogy reményt kapjunk. Nem mehet úgy, ahogy eddig volt, és bár nem ezzel a mozzanattal került por a gépezetbe, nem a hely volt, mi fájt mindkettőnknek, akkor is hátra kellett hagynunk. Valamit valamiért áldozni, bár bizonytalan volt a következő mozdulat, mégis meg kellett lépni. Értünk. Viszlátot mondtam a falak között kerengő voltamnak. Búcsúztam a pillanattól, mikor először találkoztam "otthonommal", idéztem megannyi boldog bugyuta balgaságot, fájással bántott percet... s ahogy sétáltam, testembe engedve, odabent érlelve a búcsú pillanatát, megleltem másik felem.

Daniell a nappaliban állt. Szinte láttam, hogy drága szeme felépíti körötte a helyiséget. Újra helyén volt a polc, min képeink kaptak helyet, ott állt a lapos asztal, mire mütyürjeit pakolta, mikor otthoniba öltözött, a fotel karfáját simogatta drága szemével, mire úgy imádta földön hasalva lábát támasztani... S hogy honnan tudtam? Úgy sétált, mintha még mindig köztük járna. Ott volt a szobor a sarokban, akárha lábaival igazgatta volna el az alatta hasaló mini szőttes Perece kavarta rojtjait, és... ismét helyén volt a kanapé. Alja örökítette színezést figyelte a padló fájában. Élettelen karjai között adtunk először szerelmet lelkünknek, még ha akkor nem is tudtuk, mi is kezdődött ott el.

Mellésétálva megkérdeztem:

- Mit látsz?

Merengő mosollyal susogta:

- Egy mozdulatot.
- Elmondod, milyen?
- Inkább... megmutatom.

Kezemre fogott és kiléptünk a múltból...

A hátunk mögött hagytunk valamit.

Épp úgy, mint akkor tettük.