2013. október 7., hétfő

Daniell V/12. - 1x1

Több mint két órát töltöttünk a műtőben, múltam, jelenem és én.


- Így – nyitottam ki az erkélyajtót, s egyetlen mozdulattal a függönyt is elé hajtottam. – Friss levegő, kezdődő éj… - fordultam felé, mint a mutatványos, ki éppen porondra pattanva kezd bele párjanincs előadásába. – Gondolatok elhajt, kellemesen helyezkedik, lazul, lazul, lazuuuul… - sétáltam az ágyvégéhez. – Aztán összpontosít, szem lehuny… s a többit már a fantáziádra bízom, Életem.
- Aludjak? – kacagott tompultan, majd szemügyre vette fekvő helyzetét. – És te hogy fogsz ideférni? – nézett végig magán, ahogy karcsúsága szinte elfoglalta túlzás nélkül hatalmasnak nevezhető ágyunkat. – Középen terpeszkedek itt, mint egy önző!
- Megoldom. Higgy nekem – villantottam rá. – Most fogom magam, lemegyek. Ellátom a gazdaságban kötelező teendőket, mint a négylábúállomány étkeztetése, istállójának ganajozása és a vízilények létfenntartásához szükséges alapok megerősítése. Aztán némi táplálékot veszek magamhoz, mert Kincsem lassan a gyomorsavammal gargalizálhatok, s miután mindezen túl vagyok, víz alá vetődöm, mert vagyonomat egy fürdőért és mikor majd ott állhatok egy szál klasszikus, de roppant férfias pizsamában az ágyoldalnál, szuszogó fejecskéd felett… akkor majd megpróbálom átugrani az említett akadályt, és helyet szerezni magamnak alvó szerelmem mellett. Mit szólsz roppant spontán haditervemhez?
Kacagott, s bár szemeiben fáradtság ült, hangján mégsem éreztem ezt a fajta kimerültséget.
- Csúcs – nevetgélt.
- De Kincsem, komolyra véve, ha nem megy, nem fogom ideerőltetni magam. Ha neked kényelmes teljesen szétszórva feküdnöd, tegyél úgy, mert akkor fogod kipihenni magad. Majd felavatom az egyik szobát – mosolykáztam rá onnan az ágyvégről.
- Tudtam, hogy fogsz valami ilyesmit is mondani.
- Tényleg Daniell, nincs értelme, hogy a nyakadra másszak, mikor most arra van szükséged, hogy teljesen kipihend magad.
- Látod? – sandított fel rám. – Most szóltad el magad. Tökre tudom, hogy nem is fogsz próbálni idefurkálódni, hanem egyenesen mész egy idegen ágyba.
- Igen. Ez vagyok én. Aljas és alávaló, aki ha nem juthat a fekhelyére, egyből megy és más matracra mászik ahelyett, hogy először szavakkal próbálná megoldani a problémát… fuj, férfiak.
- Követelem, hogy reggel itt találjalak a párnán.
- Követelem, hogy minden bevásárlóközpontba vezessék be az egyszer használatos bevásárlókocsit, hogy ne kelljen mindenféle kétes kinézetű alakok után fogdosnom őket… nem történt semmi. Azt hiszem ez itt nem a tündérkeresztanyu kívánságteljesítő félórája.
- Hüüüülye.
- Aludj, Kincsem, rendben? Nem mondtam, hogy lefekvésnél egyből átugrom a szokásos variációt, csak csupán arról beszéltem, hogy ha úgy van kedved aludni, mint egy autópályás mezei pocoknak, akkor nem én leszek az, aki majd arrébb hengerget. Melleslegesen ha nem vagyok indiszkrét, mi ez az új módi? – néztem végig kedvesem alvóöltözékén.
- Ez egy alsónacc, az ujjanincs izé meg trikó néven fut.
- Ez eddig rendben is lenne kedvesem, de zoknit ugyan mi a lóheréért hagytál magadon?
- Oh! – kukkantott le lábfejére. – Tényleg. Ottmaradtak.
- Mi a véleményed arról, ha megszabadítalak ettől a teljesen fölös ruhapártól?
- Le tudom venni én is.
- Tudom, nem azért mondtam, de talán egyszerűbb, ha… - de még be sem fejezhettem a mondatot, kedvesem már tündéri galacsinokká nyomkorászta a pár zoknit, mit alig harminc másodperc alatt küzdött le nagylábujjai segítségével. – Az én tehetséges Daniellem – bólintgattam elismerően, és felnyaláboltam a két pamutgombócot.
- Ugyis?
- Roppantmód. És most, helyezd magad át egy másik, kissé pihentetőbb állapotba.
- Ah – szalajtotta magasba szemöldökeit. – Megint az az alvás.
- Úgy van. Ismét ezzel a borzasztó dologgal terrorizálnálak, egyetlenem. Kötelezlek arra, hogy becsukd a szemed, mert ha eszed ágába is villanna nem tenni, jövök a szigszalaggal és orvosolom a dolgot.
- Megmondalak.
- Wuháhá – közöltem vele szemöldök percegtetve, majd odasúgtam, szájszélről legörgetve a mondatot – ez amolyan sátáni kacajt volt hivatott szimulálni.
- A gonosz plasztikai sebész, aki alvásba akarja hajtani a szegény, kézdefektes embereket, hogy aztán őrült tombolásba kezdhessen az alsó szinten. Te, ez nagyon Superman feelinges. Abban vannak ilyen roppant furis események. Tudod Ryury, én nem olvasom azt a repkedő pasast, de van egy évfolyamtársam, aki…
- Hopp, hopp, álljunk meg egy pillanatra, Életem. Mondd. Benned nem vert gyökeret egy olyan érzés, hogy kettőnk közül valaki éppen azon dolgozik, hogy elbliccelje az orvosi utasításba adott regenerálódást?
- Ki? Mi? Hol? Nem is.
- Akkor lehet, hogy csak képzelődöm. – De játékos mondandómat komoly pillantással fűszereztem. – Tényleg, Csücsök. Aludj, rendben?
- Nemrendben.
Megsimítgattam legközelebb eső lábfejét, s ellenkezését figyelmen kívül hagyva kifelé indultam, hogy hálónkban egyedül hagyva, végre tényleg el tudjon aludni. Tenyeremet a lámpa kapcsolójára simítottam, hogy a halvány fényt is eltüntessem, s mielőtt még ténylegesen elhagytam volna a helységet…
- Ryu.
- Villanásod van alváshárításra? Mit szeretnél? Rázzam fel a párnád? – sétáltam vissza, és gonoszkodással fűszerezett szeretetpillantásokat adtam neki. – Menjünk moziba? Főzzek „csiripörit”? Vagy számoljuk meg a szobasarkakat? – nevettem. – Mi áll már megen az alvásod útjába, Kincsem?
- Szeretkezni akarok veled, Ryu.

A mondatra olyan szinten nem számítottam, hogy belepirultam, mint egy tizenéves kamaszlány.

- …Daniell, neked… aludnod kéne. Bármennyire is önként feküdtél a műtőasztalra, ez akkor is egy igazi beavatkozás volt, és ez után az embernek ki kell pihennie, hogy terhelték a szervezetét… - de elég volt ránéznem, mert néha egyetlen pillantás elmesél mindent.

Mintha színházi függöny volna kedvesem szemhéja, két pislogás között elmondott egy végtelen hosszú, szomorkás, kusza érzésekkel körülfont, néhol megmosolyogtató, néhol keserédes könnyekkel áztatott valódi mesét, olyan regét, amit az élet kiismerhetetlen ujjai szőttek meg, olyat, ami a sors kezei közül szaladt ki…

Néztem Kincsem, és hang nélkül lazítottam le a nyakkendőmet, földre engedtem, mandzsettám gomboltam ki, majd az egész sort és… ingem is küldtem utána. A szeme fogott. Minden mozdulatomat magáévá tette, minden mimikám ellopta, magába szippantotta ujjaim rebbenését, hogy övemet engedem ki, ahogy szépen lassan fosztottam meg magam ruháimtól, s már ott álltam előtte úgy, hogy nem viseltem semmit. Ezüst tekintete melengette a bőröm, bágyadt és mégis szikrázó szépjei úgy simogattak, hogy talán bármely valós érintés sem lett volna rá képes. Ágyunk szélére ültem, s a mozdulattal, ahogy a rugalmas szivacs megereszkedett a súlyom alatt, Daniellem is arrébb moccant, hogy több helyet engedjen nekem. Elnyúltam mellette.
- Tudod… - birizgáltam meg egyet a millió, számomra kedves tincs közül. – Ha kicsit előbb születek, biztos az az erkélyszerenádos hősszerelmesféle lennék. Olyan fajta fickó, aki egy marék lantossal odaállna a szeretett személy erkélye alá, hogy vígan a mélybe taszítsa a hangjával pusztán imádatból. Valószínű, hogy az első három taktus után a drága hullana, mint a légycsapóval simogatott rovarállomány, de… a gesztust biztos értékelné. Ezzel csak azt akarom mondani – néztem hatalmas mosolyára – Hogy most amolyan… túlzottan érzékeny módon kívánok irányodban megnyilvánulni.
Balja visszájával simított végig a mellkasomon, egyetlen lágy cirókájával elérve, hogy libabőr borítsa a testem. Ujjai mellbimbómon rohantak végig, majd hasfalamra simultak. – De így nem fog menni. – Nevetett. – Ha fogod itt magad, és aljas módon letérítesz a gondolat fonaláról, akkor nem fogok szerelemvallani, ellenben, hogy lágyan és roppant finoman fogalmazzak, szexéhes ősember leszek.
- Üt fejem bunkó, rángat be barlang?
- Az. Méghozzá a hajadnál fogva. Úgy a klasszikus. – Duettben kacagtunk… és azt hiszem, ránk fért. Kell nekünk ez a céltalan derű, kell, mert bár jelentéktelennek hathat a mozzanat… szükségünk van egymás mosolyára. – Tudod… vannak szavak, amiknek korlátoznám a használatát.
- Hogyhogy?
- Megszabnám, hogy csak bizonyos esetekben használhatóak, mert így, hogy minden ostoba földi haladó hajigálja őket, éjt nappallá téve, elcsépeltek lesznek, túlhasználtak, és mikor egy méltó személyre kívánná mondani az ember, már úgy érezné, csak közhely hegyeket omlaszt rá.
- Például? – villantott rám.
- Például? – nyúltam újra a rakoncátlan tincshez. – Hogy gyönyörű vagy. – Puha csókot leheltem a haja és fejbőre bársonyos találkozásához és oda suttogtam. – Mert millió és egyszer mondott, megrágott és már már banális mondat, de Életem, az anyanyelvem ennyit engedett nekem. Ha tudnék, ha képes lennék úgy játszani a szavakkal, mint teszed te, alkotnék egy újat, egy valóbbat, csak neked. Amit nem tudhatna más, csak te és én, és ez a titkos betűgömb csak a tiéd lenne, csak és egyedül a tiéd, és nem gyilkolhatná tucatra egy tudatlan és meggondolatlan nyelv sem.
- Ryu. – Szám még mindig homloka selymén nyugodott. Ujjai felcikáztak nyakamon, hogy fülemet cirógatva halántékomra simuljanak. – Sok tucatos szó van, de nem hiszem, hogy agyon tudnák bántani. Mert talán Ryu, nem maga a betű a lényeg. Hanem az, hogy ki mondja neked, az, hogy hogy mondja. Érted?
- Értem. – Millió és egy csókot kapott tőlem az okos kobak.
- És csak reménykedem, hogy én azt mondom, szeretlek Ryu, az más mint a többi szeretlekek. Az…
- Valódi.
- Remélem.
- Az – csókoltam az orrnyergére. Majd az orra hegyére. Szája fölé…

Lassan. Olyan lassan, mint ahogy a bölcsőt ringatod. Lassan. Annyira, ahogy az éjjelt búcsúztatod. Pirkadatköszönte nyugalmával, altatódal békességével szeretkeztünk. Ringtunk, egymás szuszsásaira vágyva, halk sóhajokba burkolva egymás lelkét, finom ütemben, alig érintve, mégis szoros bilincsben… együtt.


Lehet, hogy közös tavacskánkba millió kavicsot szórtak, lehet, hogy száz meg száz fodrot vetett felszíne, hogy iszapos láppá lett kegyetlen erők játéka révén, hogy morajlott és nyugalmát feledni kényszerült hosszú-hosszú időkön át, de most csönd van. És bár a kövek örökre alszanak majd lent a mélyben puha homoktakaró alatt, lehet, hogy emlékük fájó szúrás marad… de az alanti táj már békés és a felszín is csendes. Háborítatlanná szelídült aprócska tengerünk, s remélem, marad is vihartalan, ha nem is az idők végezetéig… legalább reggelig.

~ Folyt.Köv. ~

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése