- Fehéret vagy vöröset? - Azt hiszem, egy roppant egyszerű kérdést tettem fel.
- Miitttoméén!
- Ezt az alternatívát nem fogadhatom el, mivel nem adtam meg, mint válaszható lehetőséget.
- Pirost.
- Aha. Daniell, mondd, mi történne, ha csöppet megerőltetnéd magad és eme mélységesen egyszerű kérdésre úgy felelnél: Ryu, én azt hiszem, vörösbort innék. Köszönöm.
- Akkkor... - üvöltött még mindig a fürdőből. Édes. Idestova tíz perce távkommunikációt folytatunk felettébb hangszálrepesztő hullámokon keresztül.
- Akkor, Életem? - ordítottam barátságosan, hogy a vízcsobogástól is hallja - Mi történne? Romba dőlne az imidzsed, vagy ránk szakadna a világ? Jönnének az ufók, apokalipszis, vámpírok hajnala, vagy összeomlana a tőzsde?
- Még a végén összekevernél magaddal!
- Kötve hiszem. - húztam el a számat, majd elhagytam a helyiséget, mert bármennyire is erős az akaratom, az áhított szőlőnedű nem fog felpattogni a lépcsőn, hogy mi alkoholizálgassunk egy csöppet.
Hát igen. Ebbe bele kell szokni. A konyha most nem három lépés, hanem talán kissé távolabb foglal helyet. Folyosó, lépcsőfokok és egy nappali átszelését követeli, ha az ember megszándékszik közelíteni.
Én boldogan nyakamba vettem az utat. Mezítláb sétáltam, talpam alatt újlott a csillvill szőnyegpadló, amit alig két napja alkottak ide. Bár amikor megláttam a színét szerencsétlennek, élénk tiltakozásomat fejeztem ki, és közöltem a színvak úriemberrel, hogy mondja már meg, mióta hallgat Leheletnyi Krém fantázianévre ez a szemnek bántó, furcsa bronzos árnyalatú, pirított mandulára hajazó nyilallásokkal dúsított szőttes. A felettébb intelligens szőnyeglerakodó ember úgy nézett rám, mintha legóból raktam volna ki az orra elé egy atomot, arra kérve, hogy bontsa szét, mint egy kindertojást. Éppen nekiláttam volna megmagyarázni neki, mi is a tényállás. Közlendőmben javarészt azt fogalmaztam volna meg, hogy fogja a tekercs puhaságot és menjen amerre lát, mert itt nem fog hasalni ez a borzalmas valami, az egyszer hétszentség. Nem vagyok hajlandó rombolni újonnan éledő otthonom szentségét ezzel a... aztán egyszer csak megjelent a bolhatenyészet és szemlátomást nemtetszését fejezte ki az új szőnyegpadlóval kapcsolatban.
A munkás szép borravalót kapott és én rájöttem, mennyire imádom ezt a bronzos színt, ezekkel a finom cikornyákkal. Tiszta lelkemből tagadom, hogy boldogságot éreznék, amiért a szőrség négy tappancsát rázogatva sétál át rajta. Ez csak talán... egy leheletnyi hab azon a bizonyos tortán.
Le ritmusoltam a felfrissített lépcsősoron. Daniellnek igaza volt. Nem kellett ennek csak egy újralakkozás. Imádom látni az évgyűrűket, és azt hiszem, beleszerettem a fa lágyan nyikkanó hangjába, ami ilyenkor a talpam alatt éled. Nemkülönben imádom a parketta mahagóni kockáit. Szintén egy orbitális véletlenből találtam rá erre a rendhagyó darabra, ami a nappali padlóját öltöztette fel. Csíkok helyett szabályos négyzetek, vékony kerettel, hasukban tán két árnyalattal haloványabb berakással. Daniell megfertőzött. Nem náthát vagy vírusvalamit kaptam tőle... inkább mondanám, hogy belém oltotta a lelkesedésének egy méretes hányadát. Nem kívánom kifejteni, hogy miképp történhetett az incidens, de lennének halovány fogalmaim. De most félre ezzel. Végülis a célom nem az volt, hogy újra végigcsodáljak minden helyiséget, hanem az, hogy fogjak szépen egy üveg "piros" bort, dugóhúzót, két kecses, kerek hasú poharat és visszalépcsőzve elfogyasszam azt, kedvesemmel lazítva pihenve ki a zsúfolt napokat.
A konyhába érve mindig, mint most is, szembesültem vele, hogy igen, ez a gyenge pont. Az egyetlen helyiség, ami még nem öltött új ruhát. Oka pofon egyszerű... nem. Nem is igaz. Nem egyszerű. Ez csak egy ostoba és köztudatba ragadt műokosság. Drága Életem és én tűz és csavarkulcs, legalábbis ha arról van szó, hogy szemünknek kedve szerint kéne alakítani valamit. Azt akartam, hogy Daniell velem csinálja ezt az egészet. Akartam, hogy az ő varázs szeme is lásson minden színt, hogy szóljon, mi tetszik, és mit szeretne végképp megvétózni. Tudom, hogy az én kedvesem életében a szivárványpaletta fontos helyet foglal el. Nem akartam, hogy feszengjen akár egy helyiségben is, mert hidegnek, bántónak, zavarónak tartja. Persze nem azt jelenti, hogy egyedül az ö szava volt a döntőtényező. De nem is az enyém. Egytől egyig kettőnk együttes döntései szerint alakultak a dolgok. De a konyha... könyörögve kértem, ne akarjon mályvaszín konyhába kárhoztatni. Kettőnk közül úgyis javarészt az én vállaimat nyomja az étkeztetés, és én nem vágyom egy piszkosrózsaszín helyiségben ételkészíteni. Szerinte pedig az pont egy konyhaárnyalat és nem mályva, hanem valami mézbarack, ami igenis csodálatos tónus. Próbáltam finoman megmondani, hogy igen, biztos vagyok benne, hogy elbűvölően mutatna a nagyija előszobájában, de nem itt. Addig-addig kedveskedtünk és próbáltuk mosolyogva letromfolni a másikat, hogy majdnem egymást kentük a falra. Nem értettem mi a baja a tört fehérrel, és szerintem ő sem tudta, csak az agyába ragadt a mézbarackja. Aztán annyira jól felhergeltük egymást, hogy lábremegtetően jót szeretkeztünk a színmintákon, és így valahogy felszínre keveredett egy addig elhanyagolt sárgás textúra. De persze erre a színre várni kell, mert a kikeverő alapkence és a hozzá passzos csempe jelen pillanatban hiánycikk. Így a főzés birodalma még nem ragyog tipp topp. De hamarosan. Nem kell sok és minden a helyére kerül friss otthonunkban.
Fél tenyerembe vettem a két karcsú kelyhet, majd magamhoz vontam egy üveg vörösbort a félédes fajtából. Hogy miért pont ezt? Daniellemnek, hogy milyen vállfaját tartalmazza a bornak a szépen formált palack, szinte teljesen mindegy, ahogy ő mondja, nem érzi a különbséget. Én meg szárazbor ellenes vagyok, így hát... jól meg tudunk egyezni.
Mire visszasétáltam hálónkba, Életem már végzett a zuhanyzással, sőt, hajkoronája is csak nyomokban tartalmazott vizet. Ágyon törökült, a mobiljával játszva. Rajta puhállott a két számmal nagyobb, égkék köntös, s ő úgy ült benne, mint aki összement a mosásban. Te jó ég, hányszor noszogattam, hogy vegyünk neki egy fürdőköpenyt, de ő kőkeményen kijelentette, hogy nem hord olyat, azt meghagyja nekem... Egy hete léptem a tettek mezejére és vettem magamnak egy új darabot, mivel az én Egyetlenem annyira beleszokott a kékes frotirruhába, hogy rendszeresen lopására vetemedett. Az sem szegte kedvét, hogy ujja csak könyökéig vissza varázsolva a saját méretéhez hasonlatos, és hogy derekán az öv is némiképpen lentebb húzódik. Hát de kit zavar ez? Ha ránézek... most mondhatnám, hogy szexi, elképesztő, vadító... de miért tenném? Még rám szakad plafon. Aranyos. Végtelen bájos, mosolyt idéző. Szeretem rajta a ruhámat.
Mellé értem. Zsebemből alátétet varázsoltam elő, majd ráhelyeztem a finom kristályt és nekiálltam üveget bontani.
- Sms? - tudakoltam, míg dugótlanítottam a palackot. Rövidke kérdésemre csak ingatott.
- Feladatba kaptam, hogy nyomkodjam.
- Helyes. - új témával lepett meg.
- Még mindig vannak nemkívánatosak a fürdőben. Bántószándékúak.
- Mégpedig? - nyújtottam felé a közben telt poharat, s türelmesen megvártam, míg telefonját becsukva elveszi a neki nyújtott nedűt.
- Megharapdáltak a pókok. - majd saját poharamra fogtam, és mellé telepedtem az ágytakaróra.
- A fenekedet? Megértem. "Jaj. Itt egy guszta popsi." - gondolták és az egész Trogulus tricarinatus kollektíva meg akart kóstolni.
- Ne dicsekedj, csak mert tudsz két szót latinul. És úgysem nem hiszek neked, mert lehet, hogy valami mell lebenyt hívnak így és csak becsapsz. Amúgy a nagylábujjamat.
- Mért adtad oda nekik?
- Nem adtam. Megtámadtak.
- Holnap ez lesz az első dolgom. - közöltem bólogatva.
- Útilaput kötünk az ízelt lábukra?
- Nem. Beszedem a pénzeket a rágcsálásodért. - jóízű kacagása fél perc után mosolyra szelídült.
- Kocc?
- Kocc. - fogadtam pohara üdvözlését. A két kecses kristály összecsókolt, s mire én ajkamhoz emeltem a poharat, hogy tartalmába ízleljek, az én kedvesem már vissza is tette az üresen kongó darabot a éjjeliszekrényre. Ezt nem igazán bírtam szó nélkül hagyni, így a nemes szőlőnedű nem érintette az ajkaimat.
- Mit csinálsz, Életem?
Daniell szemlátomást nem is sejtette, kérdésem mely tevékenységének szól, így felrántotta a szemöldökét és hatalmas íriszekkel felém indexelt. Aztán kopp.
- Ja! Hogy ezt? - kérdezte ártatlan pofival, majd kivette az én kezemből is a poharat, s az előzőhöz hasonlón fenékig ürítette.
- Kincsem. Mielőtt elhalálozom szívrohamban, ami teszem hozzá, nem lenne kedvemre, kérlek, vess egy röpke pillantást a palackra és bogarászd ki a sok betű közül, hogy mikor is palackozták ezt a szőlőlevet.
- 1985.
- Igen. Tehát ez egy több mint húsz éves bor. Szerinted miért tartok ilyesmit?
- Mert dicsekedni akarsz a pénztatyóddal?
- Még csak nem is langyos, Daniell.
- Mert szereted a borot.
- Azért, mert szeretem a jó borokat.
- A jóó drágákat.
- Az egyikkel arányosan nő a másik.
- És most mi is a fáj neked?
- Életem, egy húsz éves vörösbort nem iszunk úgy, mint amit két hete palackoztak, s fő alapanyaga az E135-ös íztabletta volt! Nem gurítjuk a torkunkra, mint a sört, vagy az ásványvizet. Nem is éreztél belőle semmit. - fújtattam kifejezetten sértve.
- Finyom volt.
- Ízgyilkos. Még az ízlelőbimbódig sem juthatott az a különlegesen simogató aromája.
- Olyan volt, mint az erjesztett szőlő. - újra töltöttem, de ezúttal csak a saját poharam telt a bordó lével. Belekortyoltam a kezemben pihenő kristályba, majd ahelyett, hogy torkomra engedtem volna a nemes nedűt, közelebb hajoltam kedvesemhez és egyetlen csókkal átadtam az ízlelnivalót. Megkapta a cseppet, és a röpke pillanat alatt én mégis úgy éreztem, nyelvem érintésére jobban szomjazik. De megfosztottam mind őt az érzéstől, mind magamat a kezdődő kéj borzongató impulzusaitól, s mindezt azért, hogy ajkai közé suttoghassam.
- Érzed?
- Igen... vetkőzzünk!
- Ha jól odafigyelsz, érzed a vaníliát a nyelved hegyén csiklandani.
- Én nem...
- Dehogynem. - újabb kortyot vettem magamhoz, majd játszottam ajkai közé.
- H... Mintha - súgta csöppet ziháltan.
- Tölgyfahordóban pihent nagyon sokáig. Igaz milyen lágy? Érdekes, kicsit gyümölcsös... - megint én, s aztán ő.
- Hmm...
- Ugyeugye. - ajkaimért csücsörített. - Üres! - nevettem rá bolondosan, de nem bánta. Neki a szám kellett. Éhes csókot váltottunk, s ha engedek szerelmemnek, már ott hátalnék az ágy közepén. De én kitartottam.
- Kősziklázol?
- Rögvest a tiéd vagyok, Életem. Csak...
- Mi csak?
- Kommunikálni vágyom veled.
- Kivele, Ryury. Mesélj.
Meséljek? Mesélek.
Egyszer volt, hol nem volt, még mikor betárcsázós volt az Internet, és a galambokat sem struccméretű futómadárnak ismerték, mikor még nem okozott allergiás reakciókat egyetlen szippantás természet, és az emberek harmóniában éltek saját magukkal és embertársaikkal, élt egy Yazuki Takeo nevezetű félistenség, ki életét arra tette fel, hogy segítsen azoknak, kik sírják tudását. Nagyhatalmú varázsló volt, tenger bőrrel a tenyérbe mászó képén, és olyan csillogó fekete hajjal, mintha boci nyalogatta volna éjt nappallá téve fenséges fejét. Hegyen- völgyön át zarándokoltak hozzá a világ minden tájáról, hogy adjon egészséget, s akire rátette hatalmas erővel megáldott tenyerét, az újra képes volt járni, tapsolni, hajolni. Annak ismét úgy működtek ízületei, mint a parancsolat. Egy nap Daniell királyfi tévedt az udvarába, ki súlyosan megsérült, mikor négyszáz trollal szállt harcba, s kérte a segítségét, hogy újra az legyen, aki régen volt. A nagy Yazuki Takeo mágus aljas és tenyérbemászó vigyorát adta Daniell királyfinak és az ígéretet, hogy hamarost újfent forgathatja majd kardját. Csakhogy a naiv és ártatlan Daniell királyfi bamba kis pofija elszaladt a tény feledt, hogy a hatalmas Yazuki Takeo nem csak beteg karjára kívánja rátenni azt a megváltó tenyerét, hanem egyéb részeit is megkívánkozik kaparintani. De a királyfi leghűbb lovagja kifürkészte az aljas és ármányos Yazuki Takeo furmányos tervét... vagy lehet, hogy csak paranoid volt, és rémeket látott, de mit sem számít. Nem tehetett semmit, mert nem lovag, csak egy plasztikai sebész és Daniell királyfi meg egy önfejű taknyos, s nem elhanyagolható az a tény sem, hogy Yazuki-san, bár egy tenyérbemászó mosolyú gigoló... de a fene bele, de jó mélyen, érti a dolgát és ezért... a lovag, ki valójában plasztiksai sebész, lenyeli azt a méretes varangyot. De azért nyitva tartja a szemét.
Lényeg a lényeg, a mi hőn szeretett Yazuki-sanunk, bár szívesen állítanám az ellenkezőjét, nem egy hülye pasas. Bár még csak talán tizenhét napja kezeli Daniellt, máris gyönyörű eredményeket domborítva, és a napokban előállt egy felettébb érdekes ötlettel. Igazából vegyes érzelmekkel fogadtam, mert roppantmód nem tetszik a gondolat, hogy Életem még több időt töltsön ezzel a nagybetűs KAN kisugárzást hordozó potenciális veszélyforrással, de... hjaj. Bármennyire is nehéz belátni, de úgy vélem, Daniell javát szolgálná a dolog. Yazuki-san - most tegyük fel, hogy halálosan jóindulatú vagyok, és nem feltételezek mindenféle gusztustalan cselszövést az ügy mögött - szóval Yazuki-san felajánlotta kedvesemnek a lehetőséget, hogy besegítsen neki. Mint kiderült, délután gyerek csoportokkal is foglalkozik, és felkérte Daniellt, hogy ha érez hozzá kedvet, legyen kicsit a segítségére. Neki is jól jön, és Daniell is biztos élvezné a játékot a kicsikkel. Szerintem kedvesem ezt nem könyvelte másnak, minthogy az ő bálványozott Yazuki-sanja szeretné még többet élvezni a társaságát. Megpróbálom nem olyan irányba félreértelmezni a dolgot, s elengedem a saját magam gerjesztett féltékenységi torzságot. Tehát csak a tényeket és szigorúan azokat szem előtt tartva, én máshogy látom a helyzetet. Persze. Biztos kedveli Daniellt, hiszen nem akarna a kötelezőn túl vele lenni, ha nem értenék meg jól egymást. De szerintem ennek a felkérésnek az indítéka nem csupán a kellemes társaságban eltöltött plusz órákban leledzik. Kedvesem már nem mélabús és összetört, de... nem az az örökmozgó, százszínű búgócsiga, aki volt akkor, mikor beviharzott az életem kellős közepébe, és bár Yazuki-san nem ismerhette őt akkorról, szerintem érzi, hogy csupán árnyéka önmagának. Ennyi a célja ennek a kis játéknak. Fel akarja rázni. Kicsit többet rábízni, hogy jobban belelendüljön a mindennapokba. És bármennyire is nem szimpatizálok a pasassal... ebben egyet kell értenem vele. Daniellnek most le kell kötnie magát valamivel.
- Szeretném tudni, hogy döntöttél a plusz elfoglaltságodról.
- Ryu...
- Nézd, Kincsem, tudod hogy százötven százalékosan tiéd a döntés, és eszem ágában sincs befolyásolni téged, de ha kíváncsi vagy a véleményemre, én azt mondanám, bólints rá.
- Te Ryu...
- Ez az éved már úgyis ugrott egyetem szinten és a te temperamentumoddal egysejtűvé unnád magad itthon.
- A...
- Yazuki-san biztos nem ok nélkül bökött rád.
- Ryu...
- Legalább elfoglalod magad egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy jól... - de ekkor karomra fogott.
- Szex. - vette ki a kezemből a borospoharat.
- Oh. - néztem végig gúvadva, ahogy az éjjeliszekrényre helyezi a saját üresen kongó kristálya mellé.
- Ugye? - húzta ki a legfelső fiókot.
- Határozottan. - követtem a szememmel, ahogy kutakodik, majd rövid terepszemle után a sikertelenség ízével fűszerezett mosolyával rám villant.
- Hol van?
- Mi, Csücsök?
- A "kell" cucc.
- Átköltöztettem.
- És megosztod, hova is?
- Meg... abban a percben, hogy letisztáztuk ezt a dolgot. - kedvesem fújtatott.
- Szex!
- Türelem. - Ezt a képmutatást! Türelem?! Mondom én, aki már lassan egy hete veszetten próbál időt keríteni a dobozhegyek megsemmisítése és az élet-áttelepítés véghezvitele között némi meghitt romantikázásra. Szeretem én a hirtelen felindulásból elkövetett kéjviharokat, de azért... igénylem a ciróka-marókát, na! Tudtam, hogy ez már csak akkor adatik meg nekünk, ha teljesen átvarázsoltuk mindennapjainkat az új házba, de reménylett bennem, hogy ha kész és tipp, meg topp már minden - kivéve a konyha - akkor majd megkapom azt az áhított gej és giccs együttlétet amire szomjazom. A legkevésbé sem ilyesféle formájára gondoltam. Az én fejemben egy klasszikusabb előjáték egyveleggel indítottunk. Bor, zene, pattogó vágy villámok, édes kis bohóságok. Majd alig érintések s utána egy gigantikus egymásnak rontás, és a beteljesedés pillanatában persze tűzijáték és fanfárok s egymás karjaiban még ha nem is napfelkeltézés, de holdfénybámulás... bár ha ló nincs, akkor Ryu kénytelen vagy elfogadni, amit eléd vetettek. Életed szerelme roppant szabatosan fogalmazva felszólított a párosodásra, és most várakozik. Szóval azt hiszem, le kell mondanom arról, hogy rózsaszirommal hintsem nászunk színhelyét, mert úgy érzem, az én életem fénye drága Daniellem roppant lényeg központú, úgymond cél orientált lepedőgyűrögetést óhajt véghez vinni, és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy még rajtam a köntösöm és az ő keze máris könyékig matat a másik éjjelszekrény fiókban. Alig csattant még el egyetlen puhán játékos puszi, és ő már síkosító pecázásba kezdett.
- Hool?! - nyűgösködött, mikor a másik fiók is kudarcot hozott neki.
- Nem ott.
- Ha sokáig szórakozol, akkor úgy kihagylak, mint a pinty!
- A kérdésemre adott feleleted után rögtön és azonnal irdatlan hancúrba kezdünk. De előbb a válaszodat kérném szépen, Csill... - az én szerelmem, meg a konok agyszerkezete. Amikor hatalmas lendülettel startot vett, már tudtam, itt mára befejeztük a "Yazuki-san és ajánlata" című napirendi pont tárgyalását. Daniell kivágtatott és már olajostól tért vissza. Kezében a tubus már kupakfosztott állapotban leledzett és reagálásomat meg sem várva a következő pillanatban már mellettem ülve bontogatta az övemet.
- Megleltem.
- Az még bontatlan... volt. - lehántotta vállamról az anyagot.
- Hát most bontott lett.
- Úgy vélem Daniell, te marhára nem bírsz magaddal. - figyeltem, miközben megpucolt, mint egy almát.
- Neked jégkása folykál az ereidben.
- Megpróbálok uralkodni magamon, minthogy úgy gondolom, ezt a dolgot mielőbb le kéne tárgyaaaah... - bal tenyere az ölemre simult. Gyöngéd s mégis csöppet erőszakos módon kezdte rajtam eloszlatni az olajat, ezzel elérve, hogy befogjam a számat és a betűk helyett csak tétova és párás szusszanások hagyják el az ajkaimat.
- Finyom? - rám hajolt. Míg keze dolgozott rajtam, hibátlan fogait számlálhattam a fülkagylómon.
- Ahaz... - megharapta a fülcimpámat, majd nyelvével kalandozott körbe s közben ujjai diktálta tempó egyre csak fokozódott - Kincsem, nem... lehetne... lassabban?
- Nem. - kinevetett és valóban esze ágában sem volt csökkenteni a héven, amivel nekem rontott. Bal keze eszeveszett iramban csusszant rajtam fel és le. Megfordult a fejemben, hogy ha ezt így folytatja, akkor nekem pillanatokon belül elképzelhetetlen kellemes lesz, ellenben vele, aki csak csupán még jobban fog ragadni... aztán azt hiszem, ez neki is felrémlett, mert pont a megfelelő pillanatban fosztott meg mozdulataitól. Célja nem kínzásom volt, csupán, hogy eldöntsön s vízszintes állapotomban még jobban hozzám férjen.
- Erőszakos vagy - nevettem rá, amikor lábát átdobva rajtam combomra telepedett, hogy így már két kézzel játsszon az ölemen.
- Ugye? - komolykodott felvont szemöldökkel. Akaratos kis disznó... és hogy én mennyire imádom így...
Könyökömre támasztva figyeltem, ahogy kezébe újabb adag gélt enged... s akaratlan annak is tanúja voltam, hogy a túlzott gyorsasággal elkövetett mozdulatba beleremegett a jobbja. A műanyag tubus kiesett a markából és a világos ágyneműn landolt. Sűrűsége miatt nem érte a finom textilt... egészen addig, míg kedvesem hirtelen utána nem kapott. A túlzott erővel megragadott műanyag ontani kezdte magából a halvány színezetű tartalmát, s az villámmód itta be magát az ágyunkat borító puhaságba.
- Állj fel, Dany. - bólintottam felé, és ő lekászálódott rólam. Felpattantam és nekikezdtem lehúzni az ágyneműt. Kihántottam a paplant a huzatból és igyekeztem nem mindent összekenni a folyékony masszával. Ellenőriztem, átjutott e a huzaton a nedvesség, majd miután bizonyítást nyert hogy nem, a belsőt visszahajtottam az ágy végébe. A paplanborítást kezemben egyetlen hatalmas galacsinná gyűrtem és... akkor megláttam Daniellt az ágy másik oldalán. Érzelemvihar dúlt finom vonásain. Tudom, hogy nem ügyetlensége, vagy hebrencssége okozta a semmi kis balesetet. Már hetek óta van gipsztelenül, de ez nem azt jelenti, hogy gyógyultan. Bizonytalan a keze, bár a gyógytorna óta gyönyörűen érzékelhető a változás, de még nem képes a mozdulat erősségét kellőképpen megítélni. Számtalanszor fullad kudarcba egy-egy hétköznapi cselekvés, mint a zsebkendő kihajtogatása, vagy a kilincs lenyomása... de ha egy-egy ilyen mozzanat sikertelenséggel is végződik, negyed annyira sem kellemetlen, mintha egy ilyen intim szituációt szakít meg a dolog. Nem nekem. Nem én vagyok, akinek zavaró. Vele jár. Nem lesz egyik napról a másikra minden ugyanolyan, mint annak előtte, én ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Ő az, aki furdal saját sutasága miatt, ő dühöng azért, ha esetlen, még ha önhibáján kívül is. Most is úgy fixírozta saját kezét, mintha föld alá kívánná.
- Nem történt tragédia, Csücsök... - mosolykáztam rá, hátha őt is legalább egy grimaszra késztetem. - Na. Ne...
- Hagyjál.
- Daniell...
A bevett gyakorlat következett. Kedvesem magára csapta a fürdőajtót, mint mostanában általában teszi. A negyedik alkalom után úgy döntöttem, jobbat tesz kettőnk kapcsolatának, ha nem próbálom azonnal kiimádkozni a vackából, ha már ő megteszi, hogy nem engem harap keresztbe a kínja miatt, hanem inkább alkalmi remeteségbe vonul.
Szóval most sem ugrottam az ajtóra, hogy kibúgjam a rejtekéből, inkább átlejtettem a másik fürdőbe ágyneműt öblíteni.
A tényállás ismertetése mondhatni, több mint tasli szimpla. Adott az én Életem fénye, drága Daniellem, akit már több mint három hete gipszfosztottak. Kár, hogy abban a pillanatban, hogy visszakapta legkedvesebb jobb kezét, egy újabb nehéz szakasz vette kezdetét.
Miután haza értünk, akkor még a régi lakás falai közé, első ténykedése volt, hogy kádba heveredett és késő délutánig csak folyatta magára a vizet. Olykor vittem neki enni. Mivel nyakig nedvesen ült, meg is etettem... néha rám tört a kacaghatnék, mert amennyire keményen ellenállt az effajta segítségnek, míg mondhatni tehetetlen volt, ott, abban a pillanatban olyan hévvel harapta a rögtönzött szendvicseket, hogy néha féltettem az ujjam. Szóval ott ült a kádban, míg a derűs délután homálykás estévé nem szürkült. Hajat, úgy tippelem, hatszor moshatott, magát vagy tizenötször csutakolta le. Néha behívott, hogy szemrevételezzem, kezéről már eltávolította az elhalt bőrrétegeket, hogy már nem szürke... az ő szavaival élve "szottyos" s hogy a közelében is meg lehet maradni, mert nincsen kéthónapjamosatlan szaga. Aranyos volt, sokat mosolyogtunk aznap. Érthetetlenül sokat. És mikor az óra elkattintotta a nyolcat, kirobbantottam a lubickolásból, mert kezdtem félni, hogy úszóhártyákat növeszt, és kérdésemre - mit ennél, Daniell? - majd vad hápogással közli, hogy salátalevelet, aztán míg én feltálalom a zöldet, ő megtollászkodik.
Mikor kedvesem újra két lábbal tapicskolt a fürdő kövén, akkor jött a nap tarkón csapása. Neki. Én tudtam, mit várjunk. Nem, hogy elejtette a fogkeféjét... nem tudta megfogni. Várható volt. Vízben nem érezte, mennyivel gyengébb a keze. De ott, akkor, élesben szembesülni kellett vele, hogy nem ott folytatja, ahol hetekkel azelőtt befejezte. Tudom, hogy ő is tisztában volt ezzel, hiszen ketten hallgattuk meg a Seiki-féle, valóban alapos kiselőadást, és mégis rosszabbul érintette, mint vártam.
Aztán jöttek a kezelések, s ezeknek köszönhetően Daniell lecsillapodott. Azt hiszem, megértette, hogy ha azt akarja, hogy visszakapja az életét, keményen kell dolgoznia. És dolgozott is. Ezzel nem volt hiba. Olyan elszántsággal, olyan komolysággal követ és tart be minden utasítást, hogy ez még magasabbra emelte a szememben.
De ez nem azt jelenti, hogy minden sikerült is rögtön az elsőre.
Aggódtam, mert mintha úgy vettem volna észre, nem érzi, milyen erővel kellene valamit megtartania. Mintha azt sem érzékelte volna, mennyire hajlítsa az ujjait ahhoz, hogy rá tudjon fogni a kiszemelt tárgyra. Volt pár álmatlan éjszakám. Aztán mikor probléma enyhülni látszott, szorongásom is csitult valamelyest. De azért nem lett semmivé, mint ahogy Daniell nehézségei sem.
Rövid idő telt még el, és közel sem elég egy csodára. Nehezen fog és mellette nagyon hamar elfárad a keze. Akkor jön rá az enyhe remegés, kezdi elejteni a tárgyakat, ujjai közül kirohannak a dolgok, és ahányszor ez bekövetkezik, úgy lesz egyre idegesebb, míg a végén már a legszimplább mozdulatra sem képes.
Idő. De hatalmas zsákkal.
Mire visszaértem hálónkba, már az ágyban feküdt. Új huzatba burkolta a paplant és bár én betegesen csak és kizárólag egy garnitúrához tartozó darabokban alszom... most nyeltem egyet és átsiklottam a tény felett, miszerint párnáink krém színe nem harmonizál a paplan kékes borításával.
Az éjjeli lámpa elvesztette uralmát a szoba felett. A helyiségre jótékony sötét borult. Kedvesem mellé vackoltam a friss lágyságba. Megkockáztattam a centis közelséget. Daniell nem növesztett sündisznóéhoz hasonlatos tüskéket és a fújtatás is elmaradt, így kissé megkönnyebbülten sóhajtottam a közelében.
- Daniell, szeretném ha rábólintanál Yazuki-san ajánlatára.
- Jó. - szusszantotta a sötétbe.
- Meglátod, jó lesz. - cirógattam mézségét.
- Hiszek neked.
- Köszönöm.
- Jó éjt, Ryu.
- Aludj jól, Életem - cuppantottunk össze.
- Pótoljuk majd. - ígérte, pedig nem kértem.
- Adott szó eltárolva.
Nevetett...
De hogy nem csak kívülről, azt csupán remélni tudom.
- Ezt az alternatívát nem fogadhatom el, mivel nem adtam meg, mint válaszható lehetőséget.
- Pirost.
- Aha. Daniell, mondd, mi történne, ha csöppet megerőltetnéd magad és eme mélységesen egyszerű kérdésre úgy felelnél: Ryu, én azt hiszem, vörösbort innék. Köszönöm.
- Akkkor... - üvöltött még mindig a fürdőből. Édes. Idestova tíz perce távkommunikációt folytatunk felettébb hangszálrepesztő hullámokon keresztül.
- Akkor, Életem? - ordítottam barátságosan, hogy a vízcsobogástól is hallja - Mi történne? Romba dőlne az imidzsed, vagy ránk szakadna a világ? Jönnének az ufók, apokalipszis, vámpírok hajnala, vagy összeomlana a tőzsde?
- Még a végén összekevernél magaddal!
- Kötve hiszem. - húztam el a számat, majd elhagytam a helyiséget, mert bármennyire is erős az akaratom, az áhított szőlőnedű nem fog felpattogni a lépcsőn, hogy mi alkoholizálgassunk egy csöppet.
Hát igen. Ebbe bele kell szokni. A konyha most nem három lépés, hanem talán kissé távolabb foglal helyet. Folyosó, lépcsőfokok és egy nappali átszelését követeli, ha az ember megszándékszik közelíteni.
Én boldogan nyakamba vettem az utat. Mezítláb sétáltam, talpam alatt újlott a csillvill szőnyegpadló, amit alig két napja alkottak ide. Bár amikor megláttam a színét szerencsétlennek, élénk tiltakozásomat fejeztem ki, és közöltem a színvak úriemberrel, hogy mondja már meg, mióta hallgat Leheletnyi Krém fantázianévre ez a szemnek bántó, furcsa bronzos árnyalatú, pirított mandulára hajazó nyilallásokkal dúsított szőttes. A felettébb intelligens szőnyeglerakodó ember úgy nézett rám, mintha legóból raktam volna ki az orra elé egy atomot, arra kérve, hogy bontsa szét, mint egy kindertojást. Éppen nekiláttam volna megmagyarázni neki, mi is a tényállás. Közlendőmben javarészt azt fogalmaztam volna meg, hogy fogja a tekercs puhaságot és menjen amerre lát, mert itt nem fog hasalni ez a borzalmas valami, az egyszer hétszentség. Nem vagyok hajlandó rombolni újonnan éledő otthonom szentségét ezzel a... aztán egyszer csak megjelent a bolhatenyészet és szemlátomást nemtetszését fejezte ki az új szőnyegpadlóval kapcsolatban.
A munkás szép borravalót kapott és én rájöttem, mennyire imádom ezt a bronzos színt, ezekkel a finom cikornyákkal. Tiszta lelkemből tagadom, hogy boldogságot éreznék, amiért a szőrség négy tappancsát rázogatva sétál át rajta. Ez csak talán... egy leheletnyi hab azon a bizonyos tortán.
Le ritmusoltam a felfrissített lépcsősoron. Daniellnek igaza volt. Nem kellett ennek csak egy újralakkozás. Imádom látni az évgyűrűket, és azt hiszem, beleszerettem a fa lágyan nyikkanó hangjába, ami ilyenkor a talpam alatt éled. Nemkülönben imádom a parketta mahagóni kockáit. Szintén egy orbitális véletlenből találtam rá erre a rendhagyó darabra, ami a nappali padlóját öltöztette fel. Csíkok helyett szabályos négyzetek, vékony kerettel, hasukban tán két árnyalattal haloványabb berakással. Daniell megfertőzött. Nem náthát vagy vírusvalamit kaptam tőle... inkább mondanám, hogy belém oltotta a lelkesedésének egy méretes hányadát. Nem kívánom kifejteni, hogy miképp történhetett az incidens, de lennének halovány fogalmaim. De most félre ezzel. Végülis a célom nem az volt, hogy újra végigcsodáljak minden helyiséget, hanem az, hogy fogjak szépen egy üveg "piros" bort, dugóhúzót, két kecses, kerek hasú poharat és visszalépcsőzve elfogyasszam azt, kedvesemmel lazítva pihenve ki a zsúfolt napokat.
A konyhába érve mindig, mint most is, szembesültem vele, hogy igen, ez a gyenge pont. Az egyetlen helyiség, ami még nem öltött új ruhát. Oka pofon egyszerű... nem. Nem is igaz. Nem egyszerű. Ez csak egy ostoba és köztudatba ragadt műokosság. Drága Életem és én tűz és csavarkulcs, legalábbis ha arról van szó, hogy szemünknek kedve szerint kéne alakítani valamit. Azt akartam, hogy Daniell velem csinálja ezt az egészet. Akartam, hogy az ő varázs szeme is lásson minden színt, hogy szóljon, mi tetszik, és mit szeretne végképp megvétózni. Tudom, hogy az én kedvesem életében a szivárványpaletta fontos helyet foglal el. Nem akartam, hogy feszengjen akár egy helyiségben is, mert hidegnek, bántónak, zavarónak tartja. Persze nem azt jelenti, hogy egyedül az ö szava volt a döntőtényező. De nem is az enyém. Egytől egyig kettőnk együttes döntései szerint alakultak a dolgok. De a konyha... könyörögve kértem, ne akarjon mályvaszín konyhába kárhoztatni. Kettőnk közül úgyis javarészt az én vállaimat nyomja az étkeztetés, és én nem vágyom egy piszkosrózsaszín helyiségben ételkészíteni. Szerinte pedig az pont egy konyhaárnyalat és nem mályva, hanem valami mézbarack, ami igenis csodálatos tónus. Próbáltam finoman megmondani, hogy igen, biztos vagyok benne, hogy elbűvölően mutatna a nagyija előszobájában, de nem itt. Addig-addig kedveskedtünk és próbáltuk mosolyogva letromfolni a másikat, hogy majdnem egymást kentük a falra. Nem értettem mi a baja a tört fehérrel, és szerintem ő sem tudta, csak az agyába ragadt a mézbarackja. Aztán annyira jól felhergeltük egymást, hogy lábremegtetően jót szeretkeztünk a színmintákon, és így valahogy felszínre keveredett egy addig elhanyagolt sárgás textúra. De persze erre a színre várni kell, mert a kikeverő alapkence és a hozzá passzos csempe jelen pillanatban hiánycikk. Így a főzés birodalma még nem ragyog tipp topp. De hamarosan. Nem kell sok és minden a helyére kerül friss otthonunkban.
Fél tenyerembe vettem a két karcsú kelyhet, majd magamhoz vontam egy üveg vörösbort a félédes fajtából. Hogy miért pont ezt? Daniellemnek, hogy milyen vállfaját tartalmazza a bornak a szépen formált palack, szinte teljesen mindegy, ahogy ő mondja, nem érzi a különbséget. Én meg szárazbor ellenes vagyok, így hát... jól meg tudunk egyezni.
Mire visszasétáltam hálónkba, Életem már végzett a zuhanyzással, sőt, hajkoronája is csak nyomokban tartalmazott vizet. Ágyon törökült, a mobiljával játszva. Rajta puhállott a két számmal nagyobb, égkék köntös, s ő úgy ült benne, mint aki összement a mosásban. Te jó ég, hányszor noszogattam, hogy vegyünk neki egy fürdőköpenyt, de ő kőkeményen kijelentette, hogy nem hord olyat, azt meghagyja nekem... Egy hete léptem a tettek mezejére és vettem magamnak egy új darabot, mivel az én Egyetlenem annyira beleszokott a kékes frotirruhába, hogy rendszeresen lopására vetemedett. Az sem szegte kedvét, hogy ujja csak könyökéig vissza varázsolva a saját méretéhez hasonlatos, és hogy derekán az öv is némiképpen lentebb húzódik. Hát de kit zavar ez? Ha ránézek... most mondhatnám, hogy szexi, elképesztő, vadító... de miért tenném? Még rám szakad plafon. Aranyos. Végtelen bájos, mosolyt idéző. Szeretem rajta a ruhámat.
Mellé értem. Zsebemből alátétet varázsoltam elő, majd ráhelyeztem a finom kristályt és nekiálltam üveget bontani.
- Sms? - tudakoltam, míg dugótlanítottam a palackot. Rövidke kérdésemre csak ingatott.
- Feladatba kaptam, hogy nyomkodjam.
- Helyes. - új témával lepett meg.
- Még mindig vannak nemkívánatosak a fürdőben. Bántószándékúak.
- Mégpedig? - nyújtottam felé a közben telt poharat, s türelmesen megvártam, míg telefonját becsukva elveszi a neki nyújtott nedűt.
- Megharapdáltak a pókok. - majd saját poharamra fogtam, és mellé telepedtem az ágytakaróra.
- A fenekedet? Megértem. "Jaj. Itt egy guszta popsi." - gondolták és az egész Trogulus tricarinatus kollektíva meg akart kóstolni.
- Ne dicsekedj, csak mert tudsz két szót latinul. És úgysem nem hiszek neked, mert lehet, hogy valami mell lebenyt hívnak így és csak becsapsz. Amúgy a nagylábujjamat.
- Mért adtad oda nekik?
- Nem adtam. Megtámadtak.
- Holnap ez lesz az első dolgom. - közöltem bólogatva.
- Útilaput kötünk az ízelt lábukra?
- Nem. Beszedem a pénzeket a rágcsálásodért. - jóízű kacagása fél perc után mosolyra szelídült.
- Kocc?
- Kocc. - fogadtam pohara üdvözlését. A két kecses kristály összecsókolt, s mire én ajkamhoz emeltem a poharat, hogy tartalmába ízleljek, az én kedvesem már vissza is tette az üresen kongó darabot a éjjeliszekrényre. Ezt nem igazán bírtam szó nélkül hagyni, így a nemes szőlőnedű nem érintette az ajkaimat.
- Mit csinálsz, Életem?
Daniell szemlátomást nem is sejtette, kérdésem mely tevékenységének szól, így felrántotta a szemöldökét és hatalmas íriszekkel felém indexelt. Aztán kopp.
- Ja! Hogy ezt? - kérdezte ártatlan pofival, majd kivette az én kezemből is a poharat, s az előzőhöz hasonlón fenékig ürítette.
- Kincsem. Mielőtt elhalálozom szívrohamban, ami teszem hozzá, nem lenne kedvemre, kérlek, vess egy röpke pillantást a palackra és bogarászd ki a sok betű közül, hogy mikor is palackozták ezt a szőlőlevet.
- 1985.
- Igen. Tehát ez egy több mint húsz éves bor. Szerinted miért tartok ilyesmit?
- Mert dicsekedni akarsz a pénztatyóddal?
- Még csak nem is langyos, Daniell.
- Mert szereted a borot.
- Azért, mert szeretem a jó borokat.
- A jóó drágákat.
- Az egyikkel arányosan nő a másik.
- És most mi is a fáj neked?
- Életem, egy húsz éves vörösbort nem iszunk úgy, mint amit két hete palackoztak, s fő alapanyaga az E135-ös íztabletta volt! Nem gurítjuk a torkunkra, mint a sört, vagy az ásványvizet. Nem is éreztél belőle semmit. - fújtattam kifejezetten sértve.
- Finyom volt.
- Ízgyilkos. Még az ízlelőbimbódig sem juthatott az a különlegesen simogató aromája.
- Olyan volt, mint az erjesztett szőlő. - újra töltöttem, de ezúttal csak a saját poharam telt a bordó lével. Belekortyoltam a kezemben pihenő kristályba, majd ahelyett, hogy torkomra engedtem volna a nemes nedűt, közelebb hajoltam kedvesemhez és egyetlen csókkal átadtam az ízlelnivalót. Megkapta a cseppet, és a röpke pillanat alatt én mégis úgy éreztem, nyelvem érintésére jobban szomjazik. De megfosztottam mind őt az érzéstől, mind magamat a kezdődő kéj borzongató impulzusaitól, s mindezt azért, hogy ajkai közé suttoghassam.
- Érzed?
- Igen... vetkőzzünk!
- Ha jól odafigyelsz, érzed a vaníliát a nyelved hegyén csiklandani.
- Én nem...
- Dehogynem. - újabb kortyot vettem magamhoz, majd játszottam ajkai közé.
- H... Mintha - súgta csöppet ziháltan.
- Tölgyfahordóban pihent nagyon sokáig. Igaz milyen lágy? Érdekes, kicsit gyümölcsös... - megint én, s aztán ő.
- Hmm...
- Ugyeugye. - ajkaimért csücsörített. - Üres! - nevettem rá bolondosan, de nem bánta. Neki a szám kellett. Éhes csókot váltottunk, s ha engedek szerelmemnek, már ott hátalnék az ágy közepén. De én kitartottam.
- Kősziklázol?
- Rögvest a tiéd vagyok, Életem. Csak...
- Mi csak?
- Kommunikálni vágyom veled.
- Kivele, Ryury. Mesélj.
Meséljek? Mesélek.
Egyszer volt, hol nem volt, még mikor betárcsázós volt az Internet, és a galambokat sem struccméretű futómadárnak ismerték, mikor még nem okozott allergiás reakciókat egyetlen szippantás természet, és az emberek harmóniában éltek saját magukkal és embertársaikkal, élt egy Yazuki Takeo nevezetű félistenség, ki életét arra tette fel, hogy segítsen azoknak, kik sírják tudását. Nagyhatalmú varázsló volt, tenger bőrrel a tenyérbe mászó képén, és olyan csillogó fekete hajjal, mintha boci nyalogatta volna éjt nappallá téve fenséges fejét. Hegyen- völgyön át zarándokoltak hozzá a világ minden tájáról, hogy adjon egészséget, s akire rátette hatalmas erővel megáldott tenyerét, az újra képes volt járni, tapsolni, hajolni. Annak ismét úgy működtek ízületei, mint a parancsolat. Egy nap Daniell királyfi tévedt az udvarába, ki súlyosan megsérült, mikor négyszáz trollal szállt harcba, s kérte a segítségét, hogy újra az legyen, aki régen volt. A nagy Yazuki Takeo mágus aljas és tenyérbemászó vigyorát adta Daniell királyfinak és az ígéretet, hogy hamarost újfent forgathatja majd kardját. Csakhogy a naiv és ártatlan Daniell királyfi bamba kis pofija elszaladt a tény feledt, hogy a hatalmas Yazuki Takeo nem csak beteg karjára kívánja rátenni azt a megváltó tenyerét, hanem egyéb részeit is megkívánkozik kaparintani. De a királyfi leghűbb lovagja kifürkészte az aljas és ármányos Yazuki Takeo furmányos tervét... vagy lehet, hogy csak paranoid volt, és rémeket látott, de mit sem számít. Nem tehetett semmit, mert nem lovag, csak egy plasztikai sebész és Daniell királyfi meg egy önfejű taknyos, s nem elhanyagolható az a tény sem, hogy Yazuki-san, bár egy tenyérbemászó mosolyú gigoló... de a fene bele, de jó mélyen, érti a dolgát és ezért... a lovag, ki valójában plasztiksai sebész, lenyeli azt a méretes varangyot. De azért nyitva tartja a szemét.
Lényeg a lényeg, a mi hőn szeretett Yazuki-sanunk, bár szívesen állítanám az ellenkezőjét, nem egy hülye pasas. Bár még csak talán tizenhét napja kezeli Daniellt, máris gyönyörű eredményeket domborítva, és a napokban előállt egy felettébb érdekes ötlettel. Igazából vegyes érzelmekkel fogadtam, mert roppantmód nem tetszik a gondolat, hogy Életem még több időt töltsön ezzel a nagybetűs KAN kisugárzást hordozó potenciális veszélyforrással, de... hjaj. Bármennyire is nehéz belátni, de úgy vélem, Daniell javát szolgálná a dolog. Yazuki-san - most tegyük fel, hogy halálosan jóindulatú vagyok, és nem feltételezek mindenféle gusztustalan cselszövést az ügy mögött - szóval Yazuki-san felajánlotta kedvesemnek a lehetőséget, hogy besegítsen neki. Mint kiderült, délután gyerek csoportokkal is foglalkozik, és felkérte Daniellt, hogy ha érez hozzá kedvet, legyen kicsit a segítségére. Neki is jól jön, és Daniell is biztos élvezné a játékot a kicsikkel. Szerintem kedvesem ezt nem könyvelte másnak, minthogy az ő bálványozott Yazuki-sanja szeretné még többet élvezni a társaságát. Megpróbálom nem olyan irányba félreértelmezni a dolgot, s elengedem a saját magam gerjesztett féltékenységi torzságot. Tehát csak a tényeket és szigorúan azokat szem előtt tartva, én máshogy látom a helyzetet. Persze. Biztos kedveli Daniellt, hiszen nem akarna a kötelezőn túl vele lenni, ha nem értenék meg jól egymást. De szerintem ennek a felkérésnek az indítéka nem csupán a kellemes társaságban eltöltött plusz órákban leledzik. Kedvesem már nem mélabús és összetört, de... nem az az örökmozgó, százszínű búgócsiga, aki volt akkor, mikor beviharzott az életem kellős közepébe, és bár Yazuki-san nem ismerhette őt akkorról, szerintem érzi, hogy csupán árnyéka önmagának. Ennyi a célja ennek a kis játéknak. Fel akarja rázni. Kicsit többet rábízni, hogy jobban belelendüljön a mindennapokba. És bármennyire is nem szimpatizálok a pasassal... ebben egyet kell értenem vele. Daniellnek most le kell kötnie magát valamivel.
- Szeretném tudni, hogy döntöttél a plusz elfoglaltságodról.
- Ryu...
- Nézd, Kincsem, tudod hogy százötven százalékosan tiéd a döntés, és eszem ágában sincs befolyásolni téged, de ha kíváncsi vagy a véleményemre, én azt mondanám, bólints rá.
- Te Ryu...
- Ez az éved már úgyis ugrott egyetem szinten és a te temperamentumoddal egysejtűvé unnád magad itthon.
- A...
- Yazuki-san biztos nem ok nélkül bökött rád.
- Ryu...
- Legalább elfoglalod magad egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy jól... - de ekkor karomra fogott.
- Szex. - vette ki a kezemből a borospoharat.
- Oh. - néztem végig gúvadva, ahogy az éjjeliszekrényre helyezi a saját üresen kongó kristálya mellé.
- Ugye? - húzta ki a legfelső fiókot.
- Határozottan. - követtem a szememmel, ahogy kutakodik, majd rövid terepszemle után a sikertelenség ízével fűszerezett mosolyával rám villant.
- Hol van?
- Mi, Csücsök?
- A "kell" cucc.
- Átköltöztettem.
- És megosztod, hova is?
- Meg... abban a percben, hogy letisztáztuk ezt a dolgot. - kedvesem fújtatott.
- Szex!
- Türelem. - Ezt a képmutatást! Türelem?! Mondom én, aki már lassan egy hete veszetten próbál időt keríteni a dobozhegyek megsemmisítése és az élet-áttelepítés véghezvitele között némi meghitt romantikázásra. Szeretem én a hirtelen felindulásból elkövetett kéjviharokat, de azért... igénylem a ciróka-marókát, na! Tudtam, hogy ez már csak akkor adatik meg nekünk, ha teljesen átvarázsoltuk mindennapjainkat az új házba, de reménylett bennem, hogy ha kész és tipp, meg topp már minden - kivéve a konyha - akkor majd megkapom azt az áhított gej és giccs együttlétet amire szomjazom. A legkevésbé sem ilyesféle formájára gondoltam. Az én fejemben egy klasszikusabb előjáték egyveleggel indítottunk. Bor, zene, pattogó vágy villámok, édes kis bohóságok. Majd alig érintések s utána egy gigantikus egymásnak rontás, és a beteljesedés pillanatában persze tűzijáték és fanfárok s egymás karjaiban még ha nem is napfelkeltézés, de holdfénybámulás... bár ha ló nincs, akkor Ryu kénytelen vagy elfogadni, amit eléd vetettek. Életed szerelme roppant szabatosan fogalmazva felszólított a párosodásra, és most várakozik. Szóval azt hiszem, le kell mondanom arról, hogy rózsaszirommal hintsem nászunk színhelyét, mert úgy érzem, az én életem fénye drága Daniellem roppant lényeg központú, úgymond cél orientált lepedőgyűrögetést óhajt véghez vinni, és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy még rajtam a köntösöm és az ő keze máris könyékig matat a másik éjjelszekrény fiókban. Alig csattant még el egyetlen puhán játékos puszi, és ő már síkosító pecázásba kezdett.
- Hool?! - nyűgösködött, mikor a másik fiók is kudarcot hozott neki.
- Nem ott.
- Ha sokáig szórakozol, akkor úgy kihagylak, mint a pinty!
- A kérdésemre adott feleleted után rögtön és azonnal irdatlan hancúrba kezdünk. De előbb a válaszodat kérném szépen, Csill... - az én szerelmem, meg a konok agyszerkezete. Amikor hatalmas lendülettel startot vett, már tudtam, itt mára befejeztük a "Yazuki-san és ajánlata" című napirendi pont tárgyalását. Daniell kivágtatott és már olajostól tért vissza. Kezében a tubus már kupakfosztott állapotban leledzett és reagálásomat meg sem várva a következő pillanatban már mellettem ülve bontogatta az övemet.
- Megleltem.
- Az még bontatlan... volt. - lehántotta vállamról az anyagot.
- Hát most bontott lett.
- Úgy vélem Daniell, te marhára nem bírsz magaddal. - figyeltem, miközben megpucolt, mint egy almát.
- Neked jégkása folykál az ereidben.
- Megpróbálok uralkodni magamon, minthogy úgy gondolom, ezt a dolgot mielőbb le kéne tárgyaaaah... - bal tenyere az ölemre simult. Gyöngéd s mégis csöppet erőszakos módon kezdte rajtam eloszlatni az olajat, ezzel elérve, hogy befogjam a számat és a betűk helyett csak tétova és párás szusszanások hagyják el az ajkaimat.
- Finyom? - rám hajolt. Míg keze dolgozott rajtam, hibátlan fogait számlálhattam a fülkagylómon.
- Ahaz... - megharapta a fülcimpámat, majd nyelvével kalandozott körbe s közben ujjai diktálta tempó egyre csak fokozódott - Kincsem, nem... lehetne... lassabban?
- Nem. - kinevetett és valóban esze ágában sem volt csökkenteni a héven, amivel nekem rontott. Bal keze eszeveszett iramban csusszant rajtam fel és le. Megfordult a fejemben, hogy ha ezt így folytatja, akkor nekem pillanatokon belül elképzelhetetlen kellemes lesz, ellenben vele, aki csak csupán még jobban fog ragadni... aztán azt hiszem, ez neki is felrémlett, mert pont a megfelelő pillanatban fosztott meg mozdulataitól. Célja nem kínzásom volt, csupán, hogy eldöntsön s vízszintes állapotomban még jobban hozzám férjen.
- Erőszakos vagy - nevettem rá, amikor lábát átdobva rajtam combomra telepedett, hogy így már két kézzel játsszon az ölemen.
- Ugye? - komolykodott felvont szemöldökkel. Akaratos kis disznó... és hogy én mennyire imádom így...
Könyökömre támasztva figyeltem, ahogy kezébe újabb adag gélt enged... s akaratlan annak is tanúja voltam, hogy a túlzott gyorsasággal elkövetett mozdulatba beleremegett a jobbja. A műanyag tubus kiesett a markából és a világos ágyneműn landolt. Sűrűsége miatt nem érte a finom textilt... egészen addig, míg kedvesem hirtelen utána nem kapott. A túlzott erővel megragadott műanyag ontani kezdte magából a halvány színezetű tartalmát, s az villámmód itta be magát az ágyunkat borító puhaságba.
- Állj fel, Dany. - bólintottam felé, és ő lekászálódott rólam. Felpattantam és nekikezdtem lehúzni az ágyneműt. Kihántottam a paplant a huzatból és igyekeztem nem mindent összekenni a folyékony masszával. Ellenőriztem, átjutott e a huzaton a nedvesség, majd miután bizonyítást nyert hogy nem, a belsőt visszahajtottam az ágy végébe. A paplanborítást kezemben egyetlen hatalmas galacsinná gyűrtem és... akkor megláttam Daniellt az ágy másik oldalán. Érzelemvihar dúlt finom vonásain. Tudom, hogy nem ügyetlensége, vagy hebrencssége okozta a semmi kis balesetet. Már hetek óta van gipsztelenül, de ez nem azt jelenti, hogy gyógyultan. Bizonytalan a keze, bár a gyógytorna óta gyönyörűen érzékelhető a változás, de még nem képes a mozdulat erősségét kellőképpen megítélni. Számtalanszor fullad kudarcba egy-egy hétköznapi cselekvés, mint a zsebkendő kihajtogatása, vagy a kilincs lenyomása... de ha egy-egy ilyen mozzanat sikertelenséggel is végződik, negyed annyira sem kellemetlen, mintha egy ilyen intim szituációt szakít meg a dolog. Nem nekem. Nem én vagyok, akinek zavaró. Vele jár. Nem lesz egyik napról a másikra minden ugyanolyan, mint annak előtte, én ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Ő az, aki furdal saját sutasága miatt, ő dühöng azért, ha esetlen, még ha önhibáján kívül is. Most is úgy fixírozta saját kezét, mintha föld alá kívánná.
- Nem történt tragédia, Csücsök... - mosolykáztam rá, hátha őt is legalább egy grimaszra késztetem. - Na. Ne...
- Hagyjál.
- Daniell...
A bevett gyakorlat következett. Kedvesem magára csapta a fürdőajtót, mint mostanában általában teszi. A negyedik alkalom után úgy döntöttem, jobbat tesz kettőnk kapcsolatának, ha nem próbálom azonnal kiimádkozni a vackából, ha már ő megteszi, hogy nem engem harap keresztbe a kínja miatt, hanem inkább alkalmi remeteségbe vonul.
Szóval most sem ugrottam az ajtóra, hogy kibúgjam a rejtekéből, inkább átlejtettem a másik fürdőbe ágyneműt öblíteni.
A tényállás ismertetése mondhatni, több mint tasli szimpla. Adott az én Életem fénye, drága Daniellem, akit már több mint három hete gipszfosztottak. Kár, hogy abban a pillanatban, hogy visszakapta legkedvesebb jobb kezét, egy újabb nehéz szakasz vette kezdetét.
Miután haza értünk, akkor még a régi lakás falai közé, első ténykedése volt, hogy kádba heveredett és késő délutánig csak folyatta magára a vizet. Olykor vittem neki enni. Mivel nyakig nedvesen ült, meg is etettem... néha rám tört a kacaghatnék, mert amennyire keményen ellenállt az effajta segítségnek, míg mondhatni tehetetlen volt, ott, abban a pillanatban olyan hévvel harapta a rögtönzött szendvicseket, hogy néha féltettem az ujjam. Szóval ott ült a kádban, míg a derűs délután homálykás estévé nem szürkült. Hajat, úgy tippelem, hatszor moshatott, magát vagy tizenötször csutakolta le. Néha behívott, hogy szemrevételezzem, kezéről már eltávolította az elhalt bőrrétegeket, hogy már nem szürke... az ő szavaival élve "szottyos" s hogy a közelében is meg lehet maradni, mert nincsen kéthónapjamosatlan szaga. Aranyos volt, sokat mosolyogtunk aznap. Érthetetlenül sokat. És mikor az óra elkattintotta a nyolcat, kirobbantottam a lubickolásból, mert kezdtem félni, hogy úszóhártyákat növeszt, és kérdésemre - mit ennél, Daniell? - majd vad hápogással közli, hogy salátalevelet, aztán míg én feltálalom a zöldet, ő megtollászkodik.
Mikor kedvesem újra két lábbal tapicskolt a fürdő kövén, akkor jött a nap tarkón csapása. Neki. Én tudtam, mit várjunk. Nem, hogy elejtette a fogkeféjét... nem tudta megfogni. Várható volt. Vízben nem érezte, mennyivel gyengébb a keze. De ott, akkor, élesben szembesülni kellett vele, hogy nem ott folytatja, ahol hetekkel azelőtt befejezte. Tudom, hogy ő is tisztában volt ezzel, hiszen ketten hallgattuk meg a Seiki-féle, valóban alapos kiselőadást, és mégis rosszabbul érintette, mint vártam.
Aztán jöttek a kezelések, s ezeknek köszönhetően Daniell lecsillapodott. Azt hiszem, megértette, hogy ha azt akarja, hogy visszakapja az életét, keményen kell dolgoznia. És dolgozott is. Ezzel nem volt hiba. Olyan elszántsággal, olyan komolysággal követ és tart be minden utasítást, hogy ez még magasabbra emelte a szememben.
De ez nem azt jelenti, hogy minden sikerült is rögtön az elsőre.
Aggódtam, mert mintha úgy vettem volna észre, nem érzi, milyen erővel kellene valamit megtartania. Mintha azt sem érzékelte volna, mennyire hajlítsa az ujjait ahhoz, hogy rá tudjon fogni a kiszemelt tárgyra. Volt pár álmatlan éjszakám. Aztán mikor probléma enyhülni látszott, szorongásom is csitult valamelyest. De azért nem lett semmivé, mint ahogy Daniell nehézségei sem.
Rövid idő telt még el, és közel sem elég egy csodára. Nehezen fog és mellette nagyon hamar elfárad a keze. Akkor jön rá az enyhe remegés, kezdi elejteni a tárgyakat, ujjai közül kirohannak a dolgok, és ahányszor ez bekövetkezik, úgy lesz egyre idegesebb, míg a végén már a legszimplább mozdulatra sem képes.
Idő. De hatalmas zsákkal.
Mire visszaértem hálónkba, már az ágyban feküdt. Új huzatba burkolta a paplant és bár én betegesen csak és kizárólag egy garnitúrához tartozó darabokban alszom... most nyeltem egyet és átsiklottam a tény felett, miszerint párnáink krém színe nem harmonizál a paplan kékes borításával.
Az éjjeli lámpa elvesztette uralmát a szoba felett. A helyiségre jótékony sötét borult. Kedvesem mellé vackoltam a friss lágyságba. Megkockáztattam a centis közelséget. Daniell nem növesztett sündisznóéhoz hasonlatos tüskéket és a fújtatás is elmaradt, így kissé megkönnyebbülten sóhajtottam a közelében.
- Daniell, szeretném ha rábólintanál Yazuki-san ajánlatára.
- Jó. - szusszantotta a sötétbe.
- Meglátod, jó lesz. - cirógattam mézségét.
- Hiszek neked.
- Köszönöm.
- Jó éjt, Ryu.
- Aludj jól, Életem - cuppantottunk össze.
- Pótoljuk majd. - ígérte, pedig nem kértem.
- Adott szó eltárolva.
Nevetett...
De hogy nem csak kívülről, azt csupán remélni tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése