- Hol a kocsi? - megszürkegolyó-vizslatott...
- Otthagytam. - súgtam neki a küszöb túloldalára. - A parkolóba maradt. -
bólogattam, úgy érzem, csöppet nagyobb intenzitással, mint kellett volna, majd
beljebb oldalogtam, teszem hozzá azért lassítottam lépteimet már-már
settenkedésféle mozdulattá, mert így még úgy- ahogy biztonságosan közlekedtem.
Bearaszoltam, szinte tyúklépésben tipegve az előszobába, majd cipőmet is levettem, akár egy lepauzált lajhár, és nekiestem, hogy megküzdjek nappalinkba vezető, elhanyagolható számú lépcsőfokkal, mikor felpillantva, már szoba közepén álló kedvesem kaján vigyorával kellett szembesülnöm.
- Részeg vagy.
Kikacagott. Inkább olyan... "jaj, te aranyos marha" féle kacajka volt. Viszonoztam, bár sajátomat inkább bárgyú vigyornak mondanám.
- Picikét...
- Picikét?
- Miért van az az érzésem, hogy kételkedsz a szavamban, Egyetlen Szerelmetes Édes Aranyos Daniell Csücsököm? - vigyorkáztam rá, míg nem landoltam a kanapén. Szilárd, stabil... ez kell most nekem. A padló úgy szambázik...
- Mert... egyetlen szerelmetes édes aranyos daniell csücsöködnek hívsz?
- Szóval már kedves sem lehet az ember? Mindig mindenki hátsószándékot keres két aranyos szó mögött. Ez legalább annyira fura emberi szokás, mint az ellentétes szóértelmezés.
- Hogy érted ezt, kanapén ferdülő spicces fickó?
- Sokszor hallom, hogy ha egy nő igent mond, az nemet jelent ...vagy ha nemet, akkor az igen? Mindegy. Valami mást jelent, mint amit mondanak... Hát ma én is így jártam. "Köszönöm, nem kérek..." = "tölts!tölts!tölts!!!" Lehet, hogy külföldiekkel találkoztam, a nyelvünket nem rendesen beszélők egyesületével vacsorázhattam... Nem tudom. Sok teli pohár volt. Sok. És ha rajtakaptak, hogy letetted az üreset... jöttek és még a kezedbe adtak. Daniell, hallanod kellett volna az olajbogyók sikolyait. Ekkora fogpiszkás mészárlást régen követtek el.
- Oh, szegény Ryury, egész este minőségi alkoholok kóstolgatására kényszerítették. Hány ember kell hozzá, hogy erőszakkal itasson egy ekkora plasztikai sebészt?
- Pitypangbogárkám, ha őszinte akarok lenni, voltaképpen egy. Egyetlen egy darab ember, aki két órán keresztül meséli neked a legújabb technikával elkövetett szeméremszőrzet beültetést... és csak úgy szaladnak hozzád a poharak...
- Te jó isten, milyen egy pitypangbogár?
- Pici, gömbölyű, napsárga, és a hátán szárnyak helyet kicsi ernyőcskék vannak.
- Ugye ez reggelre el fog múlni neked?
- El. Biztos el fog. Ha majd a madárcsicsergésre felpattan a szemhéjam holnap reggel, talán agyam másik fele is már itt fogja lógatni a lábát az asztalon, hogy hadd jöjjön vissza hozzám... apropó, ha már itt tartunk. Szállj le az asztalról, Tündérvirágom, mert nem szeretem, ha rajta ülsz. Nézd, Kincsecském, imádom én a popsidat, szó se róla, de ne az asztalon tartsd. Van kanapé, meg föld, meg párna és fotel...
- Ha iszol Ryu, olyan, mintha benned felejtették volna az elemet.
- Ezúton szeretném visszautasítani az ilyesfajta feltételezést, én soha, még hűdekemény fiatalságom alatt sem tettem sehova semmi nem odavalót... még ha ezt egyesek szerették is volna, de nem! Ilyen módon az elemet is kikérem... - de aztán megleltem az ezüstjeit. - Nem úgy értetted, igaz?
- Nem.
- Oh. Mindegy. De legalább tudod, hogy én nagyonnagyon normális pasi vagyok, olyan minimális perverzitásokkal, ami megengedhetőek minden kapcsolatban, kiváltképpen egy annyira jól működő szerelemcsavarta párságban, mint a miénk, Csigabigám.
- Pontosan erről beszéltem. Ilyenkor kiakad az állkapcsod. - nevet... nevet... de hogy min?
- Az egy fájdalmas dolog. Ha kiugrik az ember állkapcsa, akkor az az... - Daniellem olyan butakutyának járó pillantásokkal bombázott, hogy tán érzelem-túltengésemnek köszönhetően kis híján rám jött a sírás... - Prücsicsücsi, részeg vagyok. Ne haragudj rám, jó? Többet ittam egy kicsit... nem szoktam! Tudod, hogy nem szoktam, ugye tudod?
- Persze, hogy tudom.
- Kinevetsz? - hullajtottam kezeimet ölembe, mint akinek búpalástot terítettek a vállára.
- Dehogy. - de mégis mosolyogni éreztem... - kérsz valamit? Teát? Főzzek neked teát, Ryury?
- Igen. - azt hiszem... nyafogok. - Csinálj nekem teát, Gyöngyömvirágom, és tegyél bele citromokat is. - kikaszáltam a kezeimmel és megpróbáltam belapátolni kedvesem. Sikerült. Derekát elkapva hasára simítottam az arcom.
- Citromokat? - kérdezte, s hajamban kezdett kószálódni.
- Igen. - szuszogtam a pólójába. - Citromokat.
- Mézeket is kérsz?
- Nem. Barna cukrot kérek. És kistányért is... csészealjat...
- És alátétet, mi? Kész orgia egy rendmániákusnak. Hozok neked. - simogatta meg a hajamat... aztán itt hagyott.
Magamra maradtam. Egyedül. Még azt az aljas, szőrrel futtatott lényt sem láttam. Szerintem az agyam imbolyog. Hullámzik, mint a falevél az úti pocsolyában, ettől érzem ezt a kellemes ritmust odabent. Azt hiszem, messze van az ágyam, és ahogy a lépcsőfokokat nézem... még annál is messzebb. Sok az az emelkedő. Nem igazán tudnám most megszámolni, de nyakamat, azt a fejemet tartani nem képes csövet tenném rá. Hogy fogom én magamat felmászatni azon a végtelen hosszú-hosszú...
Csökkenteni kell a túlsúlyt. Emlékszem, ezzel a gondolattal vergődtem ki magam a zakómból és az ingemből. Aztán... már ahogy rémlik, mi volt egy perccel ezelőtt... azt hiszem, a nadrágom levételének az oka már az volt, hogy vajon ha jó szögben csusszantom, képes-e eléri a másik falig. A zoknim lebűvészkedése galacsingyúrogatási okok miatt történt, az alsóm meg... szerintem az alsómat azért vettem le, mert láttam, hogy vetkőzök... azt hiszem, túl sokat ittam. Kicsit nehéz a fejem, de talán így, hogy megszabadultam az engem akadályozó anyagoktól, majd könnyebben kacskaringózom fel a...
- Micsinász?
Végtelen lassan fókuszáltam a hang irányába, s áldozatos munkám eredményeként megláttam a csészével ajtóban döbbenkedő Daniellt.
- Hát Csücsi... nem igazán tudnám megmondani...
- Tudod... - lépdelt beljebb, kezében füstöt eregető kerámiát tartva - ha én ezt a ruhahalmot így hagynám, akkor reggel arra ébrednék, hogy egy marok bőrszalaggal saját kezűleg ütlegeled azt a domboros hátad. - kezembe adta a bögrét.
- Aranyos vagy - mosolyogtam fel az én drágaságomra, aki válaszként mindkét tenyerem a kerámiára simogatta. Vajon nem biztos benne, hogy tartani tudom?
- Vigyázz, meleg. - aztán otthagyott, hogy ide-oda vetett ruháimat hajtogatott kupacba halmozza. - Ryury, megkérdezném, hogy miért nincs rajtad ruha. Bár biztis egyértelmű, de én mégsem igazán tudom most beolvasni.
- Tudod - pislogtam rá a teagőz mögül - kevesebb ruha, kevesebb teher. Egyszerűen csak feláldoztam az öltözetem azért, hogy ne kelljen a kanapén éjszakáznom. Bár azt hiszem, kényelmes lenne itt. Jót választottam...
- Én.
- Igen. Ezt akartam mondani. Jót választottál. Szóval azért én mégis ágyban aludtam volna, és szerintem könnyebben megmászok egy emeletet, ha nem cipelek pluszokat.
- Aha. - nevetett és hajtogatott, nevetett és hajtogatott, én meg... azt hiszem, leégettem az ízlelőbimbóimat.
- Forró. - csöppet tán vontatott lehet a mondandóm. Érzem, hogy szavaim is zsibbadva buggyannak elő belőlem. - Megégettem magam. - kedvesem úgy reptette el a nadrágomat, mint ahogy én szálltattam meg pár perccel ezelőtt.
- De hát mondtam, hogy meleg! - és már velem szemben is termett. Megjelent a bögre másik oldalán.
- Szia - de ő megmorcolta a szemöldökét. - Ha mosolyogok neked, visszamosolyogsz?
- Buta vagy.
- Nevetés! Ez több, mint vártam.
- Mondtam, hogy forró. Miért nem fújtad?
- Elfelejtettem.
- Így érthető.
Közel hajolt. Közelközel...
- Napos szürkeszemű vagy te, Daniell.
- Köszönöm. És most meghűtöm a teádat, utána megiszod, és felmegyünk aludni, hogy reggel boldog fejfájással ébredhess. Jó?
- Jó.
Kedvesem még közelebb dőlt. Nem vette el előlem a poharam, inkább ő jött oda hozzá. Idedugta a fejét s mielőtt ivott volna a körülöttünk lebegő oxigénből, hogy hűsítse ezt a forró levet, nyelve megjelent ajkai között és puhán... vajpuhán végigsimogatott alsó, majd felső húsán. Rózsaszín... vagy saját cirógatása után inkább bohó narancs és gyönge piros keveréke... élénk felszínén nedves fény csúszkál. Gömbös o betűcskét alkotott, kerekre formált alakot, és talán ha nem táncolna, kavarogna körbe-körbe-körbe velem a szoba, ha nem lenne a fejemen köd, és gondolataimat nem fogná furabuborékos fólia... akkor talán hallgattam volna. - Gyönyörű szád van, Életem. Annyira szép és olyan kívánatos, hogy azt te el sem tudod képzelni... el sem tudod... - bögrét tartó jobbom szabad hüvelykjével nyúltam oda. Ajkához akartam érni. Érezni az ujjbegyemen a finom lüktetését hajszálnyi erecskéinek. Megcirógattam, körbesimítottam őket és Daniell... ravaszul fogai közé kapta szegény ujjamat. - Ezt... ezt... ezt nem így szokták. - vontam fel a szemöldököm, és az én egyetlenem azon minutumban megmutatta a másik oldalát. Fogaival elengedte az ujjamat, puha húsát zárta köré. Bent rekedt hüvelykemet nyelve kezdte lágyan masszírozgatni, csiklandozni, és lehet, hogy ő játéknak élte meg azt az apró ingert, ahogy a bőrömre szippantott... de én egész testemben megremegtem abba az apróka szívó érzésbe. Megharaptam a számat. Saját fülemmel is hangosan hallott nyögésemet durván kettészelte, hogy úgy ráharaptam saját ajkaimra, hogy meghallottam sercegni szám belsejét. Szabad kezem annyira ösztönösen mozdult. Annyira öntudatlanul szaladt az ölemre, mintha oda akarná kívánni az érintést, amit adott... annyira akaratlanul, hogy én magam észre sem vettem... Daniell. Ő igen.
Furcsa pillanat volt. Nem értettem, mit mond nekem a szeme, pedig mindig tisztán beszél. Talán most sem az ő szavai voltak tompák... talán én vagyok túlságosan homályos ahhoz, hogy felfogjam.
Elvette a bögrémet. Fátyolos pillantásokkal követtem a szememnek cakkos mozdulatokat. Dany hamar visszajött. Térdeimre tenyerelve végigmatatott a tekintetével.
- Hm? - azt hiszem, ha kétszer ennyire bódult lennék, akkor is tudnám, mire indexel a szemével.
- Gyöngyöm. - jelentettem ki viszonylag komolyan - Hidd el, én sem gondoltam, hogy ez ilyen állapotban lehetséges. Ha fogadni kellett volna, biztosra veheted, hogy magam ellen voksolok. - tekintettem le pár másodperc alatt rögtönzött, bár igazán látványos erekciómra. - Nem tudom, hogy jött ez össze Kincsem, mikor a lábam biztos nem bírna két méternél tovább vinni, és a szavaimat is meglehetősen nehezen válogatom, szóval... - a köldökömbe adott csókot. Nyelvével körbejátszotta, majd belenyalt. Csiklandós érzés volt. - Mit csinálsz? - nevettem, de ő rácuppantott a csípőcsontomra. - Mit bóklászol te arra, ahol még a madár se... ... ... Istenem...
A levegő... kivágtatott a tüdőmből. Repedve hagyta el a torkom. Szemem felpattant, félárbocsága hirtelen foszlott semmivé... az ajkai közé vett. Olyan döbbenet uralkodott el rajtam, hogy talán stabilnak hitt részegségem is felszívódni látszott. Húsa... mint forró bilincs zárt rám, nedves börtönébe fogott, süppedős bársonya rám simult... most... most először. Éreztem ölemen a levegőt, elhasznált langy párát mi testéből tört elő. Szaporán lélegzett. Mint mikor kilométerek suhannak a hátad mögött, rohanva próbálod túlszaladni az időt, s fékevesztett száguldásodban hirtelen megfog egy kéz. Vágyamnak éppen hogy teteje volt, mit az ismeretlen gyönyör cirógatott. Nyakam... nyakamnak szokta adni ezt az érintést. Alig puszi, majd egyre nagyobb felület, mit kóstol, s végül egész nyelvének adja azt a parány foltot... száraznak éreztem a száját. Száraznak és cserepesnek, mint a lázas betegé, pedig láttam, hogy csillogott talán csak pár másodperccel előtte, és... akkor megérintett a nyelve. Visszafojtott lélegzettel vártam. Hogy mit? Nem tudnám pontosan megmondani. Arra várakoztam, hogy a halvány ingert váltsa az intenzívebb érzés, vagy arra, mikor táncol vissza?
Soha nem követeltem tőle ezt. Soha még csak fel sem merült bennem annak gondolata, hogy előhozakodjam a témával, hogy... arra kérjem, elégítsen ki a szájával. Egyszerűen... tisztában voltam azzal, hogy amit valójában kértem volna, az sokkal komolyabb dolog. Merészebb vizekre sodort volna minket, s tán ladikocskánk és feszülő vitorlaponyvánk számára még nem épp a viharos tenger a legjobb terep.
Megkönnyezte a pillanatát minden egyes mérföldkőnek, minden megtett lépcsőfoknak. Ha engedte, hogy lássam, ha csak titokban, odabent... de tudom, könnyeket adott a fontos perceknek. Sírt, mikor először szeretkeztünk, s bár mondhatom, hogy a gyönyörített fájdalom fakasztotta szemében a tiszta kis gyöngyöket... ostoba lennék, ha nem érteném, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. Nevel minket az élet. Nem csak a szülők, a család, a tanítók, professzorok és erre hivatott személyek. Alakít minket a társadalom, saját normáihoz igyekszik csiszolni minden éretlen gondolatot, értékrendjének megfelelővé gyúrni a személyt, és még ha egyénként is marad, akarva-akaratlan, nyíltan vagy észrevétlen... de követője lesz az útnak. Férfi és nő. Nő és férfi. Szabad, helyes, kell. Nem mondhatom "csak" egy felállított tézisnek, melynek helytállósága megkérdőjelezhető, hiszen valóban, így a "normális", így a helyén való, s hogy így gondolom, talán azt bizonyítja, én magam, bár nem járom az utat, de ismerem, sőt tudom, hogy jó irányba visz. Én sem vagyok más, csak egy jól alakított gondolat. Csakhogy én bármenyire tisztában voltam az előttem elegyengetett ösvény jó mivoltával, bármennyire is tudtam helyességéről, átláttam, hogy saját érdekemben nem járhatok rajta... de Daniell... Daniell nem érzi, hogy nem elégítheti ki az íratlan kelleket, s az, hogy mégis felrúgta élete szabályait, megviselte drága lelkét. Ezért hullatta a könnyeit, mikor karjaim közé vágyott, ezért siratta meg az első érintésem, ezért úsztatta homályba drága ezüst ékeit az első együtt töltött éjjelen. Férfi. És sokak szemében az ő választása megkérdőjelezhetővé teszi férfiúi mivoltát. Világának szabályai méltóságát s büszkeségét kötik férfiasságának tényéhez, s ha ezt elveszíti, elveszít mindent. Ostobaság. Persze, hogy az, hiszen a gerincességnek s belső tartásnak vajmi kevés köze van a vágyhoz, értékéből nem halász el egyetlen grammot se a tény, hogy mást akar, mint amit bolygója helyesnek vél. Tudom, hogy férfi, férfibb bárkinél, de... mások vagyunk. Amivel én hosszú évek óta élek, azzal neki tán csak hetei voltak ismerkedni, és ha elvettem volna téves eszmék szerint felállított férfiasságának utolsó tartópillérét... azt a mi kapcsolatunk nem élte volna túl. Te jó ég... ha listába veszem, hány dolog sorakozik, ami okozhatta volna végünket... akkora papírost kapnék, amivel kitapétázhatnám az egyik közepes szobát. Patkókezű lény kezében egy hímes tojással? Ez lennék én, s a sors kegyelme, hogy nem zúztam ripityommá a színezni vágyott életet? Kételyek milliói, rizikós lépések százezrei, halmai lehetnek és nem lehetnek... Egek, most vajon torpedót játszom? Kockázom, melyik mezőre szabad és melyikre nem lépnem? Nehogy süllyedjen, léket kapjon, gerendája törjön, mert minden találattal veszít stabilságából, vagy ami még rosszabb, végleg a sötét mélybe zuhan? Vagy... vagy nem tudom. Nem tudom... nem csak az én fejemben létezik-e törékenysége, nem csak bennem él-e tévesen a kép. Puha és forró... te jó ég... milyen forró... Az utolsó mocskos hazug disznónak járó érdemérem (ha van ilyen) csillogna fel mellkasomon abban a másodpercben, ahogy azt merném mondani, hogy bár kérni soha nem kértem, nem is játszottam le a fejemben millió és egyszer az érzést. Hogy nem fordul vissza a csípőmnél, hogy szája tovább kényeztetett, hogy ledönti azt az utolsó gátat is, és ott érint az ajkaival... ahol én érintem őt őszinte vágyból. Azon szimpla okból, hogy akarom. Akarom az ízét, akarom az érzést... akarom őt. Pőre szenvedélyből és mégsem csupán egyszerű hévvel... és most ő is meglépte.
Száraz volt a szája, bántott papíros felszíne. A fogai... volt hogy redőit képes lettem volna számolni magamon. Nem találta meg a ritmusom, nem vitte magával lüktetésem üteme. Lassú-gyors, gyors-lassú tempótlan váltása ellehetetlenítette, hogy lépéseiben követni tudjam. Kezeit nem feledte el. Úgy igyekezett tenni, mint mikor fordított helyzetben én nyújtok gyönyört neki, de... hibás volt a mozdulat. Nem ösztönből felkapaszkodó, ingerelni hivatott érintéssorozat... Simított, ujjaival cirógatta az oldalam, éppen olyanformán, ahogy Perece bundáját szokta cirókázni. Görcsösen ügyelve, túlkoncentrálva, összpontosítva, ne vétsen semmit, s közben robotként igyekezett, kezei ne formázzanak élettelen fadarabot.
És mégis, abban a pillanatban bármit megadtam volna érte, hogy ne hagyja abba.
Zsigerből jött a mozdulat. Egy öntudatlan érintés. Megfogtam a kezét. Ujjaimat fontam most deréktájamat simogató jobbjára. Izzadt a tenyere. Sosem szokott. Soha nem éreztem még, hogy kedvesemnek ennyire gyöngyözött volna a bőre. Ideges, és a tény megállapítása valahogy arra sarkalt, hogy tegyek ellene. Gyorsan mozgott. Túl gyorsan nekem. Túlzó hevességgel próbált ingerelni, rohanni, pedig még meg sem kóstolhattam az érzést, és bár lelkem táplálta a vágyam, tisztában voltam vele, hogy fizikai valóm másféle gyönyörre is szomjazik. A tudat, hogy mit kíván nekem nyújtani, elég, hogy ébren tartsa a lángom, de ha tűzvihart akarok lobogni látni...
Félig dőlve a rugalmas kanapén, fejem picit oldalra biccentettem, hogy láthassam őt. Első, tüdőből elővágtató sóhajom pusztán látványa hozta felszínre. Annyira szép volt, annyira sírni valóan szép. És nem az adta varázsát, amit elvárt volna az ember. Nem a jó öreg klisé szerint lehunyt szem, szenvedéllyel átitatott vonások, nem, hogy gyönyört adva gyönyört él meg... Daniellem mágiája most más forrásból fakadt. Minden porcikájából sütött a vágyódás, hogy adjon. Adjon nekem. Szürkeségei bőrömbe bámultak, halántékán verejtékcseppek tucatjai szaladtak végig. Borostyánja arcába tapadt, légvételei egyenetlenül ismétlődtek... és én felnyögtem. Pusztán látványától és a ténytől, hogy az én örömömet vágyja érezni. És hirtelen úgy véltem, segítenem kell neki, hogy megadhassa nekem.
Megfogtam a kezét s finoman feljebb vezettem. Hasfalamon simítottunk végig együtt, ujjai enyéimbe kócolva szaladtak át mellkasomon, apró hegyeslő ponttá varázsolva mellbimbómat, libabőrössé pikkelyezték testem felszínét. Elkormányoztam a számig. Hüvelykjét szeretgettem, majd mutatóujját vettem sorra, középső és gyűrűs ujja is csókot kapott, csücskére és oldalára, körmére és visszájára, s a legapróbbat sem hagytam ki, majd forrópárás tenyerére hajoltam és mikor húsába küldtem azt a csókot, végre megkaptam a pillantását. Végigkövette drága szemeivel, ahogy újra végigjárom az utat, melynek vége ismét tenyere érzékeny bőrébe fut. Úgy búcsúztam, mint ajkaitól szoktam, s egyetlen mozdulattal, ujjaim az övéibe fonva, magam mellé ejtettem kezünket.
Éreztem magamon a zavarát, mintha az éltető oxigénnel szippantottam volna tüdőmbe idegességét és bizonytalanságát. Nem akartam így. Sem, hogy azt higgye, teljesítenie KELL, sem azt, hogy görcsös mozzanat maradjak neki. Egy olyan... kötelező lépés. Nem. Azt nem. Arra vágytam, hogy... talán arra, hogy úgy raktározza emlékként a pillanatot, mint én tettem. Soha nem felejtem majd el, mikor először vettem az ajkaim közé. Soha, amíg élek.
Előrehajoltam. Szürkeségei felpillantottak, nem megállva vad tamtamjukban, fényüket éppen csak hirtelen zavarta meg egy értetlenségből fakadt homálykás árnyék. Dőltem. Csak annyira, hogy elérjem a hátát. Jobb kezem az ő ujjait simogatta, a kanapé langyos textiljét használva piheágynak, s balommal hátára simultam, és teljes tenyerem biztonságával végigsimítottam, amíg tudtam, ameddig csak a mozdulat még kényelemmel elvégezhető volt. Lassan. Finom mozgással és csak remélni tudtam, hogy megérti, mit szeretnék. Pólója anyagán utat nyertek bőrömhöz a nyirkos cseppek. Ömlött a hátáról a víz, eláztatta ruháját, ahogy kezemmel testéhez préseltem a világos pamutot. Mint egy lágy hullám, mi végtelen békével nyaldossa a part puha homokját. Úgy igyekeztem cirógatni kedvesem, de vagy a drukk, ami fejében foroghat, vagy az idegesség, mi szintén arra kóválygott... a kettő közül az egyik gaz elvonta a figyelmét óvatos jelzéseimről. Nem látta, mit szeretnék.
Beszélhettem volna. Odasúghattam volna neki, szeretetpapírba csomagolva egy alig sustorgást, hogy lassítson, hogy egy csöppet, egy halovány árnyalatnyit... lassabban szeressen. És mégsem mertem megtenni. Féltem, hogy szétzúzom a pillanatot, hogy fokozom a zavarát, hogy idegesebbé teszi majd minden jóindulatú szavam... és tudom, hogy szétverném a saját fejem az ajtófélfában, ha én lennék, aki ripityomra tördeli ezt a várt percet, de hazudni nem akartam neki. Nem éreztem volna fairnek, ha eladom neki a színlelt gyönyört, és csúszómászó létem is kezdetét vette volna abban a percben, ahogy ő elhiszi jóindulatúnak szánt kígyóságom. Nem. Én nem akartam megtéveszteni.
Kezem utószor fordult meg lapockájánál, majd határozott csusszanással a hajába merült. Fejbőrét zsongattam, selyempókfonalak százait kényeztettem, mézszínű rengetegében fürödtem, majd egyetlen túlfinomított, mégis tudatos mozdulattal visszafogtam a vágtáját. Hiszen erről szól, nem? Ha adunk, akkor azért tesszük, mert örömöt akarunk látni. A másik élvezetéből kapni, azért igyekszünk, hogy szerelmünk tárgyának a legtöbb jót bűvöljük... céljának vajmi kevés ember tűzi ki, hogy áltassák. Hogy mézédes hazugságokkal jutalmazzák... azt senki nem vágyja. Most testem kérte, hogy álljon meg, és végre eljutott hozzá az óhaja. Daniell lefékezett. Mintha egy mozdulattal kapcsolót kattintottak volna kecses hátán, még kettőt rezzen és utána, akárha áram alól vonják a túlszín vidámparki játékot. Kedvesem nem mozdult, de ajkai közül nem engedett ki. Nyelve végigsimított rajtam, meglelve vágyam tetején az apró vágatot, a körömnyi nyílást és miközben sóhajokkal jutalmaztam a pikáns ingert, mit puha nyelve adott, szelíden megmozdítottam a kezem. Új ütemet kínálva neki. És Daniell elfogadta.
Friss ritmusban hullámzott tovább. Ráérős le, és kényelmes fel. Komótos, szinte már lomha inger. Azt vágytam, hogy lustán kóstoljon, hogy úgy babusgassanak ajkai, mintha tenger időnk lenne, mintha a percek nem léteznének. Elpattant a világ homokórája, s szemei a semmiben peregnek tovább. Akárha egy varázskar kiragadott volna minket térből és időből, és a határtalan űr közepén lebegnénk, úsznánk a végtelenben azzal a pilledt gondolattal, hogy miénk az örökké. Érj rám, Daniell. Adj nekem hosszú perceket veled. Add a kezembe pillanatok lassított mását. Mutass tükröt, miben visszafelé ömlik a tiszta vizű zuhatag. Érints úgy, mintha békét akarnál a testembe lopni. Hiszen azt teszed, Kincsem. Békét és nyugalmat kínálsz és mindezt forgószél kavargó belsejébe csempészed. S tán fogalmad sincs róla, hogy tenyered közepébe kérve a vad morajlást, átnyújtod azt az egyetlen igazi érzést, ami felemel, ami mélybe taszít, ami ha kell, borzongat, ha szükség van rá, melegít, ha érintést hívsz, megadja, ha magányod vágyod, megélheted és mégsem egyedül... Daniell, adj nekem még.
Forróságban izzott a bőröm, verejtékcseppek százait érzetem előkúszni pórusaimon. Egészem remegett. Nem tudom, mikor hajoltam rá, de borostyán aranyának imádott illata csiklandozta az érzékeimet. Irreális szögben ívelt a gerincem. Testemmel borultam rá, annyira, hogy halljam a szuszogást, hogy fülemet balzsamként dédelgesse a hang. Az a nedves, sikamlós hang, ahogy ajkai végigsimítanak rajtam újra és újra és újra. Érdes, értelme nincs sóhajok, és úgy ingerelt minden szusszanása, ahogy talán egy tényleges érintés nem lenne képes. Gyönyört véltem hallani a rekedt hangocskák mögött. Kéj bujkált szólamai csonka hangjegyeiben. Saját torkomba nyögtem. Odabenn fogva egyre hevesebb izzásom, csak hogy hallhassam, ahogy szép lassan ő is kezdi eszét veszteni, mert én... én már percekkel ezelőtt félredobtam elmém gondolkodni képes hányadát.
Már érzi. Érzi a rebbenéseim, érzi a kívánalmam. Pár óvatos inger és meglelte ritmusomat. Csak a kezdő mozdulat kellett... és Daniell rám talált. Már nem kellett neki az ujjaim biztonsága. Kezével újra visszamart derekam vonalára, de most... most nem darabos simogatásokkal igyekezett vágyam fokozni. Bőrömre tapadt. Mind az öt, rugalmas ujjbegyét oldalamba mélyesztette, és úgy markolt a testemre, mintha el akarna venni. Ezen a ponton már képtelen voltam hallgatni. Tincsei közé engedtem az első igazi, szűkölő nyögést... és a másodikat... és a harmadikat s ahányszor kiengedtem a hangom, úgy lett a combjaim között térdelő kedvesem egyre bátrabb és bátrabb. Másik keze is megindult. Először bokám volt, amit cirógatni kezdett, majd hirtelen szaladt egyre feljebb, szájának adott segítséget... én meg csak... vonyítottam.
Szerettem volna elmondani, hogy leírhatatlan, amit csinál. Hogy minden sejtem lobog, hogy testemnek nincsen egyetlen parányi pontja sem, ami ne kívánná őt. De hallgattam. Nem akartam unalmas frázisokat rászórni. Féltem pillanatgyilkos mivoltuktól, vagy hogy ha nem ölik le a csodát, akkor majd megteszem én, és összegubancolódott nyelvem. Adtam szavak helyett sóhajokat, gyönyörkínnal telített, csordultig öntött nyögéseket, adtam minden szusszanásom. Talán többre nem is lettem volna képes. A kéj olyan fokát éltem, ahol már gondolat- és szófosztott az ember, ahol már csak állat módjára vonaglik, szűköl, ahol gyönyörében úgy véli, a dús tincsekbe kell markolnia... Durván fogtam rá arra a selyemszépre. Úgy téptem hullámzó mézébe, mint egy éhes vadállat, és fél fuvallatra rá, rádöbbenve a drasztikus rántásra, éppen olyan iramban engedtem, hogy saját combom marjam úgy, mint egy eszement. Közelebb akartam. Még közelebb.
Nagyobb terpeszt nyitottam, de nem éreztem elégnek. Vakon emeltem a lábam az asztalra, talpammal alacsony sarkára támasztva... abban a percben, mielőtt befejeztem a légből kapott moccanást, már tudtam, hogy a bögrébe lépek, de késő volt visszarántani a mozdulatot. És ahelyett, hogy a kerámia repedését igyekeztem volna gátolni, én kedvesemet fogtam meg. Lábamat betakarta a cukros lé, a fűszeres langyság végigfolyt a bőrömön, a bögre a padlón koppant. Tompa zaja zavaró reccsenés volt csodás melódiánkba.
- ...ne. - újra a hajába bújtam, annyira, amilyen közelséget engedtek csontjaim. Mellkasom úgy vibrált, mint egy tébolyult kolibri. - ...ne. - belepusztulok. - Csak rám... - pihegtem aranyába. - Csak rám, Életem... most csak rám figyelj, Daniell. Kérlek...
Saját hangom mélysége dübörgött a fülemben. Elvesztettem a szusszanásait. Már rég elvesztettem. Magamat hallottam. Kéjem tombolásától volt hangos a helyiség. Az öreg fa, a hatalmas kövek öblös bongást adtak minden hévből született sóhajomnak. A nevét mondtam. Daniell, Daniell, Daniell, ahányszor csak kívánta a nyelvem a szót. Ahányszor vágytam kiáltani, annyiszor engedtem világgá kedvesem nevét, és mikor dupla betűjére már nem találtam rá, mikor elszakadt a hangom, mikor üvöltésem csonka betűhalom maradt csupán, gyönyöröm virágot bontott, s egyetlen eleven másodpercre megsimíthattam szirmait.
Zihálásom elhalt, és maradt a csend. Lassan búcsúzva csengett le, és zavartságomnak adta át a helyét. Vegyes mixtúra. Élem az öröm végtaktusait, utolsókat lüktetem a kéjjel, és fejemben már ott bong a kérdés, ő is így akarta-e. Kész tények elé űztem, vagy önszántából szaladt a karjaikba? Nem tudom.
Lassan kiengedett ajkai közül, és azt hiszem, végtelen bátorság kellett hozzá, hogy megkeresve drága tekintetét, a szemébe nézzek.
Tűzvörös. Hamvas lágysága akárha a habzsoló napkorongnak esett volna áldozatul. Bizonytalanság és kívánalom többféle pírt is alkottak a márványos felületre. De szemei tiszták voltak. Ezüst szikráiból sütött a vágy. Duzzadt, bordóra nyúzott ajkaiba harapott, mint kínozza őket mindig, ha tétovázik. Kezem még mindig a tarkóján, csuromvíz fürtjei között...
- ... annyira, hogy el sem tudod képzelni. - rekedtkedtem a némaságba. Hüvelykem száját cirógatta, lehunyta ékeit. - El sem tudod. - hozzá hajoltam, és csókját kértem.
Volt egy szempillantás. Egy tétova rántás. Apró védekező fordulat. Egyetlen értetlenséggel és tiltakozással fűszerezett szemöldökráncolás. De engem nem érdekelt. Ha kérésre nem adja nekem, elveszem. Ellentmondást nem engedve, tarkójánál fogva húztam a számra, nyelvemmel teljesen elmerülve benne. Betegesen akartam a húsát. Saját ízem kapni tőle, újra bizonyítékot nyeri az előző percek valódiságáról, megmutatni, hogy szeretem. Villanásnyi meglepettség volt csupán, mi megrohanta kedvesem, és annak tovább robogtával úgy nyögött abba a csókba, mintha évek mérhetetlen órái óta nem kapta volna meg az érintésemet.
Szomjaztam, szomjazott. Átkortyoltuk az éjszakát.
Az első képkocka a portalan mahagóni asztalka volt. Sikamlós felszíne, amin éppen a déli napsugár korcsolyázott. Már rég tovarohanhatott a reggel, mert a fény a nappalink közepén dőzsölt. Hunyorogva igyekeztem szabadulni álomöltötte szemhéjam fogságából. Pislogtam párat, hogy tisztítsam a képet. Tán nem kellett volna. Ha nem erőlködök a rohammód ébrenléten, kimarad a sokk. Teában ázó ruhám, és ragadó parketta, amiről 'Perecicc' nyalakodik. Nem tudtam megmozdítania lábujjaimat. Rövid pánikom, amit lebénulásom okozott, rohammód szertemállott, mikor rájöttem, csak a cukor tartja gyér bilincsben a bőröm. A hirtelen jött vakaródzóideg sokkalta hatásosabb a koffeinnél, és ha repesztő koponyasajgással párosul, akkor aztán tényleg igazi kelő-kúra. Olyan éber lettem közel hatvan másodperc alatt, mintha egy vödör gyomorgörccsel öntöttek volna nyakon. Lendületet vettem, hogy rohanva megsemmisítsem a rémálmot, előre azon agyalva, a parkettát kezdjem-e ragacsmentesíteni, vagy a ruhámból igyekezzek tüntetni a foltot, esetleg elporoljam a dögöt, amiért hordja szerte tappancsán a tea maradékát, de szikszalagozott keljfeljancsi effekttel landoltam a kezdeti kiindulópontomon. Gyorsan megfejtettem, miért. Mivel kanapénk nem alvófelület, nem rendelkezik franciaágy génekkel. Kedvesem a hátamon éjszakázott. Gondolom jobb híján bőröm megfelelt lepedőnek. Szerencsésebb eme felállás, mintha én szunyókáltam volna az ő testét használva matracnak. Nem volt rajta ruha, és velem ellentétben ő teamázat sem hordozott magán. Fájó agylebenyeim emlékeztettek részeg pillanataimra, és az utána élt minden egyes másodpercre. Megborzongtam. A féktelen éjjel elmúltával csupasz bőrének melege langyított egész éjszaka, én neki adtam hőt.
- Csinász reggelit? - csapott álomharmatos hangja gondolatmonológom kellős közepébe.
- Leszállsz rólam? - nevettem a tompa kérdésre.
- Másképp nem lehetséges?
- Nem. Nem hiszem.
- Jó. Akkor még nem vagyok annyira éhes. - kuruttyoló hasa végszavazott. - Bár lehet, hogy kijön a gyomorsavam a köldökömön és megfüstöli a hátad. - kacagott és feje feltűnt a vállam oldalánál.
- Szia. - üdvözöltem szemtől majdnemszembe.
- Helló. Fejfáj?
- Az.
- Bogyó?
- Szeretnék.
- Züllős desznyó.
- Mindenképp vezekelni fogok valamiképpen. Feltakarítom itt ezt a... nem is nézek rá borzalmat, aztán valami gyógyszernek minősülő készítménnyel gátat vetek a fejfúrásnak, ami odabent folyik, majd emberi alakba kényszerítem magam, reggelit teszek életem szerelme elé, és mindennek végfolyamataként beállok a sarokba és fél óráig nem fogok mást tenni, csak szégyellni magam. Nevetgélve a vállamba harapott.
- Hüüüülye.
- De még mekkora. - Igyekeztem külső masszással tompítani koponyám nyilallását. Pislogó szürkéi megmelengettek.
- Jó reggelt, Ryury. - orrával az enyémet cirókázta, még mindig saját hátamról lógva.
- Szép jó reggelt, Életem. - simogattam vissza pusztán tekintettel. Ajkait nyújtotta, s pajkos csókot váltottunk. Sóhajérintést.
Azt hiszem, örökre borzongat majd a szája. Akárhogy is érintsen, mindörökké.
Bearaszoltam, szinte tyúklépésben tipegve az előszobába, majd cipőmet is levettem, akár egy lepauzált lajhár, és nekiestem, hogy megküzdjek nappalinkba vezető, elhanyagolható számú lépcsőfokkal, mikor felpillantva, már szoba közepén álló kedvesem kaján vigyorával kellett szembesülnöm.
- Részeg vagy.
Kikacagott. Inkább olyan... "jaj, te aranyos marha" féle kacajka volt. Viszonoztam, bár sajátomat inkább bárgyú vigyornak mondanám.
- Picikét...
- Picikét?
- Miért van az az érzésem, hogy kételkedsz a szavamban, Egyetlen Szerelmetes Édes Aranyos Daniell Csücsököm? - vigyorkáztam rá, míg nem landoltam a kanapén. Szilárd, stabil... ez kell most nekem. A padló úgy szambázik...
- Mert... egyetlen szerelmetes édes aranyos daniell csücsöködnek hívsz?
- Szóval már kedves sem lehet az ember? Mindig mindenki hátsószándékot keres két aranyos szó mögött. Ez legalább annyira fura emberi szokás, mint az ellentétes szóértelmezés.
- Hogy érted ezt, kanapén ferdülő spicces fickó?
- Sokszor hallom, hogy ha egy nő igent mond, az nemet jelent ...vagy ha nemet, akkor az igen? Mindegy. Valami mást jelent, mint amit mondanak... Hát ma én is így jártam. "Köszönöm, nem kérek..." = "tölts!tölts!tölts!!!" Lehet, hogy külföldiekkel találkoztam, a nyelvünket nem rendesen beszélők egyesületével vacsorázhattam... Nem tudom. Sok teli pohár volt. Sok. És ha rajtakaptak, hogy letetted az üreset... jöttek és még a kezedbe adtak. Daniell, hallanod kellett volna az olajbogyók sikolyait. Ekkora fogpiszkás mészárlást régen követtek el.
- Oh, szegény Ryury, egész este minőségi alkoholok kóstolgatására kényszerítették. Hány ember kell hozzá, hogy erőszakkal itasson egy ekkora plasztikai sebészt?
- Pitypangbogárkám, ha őszinte akarok lenni, voltaképpen egy. Egyetlen egy darab ember, aki két órán keresztül meséli neked a legújabb technikával elkövetett szeméremszőrzet beültetést... és csak úgy szaladnak hozzád a poharak...
- Te jó isten, milyen egy pitypangbogár?
- Pici, gömbölyű, napsárga, és a hátán szárnyak helyet kicsi ernyőcskék vannak.
- Ugye ez reggelre el fog múlni neked?
- El. Biztos el fog. Ha majd a madárcsicsergésre felpattan a szemhéjam holnap reggel, talán agyam másik fele is már itt fogja lógatni a lábát az asztalon, hogy hadd jöjjön vissza hozzám... apropó, ha már itt tartunk. Szállj le az asztalról, Tündérvirágom, mert nem szeretem, ha rajta ülsz. Nézd, Kincsecském, imádom én a popsidat, szó se róla, de ne az asztalon tartsd. Van kanapé, meg föld, meg párna és fotel...
- Ha iszol Ryu, olyan, mintha benned felejtették volna az elemet.
- Ezúton szeretném visszautasítani az ilyesfajta feltételezést, én soha, még hűdekemény fiatalságom alatt sem tettem sehova semmi nem odavalót... még ha ezt egyesek szerették is volna, de nem! Ilyen módon az elemet is kikérem... - de aztán megleltem az ezüstjeit. - Nem úgy értetted, igaz?
- Nem.
- Oh. Mindegy. De legalább tudod, hogy én nagyonnagyon normális pasi vagyok, olyan minimális perverzitásokkal, ami megengedhetőek minden kapcsolatban, kiváltképpen egy annyira jól működő szerelemcsavarta párságban, mint a miénk, Csigabigám.
- Pontosan erről beszéltem. Ilyenkor kiakad az állkapcsod. - nevet... nevet... de hogy min?
- Az egy fájdalmas dolog. Ha kiugrik az ember állkapcsa, akkor az az... - Daniellem olyan butakutyának járó pillantásokkal bombázott, hogy tán érzelem-túltengésemnek köszönhetően kis híján rám jött a sírás... - Prücsicsücsi, részeg vagyok. Ne haragudj rám, jó? Többet ittam egy kicsit... nem szoktam! Tudod, hogy nem szoktam, ugye tudod?
- Persze, hogy tudom.
- Kinevetsz? - hullajtottam kezeimet ölembe, mint akinek búpalástot terítettek a vállára.
- Dehogy. - de mégis mosolyogni éreztem... - kérsz valamit? Teát? Főzzek neked teát, Ryury?
- Igen. - azt hiszem... nyafogok. - Csinálj nekem teát, Gyöngyömvirágom, és tegyél bele citromokat is. - kikaszáltam a kezeimmel és megpróbáltam belapátolni kedvesem. Sikerült. Derekát elkapva hasára simítottam az arcom.
- Citromokat? - kérdezte, s hajamban kezdett kószálódni.
- Igen. - szuszogtam a pólójába. - Citromokat.
- Mézeket is kérsz?
- Nem. Barna cukrot kérek. És kistányért is... csészealjat...
- És alátétet, mi? Kész orgia egy rendmániákusnak. Hozok neked. - simogatta meg a hajamat... aztán itt hagyott.
Magamra maradtam. Egyedül. Még azt az aljas, szőrrel futtatott lényt sem láttam. Szerintem az agyam imbolyog. Hullámzik, mint a falevél az úti pocsolyában, ettől érzem ezt a kellemes ritmust odabent. Azt hiszem, messze van az ágyam, és ahogy a lépcsőfokokat nézem... még annál is messzebb. Sok az az emelkedő. Nem igazán tudnám most megszámolni, de nyakamat, azt a fejemet tartani nem képes csövet tenném rá. Hogy fogom én magamat felmászatni azon a végtelen hosszú-hosszú...
Csökkenteni kell a túlsúlyt. Emlékszem, ezzel a gondolattal vergődtem ki magam a zakómból és az ingemből. Aztán... már ahogy rémlik, mi volt egy perccel ezelőtt... azt hiszem, a nadrágom levételének az oka már az volt, hogy vajon ha jó szögben csusszantom, képes-e eléri a másik falig. A zoknim lebűvészkedése galacsingyúrogatási okok miatt történt, az alsóm meg... szerintem az alsómat azért vettem le, mert láttam, hogy vetkőzök... azt hiszem, túl sokat ittam. Kicsit nehéz a fejem, de talán így, hogy megszabadultam az engem akadályozó anyagoktól, majd könnyebben kacskaringózom fel a...
- Micsinász?
Végtelen lassan fókuszáltam a hang irányába, s áldozatos munkám eredményeként megláttam a csészével ajtóban döbbenkedő Daniellt.
- Hát Csücsi... nem igazán tudnám megmondani...
- Tudod... - lépdelt beljebb, kezében füstöt eregető kerámiát tartva - ha én ezt a ruhahalmot így hagynám, akkor reggel arra ébrednék, hogy egy marok bőrszalaggal saját kezűleg ütlegeled azt a domboros hátad. - kezembe adta a bögrét.
- Aranyos vagy - mosolyogtam fel az én drágaságomra, aki válaszként mindkét tenyerem a kerámiára simogatta. Vajon nem biztos benne, hogy tartani tudom?
- Vigyázz, meleg. - aztán otthagyott, hogy ide-oda vetett ruháimat hajtogatott kupacba halmozza. - Ryury, megkérdezném, hogy miért nincs rajtad ruha. Bár biztis egyértelmű, de én mégsem igazán tudom most beolvasni.
- Tudod - pislogtam rá a teagőz mögül - kevesebb ruha, kevesebb teher. Egyszerűen csak feláldoztam az öltözetem azért, hogy ne kelljen a kanapén éjszakáznom. Bár azt hiszem, kényelmes lenne itt. Jót választottam...
- Én.
- Igen. Ezt akartam mondani. Jót választottál. Szóval azért én mégis ágyban aludtam volna, és szerintem könnyebben megmászok egy emeletet, ha nem cipelek pluszokat.
- Aha. - nevetett és hajtogatott, nevetett és hajtogatott, én meg... azt hiszem, leégettem az ízlelőbimbóimat.
- Forró. - csöppet tán vontatott lehet a mondandóm. Érzem, hogy szavaim is zsibbadva buggyannak elő belőlem. - Megégettem magam. - kedvesem úgy reptette el a nadrágomat, mint ahogy én szálltattam meg pár perccel ezelőtt.
- De hát mondtam, hogy meleg! - és már velem szemben is termett. Megjelent a bögre másik oldalán.
- Szia - de ő megmorcolta a szemöldökét. - Ha mosolyogok neked, visszamosolyogsz?
- Buta vagy.
- Nevetés! Ez több, mint vártam.
- Mondtam, hogy forró. Miért nem fújtad?
- Elfelejtettem.
- Így érthető.
Közel hajolt. Közelközel...
- Napos szürkeszemű vagy te, Daniell.
- Köszönöm. És most meghűtöm a teádat, utána megiszod, és felmegyünk aludni, hogy reggel boldog fejfájással ébredhess. Jó?
- Jó.
Kedvesem még közelebb dőlt. Nem vette el előlem a poharam, inkább ő jött oda hozzá. Idedugta a fejét s mielőtt ivott volna a körülöttünk lebegő oxigénből, hogy hűsítse ezt a forró levet, nyelve megjelent ajkai között és puhán... vajpuhán végigsimogatott alsó, majd felső húsán. Rózsaszín... vagy saját cirógatása után inkább bohó narancs és gyönge piros keveréke... élénk felszínén nedves fény csúszkál. Gömbös o betűcskét alkotott, kerekre formált alakot, és talán ha nem táncolna, kavarogna körbe-körbe-körbe velem a szoba, ha nem lenne a fejemen köd, és gondolataimat nem fogná furabuborékos fólia... akkor talán hallgattam volna. - Gyönyörű szád van, Életem. Annyira szép és olyan kívánatos, hogy azt te el sem tudod képzelni... el sem tudod... - bögrét tartó jobbom szabad hüvelykjével nyúltam oda. Ajkához akartam érni. Érezni az ujjbegyemen a finom lüktetését hajszálnyi erecskéinek. Megcirógattam, körbesimítottam őket és Daniell... ravaszul fogai közé kapta szegény ujjamat. - Ezt... ezt... ezt nem így szokták. - vontam fel a szemöldököm, és az én egyetlenem azon minutumban megmutatta a másik oldalát. Fogaival elengedte az ujjamat, puha húsát zárta köré. Bent rekedt hüvelykemet nyelve kezdte lágyan masszírozgatni, csiklandozni, és lehet, hogy ő játéknak élte meg azt az apró ingert, ahogy a bőrömre szippantott... de én egész testemben megremegtem abba az apróka szívó érzésbe. Megharaptam a számat. Saját fülemmel is hangosan hallott nyögésemet durván kettészelte, hogy úgy ráharaptam saját ajkaimra, hogy meghallottam sercegni szám belsejét. Szabad kezem annyira ösztönösen mozdult. Annyira öntudatlanul szaladt az ölemre, mintha oda akarná kívánni az érintést, amit adott... annyira akaratlanul, hogy én magam észre sem vettem... Daniell. Ő igen.
Furcsa pillanat volt. Nem értettem, mit mond nekem a szeme, pedig mindig tisztán beszél. Talán most sem az ő szavai voltak tompák... talán én vagyok túlságosan homályos ahhoz, hogy felfogjam.
Elvette a bögrémet. Fátyolos pillantásokkal követtem a szememnek cakkos mozdulatokat. Dany hamar visszajött. Térdeimre tenyerelve végigmatatott a tekintetével.
- Hm? - azt hiszem, ha kétszer ennyire bódult lennék, akkor is tudnám, mire indexel a szemével.
- Gyöngyöm. - jelentettem ki viszonylag komolyan - Hidd el, én sem gondoltam, hogy ez ilyen állapotban lehetséges. Ha fogadni kellett volna, biztosra veheted, hogy magam ellen voksolok. - tekintettem le pár másodperc alatt rögtönzött, bár igazán látványos erekciómra. - Nem tudom, hogy jött ez össze Kincsem, mikor a lábam biztos nem bírna két méternél tovább vinni, és a szavaimat is meglehetősen nehezen válogatom, szóval... - a köldökömbe adott csókot. Nyelvével körbejátszotta, majd belenyalt. Csiklandós érzés volt. - Mit csinálsz? - nevettem, de ő rácuppantott a csípőcsontomra. - Mit bóklászol te arra, ahol még a madár se... ... ... Istenem...
A levegő... kivágtatott a tüdőmből. Repedve hagyta el a torkom. Szemem felpattant, félárbocsága hirtelen foszlott semmivé... az ajkai közé vett. Olyan döbbenet uralkodott el rajtam, hogy talán stabilnak hitt részegségem is felszívódni látszott. Húsa... mint forró bilincs zárt rám, nedves börtönébe fogott, süppedős bársonya rám simult... most... most először. Éreztem ölemen a levegőt, elhasznált langy párát mi testéből tört elő. Szaporán lélegzett. Mint mikor kilométerek suhannak a hátad mögött, rohanva próbálod túlszaladni az időt, s fékevesztett száguldásodban hirtelen megfog egy kéz. Vágyamnak éppen hogy teteje volt, mit az ismeretlen gyönyör cirógatott. Nyakam... nyakamnak szokta adni ezt az érintést. Alig puszi, majd egyre nagyobb felület, mit kóstol, s végül egész nyelvének adja azt a parány foltot... száraznak éreztem a száját. Száraznak és cserepesnek, mint a lázas betegé, pedig láttam, hogy csillogott talán csak pár másodperccel előtte, és... akkor megérintett a nyelve. Visszafojtott lélegzettel vártam. Hogy mit? Nem tudnám pontosan megmondani. Arra várakoztam, hogy a halvány ingert váltsa az intenzívebb érzés, vagy arra, mikor táncol vissza?
Soha nem követeltem tőle ezt. Soha még csak fel sem merült bennem annak gondolata, hogy előhozakodjam a témával, hogy... arra kérjem, elégítsen ki a szájával. Egyszerűen... tisztában voltam azzal, hogy amit valójában kértem volna, az sokkal komolyabb dolog. Merészebb vizekre sodort volna minket, s tán ladikocskánk és feszülő vitorlaponyvánk számára még nem épp a viharos tenger a legjobb terep.
Megkönnyezte a pillanatát minden egyes mérföldkőnek, minden megtett lépcsőfoknak. Ha engedte, hogy lássam, ha csak titokban, odabent... de tudom, könnyeket adott a fontos perceknek. Sírt, mikor először szeretkeztünk, s bár mondhatom, hogy a gyönyörített fájdalom fakasztotta szemében a tiszta kis gyöngyöket... ostoba lennék, ha nem érteném, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. Nevel minket az élet. Nem csak a szülők, a család, a tanítók, professzorok és erre hivatott személyek. Alakít minket a társadalom, saját normáihoz igyekszik csiszolni minden éretlen gondolatot, értékrendjének megfelelővé gyúrni a személyt, és még ha egyénként is marad, akarva-akaratlan, nyíltan vagy észrevétlen... de követője lesz az útnak. Férfi és nő. Nő és férfi. Szabad, helyes, kell. Nem mondhatom "csak" egy felállított tézisnek, melynek helytállósága megkérdőjelezhető, hiszen valóban, így a "normális", így a helyén való, s hogy így gondolom, talán azt bizonyítja, én magam, bár nem járom az utat, de ismerem, sőt tudom, hogy jó irányba visz. Én sem vagyok más, csak egy jól alakított gondolat. Csakhogy én bármenyire tisztában voltam az előttem elegyengetett ösvény jó mivoltával, bármennyire is tudtam helyességéről, átláttam, hogy saját érdekemben nem járhatok rajta... de Daniell... Daniell nem érzi, hogy nem elégítheti ki az íratlan kelleket, s az, hogy mégis felrúgta élete szabályait, megviselte drága lelkét. Ezért hullatta a könnyeit, mikor karjaim közé vágyott, ezért siratta meg az első érintésem, ezért úsztatta homályba drága ezüst ékeit az első együtt töltött éjjelen. Férfi. És sokak szemében az ő választása megkérdőjelezhetővé teszi férfiúi mivoltát. Világának szabályai méltóságát s büszkeségét kötik férfiasságának tényéhez, s ha ezt elveszíti, elveszít mindent. Ostobaság. Persze, hogy az, hiszen a gerincességnek s belső tartásnak vajmi kevés köze van a vágyhoz, értékéből nem halász el egyetlen grammot se a tény, hogy mást akar, mint amit bolygója helyesnek vél. Tudom, hogy férfi, férfibb bárkinél, de... mások vagyunk. Amivel én hosszú évek óta élek, azzal neki tán csak hetei voltak ismerkedni, és ha elvettem volna téves eszmék szerint felállított férfiasságának utolsó tartópillérét... azt a mi kapcsolatunk nem élte volna túl. Te jó ég... ha listába veszem, hány dolog sorakozik, ami okozhatta volna végünket... akkora papírost kapnék, amivel kitapétázhatnám az egyik közepes szobát. Patkókezű lény kezében egy hímes tojással? Ez lennék én, s a sors kegyelme, hogy nem zúztam ripityommá a színezni vágyott életet? Kételyek milliói, rizikós lépések százezrei, halmai lehetnek és nem lehetnek... Egek, most vajon torpedót játszom? Kockázom, melyik mezőre szabad és melyikre nem lépnem? Nehogy süllyedjen, léket kapjon, gerendája törjön, mert minden találattal veszít stabilságából, vagy ami még rosszabb, végleg a sötét mélybe zuhan? Vagy... vagy nem tudom. Nem tudom... nem csak az én fejemben létezik-e törékenysége, nem csak bennem él-e tévesen a kép. Puha és forró... te jó ég... milyen forró... Az utolsó mocskos hazug disznónak járó érdemérem (ha van ilyen) csillogna fel mellkasomon abban a másodpercben, ahogy azt merném mondani, hogy bár kérni soha nem kértem, nem is játszottam le a fejemben millió és egyszer az érzést. Hogy nem fordul vissza a csípőmnél, hogy szája tovább kényeztetett, hogy ledönti azt az utolsó gátat is, és ott érint az ajkaival... ahol én érintem őt őszinte vágyból. Azon szimpla okból, hogy akarom. Akarom az ízét, akarom az érzést... akarom őt. Pőre szenvedélyből és mégsem csupán egyszerű hévvel... és most ő is meglépte.
Száraz volt a szája, bántott papíros felszíne. A fogai... volt hogy redőit képes lettem volna számolni magamon. Nem találta meg a ritmusom, nem vitte magával lüktetésem üteme. Lassú-gyors, gyors-lassú tempótlan váltása ellehetetlenítette, hogy lépéseiben követni tudjam. Kezeit nem feledte el. Úgy igyekezett tenni, mint mikor fordított helyzetben én nyújtok gyönyört neki, de... hibás volt a mozdulat. Nem ösztönből felkapaszkodó, ingerelni hivatott érintéssorozat... Simított, ujjaival cirógatta az oldalam, éppen olyanformán, ahogy Perece bundáját szokta cirókázni. Görcsösen ügyelve, túlkoncentrálva, összpontosítva, ne vétsen semmit, s közben robotként igyekezett, kezei ne formázzanak élettelen fadarabot.
És mégis, abban a pillanatban bármit megadtam volna érte, hogy ne hagyja abba.
Zsigerből jött a mozdulat. Egy öntudatlan érintés. Megfogtam a kezét. Ujjaimat fontam most deréktájamat simogató jobbjára. Izzadt a tenyere. Sosem szokott. Soha nem éreztem még, hogy kedvesemnek ennyire gyöngyözött volna a bőre. Ideges, és a tény megállapítása valahogy arra sarkalt, hogy tegyek ellene. Gyorsan mozgott. Túl gyorsan nekem. Túlzó hevességgel próbált ingerelni, rohanni, pedig még meg sem kóstolhattam az érzést, és bár lelkem táplálta a vágyam, tisztában voltam vele, hogy fizikai valóm másféle gyönyörre is szomjazik. A tudat, hogy mit kíván nekem nyújtani, elég, hogy ébren tartsa a lángom, de ha tűzvihart akarok lobogni látni...
Félig dőlve a rugalmas kanapén, fejem picit oldalra biccentettem, hogy láthassam őt. Első, tüdőből elővágtató sóhajom pusztán látványa hozta felszínre. Annyira szép volt, annyira sírni valóan szép. És nem az adta varázsát, amit elvárt volna az ember. Nem a jó öreg klisé szerint lehunyt szem, szenvedéllyel átitatott vonások, nem, hogy gyönyört adva gyönyört él meg... Daniellem mágiája most más forrásból fakadt. Minden porcikájából sütött a vágyódás, hogy adjon. Adjon nekem. Szürkeségei bőrömbe bámultak, halántékán verejtékcseppek tucatjai szaladtak végig. Borostyánja arcába tapadt, légvételei egyenetlenül ismétlődtek... és én felnyögtem. Pusztán látványától és a ténytől, hogy az én örömömet vágyja érezni. És hirtelen úgy véltem, segítenem kell neki, hogy megadhassa nekem.
Megfogtam a kezét s finoman feljebb vezettem. Hasfalamon simítottunk végig együtt, ujjai enyéimbe kócolva szaladtak át mellkasomon, apró hegyeslő ponttá varázsolva mellbimbómat, libabőrössé pikkelyezték testem felszínét. Elkormányoztam a számig. Hüvelykjét szeretgettem, majd mutatóujját vettem sorra, középső és gyűrűs ujja is csókot kapott, csücskére és oldalára, körmére és visszájára, s a legapróbbat sem hagytam ki, majd forrópárás tenyerére hajoltam és mikor húsába küldtem azt a csókot, végre megkaptam a pillantását. Végigkövette drága szemeivel, ahogy újra végigjárom az utat, melynek vége ismét tenyere érzékeny bőrébe fut. Úgy búcsúztam, mint ajkaitól szoktam, s egyetlen mozdulattal, ujjaim az övéibe fonva, magam mellé ejtettem kezünket.
Éreztem magamon a zavarát, mintha az éltető oxigénnel szippantottam volna tüdőmbe idegességét és bizonytalanságát. Nem akartam így. Sem, hogy azt higgye, teljesítenie KELL, sem azt, hogy görcsös mozzanat maradjak neki. Egy olyan... kötelező lépés. Nem. Azt nem. Arra vágytam, hogy... talán arra, hogy úgy raktározza emlékként a pillanatot, mint én tettem. Soha nem felejtem majd el, mikor először vettem az ajkaim közé. Soha, amíg élek.
Előrehajoltam. Szürkeségei felpillantottak, nem megállva vad tamtamjukban, fényüket éppen csak hirtelen zavarta meg egy értetlenségből fakadt homálykás árnyék. Dőltem. Csak annyira, hogy elérjem a hátát. Jobb kezem az ő ujjait simogatta, a kanapé langyos textiljét használva piheágynak, s balommal hátára simultam, és teljes tenyerem biztonságával végigsimítottam, amíg tudtam, ameddig csak a mozdulat még kényelemmel elvégezhető volt. Lassan. Finom mozgással és csak remélni tudtam, hogy megérti, mit szeretnék. Pólója anyagán utat nyertek bőrömhöz a nyirkos cseppek. Ömlött a hátáról a víz, eláztatta ruháját, ahogy kezemmel testéhez préseltem a világos pamutot. Mint egy lágy hullám, mi végtelen békével nyaldossa a part puha homokját. Úgy igyekeztem cirógatni kedvesem, de vagy a drukk, ami fejében foroghat, vagy az idegesség, mi szintén arra kóválygott... a kettő közül az egyik gaz elvonta a figyelmét óvatos jelzéseimről. Nem látta, mit szeretnék.
Beszélhettem volna. Odasúghattam volna neki, szeretetpapírba csomagolva egy alig sustorgást, hogy lassítson, hogy egy csöppet, egy halovány árnyalatnyit... lassabban szeressen. És mégsem mertem megtenni. Féltem, hogy szétzúzom a pillanatot, hogy fokozom a zavarát, hogy idegesebbé teszi majd minden jóindulatú szavam... és tudom, hogy szétverném a saját fejem az ajtófélfában, ha én lennék, aki ripityomra tördeli ezt a várt percet, de hazudni nem akartam neki. Nem éreztem volna fairnek, ha eladom neki a színlelt gyönyört, és csúszómászó létem is kezdetét vette volna abban a percben, ahogy ő elhiszi jóindulatúnak szánt kígyóságom. Nem. Én nem akartam megtéveszteni.
Kezem utószor fordult meg lapockájánál, majd határozott csusszanással a hajába merült. Fejbőrét zsongattam, selyempókfonalak százait kényeztettem, mézszínű rengetegében fürödtem, majd egyetlen túlfinomított, mégis tudatos mozdulattal visszafogtam a vágtáját. Hiszen erről szól, nem? Ha adunk, akkor azért tesszük, mert örömöt akarunk látni. A másik élvezetéből kapni, azért igyekszünk, hogy szerelmünk tárgyának a legtöbb jót bűvöljük... céljának vajmi kevés ember tűzi ki, hogy áltassák. Hogy mézédes hazugságokkal jutalmazzák... azt senki nem vágyja. Most testem kérte, hogy álljon meg, és végre eljutott hozzá az óhaja. Daniell lefékezett. Mintha egy mozdulattal kapcsolót kattintottak volna kecses hátán, még kettőt rezzen és utána, akárha áram alól vonják a túlszín vidámparki játékot. Kedvesem nem mozdult, de ajkai közül nem engedett ki. Nyelve végigsimított rajtam, meglelve vágyam tetején az apró vágatot, a körömnyi nyílást és miközben sóhajokkal jutalmaztam a pikáns ingert, mit puha nyelve adott, szelíden megmozdítottam a kezem. Új ütemet kínálva neki. És Daniell elfogadta.
Friss ritmusban hullámzott tovább. Ráérős le, és kényelmes fel. Komótos, szinte már lomha inger. Azt vágytam, hogy lustán kóstoljon, hogy úgy babusgassanak ajkai, mintha tenger időnk lenne, mintha a percek nem léteznének. Elpattant a világ homokórája, s szemei a semmiben peregnek tovább. Akárha egy varázskar kiragadott volna minket térből és időből, és a határtalan űr közepén lebegnénk, úsznánk a végtelenben azzal a pilledt gondolattal, hogy miénk az örökké. Érj rám, Daniell. Adj nekem hosszú perceket veled. Add a kezembe pillanatok lassított mását. Mutass tükröt, miben visszafelé ömlik a tiszta vizű zuhatag. Érints úgy, mintha békét akarnál a testembe lopni. Hiszen azt teszed, Kincsem. Békét és nyugalmat kínálsz és mindezt forgószél kavargó belsejébe csempészed. S tán fogalmad sincs róla, hogy tenyered közepébe kérve a vad morajlást, átnyújtod azt az egyetlen igazi érzést, ami felemel, ami mélybe taszít, ami ha kell, borzongat, ha szükség van rá, melegít, ha érintést hívsz, megadja, ha magányod vágyod, megélheted és mégsem egyedül... Daniell, adj nekem még.
Forróságban izzott a bőröm, verejtékcseppek százait érzetem előkúszni pórusaimon. Egészem remegett. Nem tudom, mikor hajoltam rá, de borostyán aranyának imádott illata csiklandozta az érzékeimet. Irreális szögben ívelt a gerincem. Testemmel borultam rá, annyira, hogy halljam a szuszogást, hogy fülemet balzsamként dédelgesse a hang. Az a nedves, sikamlós hang, ahogy ajkai végigsimítanak rajtam újra és újra és újra. Érdes, értelme nincs sóhajok, és úgy ingerelt minden szusszanása, ahogy talán egy tényleges érintés nem lenne képes. Gyönyört véltem hallani a rekedt hangocskák mögött. Kéj bujkált szólamai csonka hangjegyeiben. Saját torkomba nyögtem. Odabenn fogva egyre hevesebb izzásom, csak hogy hallhassam, ahogy szép lassan ő is kezdi eszét veszteni, mert én... én már percekkel ezelőtt félredobtam elmém gondolkodni képes hányadát.
Már érzi. Érzi a rebbenéseim, érzi a kívánalmam. Pár óvatos inger és meglelte ritmusomat. Csak a kezdő mozdulat kellett... és Daniell rám talált. Már nem kellett neki az ujjaim biztonsága. Kezével újra visszamart derekam vonalára, de most... most nem darabos simogatásokkal igyekezett vágyam fokozni. Bőrömre tapadt. Mind az öt, rugalmas ujjbegyét oldalamba mélyesztette, és úgy markolt a testemre, mintha el akarna venni. Ezen a ponton már képtelen voltam hallgatni. Tincsei közé engedtem az első igazi, szűkölő nyögést... és a másodikat... és a harmadikat s ahányszor kiengedtem a hangom, úgy lett a combjaim között térdelő kedvesem egyre bátrabb és bátrabb. Másik keze is megindult. Először bokám volt, amit cirógatni kezdett, majd hirtelen szaladt egyre feljebb, szájának adott segítséget... én meg csak... vonyítottam.
Szerettem volna elmondani, hogy leírhatatlan, amit csinál. Hogy minden sejtem lobog, hogy testemnek nincsen egyetlen parányi pontja sem, ami ne kívánná őt. De hallgattam. Nem akartam unalmas frázisokat rászórni. Féltem pillanatgyilkos mivoltuktól, vagy hogy ha nem ölik le a csodát, akkor majd megteszem én, és összegubancolódott nyelvem. Adtam szavak helyett sóhajokat, gyönyörkínnal telített, csordultig öntött nyögéseket, adtam minden szusszanásom. Talán többre nem is lettem volna képes. A kéj olyan fokát éltem, ahol már gondolat- és szófosztott az ember, ahol már csak állat módjára vonaglik, szűköl, ahol gyönyörében úgy véli, a dús tincsekbe kell markolnia... Durván fogtam rá arra a selyemszépre. Úgy téptem hullámzó mézébe, mint egy éhes vadállat, és fél fuvallatra rá, rádöbbenve a drasztikus rántásra, éppen olyan iramban engedtem, hogy saját combom marjam úgy, mint egy eszement. Közelebb akartam. Még közelebb.
Nagyobb terpeszt nyitottam, de nem éreztem elégnek. Vakon emeltem a lábam az asztalra, talpammal alacsony sarkára támasztva... abban a percben, mielőtt befejeztem a légből kapott moccanást, már tudtam, hogy a bögrébe lépek, de késő volt visszarántani a mozdulatot. És ahelyett, hogy a kerámia repedését igyekeztem volna gátolni, én kedvesemet fogtam meg. Lábamat betakarta a cukros lé, a fűszeres langyság végigfolyt a bőrömön, a bögre a padlón koppant. Tompa zaja zavaró reccsenés volt csodás melódiánkba.
- ...ne. - újra a hajába bújtam, annyira, amilyen közelséget engedtek csontjaim. Mellkasom úgy vibrált, mint egy tébolyult kolibri. - ...ne. - belepusztulok. - Csak rám... - pihegtem aranyába. - Csak rám, Életem... most csak rám figyelj, Daniell. Kérlek...
Saját hangom mélysége dübörgött a fülemben. Elvesztettem a szusszanásait. Már rég elvesztettem. Magamat hallottam. Kéjem tombolásától volt hangos a helyiség. Az öreg fa, a hatalmas kövek öblös bongást adtak minden hévből született sóhajomnak. A nevét mondtam. Daniell, Daniell, Daniell, ahányszor csak kívánta a nyelvem a szót. Ahányszor vágytam kiáltani, annyiszor engedtem világgá kedvesem nevét, és mikor dupla betűjére már nem találtam rá, mikor elszakadt a hangom, mikor üvöltésem csonka betűhalom maradt csupán, gyönyöröm virágot bontott, s egyetlen eleven másodpercre megsimíthattam szirmait.
Zihálásom elhalt, és maradt a csend. Lassan búcsúzva csengett le, és zavartságomnak adta át a helyét. Vegyes mixtúra. Élem az öröm végtaktusait, utolsókat lüktetem a kéjjel, és fejemben már ott bong a kérdés, ő is így akarta-e. Kész tények elé űztem, vagy önszántából szaladt a karjaikba? Nem tudom.
Lassan kiengedett ajkai közül, és azt hiszem, végtelen bátorság kellett hozzá, hogy megkeresve drága tekintetét, a szemébe nézzek.
Tűzvörös. Hamvas lágysága akárha a habzsoló napkorongnak esett volna áldozatul. Bizonytalanság és kívánalom többféle pírt is alkottak a márványos felületre. De szemei tiszták voltak. Ezüst szikráiból sütött a vágy. Duzzadt, bordóra nyúzott ajkaiba harapott, mint kínozza őket mindig, ha tétovázik. Kezem még mindig a tarkóján, csuromvíz fürtjei között...
- ... annyira, hogy el sem tudod képzelni. - rekedtkedtem a némaságba. Hüvelykem száját cirógatta, lehunyta ékeit. - El sem tudod. - hozzá hajoltam, és csókját kértem.
Volt egy szempillantás. Egy tétova rántás. Apró védekező fordulat. Egyetlen értetlenséggel és tiltakozással fűszerezett szemöldökráncolás. De engem nem érdekelt. Ha kérésre nem adja nekem, elveszem. Ellentmondást nem engedve, tarkójánál fogva húztam a számra, nyelvemmel teljesen elmerülve benne. Betegesen akartam a húsát. Saját ízem kapni tőle, újra bizonyítékot nyeri az előző percek valódiságáról, megmutatni, hogy szeretem. Villanásnyi meglepettség volt csupán, mi megrohanta kedvesem, és annak tovább robogtával úgy nyögött abba a csókba, mintha évek mérhetetlen órái óta nem kapta volna meg az érintésemet.
Szomjaztam, szomjazott. Átkortyoltuk az éjszakát.
Az első képkocka a portalan mahagóni asztalka volt. Sikamlós felszíne, amin éppen a déli napsugár korcsolyázott. Már rég tovarohanhatott a reggel, mert a fény a nappalink közepén dőzsölt. Hunyorogva igyekeztem szabadulni álomöltötte szemhéjam fogságából. Pislogtam párat, hogy tisztítsam a képet. Tán nem kellett volna. Ha nem erőlködök a rohammód ébrenléten, kimarad a sokk. Teában ázó ruhám, és ragadó parketta, amiről 'Perecicc' nyalakodik. Nem tudtam megmozdítania lábujjaimat. Rövid pánikom, amit lebénulásom okozott, rohammód szertemállott, mikor rájöttem, csak a cukor tartja gyér bilincsben a bőröm. A hirtelen jött vakaródzóideg sokkalta hatásosabb a koffeinnél, és ha repesztő koponyasajgással párosul, akkor aztán tényleg igazi kelő-kúra. Olyan éber lettem közel hatvan másodperc alatt, mintha egy vödör gyomorgörccsel öntöttek volna nyakon. Lendületet vettem, hogy rohanva megsemmisítsem a rémálmot, előre azon agyalva, a parkettát kezdjem-e ragacsmentesíteni, vagy a ruhámból igyekezzek tüntetni a foltot, esetleg elporoljam a dögöt, amiért hordja szerte tappancsán a tea maradékát, de szikszalagozott keljfeljancsi effekttel landoltam a kezdeti kiindulópontomon. Gyorsan megfejtettem, miért. Mivel kanapénk nem alvófelület, nem rendelkezik franciaágy génekkel. Kedvesem a hátamon éjszakázott. Gondolom jobb híján bőröm megfelelt lepedőnek. Szerencsésebb eme felállás, mintha én szunyókáltam volna az ő testét használva matracnak. Nem volt rajta ruha, és velem ellentétben ő teamázat sem hordozott magán. Fájó agylebenyeim emlékeztettek részeg pillanataimra, és az utána élt minden egyes másodpercre. Megborzongtam. A féktelen éjjel elmúltával csupasz bőrének melege langyított egész éjszaka, én neki adtam hőt.
- Csinász reggelit? - csapott álomharmatos hangja gondolatmonológom kellős közepébe.
- Leszállsz rólam? - nevettem a tompa kérdésre.
- Másképp nem lehetséges?
- Nem. Nem hiszem.
- Jó. Akkor még nem vagyok annyira éhes. - kuruttyoló hasa végszavazott. - Bár lehet, hogy kijön a gyomorsavam a köldökömön és megfüstöli a hátad. - kacagott és feje feltűnt a vállam oldalánál.
- Szia. - üdvözöltem szemtől majdnemszembe.
- Helló. Fejfáj?
- Az.
- Bogyó?
- Szeretnék.
- Züllős desznyó.
- Mindenképp vezekelni fogok valamiképpen. Feltakarítom itt ezt a... nem is nézek rá borzalmat, aztán valami gyógyszernek minősülő készítménnyel gátat vetek a fejfúrásnak, ami odabent folyik, majd emberi alakba kényszerítem magam, reggelit teszek életem szerelme elé, és mindennek végfolyamataként beállok a sarokba és fél óráig nem fogok mást tenni, csak szégyellni magam. Nevetgélve a vállamba harapott.
- Hüüüülye.
- De még mekkora. - Igyekeztem külső masszással tompítani koponyám nyilallását. Pislogó szürkéi megmelengettek.
- Jó reggelt, Ryury. - orrával az enyémet cirókázta, még mindig saját hátamról lógva.
- Szép jó reggelt, Életem. - simogattam vissza pusztán tekintettel. Ajkait nyújtotta, s pajkos csókot váltottunk. Sóhajérintést.
Azt hiszem, örökre borzongat majd a szája. Akárhogy is érintsen, mindörökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése