- Rosszkor jöttem? – néztem az ajtófélfának támaszkodó exemet. Lehet, hogy két
formás lábán álldogál, de hogy alszik, az is hétszentség.
- Éjjeles voltam – szortyantotta, majd hátraarcolva visszatotyogott lakásába.
Távolodó kerek fenekét bámulva úgy gondoltam, jobb is, ha megteszi, mert még
nem átallik az emeleten császkálni valamelyik másik lakástulajdonos, és nem
biztos, hogy mindenki annyira el lenne ájulva teste egészének valós
látványától, mint ahogy ő maga. Beléptem, és zártam a külvilághoz vezető nyílást,
majd cipőmet is hátrahagyva követtem a konyhába.
- Nem húzol magadra valamit? – néztem, ahogy pucéran ült a konyhaasztalnál, homlokát az falapnak döntve.
- Egy verébhajú csőtésztára lenne gusztusom, de a fene bele, iskolában okítják még legalább délután háromig.
- Bizonyos szervedet kétség kívül takarná, bár én inkább olyasféle darabra gondoltam, ami tested nagy részét elfedné.
- Ó, kopj le Ryu, láttál kívül-belül, akkor meg mit nyivákolsz itt nekem, mint valami prűd…
- Nem vagyok prűd, csak gondoltam… tudod mit? Felejtsd el. Tőlem akár háncsszoknyát is ölthetsz.
- Éljen – fetrengett tovább az asztalon. – Tudod, hogy szeretlek, de mi a faszomat keresel itt, amikor az alvásciklusom közepén vagyok?
- Főzök egy kávét. – és hátam mutatva neki belekezdtem a műveletbe.
- Áramszünet van felétek, vagy mi?
- Nem, csak jólesne.
- Akkor főzz. De én nem iszom, mert miután elmentél, visszamászom a meleg paplan alá és ott döglök majd egészen addig, míg haza nem rongyol az a kis pisis.
- Miért, a gyerekricsajban már nem megy a pihenés? – kárörvendtem, míg adagoltam hipermodern kávégépét.
- Faszomat. Ez a kis szaros olyan csöndben van, mint a hurkapálcából fabrikált virágkaró a növény tövében. Még a háziját is hangtompítós Rottringgal firkantja. Tapintatos, korosztályára nem jellemzően.
- Akkor mi akadályoz a késő délutánig való nyugalomban?
- Randink van.
Úgy éreztem, eme kijelentése magyarázatra szorul, s ezért roppant velősen hangot adtam értetlenségemnek.
- Hogy?
- A gyerek, én, és a vérszerinti szülőanyja.
- Tessék? – állt meg a kezemben a kanál.
- Tudod Ryu, ha egy kiskorúval folytatsz viszonyt, az sok mindent hoz magával, és itt nem csak olyasmikre gondolok, hogy a kefélés koraeste folyik, mert a hétvége kivételével idejében ágyba kell dugnod a kis taknyot. Inkább olyan dolgokra, mint hogy meg kell nézned az ellenőrzőjét, és ügyelned rá, hogy tiszta legyen az egyenruhája, meg hegyesek a ceruzái.
- Tudod, hogy hangzik ez?
- Ha kimondod, megtiltom, hogy használd a kávéfőzőt.
- Cipzár.
- Szóval amíg Asuka kiskorú, addig ebben állapodtunk meg. Figyelj Ryu, az a nő szereti a gyerekét és tudni akar a dolgairól.
- Ez teljesen érthető.
- Javarészt kettesben ejtjük meg ezeket az ebédeket, de ez most afféle nyitott szülői értekezlet lesz a gyerek részvételével.
- Jóban vagytok az édesanyjával?
- Jóban? Mondjuk. Több dologról is nagyon egyformán gondolkozunk. Én egy vadbaromnak tartom a férjét, és ő maga is ekképpen tudná leírni a legjobban.
- Aha.
- Belátta, hogy Asukának velem a legjobb és pont. Az cseszettül nem érdekli, mit művelünk mi privátban. Tudja, de nem kommunikálunk róla, és ez így van jól. De nem vágtázhatunk át afelett, hogy ez a kis hülye még papíron gyerek. Jó, valójában is az, de nincsen lelki éretlenséget tanúsító okirat, úgyhogy az már egy dolog, hogy a kis csík talán egész életében óvodás marad. Te jó ég mennyire… Tudod te Ryu, hogy mamusza van? Olyan kis bolyhos bizbasz. Még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetem papucsnak. Reggelente, mikor iskolába készülődik, olyan, mintha kis korcs felhőmaradványok szállítanák fel-alá a lakásban. – kezével szimulálta Asukája szaladgálását. – És ez csak a jéghegy csúcsa. Kétszer próbáltam meg horrorfilmet nézni vele. Te Ryu, persze hogy az ember kellemesen be van szarva egy ilyen rémprodukció alatt, de az, hogy utána ne merje kinyitni a hűtőt, nehogy őt is berángassa oda valami természetfeletti jégcsaporrú lény! Ott lézengett körülöttem, mire kibökte, hogy ő bizony éhes, és mikor meginterjúvoltam, hogy mi lett vele, a vécébe menet memóriatörlésen vett részt vagy mi van, hogy nem tudja, merre van a konyha, akkor kibökte, hogy nem meri kinyitni a frigót. Akkor beszüntettem a vele való horrorozást. Én be. Ő meg nem. Egyszer szintén éjjeles voltam és ő felhívott egy taxiból, hogy bezárta a lakást és lekapcsolt mindent és most úton van a kórházba, ugye nem baj. Nunununumatasaaan! Rajtam meg tombolt a frász, hogy te jó ég, mi történhetett. Persze kisült, hogy semmi, csak egyedül vágott neki egy másfél órás baromságnak, amiben patkányok laktak a kanapéban és mindig megették a rajta alvó vendégeket. Nekem meg van kanapém. Érted?… Basszus gyerek ez még – merengett, s én már közel sem voltam biztos benne, hogy hozzám beszél - Néha nem is tudom, hogy gondoltam ezt az egészet. Tényleg, akár írhatnám csak nagy betűkkel is. GYEREK. És ha belelovalom magam, előkúsznak olyan dolgok, mint ez a tizenhét év, és hogy ötven évesen, ha húzom addig, akkor lesz egy harmincas kamaszom… aztán hazajön és hoz nekem füzetlapokat, amiket az órán firkálgatott…
- Mit alkot?
- Munkálkodik a világán. Javarészt repülőket, robotokat, felhőkarcolókat. Ilyeneket. De nem ez a lényeg. Ahogy mutatja… Tök őszintén. Egyetlen szót sem értek belőle. Kurvára zöld nekem a téma, pedig már többször említette az ő kis „birodalmát”, ahol valami élőszövetes robotok harcolnak a még megmaradt civilizáció utolsó túlélőivel... Ne is kérdezd. Szerintem ez tíz év feletti egyénnek már feldolgozhatatlan. De… nekem mondja el… Érted?
- Értem. – Értem, drága Sei. Szerelmes vagy, mint a nagyágyú.
- Olyankor nem jut eszembe, hogy… mindegy. Szóval sosem képzeltem, hogy úgy lesz gyerekzugom, hogy egyetlen kölyök sem hordozza a génkészletem és Asuka ezt is elérte kérés nélkül. Játszóhelynek kapta az egyik szobát, mert az én kárpitom és a matchboxos doboz nem szeretik egymást. Oda lógattuk a repülőit és kapott íróasztalt meg szekrényrendszert a robotoknak, meg mit tudom én még mit… krétakészletet meg ötszáz darabos filctollat a rajzsarkába, mert hát az is van, külön lámpázva speciálisan arra, hogy ott kenje a grafitot. Mi nincs ott egyáltalán? Biszem és baszom, meg ami még a kölyköknek kell, csak matricázva nincs az ajtóra, hogy Asuka-Land. De aludni az én ágyamban alszik, sőt nem csak alszik, és a dolog gebasza mégis… - aztán meredten bámult a kezére. – Mit akartam ebből kihozni? – ásított akkorát, hogy a lyukon majdnem átesett a feje.
- Fogalmam sincs. Biztos, hogy szereted.
- Ja. Kurvára. Azért lakik itt. De te? Te mi a faszomért vagy itt? Tudod, hogy az éjjel kivettem egy ruhafogas fémkampóját egy retardált szájpadlásából, megint?! Egymás után kétszer eljátszani, ehhez tehetség kell, képzelheted! Egyetlen szabad órám nem volt, mert csak úgy áradtak a nagyonvészesetek.
- Ne haragudj. Tudod, hogy mindig elvétem a hetet – kapcsoltam be a gépet, s míg a fekete nedű megérkezik, helyet foglaltam a mellette árválkodó széken. – Elmenjek?
Csak horkantott.
- Á, faszt. – csapta magát nyílegyenes helyzetbe, hogy minden meglévő izmát peckesen elém tárja egy nyújtózkodás segítségével, majd felugrott és elrongyolt.
Mint két percre rá kiderült csak is azért, hogy beszélgetésünkhöz alsónadrágot öltsön. Én már javában a bögre koffeinnel szerelmeztem, mikor újra levágta magát a székre, s tenyerével a mosakodástól maradt vízcseppeket gyilkolta az arcáról.
- Ha nagyon kész vagy, akkor tényleg elmegyek…
- Elleszek. Majd korábban fekszem. Miről fogunk tárgyalni? Mert ha azt mondod, hogy azért rohantál fel, hogy bájcsevegjünk, akkor… - és én nem láttam értelmét húzni a dolgot. Úgy gondoltam, jobb, ha a tárgyra térek.
- Szeretném, ha megnéznéd ezeket. – hátranyúltam s így éppen elértem a dossziét, mit megérkeztemkor a konyhapultra tettem. Exem szemöldökráncolva nyitotta ki a sötétkék irattartót, majd kiemelte belőle a tartalmát. - Egy jövőbeli pácienseméi. – forgatta, váltotta, lapozta őket.
- Fényképek? – kezdte szépen az elejéről alaposan figyelve, miután megejtette a gyors terepszemlét.
- Azok.
Álmos agya hamar feldolgozta az információt, és ez elég volt ahhoz, hogy ha még eddig ténfergett is benne némi kótyagosság, most az is elpárologjon.
- Ezek…
- Igen. Mind. Van köztük tegnapi és tíznapos is.
- Tudja? – váltotta őket elkomolyodva.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Mit gondolsz?
- Cseszd meg, ez nem ilyen egyszerű – rakta le a sokszor átfutott oldalakat, majd tíz ujjával megpróbált rendet vágni kusza tincsei között. Miért van olyan érzésem, hogy nem a haját, a gondolataid próbálja rendezni? A falnak dőlt, míg ujjai a tarkóján motoztak, s a plafonról igyekezett leolvasni a választ. – Ha… általánosságban kérdezel, akkor határozottan igen. Vágj bele, több helyen is, ha kell. Ha konkrétan erről az esetről akarod tudni a véleményem…
- Akkor ne.
- Ne.
- Pedig szükségét érzem.
- Tény, hogy nem valami dekoratív látvány, de azt hiszem, ez itt most a legutolsó szempont.
- Egyáltalán nem esztétikai célok vezérelnek. Bár tagadhatatlan…
- Hentesmunka. Azt hiszed, nem tudom? Basszalak meg Ryu, rozsdás tollbetéttel is lehet gégemetszést csinálni, ha beüt a krakk. Akkor az kell. Rohangálhatsz te a steril műtő után, bár teszem azt a nyomornegyedek sikátoraiban ritkán találsz ilyesmit. Neked magyarázzam, hogy a fertőzést még mindig könnyebben kúrálod ki, mint teszem azt, azt az állandósult állapotot, amit halálnak nevezünk? Órák óta raktuk, mint a puzzle-t, kitolva a legutolsó pillanatig, mert te tudod a legjobban, fél napot nem altathatom! Az maradt a legutolsó, hogy hogy csomagolom el! Normál esetben egyértelműnek venném, hogy igen, én csináltam belül és az „utómunkálatokra” meg más sétál ki a színpadra, de nála Ryu… azt hiszem, ezt nem kéne bolygatni.
- Szerintem szüksége van rá.
- Szerintem meg arra van szüksége, hogy megnyugodjon. Ezt mint az orvosa mondom neked. Túl sok minden új van most az életében. Heti kétszer kontrollra jár, napi szinten gyógytornász dolgozik vele, az élete felborult. Nem nyúlhat számára rutinnak ható dolgok után, nem kapcsolhat ki egy megszokott tevékenységgel, mert az eddig tett dolgok nagy hányadára nem képes már úgy. Ryu, légy szíves, gondold át a tényeket és utána mondd, hogy valóban úgy gondolod-e, hogy alávetnéd egy újabb műtétnek, csak mert a jobb keze rontja az összhatást.
- Persze, drága Sei, pont úgy ismersz, mint akinél a külcsín maga mögé utasítja a belső értékeket.
- Ne nyomjuk ilyen drámában. Annyit mondtam, hogy szeretnéd a réginek látni.
- A világ összes műtétje sem tehetné a régivé. Sei, Daniell megváltozott, és nem az a célom, hogy… - de ekkor furcsa kaparászás csapott a mondandómba. Exem is felfigyelt az alig kis hangocskára, s majd fél perc eltelte után mindketten rájöttünk, a hang nem más, mint mérsékeltre tompított kulcszörej.
Sei Asukája hazaérkezett. Tette ezt szinte az ajtórésen, hogy még annak kinyitásával se fakasszon felesleges zajt. Ketten néztük végig azt a végtelen bájos és felettébb nesztelen közjátékot, ahogy a kis kamaszgyerek marokkal fogva kulcscsomójára, nehogy az bohón megcsilingeljen, kikígyózik cipőjéből és szabályszerűen a föld felett fél centivel kezd el - ahogy exem előbb említette – játszóhelye felé hullámzani.
Az én roppant tapintatos volt kapcsolatom a nappali tájékán pauzálta le.
- Megléptél? – a szólított pontosan úgy tett, mint Daniellem Perece, ha halnyúlkálásában dörrentek rá. Megregulázottnak szánt, úgy sejtem iskolaforma frizurája hirtelen ugrott fészekké, mintha még fel is pattant volna hajszálnyit a talajról.
- A kémia… - de mondatában megakasztotta, hogy szeme elé nem a szokott látvány tárult. Én voltam a kakukktojás a képben.
- Asuka-san – biccentettem a fiatal fiú felé, aki hamar felülkerekedett a meglepetés erején.
- Ishigorou-san! Jó napot kívánok! – jól nevelt gyermek ez az Asuka.
- Na, most, hogy üdvözölted Ryut, vissza az okra. Dél van. Azt hittem, ma hét órán keresztül fogsz kulturálódni.
Furcsa érzések töltöttek el, ahogy hallgattam Seikit. Nem szoktam meg tőle ezt a hangsúlyt és megkockáztatom, szavai nyomán érett, sőt már-már felelősségteljes benyomást keltett.
- Valakik kémia órán kísérleteztek, és kiömlött valami, aminek nem kellett volna és…
- Értem. Egy kétbalkezes szertáros csinált nektek egy szabad délutánt. – exem egyetlen csuklómozdulattal lopta el a csészémet és ürítette tartalmát, ezzel szavak nélkül is felfedve elhatározását - délutáni szunyóka elnapolva. Verébkéje vállát vonogatta még pár kósza pillanatig, majd megindult felénk. Mintha a közel öt másodperc, míg hozzánk ért, elég lett volna neki a teljes iskolagubanc felejtésére, Sei vállához már gigantikus vigyorral toppant.
- Hazajöttem. – közölte mosolykázva az ő Numata-sanjának morcolt szemöldökei közé. Fogalmam sincs, miért növesztek irreálisan torzult szájvonalat, ha fél percet ennek a gyereknek a közelében töltök. Túl vidám és olyan… őszintén bugyuta. Szívével-lelkével zöldparadicsomlik, ezt bárki láthatja, és valahogy… megfog. Nem úgy, mint Seikit. Bennem még a gondolata sem ébredne annak, hogy szexuális értelemben megkívánjam, és ettől független szerelemben hempergésem ténye, vagy az, hogy exemhez tartozó tabunak tartom. Nekem egyszerűen mosolyingerem van tőle.
- Szia – fogadta meglehetősen lelassulva és szenvtelenül exem a neki dobott labdát.
- Hoztam fel postát. – Seim Asukája farzsebéből tálalta fel a lenti ládában talált borítékokat. Volt párom nézte a két galacsint az asztallapon és vett ugyan egy mély levegőt… de csak egy biccentéssel párosult szót engedett végül a felszínre.
- Köszönöm – én meg mosoly.
- Asuka-san, milyen az új iskola? – kezdtem kommunikálni a kiskorúval.
- Új!
- Tényleg? – kacagtam, de nem azért, hogy zavarba hozzam.
- Vagyis jó! Azt hittem, nem fogom megszeretni, de megszerettem. Kedvesek. És van uszodánk is és akkora a könyvtárunk, mint a tornaterem. Ja! A tornaterem nagyon nagy. Akkora nagy, hogy elektromos függönnyel szoktuk szétszedni, ha két osztálynak is van tornaórája egyszerre és még úgy is bőven hatalmas. És közel van ide.
- Csupa jó dolog. Elhiszem, hogy megszeretted. – még mindig vigyor ül a képemen.
- Az emberektől tartottam, de…
- De?
- Nem kell.
- Helyes. Örülök neki. – büszkén húzta ki átlátszó kis alakját. Mellette üldögélő exem arcán furcsa érzést láttam megszületni kedvese suta örömének hatására. Grimasz és mosoly nászából fogant, de végtelen kedves villanást.
- Tudod Ryu, olyan a suli, hogy mikor megnyomod a folyosón az ivókutat, az négyféle dialektusban megtudakolja tőled, hogy szénsavas vagy mentes ásványvizet óhajtasz és miután ez megvolt, még a hőfokát is a kértre hangolja neked. – Az utolsó kortyot is kihörpintette a csészémből, majd a következőket már kedvesének címezte. – Csináld meg a dolgaidat, jó?
- Jó.
- Ebédeltél?
- Nem, mert a kém…
- Igen, a kémia óra és a vegyszer fröcskölés. Jó.- Sei felállt. A hűtőből frissen csomagoltnak ható ételt varázsolt elő. Az éttermi dobozból tányérra játszotta a tekercseket, a mikróba vágva adott nekik egy percet a melegedésre, majd tálcára biggyesztette, pálcikákkal és félliteres üdítővel ellátva Asukája kezébe helyezte. Egyetlen rövidke mozdulatára kezébe termett az ellenőrző könyv is. Meg kell, hogy állapítsam, ez mindennapinak látszik. Majd a kócos kis fészek cuppanós puszival lett gazdagabb, s a fiú még csücsörögni sem kezdett, az ajkaira is kapott egy Numata Seiki féle érintést.
Én meg érzelgős konfiguráció vagyok, és egyetlen gyorsan szaladó gondolat erejéig megcsodáltam azt a csókot. Exem vonásai hirtelen lettek puhák és lágyak, Asukája arra a három másodpercre a mennyekben járt. Szépek voltak. Aztán a játékkuckójába vonult.
- Nem tudom, hol tartottunk baszd meg, és még a kávédat is bevedeltem – szusszantotta arcát dörgölve, míg a másik kezében tartott kiöntőből újabb adag koffeint csurgatott csészémbe, feltételezem az előző elfogyasztott adag kárpótlásaként.
- A gyereknevelés egész embert kíván. És te szemlátomást nagyon jól csinálod.
- Ne baszkurálj – horkantott és visszacsapta magát eredeti ülőhelyére.
- Eszem ágában sem volt. – komolyan mondtam. Mint ahogy utána kikívánkozó szavaim mindegyikét. – Nézd, Sei. Tisztában vagyok vele, hogy Daniell soha nem lesz a régi. De nem vagyok hajlandó végignézni, hogy önmaga árnyékaként éljen. Csak idő kell neki és talpra áll, de nem a régi énjét fogja visszaszerezni, hanem egy új valaki lesz, de Sei, úgy, hogy minden reggel szembe kell nézni az emlékkel, úgy nem fog menni.
- Gondolod ennyi? Leveszed a nyomát és ezzel kész? Pikk-pakk megszabadítottad a terhétől is?
- Nem. De enyhítetek a súlyán.
- Kurvára önfejű vagy.
- Ha nem lennék az, talán a combodon virítana a nevem.
- Jogos.
- Akkor segíts.
Újra kezébe vette a képeket.
- Hogy gondoltad?
- Szeretném, ha asszisztálnál nekem.
- Másképp nem is mennék bele, de ne velem próbáld lezsírozni, hallod?
- Azt akartam tudni, hogy ha Daniell rábólint, rád számíthatok-e.
- Soha nem fog belemenni.
- De ha…
- Akkor igen. De nem fog.
- K…
- Ne köszönd meg. Nem csináltam semmit. Majd akkor… - elmerengett.
- Sei…
- Mikor akarod megpróbálni feltálalni ezt az egészet? Egy biztos. Dugd el a bőröndöket meg a kapukulcsot, mert a te Egyetlenszöszibogarad olyan repülőrajtot fog venni, hogy csak úgy porzik majd utána a talaj.
- Még várok. Így látom a legjobbnak.
- Kész tények elé?
- Úgy, hogy ne legyen ideje túl sokáig rágni. Ha tíz nappal előtte elmondom neki, hogy meg szeretném műteni, abból 240 órás agymaraton lesz, percről percre változó részeredménnyel. Csak még jobban megnehezítem a helyzetét. Ha a kellő pillanatban veszem elő, akkor éppen annyi ideje lesz, hogy meghozza magában a jó döntést. A rögzítések eltávolítása tökéletes időpont.
- Két legyet egy csapásra?
- Mondhatjuk.
- És ha nemet mond?
- Benne van a pakliban.
- Ryu, legyünk őszinték. Az a kibaszott pakli tele van koromfekete NEM feliratú, artikulátlanul üvöltöző kártyákkal. El fog küldeni a... – tudom, hogy meglehetősen reális dolgokat mond, de...
- Helyre tudom hozni a kezét. Az ő érdekében van rá szükség, Sei.
- Ryu, tudom! ÉN… én tudom, de nem hiszem, hogy ez Daniellednek elég indok ahhoz, hogy újfent kés alá feküdjön. Nézd - tenyerelt az asztalra. – És ha várnál még egy kicsit, mielőtt betámadod ezzel az ötlettel? Hátha történik valami…
- Gondolod, hirtelen majd arra ébredek holnap, hogy probléma volt-nincs?
- Nem. De történhet valami, ami más fénybe helyezi a dolgokat.
- Naponta átesünk egy-egy összecsattanáson... tegnap a földről kapirgáltuk a fagyott zöldborsót, miután Daniell a jó hagyományok szerint falra hányta, mert a zacskónak volt képe az ellentétes oldalon hasadni...
- A veszekedés nekem még sehol sem bizonyítja, hogy Daniellednek arra lenne szüksége, hogy alávesd egy ilyen korrekciós műtétsorozatnak.
- Nem sorozat. Egy. Egyetlen darab.
- Valaki megint túl nagyot akar harapni...
- Nem tegnap kezdtem, tudom, mit csinálok.
- Senki nem vitatja, nem ezt akartam mondani.
- Ide figyelj. Én gondolkoztam ezen. Sőt. Két éjszakát virrasztottam át miatta. Újra és újra kudarcok érik. És fogják még nagyon hosszú ideig. És újra és újra minden kudarca beleveri az orrát azokba a nyomokba. Te nem láttad, hogy képes nézni a saját kézfejét. Te nem láttad. Annyi a vonásain a kettősség, mikor tudjuk, hogy azért harcol, hogy ismét magáévá tehesse azt, amit eddig is birtokolt, de ilyenkor, ahogy a szája széle meggörbül, ahogy a szeméből szinte kicsordul a színtiszta gyűlölet, olyan, mintha a következő pillanattal el akarná dobni a francba, érted? Tudom, mit csinálok, Sei. Tudom. Mit. Csinálok. És tudom, hogy jó neki, és ne kételkedj bennem, mert a legjobbat akarom Daniellnek. A legjobbat.
- Nem vitatom. - mély sóhaja szinte markolható volt. - De te se tedd, hogy nem fogja könnyen venni. Egy ilyen elhatározás… van, hogy évek alatt születik meg.
- Tudom. De nekünk nincsenek éveink Sei, ha ilyen irányba haladunk… és nem mert én nem vagyok elég kitartó. Félek, oké? Féltem. Őt és magunkat is. Azt szeretném, hogy könnyebb legyen az élete, hogy könnyebben találja újra meg saját magát. Nem akarom, hogy két-három évig bolyongjon a világban, mert nem tudja, hol a helye. Ez apróságnak tűnik, de még ha nem is a megoldókulcs, egy hatalmas lépés felé. Az agyából nem moshatom ki annak az éjszakának az emlékét. Arra nincs hatalmam. Nem intézhetem el egyetlen csettintéssel, hogy újra úgy működjön minden pici izma, ahogy tette hónapokkal ezelőtt… de azt, hogy ébredésekor annak a kegyetlenségnek a billogja legyen, amit először megpillant, ami az arcába röhög, mikor kinyúl a telefonjáért, pedig csak az időre kíváncsi, nem múltutazni vágyik… Sei… ezen tudok változtatni.
- Készülj a balhéra Ryu, mert aranykanállal sem fogod könnyen beléadagolni… baszd meg.
A hirtelen filmszakadást az ellenőrzőkönyv eredményezte drága exem kezdődő nagymonológjában, pontosabban az a jó fél oldalas bejegyzés, melyet T. Szülőnek címzett a kedves osztályfőnök, és amiben kifejtette, hogy bár Sakurai Asuka nevezetű gyermeke higanyt volt szíves szétoszlatni a kémia szertár padlóján, nem részesítik büntetésben és ő maga se tegye, mivel nyilvánvaló a tény, hogy nem szándékos akcióról van szó, csupán egyetlen gyermekével kibabráltak a fránya üvegcsék…
Nem egyszerű.
- Nem húzol magadra valamit? – néztem, ahogy pucéran ült a konyhaasztalnál, homlokát az falapnak döntve.
- Egy verébhajú csőtésztára lenne gusztusom, de a fene bele, iskolában okítják még legalább délután háromig.
- Bizonyos szervedet kétség kívül takarná, bár én inkább olyasféle darabra gondoltam, ami tested nagy részét elfedné.
- Ó, kopj le Ryu, láttál kívül-belül, akkor meg mit nyivákolsz itt nekem, mint valami prűd…
- Nem vagyok prűd, csak gondoltam… tudod mit? Felejtsd el. Tőlem akár háncsszoknyát is ölthetsz.
- Éljen – fetrengett tovább az asztalon. – Tudod, hogy szeretlek, de mi a faszomat keresel itt, amikor az alvásciklusom közepén vagyok?
- Főzök egy kávét. – és hátam mutatva neki belekezdtem a műveletbe.
- Áramszünet van felétek, vagy mi?
- Nem, csak jólesne.
- Akkor főzz. De én nem iszom, mert miután elmentél, visszamászom a meleg paplan alá és ott döglök majd egészen addig, míg haza nem rongyol az a kis pisis.
- Miért, a gyerekricsajban már nem megy a pihenés? – kárörvendtem, míg adagoltam hipermodern kávégépét.
- Faszomat. Ez a kis szaros olyan csöndben van, mint a hurkapálcából fabrikált virágkaró a növény tövében. Még a háziját is hangtompítós Rottringgal firkantja. Tapintatos, korosztályára nem jellemzően.
- Akkor mi akadályoz a késő délutánig való nyugalomban?
- Randink van.
Úgy éreztem, eme kijelentése magyarázatra szorul, s ezért roppant velősen hangot adtam értetlenségemnek.
- Hogy?
- A gyerek, én, és a vérszerinti szülőanyja.
- Tessék? – állt meg a kezemben a kanál.
- Tudod Ryu, ha egy kiskorúval folytatsz viszonyt, az sok mindent hoz magával, és itt nem csak olyasmikre gondolok, hogy a kefélés koraeste folyik, mert a hétvége kivételével idejében ágyba kell dugnod a kis taknyot. Inkább olyan dolgokra, mint hogy meg kell nézned az ellenőrzőjét, és ügyelned rá, hogy tiszta legyen az egyenruhája, meg hegyesek a ceruzái.
- Tudod, hogy hangzik ez?
- Ha kimondod, megtiltom, hogy használd a kávéfőzőt.
- Cipzár.
- Szóval amíg Asuka kiskorú, addig ebben állapodtunk meg. Figyelj Ryu, az a nő szereti a gyerekét és tudni akar a dolgairól.
- Ez teljesen érthető.
- Javarészt kettesben ejtjük meg ezeket az ebédeket, de ez most afféle nyitott szülői értekezlet lesz a gyerek részvételével.
- Jóban vagytok az édesanyjával?
- Jóban? Mondjuk. Több dologról is nagyon egyformán gondolkozunk. Én egy vadbaromnak tartom a férjét, és ő maga is ekképpen tudná leírni a legjobban.
- Aha.
- Belátta, hogy Asukának velem a legjobb és pont. Az cseszettül nem érdekli, mit művelünk mi privátban. Tudja, de nem kommunikálunk róla, és ez így van jól. De nem vágtázhatunk át afelett, hogy ez a kis hülye még papíron gyerek. Jó, valójában is az, de nincsen lelki éretlenséget tanúsító okirat, úgyhogy az már egy dolog, hogy a kis csík talán egész életében óvodás marad. Te jó ég mennyire… Tudod te Ryu, hogy mamusza van? Olyan kis bolyhos bizbasz. Még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetem papucsnak. Reggelente, mikor iskolába készülődik, olyan, mintha kis korcs felhőmaradványok szállítanák fel-alá a lakásban. – kezével szimulálta Asukája szaladgálását. – És ez csak a jéghegy csúcsa. Kétszer próbáltam meg horrorfilmet nézni vele. Te Ryu, persze hogy az ember kellemesen be van szarva egy ilyen rémprodukció alatt, de az, hogy utána ne merje kinyitni a hűtőt, nehogy őt is berángassa oda valami természetfeletti jégcsaporrú lény! Ott lézengett körülöttem, mire kibökte, hogy ő bizony éhes, és mikor meginterjúvoltam, hogy mi lett vele, a vécébe menet memóriatörlésen vett részt vagy mi van, hogy nem tudja, merre van a konyha, akkor kibökte, hogy nem meri kinyitni a frigót. Akkor beszüntettem a vele való horrorozást. Én be. Ő meg nem. Egyszer szintén éjjeles voltam és ő felhívott egy taxiból, hogy bezárta a lakást és lekapcsolt mindent és most úton van a kórházba, ugye nem baj. Nunununumatasaaan! Rajtam meg tombolt a frász, hogy te jó ég, mi történhetett. Persze kisült, hogy semmi, csak egyedül vágott neki egy másfél órás baromságnak, amiben patkányok laktak a kanapéban és mindig megették a rajta alvó vendégeket. Nekem meg van kanapém. Érted?… Basszus gyerek ez még – merengett, s én már közel sem voltam biztos benne, hogy hozzám beszél - Néha nem is tudom, hogy gondoltam ezt az egészet. Tényleg, akár írhatnám csak nagy betűkkel is. GYEREK. És ha belelovalom magam, előkúsznak olyan dolgok, mint ez a tizenhét év, és hogy ötven évesen, ha húzom addig, akkor lesz egy harmincas kamaszom… aztán hazajön és hoz nekem füzetlapokat, amiket az órán firkálgatott…
- Mit alkot?
- Munkálkodik a világán. Javarészt repülőket, robotokat, felhőkarcolókat. Ilyeneket. De nem ez a lényeg. Ahogy mutatja… Tök őszintén. Egyetlen szót sem értek belőle. Kurvára zöld nekem a téma, pedig már többször említette az ő kis „birodalmát”, ahol valami élőszövetes robotok harcolnak a még megmaradt civilizáció utolsó túlélőivel... Ne is kérdezd. Szerintem ez tíz év feletti egyénnek már feldolgozhatatlan. De… nekem mondja el… Érted?
- Értem. – Értem, drága Sei. Szerelmes vagy, mint a nagyágyú.
- Olyankor nem jut eszembe, hogy… mindegy. Szóval sosem képzeltem, hogy úgy lesz gyerekzugom, hogy egyetlen kölyök sem hordozza a génkészletem és Asuka ezt is elérte kérés nélkül. Játszóhelynek kapta az egyik szobát, mert az én kárpitom és a matchboxos doboz nem szeretik egymást. Oda lógattuk a repülőit és kapott íróasztalt meg szekrényrendszert a robotoknak, meg mit tudom én még mit… krétakészletet meg ötszáz darabos filctollat a rajzsarkába, mert hát az is van, külön lámpázva speciálisan arra, hogy ott kenje a grafitot. Mi nincs ott egyáltalán? Biszem és baszom, meg ami még a kölyköknek kell, csak matricázva nincs az ajtóra, hogy Asuka-Land. De aludni az én ágyamban alszik, sőt nem csak alszik, és a dolog gebasza mégis… - aztán meredten bámult a kezére. – Mit akartam ebből kihozni? – ásított akkorát, hogy a lyukon majdnem átesett a feje.
- Fogalmam sincs. Biztos, hogy szereted.
- Ja. Kurvára. Azért lakik itt. De te? Te mi a faszomért vagy itt? Tudod, hogy az éjjel kivettem egy ruhafogas fémkampóját egy retardált szájpadlásából, megint?! Egymás után kétszer eljátszani, ehhez tehetség kell, képzelheted! Egyetlen szabad órám nem volt, mert csak úgy áradtak a nagyonvészesetek.
- Ne haragudj. Tudod, hogy mindig elvétem a hetet – kapcsoltam be a gépet, s míg a fekete nedű megérkezik, helyet foglaltam a mellette árválkodó széken. – Elmenjek?
Csak horkantott.
- Á, faszt. – csapta magát nyílegyenes helyzetbe, hogy minden meglévő izmát peckesen elém tárja egy nyújtózkodás segítségével, majd felugrott és elrongyolt.
Mint két percre rá kiderült csak is azért, hogy beszélgetésünkhöz alsónadrágot öltsön. Én már javában a bögre koffeinnel szerelmeztem, mikor újra levágta magát a székre, s tenyerével a mosakodástól maradt vízcseppeket gyilkolta az arcáról.
- Ha nagyon kész vagy, akkor tényleg elmegyek…
- Elleszek. Majd korábban fekszem. Miről fogunk tárgyalni? Mert ha azt mondod, hogy azért rohantál fel, hogy bájcsevegjünk, akkor… - és én nem láttam értelmét húzni a dolgot. Úgy gondoltam, jobb, ha a tárgyra térek.
- Szeretném, ha megnéznéd ezeket. – hátranyúltam s így éppen elértem a dossziét, mit megérkeztemkor a konyhapultra tettem. Exem szemöldökráncolva nyitotta ki a sötétkék irattartót, majd kiemelte belőle a tartalmát. - Egy jövőbeli pácienseméi. – forgatta, váltotta, lapozta őket.
- Fényképek? – kezdte szépen az elejéről alaposan figyelve, miután megejtette a gyors terepszemlét.
- Azok.
Álmos agya hamar feldolgozta az információt, és ez elég volt ahhoz, hogy ha még eddig ténfergett is benne némi kótyagosság, most az is elpárologjon.
- Ezek…
- Igen. Mind. Van köztük tegnapi és tíznapos is.
- Tudja? – váltotta őket elkomolyodva.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Mit gondolsz?
- Cseszd meg, ez nem ilyen egyszerű – rakta le a sokszor átfutott oldalakat, majd tíz ujjával megpróbált rendet vágni kusza tincsei között. Miért van olyan érzésem, hogy nem a haját, a gondolataid próbálja rendezni? A falnak dőlt, míg ujjai a tarkóján motoztak, s a plafonról igyekezett leolvasni a választ. – Ha… általánosságban kérdezel, akkor határozottan igen. Vágj bele, több helyen is, ha kell. Ha konkrétan erről az esetről akarod tudni a véleményem…
- Akkor ne.
- Ne.
- Pedig szükségét érzem.
- Tény, hogy nem valami dekoratív látvány, de azt hiszem, ez itt most a legutolsó szempont.
- Egyáltalán nem esztétikai célok vezérelnek. Bár tagadhatatlan…
- Hentesmunka. Azt hiszed, nem tudom? Basszalak meg Ryu, rozsdás tollbetéttel is lehet gégemetszést csinálni, ha beüt a krakk. Akkor az kell. Rohangálhatsz te a steril műtő után, bár teszem azt a nyomornegyedek sikátoraiban ritkán találsz ilyesmit. Neked magyarázzam, hogy a fertőzést még mindig könnyebben kúrálod ki, mint teszem azt, azt az állandósult állapotot, amit halálnak nevezünk? Órák óta raktuk, mint a puzzle-t, kitolva a legutolsó pillanatig, mert te tudod a legjobban, fél napot nem altathatom! Az maradt a legutolsó, hogy hogy csomagolom el! Normál esetben egyértelműnek venném, hogy igen, én csináltam belül és az „utómunkálatokra” meg más sétál ki a színpadra, de nála Ryu… azt hiszem, ezt nem kéne bolygatni.
- Szerintem szüksége van rá.
- Szerintem meg arra van szüksége, hogy megnyugodjon. Ezt mint az orvosa mondom neked. Túl sok minden új van most az életében. Heti kétszer kontrollra jár, napi szinten gyógytornász dolgozik vele, az élete felborult. Nem nyúlhat számára rutinnak ható dolgok után, nem kapcsolhat ki egy megszokott tevékenységgel, mert az eddig tett dolgok nagy hányadára nem képes már úgy. Ryu, légy szíves, gondold át a tényeket és utána mondd, hogy valóban úgy gondolod-e, hogy alávetnéd egy újabb műtétnek, csak mert a jobb keze rontja az összhatást.
- Persze, drága Sei, pont úgy ismersz, mint akinél a külcsín maga mögé utasítja a belső értékeket.
- Ne nyomjuk ilyen drámában. Annyit mondtam, hogy szeretnéd a réginek látni.
- A világ összes műtétje sem tehetné a régivé. Sei, Daniell megváltozott, és nem az a célom, hogy… - de ekkor furcsa kaparászás csapott a mondandómba. Exem is felfigyelt az alig kis hangocskára, s majd fél perc eltelte után mindketten rájöttünk, a hang nem más, mint mérsékeltre tompított kulcszörej.
Sei Asukája hazaérkezett. Tette ezt szinte az ajtórésen, hogy még annak kinyitásával se fakasszon felesleges zajt. Ketten néztük végig azt a végtelen bájos és felettébb nesztelen közjátékot, ahogy a kis kamaszgyerek marokkal fogva kulcscsomójára, nehogy az bohón megcsilingeljen, kikígyózik cipőjéből és szabályszerűen a föld felett fél centivel kezd el - ahogy exem előbb említette – játszóhelye felé hullámzani.
Az én roppant tapintatos volt kapcsolatom a nappali tájékán pauzálta le.
- Megléptél? – a szólított pontosan úgy tett, mint Daniellem Perece, ha halnyúlkálásában dörrentek rá. Megregulázottnak szánt, úgy sejtem iskolaforma frizurája hirtelen ugrott fészekké, mintha még fel is pattant volna hajszálnyit a talajról.
- A kémia… - de mondatában megakasztotta, hogy szeme elé nem a szokott látvány tárult. Én voltam a kakukktojás a képben.
- Asuka-san – biccentettem a fiatal fiú felé, aki hamar felülkerekedett a meglepetés erején.
- Ishigorou-san! Jó napot kívánok! – jól nevelt gyermek ez az Asuka.
- Na, most, hogy üdvözölted Ryut, vissza az okra. Dél van. Azt hittem, ma hét órán keresztül fogsz kulturálódni.
Furcsa érzések töltöttek el, ahogy hallgattam Seikit. Nem szoktam meg tőle ezt a hangsúlyt és megkockáztatom, szavai nyomán érett, sőt már-már felelősségteljes benyomást keltett.
- Valakik kémia órán kísérleteztek, és kiömlött valami, aminek nem kellett volna és…
- Értem. Egy kétbalkezes szertáros csinált nektek egy szabad délutánt. – exem egyetlen csuklómozdulattal lopta el a csészémet és ürítette tartalmát, ezzel szavak nélkül is felfedve elhatározását - délutáni szunyóka elnapolva. Verébkéje vállát vonogatta még pár kósza pillanatig, majd megindult felénk. Mintha a közel öt másodperc, míg hozzánk ért, elég lett volna neki a teljes iskolagubanc felejtésére, Sei vállához már gigantikus vigyorral toppant.
- Hazajöttem. – közölte mosolykázva az ő Numata-sanjának morcolt szemöldökei közé. Fogalmam sincs, miért növesztek irreálisan torzult szájvonalat, ha fél percet ennek a gyereknek a közelében töltök. Túl vidám és olyan… őszintén bugyuta. Szívével-lelkével zöldparadicsomlik, ezt bárki láthatja, és valahogy… megfog. Nem úgy, mint Seikit. Bennem még a gondolata sem ébredne annak, hogy szexuális értelemben megkívánjam, és ettől független szerelemben hempergésem ténye, vagy az, hogy exemhez tartozó tabunak tartom. Nekem egyszerűen mosolyingerem van tőle.
- Szia – fogadta meglehetősen lelassulva és szenvtelenül exem a neki dobott labdát.
- Hoztam fel postát. – Seim Asukája farzsebéből tálalta fel a lenti ládában talált borítékokat. Volt párom nézte a két galacsint az asztallapon és vett ugyan egy mély levegőt… de csak egy biccentéssel párosult szót engedett végül a felszínre.
- Köszönöm – én meg mosoly.
- Asuka-san, milyen az új iskola? – kezdtem kommunikálni a kiskorúval.
- Új!
- Tényleg? – kacagtam, de nem azért, hogy zavarba hozzam.
- Vagyis jó! Azt hittem, nem fogom megszeretni, de megszerettem. Kedvesek. És van uszodánk is és akkora a könyvtárunk, mint a tornaterem. Ja! A tornaterem nagyon nagy. Akkora nagy, hogy elektromos függönnyel szoktuk szétszedni, ha két osztálynak is van tornaórája egyszerre és még úgy is bőven hatalmas. És közel van ide.
- Csupa jó dolog. Elhiszem, hogy megszeretted. – még mindig vigyor ül a képemen.
- Az emberektől tartottam, de…
- De?
- Nem kell.
- Helyes. Örülök neki. – büszkén húzta ki átlátszó kis alakját. Mellette üldögélő exem arcán furcsa érzést láttam megszületni kedvese suta örömének hatására. Grimasz és mosoly nászából fogant, de végtelen kedves villanást.
- Tudod Ryu, olyan a suli, hogy mikor megnyomod a folyosón az ivókutat, az négyféle dialektusban megtudakolja tőled, hogy szénsavas vagy mentes ásványvizet óhajtasz és miután ez megvolt, még a hőfokát is a kértre hangolja neked. – Az utolsó kortyot is kihörpintette a csészémből, majd a következőket már kedvesének címezte. – Csináld meg a dolgaidat, jó?
- Jó.
- Ebédeltél?
- Nem, mert a kém…
- Igen, a kémia óra és a vegyszer fröcskölés. Jó.- Sei felállt. A hűtőből frissen csomagoltnak ható ételt varázsolt elő. Az éttermi dobozból tányérra játszotta a tekercseket, a mikróba vágva adott nekik egy percet a melegedésre, majd tálcára biggyesztette, pálcikákkal és félliteres üdítővel ellátva Asukája kezébe helyezte. Egyetlen rövidke mozdulatára kezébe termett az ellenőrző könyv is. Meg kell, hogy állapítsam, ez mindennapinak látszik. Majd a kócos kis fészek cuppanós puszival lett gazdagabb, s a fiú még csücsörögni sem kezdett, az ajkaira is kapott egy Numata Seiki féle érintést.
Én meg érzelgős konfiguráció vagyok, és egyetlen gyorsan szaladó gondolat erejéig megcsodáltam azt a csókot. Exem vonásai hirtelen lettek puhák és lágyak, Asukája arra a három másodpercre a mennyekben járt. Szépek voltak. Aztán a játékkuckójába vonult.
- Nem tudom, hol tartottunk baszd meg, és még a kávédat is bevedeltem – szusszantotta arcát dörgölve, míg a másik kezében tartott kiöntőből újabb adag koffeint csurgatott csészémbe, feltételezem az előző elfogyasztott adag kárpótlásaként.
- A gyereknevelés egész embert kíván. És te szemlátomást nagyon jól csinálod.
- Ne baszkurálj – horkantott és visszacsapta magát eredeti ülőhelyére.
- Eszem ágában sem volt. – komolyan mondtam. Mint ahogy utána kikívánkozó szavaim mindegyikét. – Nézd, Sei. Tisztában vagyok vele, hogy Daniell soha nem lesz a régi. De nem vagyok hajlandó végignézni, hogy önmaga árnyékaként éljen. Csak idő kell neki és talpra áll, de nem a régi énjét fogja visszaszerezni, hanem egy új valaki lesz, de Sei, úgy, hogy minden reggel szembe kell nézni az emlékkel, úgy nem fog menni.
- Gondolod ennyi? Leveszed a nyomát és ezzel kész? Pikk-pakk megszabadítottad a terhétől is?
- Nem. De enyhítetek a súlyán.
- Kurvára önfejű vagy.
- Ha nem lennék az, talán a combodon virítana a nevem.
- Jogos.
- Akkor segíts.
Újra kezébe vette a képeket.
- Hogy gondoltad?
- Szeretném, ha asszisztálnál nekem.
- Másképp nem is mennék bele, de ne velem próbáld lezsírozni, hallod?
- Azt akartam tudni, hogy ha Daniell rábólint, rád számíthatok-e.
- Soha nem fog belemenni.
- De ha…
- Akkor igen. De nem fog.
- K…
- Ne köszönd meg. Nem csináltam semmit. Majd akkor… - elmerengett.
- Sei…
- Mikor akarod megpróbálni feltálalni ezt az egészet? Egy biztos. Dugd el a bőröndöket meg a kapukulcsot, mert a te Egyetlenszöszibogarad olyan repülőrajtot fog venni, hogy csak úgy porzik majd utána a talaj.
- Még várok. Így látom a legjobbnak.
- Kész tények elé?
- Úgy, hogy ne legyen ideje túl sokáig rágni. Ha tíz nappal előtte elmondom neki, hogy meg szeretném műteni, abból 240 órás agymaraton lesz, percről percre változó részeredménnyel. Csak még jobban megnehezítem a helyzetét. Ha a kellő pillanatban veszem elő, akkor éppen annyi ideje lesz, hogy meghozza magában a jó döntést. A rögzítések eltávolítása tökéletes időpont.
- Két legyet egy csapásra?
- Mondhatjuk.
- És ha nemet mond?
- Benne van a pakliban.
- Ryu, legyünk őszinték. Az a kibaszott pakli tele van koromfekete NEM feliratú, artikulátlanul üvöltöző kártyákkal. El fog küldeni a... – tudom, hogy meglehetősen reális dolgokat mond, de...
- Helyre tudom hozni a kezét. Az ő érdekében van rá szükség, Sei.
- Ryu, tudom! ÉN… én tudom, de nem hiszem, hogy ez Daniellednek elég indok ahhoz, hogy újfent kés alá feküdjön. Nézd - tenyerelt az asztalra. – És ha várnál még egy kicsit, mielőtt betámadod ezzel az ötlettel? Hátha történik valami…
- Gondolod, hirtelen majd arra ébredek holnap, hogy probléma volt-nincs?
- Nem. De történhet valami, ami más fénybe helyezi a dolgokat.
- Naponta átesünk egy-egy összecsattanáson... tegnap a földről kapirgáltuk a fagyott zöldborsót, miután Daniell a jó hagyományok szerint falra hányta, mert a zacskónak volt képe az ellentétes oldalon hasadni...
- A veszekedés nekem még sehol sem bizonyítja, hogy Daniellednek arra lenne szüksége, hogy alávesd egy ilyen korrekciós műtétsorozatnak.
- Nem sorozat. Egy. Egyetlen darab.
- Valaki megint túl nagyot akar harapni...
- Nem tegnap kezdtem, tudom, mit csinálok.
- Senki nem vitatja, nem ezt akartam mondani.
- Ide figyelj. Én gondolkoztam ezen. Sőt. Két éjszakát virrasztottam át miatta. Újra és újra kudarcok érik. És fogják még nagyon hosszú ideig. És újra és újra minden kudarca beleveri az orrát azokba a nyomokba. Te nem láttad, hogy képes nézni a saját kézfejét. Te nem láttad. Annyi a vonásain a kettősség, mikor tudjuk, hogy azért harcol, hogy ismét magáévá tehesse azt, amit eddig is birtokolt, de ilyenkor, ahogy a szája széle meggörbül, ahogy a szeméből szinte kicsordul a színtiszta gyűlölet, olyan, mintha a következő pillanattal el akarná dobni a francba, érted? Tudom, mit csinálok, Sei. Tudom. Mit. Csinálok. És tudom, hogy jó neki, és ne kételkedj bennem, mert a legjobbat akarom Daniellnek. A legjobbat.
- Nem vitatom. - mély sóhaja szinte markolható volt. - De te se tedd, hogy nem fogja könnyen venni. Egy ilyen elhatározás… van, hogy évek alatt születik meg.
- Tudom. De nekünk nincsenek éveink Sei, ha ilyen irányba haladunk… és nem mert én nem vagyok elég kitartó. Félek, oké? Féltem. Őt és magunkat is. Azt szeretném, hogy könnyebb legyen az élete, hogy könnyebben találja újra meg saját magát. Nem akarom, hogy két-három évig bolyongjon a világban, mert nem tudja, hol a helye. Ez apróságnak tűnik, de még ha nem is a megoldókulcs, egy hatalmas lépés felé. Az agyából nem moshatom ki annak az éjszakának az emlékét. Arra nincs hatalmam. Nem intézhetem el egyetlen csettintéssel, hogy újra úgy működjön minden pici izma, ahogy tette hónapokkal ezelőtt… de azt, hogy ébredésekor annak a kegyetlenségnek a billogja legyen, amit először megpillant, ami az arcába röhög, mikor kinyúl a telefonjáért, pedig csak az időre kíváncsi, nem múltutazni vágyik… Sei… ezen tudok változtatni.
- Készülj a balhéra Ryu, mert aranykanállal sem fogod könnyen beléadagolni… baszd meg.
A hirtelen filmszakadást az ellenőrzőkönyv eredményezte drága exem kezdődő nagymonológjában, pontosabban az a jó fél oldalas bejegyzés, melyet T. Szülőnek címzett a kedves osztályfőnök, és amiben kifejtette, hogy bár Sakurai Asuka nevezetű gyermeke higanyt volt szíves szétoszlatni a kémia szertár padlóján, nem részesítik büntetésben és ő maga se tegye, mivel nyilvánvaló a tény, hogy nem szándékos akcióról van szó, csupán egyetlen gyermekével kibabráltak a fránya üvegcsék…
Nem egyszerű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése