2013. október 9., szerda

Daniell VI/11. - Törött Szárnyak III.


Daniell pár perccel előbb ért haza, mint én. Az ember nem áll le reklamálni, ha fuvart kap tucat ember közül egy-egytől, akik józanságot fogadtak arra az estére. Kocsim a garázsban parkolt és mégis mindketten hazakerültünk, talán negyed órás elcsúszással. Jöhettünk volna taxival is, de… így jött ki. Lényeg, hogy mindketten megérkeztünk. Ő előbb. Nem is mertem remélni, hogy ma még láthatom és mégis mikor beléptem az ajtón, ő a kanapé karfáján ülve, mondjuk fél fenékkel pihenve, várt.

Zakója mellé terítve, ingének újabb két gombja kipattintva. A haját már nem fogja copf. Otthonira lazult.
- Már azt hittem, meglógtál egy kocsinyi kannal még plusz egy kört dorbézolni, Ishigorou-san.
Mosolyogtam, míg kibújtam a cipőmből, de úgy éreztem, hasonlóan frappáns gondolatnak most híján van a fejem, így még zakómat igazgatva lépkedtem, elé érve kevéske mosollyal csak annyit mondtam
- Köszönöm az estét.
Daniell ragyogott. Nem találtam jobb szót. Ragyogott.
- Jól éreztem magam. – Elégedett volt. Láttam az arcán. - Én… boldog vagyok, hogy megismerhettem a barátaidat. - Elhittem minden szavát.
- Köszönöm, hogy eljöttél. – Közelebb léptem.
- Köszönöm, hogy… meghívattam magam, mert végül is lásd be, így történt.
- Hát… - Mosolyomat sikertelenül bújtattam, így csak hevesen bólogattam neki. Aztán csend és egészen addig hallgatott is, míg lágyan eltolva magát a karfától testünk közötti távolságot egy csapásra meg nem semmisítette. Mert akkor ajkaim előtt egy sóhajjal még a nevemen szólított. Nem volt csók. Csak puszi. Szája súrolta az enyémet, megcirógatta, rajta hagyta forró nyomát, éppen hogy érezhetően az ízét.
- Én… eléggé elfáradtam. – Valóban álom ízű volt a hangja, még ha nem is éreztem rajta a kimerültségét. – Azt hiszem, becélzom az ágyat. – Eligazítottam egy szája szélét csiklandozó vékony tincset, füle mögé tűrtem és ő megmosolyogta.
- Azt hiszem… én is arra veszem az irányt.
- Akkor egy felé megyünk – nevetett és elindult lépcső irányt, én pedig tétovázva fél pillanatot, de utána léptem.

Végig egy lépésre a nyomában, nem sokon múlt, hogy a túlzott közelségtől nem tapostam le a sarkát. Úgy sétáltam mögötte, hogy azt a talán egy percet, amíg felértünk, csurig töltöttem kérdéssel, tömve félelemmel és bizonytalansággal, hogy ha az utolsó lépcsőfok is kikúszik a lábai alól, melyik oldalra lép majd. De ő megállt. A lépcső tetején már csak egy kurta lépéskét tett meg és azzal bevárt engem.

- Daniell, én… - Belekezdtem volna, de megrázta a fejét.
- Talán… nem most kellene erről beszélnünk.
- Rendben.
- Szeretlek, Ryu. Ez soha ne legyen neked kérdés. – Nem nézett a szemembe. A nyakkendőmhöz beszélt. – De most egy kicsit… - Láttam, hogy nem a hálószobánk felé viszi majd a lába. – gondolkoznom kell. Egyedül lenni, hogy… helyére kerüljenek a dolgok a fejemben.
- Értem – bólintottam. - Elfogadom.
Rám mosolygott.
- Jó éjszakát – és ellépett mellettem.
Ő a vendégszobát választotta, rám meg a háló jutott. De csak álltam. Az ajtó záródott. Mögötte tovatűntek Daniell lépteinek puha koppanásai, maradtam én és a csend, de csak kezdetben, mert a némaság helyét lassan átvette egy hang, ami azt duruzsolta a fülembe, hogy egyetlen éjszaka több mint elég ahhoz, hogy Daniell lebeszélje magát rólam, rólunk, hogy meglássa a tökéletlenségemet, hogy rájöjjön, egy-egy hibámból mennyit és mit véthetek még, hogy felébredve lássa, hogy… nem itt van a helye. Úgy éreztem, ha saját gondolataimat hallgatva kell eltöltenem az éjszakát, megtébolyodok. Megindultam, de más irányba, mint kellett volna. Az ajtaja elé léptem és bár kopogni nem volt bátorságom, ott álltam a küszöbén, készítve a torkom csak egyetlen köhintésre, rábírva az ujjam, hogy megkopogtassam a fát és mielőtt bármelyiket megtehettem volna…

Az ajtó kinyílt.

Csak lopva mertem ránézni. Lehajtott fejjel inkább csupasz lábfejére szegeztem a tekintetem. Nem tudtam, mit mondjak, még azt sem, hogy kezdjem el, csak álltam ott és nem tudtam, mit csináljak. Bármit megadtam volna annak, aki elmondja, hogy legyen tovább. De segítségemre sietett ő maga. Jobb keze először a nyakamat cirógatta meg, majd fülem mellett az arcomra simult és már rá kellett néznem, egyenesen abba a szürkeszép szemébe.
- Fáradt vagy, igaz? – Szelíd volt a mosolya, süppedős és puha, akár ha kisbabát akarna vele betakarni.
- Igen.
- Pihenned kellene.
- Nem tudok nélküled.
Belecsókoltam a tenyerébe, arcomra szorítva újra és újra csókot leheltem az ujjaira, míg végül egy ölelésben álltunk. Az ajtó csukva volt mögöttünk és én csak vártam a következő pillanatot, hogy kibontva magát a karjaim közül, mikor történik valami. A derekát markoltam, ő a vállam köré kapaszkodott. Ujjai meg-megsimították az államat, a fejbőrömet a hajam alatt.
- Ryu…
- Beszéljünk most.
- Éjjel van.
- Nem baj – súgtam a hajába. – Most.

Az ágy végében helyezkedtem el, percek óta ültem ott. A - mondjuk úgy - másfél személyes vendégbútor kényelmes volt ugyan, mégis úgy mozgolódtam, mintha száraz kukoricaszemeket öntöttek volna a világos ágyterítő alá. Daniell nem érezte ezt. Láttam az arcán, hogy hátát a falnak vetve tökéletesen kényelmesen üldögél a párnák között, összevont szemöldökét más idézte elő. Én voltam. Én és a vallomásom.
- Férfiakra is?
- Férfiakra, nőkre, teljesen mindegy.
- Tizes skálán?
- Őrülten. Majd belepusztulok.
- Csak… nem értem, miért. Mert ha rajtakapsz, hogy valakinek a manduláival harangozok, akkor egyértelmű lenne, de én soha nem csináltam ilyet. Nem találtál senki ágyában, nem láttál sms-t rejtegetni, meg titkos telefonokat lenyomkodni, nem történt soha, hogy mit tudom én, fagyizgatni láttál bárkivel, mikor azt mondtam, a délutánomat könyvtárban töltöm… Soha nem adtam rá okot neked, hogy félned kelljen miattam.
- Egyik sem történt meg. Igen. Még hasonló sem. Soha, de… - Mennyivel könnyebben kijött, hogy halálosan féltékeny vagyok rá, mennyivel egyszerűbben mondtam el. - … okot adtál rá.
- Én?
- Daniell, te… mit éreznél a helyemben? Egyszer csak ott találtam magam egy irreális dolog kellős közepén. Ott voltál az ajtómban, reggel az ágyamban és már a kettő között is volt vagy egy tucat kérdőjel, hát ha még beleveszem azt is, hogy voltaképpen fogalmam sem volt róla, mi vezetett a csengőmig. Te a legnagyobb jóindulattal is két kanállal faltad a lányokat. Most itt vagy és fejed búbjától a lábad ujjáig monogám. Fiatal lányok helyett egy harmincas férfival, a kérdések pedig megmaradtak. Eleinte… - a szemébe néztem, bár egyszerűbb lett volna továbbra is a sápadt takarót figyelni – azt kérted, ne akarjak válaszokat. Még ne. Játszottuk a struccot és működött. Szerettem csak úgy lenni veled, nem gondolva arra, mi volt tegnap és igyekezni, hogy ne kérdezzem magamtól újra és újra, a holnap mit hoz majd. Vártalak aznap este és arra gondoltam, majd akkor, majd ott kérdezni fogok és te válaszolsz, mert együtt laktunk, egy évesek múltunk és úgy éreztem, eljött az ideje. Ehelyett kaptunk a nyakunkba egy vödörnyi poklot és amellett minden másodlagos volt. Akkor túlélni kellett, nem kérdezni. De… túléltük, igaz? Nincs minden rendben, de a neheze már a hátunk mögött van és azt hiszem, megengedtem magamnak azt a luxust, hogy már másra is figyelhessek, ne csak arra, hogy elmúljon egy újabb nap. Észrevettem, hogy túl közvetlen vagy. Persze, én tudom, velem is ilyen voltál már a kezdetekkor, de akkor nem így éltem meg. Túl sokat ölelsz, túl sokat ölelnek. Hozzád érnek, megpuszilnak, fogják a kezed, simogatják a nyakad… és értem, tudom, hogy nálad a barátsággal ez együtt jár, hogy a környezetedben mintha kifordulna a világ és amilyen közvetlenséget te feléjük mutatsz, kétszáz százalékosan adják vissza neked, de… az én világomban, az én szememben ez… ez valami olyan, ami engem illet meg. Ami az… enyém, mint kivételes személyé az életedben, mint a párodé. Nem mindenkié, mégis olyan, mintha mindenkinek járna. És amikor… egy férfi kapja tőled ezeket a gesztusokat, akkor… akkor nekem még rosszabb és még jobban félek. Ne kérdezd, miért.
- Válaszolok neked.
- Tessék?
- Hagyjuk az apróságokat és a kicsi dolgokat. Mondd a nagyokat. Kérdezd meg, amit tudni akarsz és én válaszolok neked.
- Ez most hirtelen jött.
- Nem akarod?
- De… Akarom. Nagyon akarom.
- Akkor kérdezz. Kérdezd meg. Egyenesen. Bele a közepébe.
Elszánt volt a szeme és én igyekeztem nem gondolkozni, csak ahogy kérte, mondani. 
- Vannak még férfiak?
- A bolygón, a kontinensen, a szobában, az ágyamban, hogy érted?
- Akiket észreveszel, akiket megnézel. Ha ártatlanul is. Vannak, vagy csak én vagyok?
- Csak te.
- Miért?
- Nem tudom.
- De ha mások nem, én hogy?
- Nem tudom.
- Kompromisszumok?
- Akadnak. Hol nincsenek?
- Tegyük tisztába. Azért kívánsz, mert szeretsz? A testem egy tény, amit elfogadsz, hogy cserébe megkapd a lelkemet, agyamat, mindent, ami táplálja a tiéd? Szellememben találtál társra és egészemhez ez a burok járt, így elfogadtad és ez kölcsönöz vágyat neked rám, de ha választhatnál külsőt belsőmhöz, már nem Én kellenék? Alkut kötöttél? Az érzésért cserébe elfogadtad, hogy ebbe a testbe születtem bele? Kívánsz engem úgy, ahogy én vágyakozom utánad? És ha ezt a vágyat „csak” a lelked táplálja… vajon meddig elég ez?
Döbbenten nézett vissza.
- Soha nem gondolkoztam ezen. – Szemei cikáztak, majd hirtelen nem bírt tovább ülni. Felállt. Elsétált az ajtóig, de mintha valami ellenirányba fordította volna, újabb csavart véve visszalejtett a szoba közepére. – Nem. Ez nincs így. Nem. De… egy kis része talán mégis. – Úgy éreztem, csak hangosan kimondja, amivel a fejében ping-pongozik. – De nem teljesen. Nem. De részben… - Meredten nézte a földet, az ágy lábát, majd engem. – Részben… részben igen.
A felismerés földhöz csapta őt és gyomron rúgott engem. Mosolyogtam vagy fintorogtam. Fogalmam sem volt. Egyiket akartam, másik lett belőle.
- Részben? Melyik részben?
- Elfogadtam, de… nem beletörődtem. Én elfogadtam. Elfogadtalak téged annak, ami vagy. El tudtalak.
- Tehát békét kötöttél a ténnyel, hogy férfi vagyok. – Túl keserűre sikerült. A grimasz nem volt hajlandó távozni a szájszélemről. Gunyoros mosolyt varázsolt lefelé biggyedő ajkaimnak. Daniell látta és le sem tagadhatta volna, hogy nem tetszik neki.
- Most mi a baj?
- Nem ezt akarom. – Határozott voltam. Halk és mégis dühös. – Nem így.
- Ne hogy?
- Ne legyek kompromisszum, ne legyen egyetlen porcikám sem csupán egy megtűrt darab, amit elviselsz.
- Mondd, te hallod, amit mondok neked? – Daniell kiabált, talán ezért emeltem fel én is a hangom.
- Hallom! Most mondtad, hogy megtűröd, hogy férfi vagyok, mert egésznek érzed magad velem!
- Én egyetlen szóval sem mondtam ilyet!
- Azt mondtad, kompromisszum neked a testem! – üvöltöttem.
- Igen, mert az! – kiabált vissza.
- De én nem akarom!
- Miért? Miért baj ez?!
Felugrottam. Ott álltam vele szemben és már nem tudtam elzárni a csapot.
- Te jó ég, Daniell, eddig azért remegtem, hogy egy másik férfi léphet a képbe, erre kiderül, hogy az is csoda, hogy én benne vagyok!
- Nem értem! Nem értem, mit akarsz tőlem!
- Tudom, hogy mi történik olyankor, amikor egy ember magára erőlteti azt, amire egy porcikája sem vágyik! Tudom, hogy mi lesz abból!
- Könyörgöm, mit hittél? Könyörgöm Ryu, áruld el nekem, hogy mit hittél eddig? Én nem vagyok meleg, engem nem érdekelnek a férfiak, mit gondoltál, nem kellett megküzdenem a helyzettel? Azzal, amit érzek? Hogy pislogtam, megráztam magam és ennyi?! – Görbült a szám, mint az óvodásnak, mikor édesanyja először lép ki a csoport ajtaján. – Ryu… - elkapta a gallérom - én nem eltűröm, nem elviselem, én… elfogadtam. Át tudtam rajta lépni, én… én… Szeretlek. Szeretem az agyad, a lelked és a testedet is, egy pillanatig nem hiheted, hogy nem kívánlak.
A csókja olyan volt, mint egy pecsét. Forróságával, valódiságával, élő elevenségével úgy parázslott az ajkaimon, mint őszinteségének édes bélyege.

- Ryu. Kérlek… - Pedig csak éppen hogy szólni készültem a háta mögött, míg ő kifelé bámult a sötétbe. - Nehezen szedem össze, mit is akarok mondani. Kérlek…
Vártam a következő percet. Hátha meghasad a némaság, de hallgatott. Még sokáig hallgatott, háttal nekem bámult kifelé. Aztán mély levegőt vett.
- Szeretlek. Ez… pár betű Ryu, és mégis, hogy képes vagyok kimondani, az… óriási dolog. Nem gondoltam, hogy valaha eljutok idáig. Én… nem éreztem soha, hogy hiányzik valami, én nem éltem egy olyan lyukkal a lelkemben, hogy nem vagyok teljes, hogy a kirakós egy darabja még nincs a helyén, én… nekem nem kellett rátalálnom a válaszra, mert nem volt kérdés. Amikor megismertelek, már tudtam az elején, hogy újabb értékes emberrel gazdagodtam. Megéreztem és örültem az új színnek. Szerettem volna, ha a dolgom végeztével nem köszönök el tőled is. Szerettem volna a barátaim hosszú listájára vésni a neved… de nem gondoltam többre, Ryu. Egyetlen porszemcsével sem többre. Még akkor sem, mikor… napjában többször jutottál az eszembe. Sokszor gondolok a barátaimra. Tudom. Friss volt ez a dolog, de nem tehetek róla, már korán oda soroltalak. Mondd, hogy ostoba vagyok, olyan, aki azt hiszi, a barátság alapjait egy mosoly is lerakhatja. Barátnak nevezni valakit pár mondat után, banális, mi? Lehet. Nem tudom. Én ilyen vagyok. Aztán rá kellett jönnöm, hogy csődöt mondtam. Több vászon volt, amire két csíknál nem húztam többet, mert… eltöltöttünk egy napot együtt és alakult bennem egy kép, és este hazaérve nekiestem, de… másnap újabb cikkelyt kaptam, és úgy már dőlt a tegnapi tézis… mindig mikor azt hittem, most megvan! Akkor… kiszaladt az ujjaim közül, mert a sok-sok kék közé bekúszott egy zöldes darab és a kép, amit alkottam rólad, már nem volt ugyanaz. Újra kellett kezdeni. És újra. Aztán… rájöttem, hogy nem megy és mire idáig eljutottam, nem volt bűntudatom a történtek miatt, mert egy barátnak… megmondhatom, hogy nem megy. Igazam volt. Megmaradtál nekem és boldog voltam miatta, mert azt hittem, te is azt érzed, amit én. Hogy megvan a hang, ami ritkán cseng ennyire egy szólamban és én is kellek neked… mint barát… Nem volt szükségem másra, Ryu. Voltam szerelmes. Igazán, minden porcikámban szerelmes. Azokban az alig napos, tán jó esetben hetes kapcsolataimban teljes voltam. Soha nem volt vége haraggal, soha nem dobtam el senkit, engem sem hajítottak el. Talán a szerencse állt mellém, hogy olyan emberekkel szaladtam össze, mint én magam is. Fellángol és kialszik… de egész voltam, Ryu és nem volt szükségem másra. Nem éreztem a hiányt egészen addig. Utólag… Huh. Sokáig gyötört, hogy nem léptem meg, amit helyes lett volna. Amit minden férfi meglépett volna a helyemben, ha… egy másik férfi akarata ellenére így közeledik hozzá. Kerestem magamnak a kifogásokat. Magyaráztam a blokkal, döbbenet teljes rohamával, félelem és kíváncsiság csalogató mixével… hogy a tisztelet volt, ami megakadályozta, hogy szépen szólva kitépjem a karod, de… ha látszólag ki is magyaráztam magam előtt magamat, belül akkor is tudtam… Hogy mondjam ezt el neked?… Szerettem veled vitázni. Jól esett megbökdösni. Szerettem meghallgatni, mit gondolsz te arról, miről én nagyon mást. Kellemes volt veled, és szerintem ezt adja egy barát, és ha valaki a lelkem mélyére nézne, látná, hogy nem akartam többet! Nekem meg sem fordult, soha, még csak egy másodpercre sem, hogy férfiként nézzek rád, nekem nem kellett… de akkor… fájt a szemem a sírástól. Mart. Talán bekönnyeztem a festékemet is. Rosszul esett az a nyúlfarknyi negatív kritika. Ha nyálas, ha nem, nem érdekel, minden képbe a lelkem rakom és a szívemmel zárok rá pecsétet és azok a szavak így nem csak a képről… rólam, mint emberről is szóltak. Ítéltek, osztályoztak, bántottak… Jólesett… a kezed. Emlékszem a hangodra, bár csukva volt a szemem, mégis mintha az arcodra is… bár ezt biztos képzeltem… Emlékszel, mit mondtál nekem? Hogy mielőtt megszülettem, megáldották mind két kezem. Hogy engem erre teremtettek. Hogy aki ennyi szépséget képes adni, azt álmodni küldték erre a világra, bárki bármit mond, és hogy nem lesz baj. Nekem… nem tűnt fel, hogy ujjaid visszájával cirógatod le a könnyeimet. Hogy simulnak rám. Nem tűnt fel, hogy suttogsz, mintha amit mondasz, nem hallhatná más… és mikor megéreztem a szádat… abban a szent pillanatban ugrott minden a helyére. Mintha meg lett volna a híd, ami összeköti a két partot. Ami megmutatja, mi van odaát. Kitisztult a kép. Egyetlen századmásodperc alatt képes voltam meglátni azt, amit előtte hónapok vakságával éltem végig. Azon a szent helyen, szempillantás töredéke alatt rájöttem, hogy szerelmes vagyok. És ott volt a szád, és amit a pillanat adott. Hónapok szakadtak a nyakamba. Halom hetek ostoba, szemfényem nélkül élt napjai… és mégis könnyebb lettem, Ryu. Úgy éreztem, hogy valaki betakart fénnyel és felhők kúsztak a nappalid plafonján és fejem felett elrebbenő madár tolla összeborzolta a hajam és… a szád… puha, langyos… Láttam, Ryu. Végre láttam. Olyan varázsos volt. Tudtam, ha hagyom, hogy folyjon, akkor fog. Ha engedem történni, csak fogadnom kell, amit kapok, és én… akartam, bár ilyen remegő félelemmel szokott az ember elszaladni, de… én mégis akartam. Mert olyan volt, mintha nem is lett volna, csak képzelgés. A… nyelved íze… a fogaid redői… kicsit úgy éreztem, hogy iszol belőlem, Ryu. Hogy évek óta nem kaptál kortyot és úgy iszol engem, mintha én lennék az egyetlen oázis egy kiszáradt sivatag végeláthatatlan homokdűnéi között. És én… akartam a forrásod lenni. Hirtelen… akartam. Még. Még ízt, még vibráló félelmet, még újat… még belőled. Mondják, ha igazán szerelmes leszel, hallod a harangokat. Én nem hallottam őket. De téged igen. Sóhajtoztál, Ryu. Úgy éreztem, a szívem szakad minden sóhajba, amit az ajkaim közé engedsz és valahol… mégis úgy melengetett, hogy szavakkal képtelenség elmondani. Sok elsőt adtál. Az első igazi érintést akkor kaptam. Soha nem fogták meg így a kezem. Soha nem vágytam így fogni. Bőröm alá mintha sok kicsi pulzáló pontocska költözött volna és ahányszor megérezték a hődet, tovább lökték, hogy karomon keresztül szaladjon szét testemben mindenhova. Egy varázslat volt. Gyorsan lobbant, és ha nem jött volna, ami durván belelép a hirtelen rám ereszkedő meseködbe… akkor a tiéd lettem volna, Ryu. Utána talán… soha többé nem lettem volna képes látni téged, de… a tiéd lettem volna minden hezitálás nélkül. De jött és nekem nem maradt más, mint ott és azonnal farkasszemet nézni a ténnyel, hogy gondolkodás nélkül egy férfi karjaiba vetettem volna magam. Soha nem éreztem, hogy ne lennék kerek egész. Soha nem… éledt bennem ilyesmi. És a gondolata annak, hogy nem csak eltűrtem egy férfi csókját, hanem jobban akartam, mint eddig bármelyiket életemben, és hogy ha nem zavarnak fel, akkor talán az ágyában ébredek… a tény elviselhetetlen volt. Fájdalmas, bénító és…
- …viszolyogtató. – Percek óta most volt az első, hogy úgy éreztem, itt az én szavamra van szüksége. A hallottak sokat loptak torkom csengéséből. Hangom rekedtesen, megviselten csapott mondandójába, de azt hiszem, itt kellett neki a mankó. Nem helyeselt rá, de tiltakozás sem hagyta el az ajkait. Megkönnyebbült szusszanás csapott az éjbe, hogy volt, aki kimondja helyette.
- A dolog… adta magát. A helyzet megkívánta volna tőlem, hogy dühöngve kaparjalak le magamról, mivel soha nem éreztem, hogy akár csak biszexuális is lennék. Mai napig nem érzem, hogy lenne bennem bármilyen vágy is. Ha két férfit látok csókcsatát vívni a filmvásznon, belőlem nem szalad elő negatív reakció. Nem húzkodom a szám és nem zavar a látvány, hiszen egészen morbid dolog lenne, ha csinálnám, de nézni nem lennék képes, csak egyszerűen… a szememnek nem ad semmit. Nem mozgat meg… nem érdekel. Ha szexről van szó, legyen az két férfi szerelmének teljesen lefinomított játéka vagy kőkemény pornó, engem nem taszít a látvány, nem zavar vagy feszélyez, de… nem is pöccinti be a gépet. Az érzés ismerete csihol ugyan vágyat bennem, de ez nem a testeknek szól a képernyőn… ez neked szól, Ryu. Egyedül neked. Már képes vagyok kimondani, de akkor… akkor nem tudtam felfogni, mit miért művelek. Egy zavaros massza volt az egész, én meg csak kapálóztam benne, de mint a futóhomok… Minél jobban szeretnél szilárd talajt a lábad alatt, annál mélyebbre süllyedsz. Aztán Liny… Liny az utolsó stabil kockát is kikapta a lábam alól azzal a hírrel. Amíg élek, nem felejtem majd el a szagot. Azt a bántó, zöld, hideg, szorongató szagot. A gépek lélektelen hangját… a halált a levegőben. Gyűlöltem. Gyűlöltem oda járni és mégis megtettem minden áldott nap… Szóval. Ha valaha kétségbe akarod vonni a hűségemet, a kitartásomat vagy a szerelmemet… akkor jobb okod legyen rá, mint egy ölelés vagy két puszi. Akkor legyen tényed, nem csak vélt, hanem ténylegesen valós, amit felhozhatsz ellenem. Mert ha nincs bizonyítékod arra, hogy elengedek valamit, amiért nem hadseregekkel, démonokkal vagy magával az egész világgal, hanem saját magammal kellett megharcolom… akkor gondold újra, Ryu. Várj fél percet, nézz vissza a képre és akkor mondd meg, tényleg képesnek tartasz-e rá, hogy ilyet tegyek azzal, akiért saját magammal szálltam szembe. Soha többet ne kérdőjelezd meg azt, amit érzek. Se a szerelmemet, se a vágyamat… se a hűségemet.

Nem várta, hogy válaszoljak és én hallgatásommal feleltem. Nem akarta, hogy kimondjam, elég volt neki, hogy látta a szememben. Nem olyan különleges mint az ő szürkéje, nem kelt életre tornádókat, nem csitít viharokat de Daniell mégis olvasott belőlük.

3 megjegyzés:

  1. Imádom ezt a fejezetet, az egyik kedvencem. Meg a következő is. Nagyon kíváncsi vagyok Daniell oldalára a szerelmükről, olyan ritkán látjuk, hogy ő mit is érez. Az is tök jó lenne ha írnál egy side-sztorit az ő nézőpontjából, a csók, a baleset, az utána következő időszak, az első éjszakájuk, meg utána kb. az egy éves évfordulójukig... Nagyon érdekel ő, hogyan élte meg ezt az egészet, mi volt az utolsó csepp ami végül Ryuhöz vezette... Miért csak olyan sokára tudta kimondani h szereti, milyen volt neki elmondani a szüleinek stb. Tudom kicsit telhetetlen vagyok, aki kíváncsi, az meg hamar megöregszik, de engem ez nagyon érdekelne...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! <3
      Ha én összetudnám számolni hányszor próbáltam Daniell szemszögéből írni... De nem megy. Imádom a körhintát de nem csípném ha nem engednének leszállni róla. :D De a kilencedik kötetben vannak méretes Daniell vallomások! (Nem is értem, mi lelte? Vagy benőtt végre a feje lágya vagy ki tudja.) Ott szerintem elég sokszor enged belelátni a gondolataiba, olyanokba is, amikből eddig ki voltunk zárva. :)
      Tudom, ez nem egészen ugyanaz, de később lesz még olyan szösszenet is, amiben Daniell a főszereplő de kivételesen a szemszög, amin keresztül látjuk, nem Ryué. Talán ez is mutat majd olyasmit, amit még nem láttunk. ^^
      Nem mondom, hogy soha nem írok majd Daniell oldaláról, de egyelőre amiket elkövettem, azokkal nem vagyok kibékülve, így parkolópályára tettem a témát. :)

      Törlés
    2. Sajnálom, hogy így éreztél a próbálkozásaid iránt, azért remélem majd sikerül olyat írni, amivel elégedett leszel :D Azért sejtettem, hogy ez lehet a probléma.. DE annak nagyon örülök, amit a 9. részről írtál, már nagyon-nagyon várom, és így most még jobban be vagyok sózva.

      Törlés