Daniell VI/12. - A Levendula Boksz

A halk zene, emberi hangtól teljesen mentesen, csak fekete-fehér billentyűk és pár húr segítségével olyan hangulatot varázsolt, hogy amíg a pincér a pulttól az asztalunkig kísért minket, már elmondhattam volna – kellemes este volt. Pedig még nem történt semmi. A bárpultnál ültünk két ital társaságában és vártuk, hogy felszabaduljon az asztalunk. Kedvesem az alkoholmentes koktélok listájáról választott magának és legnagyobb meglepetésemre a csupa-gyümölcs ital nem egy fél ananászban, egy karton apró napernyővel, hula-hulát járó zsugorított műanyag táncosokkal érkezett. Kecses nyakú, hasában mégis öblös pohárban csúsztatták elé, játékossága kimerült a benne lebegő, három különféle színű cseresznyében. A szememnek kifejezetten tetszett, sokkalta jobban, mint egy eltúlzott, iható giccsparádé. Daniell arcáról egyértelmű volt, hogy az íze is csillagos ötös.

A pincér biccentett és maradtak helyette az itallapok.
- Mit rendelsz? – nézett rám Daniell.
- Nem tudom. Mindjárt meglátom. – És már nyitottam is a finom bőrbe csomagolt, elegáns lapot.
- Ingerem van rá, hogy igyak valami lilát – nevetett kedvesem a sorokat böngészve.
- Hmm. Micsoda gondolat – helyeseltem. – Padlizsán juice?
- Te jó ég… van nekik?
- Nincs. De ez ezért az arcért érdemes volt – nevettem én is a fintorán. – És most, Lewis-san. Beavat?
- Mit szeretne tudni, Ishigorou-san?
Hátradőltem. A süppedős, finom bársonyfal diszkréten vette fel testem vonalát, lilasága alig láthatóan hozzám idomult.
- Miért üldögélünk a Levendula bokszban?

A helyet nem én választottam. Bár megtehettem volna, jártam már itt. A Szirom. Eljátszottam a gondolattal nem is egyszer, valahogy odáig mégsem jutottam, hogy asztalt foglaljak nekünk. Visszafogtak a tények. Voltak fenntartásaim. A hely nem kimondottan egy bizonyos csoport előtt áll csak nyitva, mint ahogy elmondható ez sok bárról és szórakozóhelyről, amikről köztudott, hogy a heteroszexuális közönséget, ha lehet, kiküszöbölik. A Szirom, hogy úgy mondjam, inkább tolerál. Túlságosan is. Vannak különálló asztalok, méretükből egyértelmű, maximum három személyt bírnak kiszolgálni, de az étteremnek elsősorban a privát boksz-részlege, amit előszeretettel foglalnak le már van, hogy hónapokkal előre is. Én csak fel-feldobtam magamnak a labdát, Daniell megtette.
- Hol akadtál erre a helyre, Csücsök?
- A neten. – Pajkos mosolya egyértelművé tette, tudja, hogy tudom és én tudom, hogy tudja. – Voltál már itt?
A kérdését hozzám intézte, bár látszólag még mindig a választáson gondolkodott. Szemei szaladtak, valahogy mégis úgy éreztem, a kérdés fontosabb, mint amilyennek látszik.
- Egyszer. Régen. Talán már hét éve is.
- És a…
- Nem. Nem itt ültem. És nem is sokáig. A Bíbor Szelencében időztünk, minden bordó volt, még a fejem is. Nem kötök a helyhez idegen emlékeket és nem juttat eszembe az égadta egy világon semmit a saját füstölgő fülemen kívül.
- Kimerítő válasz. – Újfent nevetett és tegyük hozzá, joggal.
- Magyaráztam a bizonyítványom, igaz?
- Ja. Kicsikét. De hiszek neked.
- Ó. Tényleg?
- Aha. Ismerlek már ennyire, te paranoid pasas. Ha te itt valakivel valamit, akármit, bármennyire még ha és egyébként is, akkor nem engedted volna, hogy idehozzalak. Lelkis vagy, Ishigorou-san. Néha emlékeztetsz a nővéremre.
Összeráncolt szemöldöke tanácstalanságról árulkodott, gonosz mosolykája meg arról, majd megveszik érte, hogy láthassa, milyen fejet vágok, de felnézni nem néz. Még nem. Az a jelen szituációban nem volna eléggé laza.
- Miért vagyunk itt? – tettem fel neki a kérdést, saját italom elméletben már megvolt és sokkal jobban érdekeltek a szürkéi, míg hátam egyre jobban ellazult a levendula-érzésben.
- Tudod… - Úgy vettem észre vakon bízik a választásomban így inkább úgy döntött velem tart és nem nézelődik tovább. Hirtelen hagyta a kínálatot, a finom barnított papírt, a méretes listát és rám nézve szívéből termett komolysággal válaszolt. – Van… ami kell.
- Igény? – kérdeztem én.
- Nem. Kell. Szükséglet.
- Mi, Életem? Mi az a „kell”?
Daniell a nyakához nyúlt. A csavart ezüstlánc meghúzhatott pár szálat visszafogott copfba fésült sörényéből. Elsimítva az apró kellemetlenséget, gallérját is ellenőrizte. A grafitszürke inget még soha nem láttam rajta. Először talán másfél órája, mikor kilépett a szobából azzal a kívánságával, hogy keressem meg a legmagasabb lyukat a bal fülében, puffogva érte, hogy neki ma valahogy nem akar összejönni. Mondtam neki, hogy úgy látom, rákapott az ingboltomra, de ő csak mosolygott. Jól áll neki. Most is beleborzongok, pedig egész ideúton nézegethettem, de mégis, ahányszor felnézek és meglátom magammal szemben, végigszalad rajtam a forróság.
- Ma nagyon…
- Hoppá, hoppá, jön a bókom, pedig még nem is válaszoltam a kérdésedre.
- Tudod…
- Mondd és igyekszem nem belepirulni.
- Annyira figyelmes ma velem, Lewis-san, hogy oda vagyok, meg vissza – bólintottam meghajlást színlelve. Megmosolyogtuk és attól a fél hallgatag perctől zavarba jöttem. A szemeiből szikrák pattantak, gyönyörű parazsa úgy izzott, hogy csókolni vágytam és talán ezért hirtelen úgy éreztem, a kevesebb több. Talán mert csomót kötött a nyelvemre az érzés. - Szép vagy.
- Köszönöm. Szabad viszont valamit?
- Rajtad áll.
- Fejem búbjától a lábujjam hegyéig. – Alsó ajkába harapott. – És ez az a szükséglet.
- Oh. A válasz. Bevallom, kiment a fejemből.
- Hazudsz.
- De annyira romantikusan hangzott, nem igaz? – pislogtam rá.
- Abszolút!

Akkor a pincér hirtelen ott termett. Villámgyorsan vette fel a rendelésünket és újra elnyelte a föld.

- Készítsd magad. Ha visszajött a fickó…
- Mi lesz akkor? – néztem rá. Az apró lila fények mintha szűrtebbek lettek volna, nagyobb lett a homály, diszkrét fátyol, bővült a lágy lepel, de nem lett akkora, hogy elvesszen a lényeg. Csak felettünk változott a tér.
- Átülök melléd. – Hangja is a lámpákkal halkult. Kicsit rekedtebb lett, tompább és titkosabb.
- Az igény?
- A kell, Ryu. A „Kell”.
Hallgattunk egy kicsit. Pár ütemnyi csend kell néha. Szükségét érzik a gondolatok, követeli magának a belső hang.
- Ülj át most.
A félhold alakú ülésen könnyedén csúszott arrébb, majd igazított magán még egyet. Nadrágját is elsimította, zakóján is matatott csöppet. És mellettem volt. Annyira, hogy ha kezemet az asztalra tettem volna, már az ő karját súrolná a karom.
- Nem kell kétszer mondanod – közölte halkan, egyenesen a szemembe. – Baj?
- Nem. Nem baj.
Néztük egymást.

A pincér újra feltűnt. Elénk helyezte a két üres poharat, majd bort bontott s tölteni készült. De mellettem kedvesem a mozdulatba vágott. Könnyed mosollyal megköszönte, majd biccentve elengedte a pincért. A férfi a sötét terítőre tette a bontott palackot, oldalra hajolva rövid programot küldött a lila bársony rejtette táblácskába, majd meghajolt és távozott, de előtte Daniell kérésére behúzta a függönyt. A következő másodpercben apró pont villant fel a kör alakú asztal közepén. Akárha egy apró, pislákoló mécses lenne, de a fénye sokkal játékosabb, talányosabb volt, mint egy valódi lángocskáé, és miközben figyeltem, hogy bont szirmot egy digitális tűznyelv, egy másik pettyből pelyhek szállingóztak elő s a szemben lévő éjlila falon hirtelen hullani kezdett a hó. Pár pihe jutott a függöny végére is. A könnyed szövésű anyag még privátabbá tette a bokszot, ki teljesen nem zárta a külvilágot, inkább csak sejtelmesebb lett tőle idebent. Láttunk mindent, mégsem teljesen.

- Bort? – Daniell picit megemelkedett. Biccentésemre félig töltötte a poharam, majd sajátját is.
- Ezt te kérted? - A langyos melegben még mindig kavarogtak a pelyhek.
- Nem. Ez a hellyel jár.
- Tényleg? – kérdeztem a poharam kézbe véve.
- Igen. A neten olvastam ezt is. Minden boksz más. Itt tél van. Látod?
Az első kortyot engedtem le a torkomon.
- Látom.
- Ciki?
Nem éltem meg se giccsnek, se klisének. Nem vitték túlzásba, bár ha az ember egy lila dobozban bort kortyolgat tündérfények és szerkesztett havazás közepette, talán nevetségesnek hangozhat a kijelentés, és mégis. Nem volt ízléstelen, nem volt túlragozott.
- Egyáltalán nem az. – Hallottam, ahogy fellélegzett és pontosan az a mély sóhajtás a maga megkönnyebbült ízével választ adott nekem. Daniell ideges. Nem, mert itt vagyunk, nem a hely hozza zavarba. Daniell azon izgul, hogy mit mondok majd én. Egészen addig nem raktam össze a mozaik kockákat. Hogy ő tervezett, ő foglalt, még a boromat is ő töltötte ki. – Daniell, megköszöntem már a meghívást? – A poharamat, bár az első korty hiányzott belőle, felé emeltem és ő hozzá simította a sajátját.
- Kell nekem, hogy egy kicsit elfelejtsem a titkot – közölte halkan, kézfejemet nézve.
- Igen, megértettem.
- Van ellene… kifogásod? Vagy… ha esetleg az idő vagy a hely nem alkalmas arra, hogy ilyet játszunk, vagyis hogy pontosan ne, akkor szólj, légy szíves. Nem akarom meggyilkolni az estét és veszekedni sem akarok veled. Csak… szeretném, ha együtt lennénk.
- Ez tényleg egy… romantikus gondolat.
- Á, ne hidd. Inkább csak önző. Nem vagyok kirakat ember. Nem érdekel, ki mit hisz vagy gondol, én csak szeretem azt csinálni, amitől jól érzem magam. És hónapok óta igyekszem megszokni azt, hogy mindenhol játszok. Ma este ezt szerettem volna otthon felejteni. Szeretnék melletted ülni, szeretném megfogni a kezed és a neveden szólítani… csak eltölteni egy pár órát… úgy, ahogy tényleg vagyunk.
- Párként.
- Igen. Rákaptam. Megéreztem az ízét, milyen veled nyilvánosan. – Játékosan nyelvet öltött, majd újra komoly arcát mutatta. - Úgy érzem, kell nekem.
- Akkor egészségünkre.

Ittunk. A második üveg bort bontották nekünk. A kezdeti kacagtató témákat lassacskán túl komolyakra cseréltük. Érdekes volt, hogy ahogy poharaink ürültek, úgy másztunk minél jobban a sűrűjébe, pedig talán tompultukkal az emberek inkább értelmetlen vidámságra cserélik a józan eszüket. Úgy éreztem, Daniellre kevésbé hat az alkohol, mint szokott. Letagadni ugyan nem tudta volna, hogy már jó pár poháron van túl, de talán feszültsége, kezdeti idegessége után nehezebben szállt a fejébe az ital. Az ember és az élet rejtelmei.

- Hol tartottam? – emelte rám nevetve a tekintetét, miközben újfent csurig telítette a poharam, míg a sajátját inkább csak félig töltötte meg.
- Le akarsz itatni? – néztem rá szemöldök percegtetve és ő bőszen bólogatott.
- Lebuktam. A padlóig akarlak részegíteni, majd hazatámogatlak, hogy aztán hatalmas szégyenpírral ébredjünk reggel, te, én, egy póniló és egy darab ananász.
- Nem akarom tudni, miért pont ezek a dolgok jöttek a szádra.
- Majd meglátod – cuppantott felém, de ezt se ő, se én nem állhattuk hahota nélkül.
- Na jó. A veszteséglista.
- Tényleg. Egyébként miért hívod így? Van egy olyan érzésem, hogy nem most találtad neki ezt a nevet.
- Valóban nem. Képzeletben így fut nálam már nem is tudom, mióta.
- Nem gondolod úgy, hogy… aki azt követeli tőled, hogy vess véget annak, ami téged boldoggá tesz, attól búcsút venni nem veszteség?
- Addig valamiért mégis az életed része volt. Ha hirtelen már nem akar az lenni, az egy szomorú történés.
- Érdekes dolog volt ez Ryu, mert… három csoportra oszthattam a körülöttem lévőket. Volt, akinek szeme sem rebbent. Egy nagyon jó barátom azzal indokolt, hogy a zöld körömlakkom után már minden belefér. – Itt komoly téma ide vagy oda, nem bírtam megállni, hogy egy kurtát nevessek, de nem bánta. Velem derült. – Aztán pár számomra kedves embertől azt kaptam, hogy a hóbortjaim jönnek-mennek és szeretnék, ha tudnám, hogy ha te maradandónak bizonyulsz, ők elfogadják a döntésem, ha engem ez tesz boldoggá. A harmadik csoportban egyetlen ember van… volt. Vele akkor beszéltem utoljára.
- Sajnálom…
- Ne sajnáld. Én sem teszem.
- Egy férfinak ez mindig olyan téma lesz…
- Rossz irányba haladsz, Ryury. Ő nő volt, sőt inkább lány. Egy igazán jó barát, akivel sok mindent csináltunk együtt. Gyurmáztunk, először csak az erre fejlesztett színes ragacsot, aztán életünkben először egymást is.
- Úgy érted, ő volt neked az első?
- Szűzülés volt a négyzeten, de jól elröhögcséltünk a végére. Régóta barátok voltunk. Nem gondoltam, hogy ez gondot jelenthet köztünk. Neki mondtam el másodszor. Ennek azért örülök. Mármint hogy volt előtte egy pozitív színvallásom is, mert ha azzal indítottam volna, amit mi lejátszottunk… huh. Valószínűleg akkor is szépen lassan kiteregettem volna a szitut körbe-körbe, akire úgy gondolom, hogy részben tartozik, de… tuti parás éjszakákon lennék túl. Akkor már túl sokat lógtam nálad és feltűnt neki, hogy valami nem stimmel velem. A raktárban ritkultak a cuccaim és többször is erre csámborgott éjszaka, én meg sehol nem voltam. Egy darabig nevetgélt, majd nekem szegezte, hogy tudni akarja, kivel töltöm az időm, mert vele nem, az biztos és legyek szíves tájékoztatni a nőügyeimről, hogy leinformálhassa azt a személyt, aki az ujja köré tekert. Én meg fogtam és az ősidőktől elmondtam napjainkig mindent, amit tudok, érzek, amiben most vagyok. És ő kiakadt. Kiabált, hőzöngött, aztán már csak nézett szeméből ömlő megvetéssel. Nem értettem, miért mondta, hogy elárultam, de… az után az este után nem keresett többet.
- És te?
- Én egyszer megpróbáltam. Aztán többet soha.
- A nőknél… talán jelentőségteljesebb az első alkalom.
- Igen. Én is ezt neveztem oknak – bólogatott maga elé, poharába kóstolva. – De – nyúlt egy másodpercre a hóesésbe, hogy ujjaira hulljon pár programozott pihe – annyira kemény témákat kezdtünk pöcögtetni… nem gondolod, hogy többet kellene innunk?
- Semmiképpen. Gondolj csak bele. A nagy agysejtrombolásban még kitörlődik a fejedből mi a téma a pónival meg az ananásszal, s még a végén nem fogok reggel bakfisként vörösleni.
- Pedig azt mindenképpen szeretném.
- Akkor meg csak mértékkel igyuk le magunkat – emeltem poharam és ennek örömére koccintottunk.
- Amikor elmondtam neki… - bal kezével, mint aki zongorán játszik érintgette a sötét terítőt, majd arra lettem figyelmes, hogy csak suttog. – Másnap este mondtam neked életemben először azt, hogy szeretlek. – Végigcirógatott a nyakamon. Meglepett a mozdulat, hiszen az imént a kezét néztem és fel sem fogtam, hogy már engem érint vele. Simítását követte a szája. Lehelete meleg páráját éreztem a bőrömön, megperzselt abban a keskeny csíkban, amit végigcsókolt. - Mi van velem? – sóhajtotta a galléromba, hogy megcsókolhassa a vállam völgyét.
- Daniell…
Nem megállítani akartam azzal, hogy kimondtam a nevét. Ujjai belemerültek a hajamba, elhajtotta az útjában lévő tincseket. A fülemet vette az ajkai közé, cimpámat nyelvével ízlelte. Hallottam, ahogy a hajamba szippant, orra csiklandozott, fejbőrömön remegő sóhajának ott maradt a reszketeg nyoma.
- Szeretlek. – Csókot adott a halántékomra és én csukott szemmel próbáltam nem elveszni. – Hallod? Szeretlek, Ryu.
Olyan volt megkapni a száját, mint az éhezőnek egy falat kenyér. Ajkaimhoz ért, nyelve nem akart mást, csak az enyémet érezni és nem kellett mondania. Forró volt a húsa, gyengéd minden apró mozdulata. Pillanatok teltek el és én úgy remegtem, mint aki fázik, s rajta ugyanúgy éreztem, hogy vacog a bőre.
- A hó… - mosolyogtam, mikor homlokát enyémnek döntve, kipattintott inggombom alá simítva hozzáért libabőrös mellkasomhoz.
- Nekem is.
Tarkómra fogott és visszahúzott a szájára.

Fizettünk és zsíros borravalót hagytunk a tárcában. Cserébe az épület előtt taxi várakozott, olyan, aminek sofőrje csak akkor néz a visszapillantó tükörbe, ha tényleg szükséges. Daniell fülébe suttogtam, hogy nem bírom hazáig a szája nélkül, egy pillanatig sem tovább az érintésétől fosztva. Újra a bőrömbe lehelte, hogy szeret. Azon az estén nem először, és amit csak reméltem, nem is utoljára.

A grafitszürke ing a földön hevert, mellette pihent sanyarú sorsú sajátom. Kiraktuk a padlót a ruháinkkal, lépteinket jelölte egy-egy hátrahagyott darab. Kibontottam a haját. Felettem támasztva így borostyán tincsei az arcomba hulltak. A csók íze maradt. Zsibbadt bele a szám, a testem, a gondolataim legjava. Csípője finom köröket rótt, kőkemény öle a sajátomnak préselve kínzott, gyönyörrel sanyargatva. Daniell alatt, kiszolgáltatva neki, szerelemre kárhoztatva. Combjait a sajátomra fonta, kezemet köré kulcsoltam. Csomó lettünk. Élő, lüktető csomó. Megfeledkezni mindenről és mindenkiről. Ez ritkán adatik meg bárkinek. A karjai között nekem mégis megszűnt a világ és annak minden szabálya. Szeretek szeretve lenni. Figyelte a szemem. Ahányszor mozdult, kutatta a gondolataimat. Verejtékcseppeket kóstolt a halántékomról és minden elhaló nyögés után, amit kikényszerített torkomból a morajló extázis, az ő vágyódása, a fülembe súgta – szeretlek. Ezt csókolta a mellkasomba, ezt csempészte a vállamra. A számba sóhajtotta a csúcson, amikor összerándulva a csípőm alá támasztott párna kicsúszott és ő kezével segített megtartanom magam.

Feküdtem a lepedőn, és ő percek óta rajtam. Belesajdultam, amikor kihátrált a testemből. Fizikailag, szellemileg, mindenhogy.
- Hé… – Újra a hajamba túrt, fülcimpámat morzsolgatta puha, nedves ajkaival. Talán mert szűköltem, de lehet, hogy csak… csak úgy.
- Maradj. – Annyira rekedté tettek az elmúlt percek, hogy én alig értettem, amit mondok.
- Hova mennék? – Aprót cuppantott, nem volt kellemetlen. Csak a meleg rázott tőle és visszhangzott a fülem.
- Ostobán érzem magam. – Tenyeremmel végigsimítottam az oldalán, mellkasán keresztül hajába érkeztem. Csúszott rajta a kezem, sikkant a bőre. Visszahúztam a fejét az enyém mellé, aranyának nedves illatával az orromban azonnal képes lettem volna elaludni. - Még egyszer – leheltem el a kívánságom és már előre kinevettem magam. – Hallani akarom.
- Ezerszer is akár.
- Szavadon foglak – suttogtam.
- Állok elébe. Bátor vagyok. – Belekacagott.
- Akkor?
- Szeretlek.

~ Folyt.Köv. ~