Az ételkészítés egyik kedvenc fázisába csusszantam. Szeretem, mikor elkezdenek
előttem tornyosulni a ruhájuktól megfosztott hozzávalóhegyek. Apró kocka
halmok. Színesek és az egész olyan rendezett, és… igen. Nem tagadom. Defektem a
rend és amikor ezek a nyersecske ételkezdemények szinte katonás kis dombokat
alkotnak, azt imádom. Morbid módon odavagyok érte.
Éppen elérkeztem eme kedvenc mozzanatomhoz. Odakint lassan búcsút intett nekem a szombat délután, ablakon beköszönve adta át helyét az estének. A rigóm… az ÉN rigóm, mely rangját csak azzal nyerhette el, hogy életem szerelmének, annak a kis megátalkodott szarosnak berögzült mániája, hogy drága Perecével fogja egy nap felkajáltatni, mert a gaz madár nem átallja reggel trallázva köszönteni a napot, és teszi mindezt olyankor, mikor az én egyetlen kedvesem éppen a másik oldalára fordulna. Szóval rám maradt a kertünk dalnokának megóvása, ergo az én Daniellem nekem adományozta, bár csak névileg. Tehát az Én rigóm díszes füttyel köszön el az aranyban játszó napkorongtól és akár tudja, akár nem, engem is meggyönyörködtet vele. Elmúló szombatunk van. Fura, merengős, szomorkás, és végtelen melengető.
- Ryuryy…
Szemem sarkából láttam konyhába somfordáló kedvesem.
- Mondd, életem.
- Holnap kiviszem Perecet és megportyázzuk a tyúkodat.
Helyben vagyunk. Megint a madaram böki a csőrét.
- Persze, Csücsök. És majd rohanunk a létrával Perec-menteni? Vagy ejtőernyővel szereljük fel veszélyhelyzet esetére? Nem! Tudok jobbat. Katapulttal lőjük fel az ágra. Vállalom a célzótiszt szerepét.
- Ahaa… aztán majd mehetek Perecért a szomszéd városba, mi?
Aljas mosolyom palástolandó csücsöríteni próbáltam.
- Ejnye. Hát tennék én ilyet?
- Igen.
- Na jó. Tényleg.
Életem közelebb oldalgott.
- Ryuuryy.
- Miiivaaaan? – kontráztam nyaffantására. Istenien megy nekem, s ezt újfent megállapítva jót derültem briliáns humoromon.
Nem válaszolt. Még felkockáztam az utolsó csík cukkinit, ami a késem alatt henyélt, majd letéve a kaszab eszközt, kezemet kötényembe - igenis, mert ilyen rendrögzött pasasnak, mint én, van köténye! - szóval zöldségnedves kezemet megszárogatva Daniellnek adományoztam figyelmemet.
- Na, mi a helyzet, életem fénye, mit keresel te itt a személyzetnek fenntartott gályahelyen? Emlékeim szerint fene nagy mangaolvasási lázban hagytalak magadra, most meg sitty-sutty kuktáskodni vágysz? – Ohho. Hoppá-hoppá. Szürkeszépjei közé meredtem, de amit onnan olvastam ki, az nem főzéssegédleti ingerencia volt. – Mit akarsz te tőlem? – kacagtam fel. Egyenes kérdésemre fület ütögető méretű mosoly varázsolódott fel babapofijára, majd inkább mérsékelte vigyorát, s beharapdálta csodaszép alsó ajkát.
- A fűdetiszta vagy a csöppet mocskos gondolataimat akarod tudni?
- Haladjunk sorjában. Kezdjünk a hótiszta agyjátékaiddal. – Esküszöm, levegőt vett, hogy egy szusszal tudja sorolni a hatalmasnak ígérkező listát.
- Hát… azok most nincsenek. Ugorjunk.
Közelebb araszolt. Lábával combom közé siklott, mellkasa az enyémhez ért. Csak finoman. Alig. De ahhoz pont megfelelően, hogy teste kellemes közelsége megzsongassa egészem.
- Nofene.
- Rrryu…
Még nincs másfél év. Párként alkotott hónapjaink száma még nem éri el a tizennyolcat és én mégis két pillantásából tudom, ha egyetlenem nadrágjában áll a bál. Mikor életem szerelme felveszi ezt a felajzott kamaszgyerek magatartást, és száját komótosan elrágcsálva, szemét az enyémbe szikráztatva héthatáron túl is hallhatóan macskamódra dorombolva ölét csiszatolja hozzám, nagy szusszanások közepette… akkor nem kell nagy tudósnak lenni ahhoz, hogy az ember - jelen esetben jómagam - kilogikázzam, mégis mi a pitypangért prrr-ög nekem itt a konyha közepén.
Elvigyorodtam, hogy viszonozzam megátalkodott mimikáját. Közelebb léptem, s eddig játékosan incselkedő csípőjét most a sajátommal a konyhapultnak préseltem.
- Mit szeretnél tőlem, te kanos kis vadmalac?
Felnevetett. Nem zavartan vagy szégyenlősen… ez kétszáz százalékig buja és kéjsóvár kacaj volt. Pillantását egy röpke másodpercre gyönyörűen mázolt plafonunknak adományozta, majd mikor visszaadta nekem ezüst tekintetét, már pontosan tudtam, mit is óhajt magáénak tudni.
A számat nézte. Nézte? Fenéket. Babonázta. Úgy futtatta rajta újra és újra végig szemének vágyhomályos pillantását, hogy nemcsak hogy levert a víz, de víziparkot húzott fel a hátdombomon.
- Hízelgő - adtam viszont kéjkönyörgő pillantást. Felemelte jobbját. Furcsa, hogy még a legforróbb helyzetekben is eszembe jut tragédiája. Nem tudom, hogy azért-e, mert szinte egész nap ott zsong bennem akarva-akaratlan, vagy mert érezve a bizonytalan ujjait, megkapva a gyenge érintést eszembe jut, mekkora út áll még előtte. Hamar leráztam magamról a kesernyés hangulatot, ami megtalált. Bár helyesebb megfogalmazás, hogy Daniellem tette múlt idővé, mikor hüvelykjével alsóajkamat érintette, szuggerálva érintésével, hogy igen, ez kell neki.
- Hidd el… eszemben sincs hízelegni. – Még mindig simogatta, cirógatta a húsom. Imádok ilyen hévvel akart vágytárgy lenni. Borzongok bele. – Most konkrétan szenvedek.
- Ráér két percet? – suttogtam bepárásítva kerek kis fülkagylóját. – Két perc és elrendezem itt a dolgokat – adtam apró kis ingereket füle tövére.
- És ha… azt mondom, hogy…
- Mit?
- Itt és most? Megtesz…
Nem vártam meg, hogy befejezze. Az utolsó szótag helyét cipzárja hangjával pótoltam.
- Akkor itt és most – kaptam a szájára és miközben ő váratlan csókomban mámorgott, én kezem szépen alsója gumija alá játszottam.
Hmm. Határozottan jól álltak a dolgok. Kedvesem, érzékeny bőrén érezve engem csókunkba fújtatott. Szám tökéletesen érzékelte ajkai mosolyra váltását abban a pillanatban, hogy hüvelykemmel vágya tetején kezdtem körbe-körbe cirókázni, s bár csak éreztem, mégis láttam magam előtt azt a pimaszul kéjelkedő vigyorocskát azon az ártatlan pofiján. Bomlok érte, mikor a finom, angyali mézszínű tincsekkel keretezett arcán megjelenik egy efféle fülledt és szexéhes kifejezés. Mennyire perverz, hogy már-már irreálisan izgat a helyzet? És ha az is, mennyiben kéne, hogy zavarjon ez engem? Eldöntve saját kérdésem, még az egészséges szexualitás széles határain belülinek bíráltam a tényt, hogy kedvesem levágtat és kirángat az ételkészítésből azzal az ingerével, hogy most és azonnal használjam becses ajkaimat valami sokkal kreatívabbra, mint a kommunikáció. Mocskos módon beindított vele, és szerintem az én bepörgött Életem ezzel maga is tökéletesen tisztában volt.
Kezemmel lágyan masszíroztam ölét, s továbbra is töretlen mosollyal incselkedő ajkait harapdálva akaratlan is felrémlett bennem, hogy jobban élvezi a tudatot, hogy egyetlen szavára ugrani… térdelni készülök, mint ahogy gondoltam. És a tény újabb szikrát adott nekem. Ha már játszunk, adjunk bele mindent.
Elengedtem drága ajkait, de csak annyira, hogy sajátommal beszélni tudjak csöppet levegőigényesen az intenzív csók után, és buja hanghordozással szájába csúsztattam a mondatot -
- Ez kell? – susogtam el, mielőtt nyelvemet kidugva, puhán végigfutattam alsó, majd tőlem nedves felső ajkán. Miután megízleltem finom húsának minden egyes milliméterét, s végtelen gyöngéd kóstolásnak vetettem alá szájának külső pirosát, óvatos, már-már giccsesen lágy csókot leheltem rá, s közben gyerekjáték volt nyelvemre csempészni újabb rövidke mondatom. - Vagy ezt akarod, kincsem? - S az utolsó betűt kimondva, mélyen hatoltam ajkai közé. Szívtam, óvatosan meggyötörgettem. Nyelvem féktelenül csapott össze tempót tartani próbáló övével, s a vad pörgés közben hallgattam egyre éhesebb fújtatását, ahogy egyre többet és többet gyűjtött magába csókom őrült féktelenségéből és azt hiszem, ez megadta nekem a választ. Kezei felrohantak a mellkasomon. Mind a kettővel hajamba merült. Gyűrte a tincseimet, markolta, vájta ujjait hajam sűrűjébe, fejbőröm szomjasan követelte valóját. Egyetlen mozdulattal rántottam bokáig a nadrágját, s a következő pillanatban már előtte térdeltem.
Nem voltam finom. Nem ezt várta tőlem. Ösztönszerű, vadsággal ízesített, hévvel vegyített érzést kívánt kapni. Egy hirtelen, élvezhető, durvasággal pikánssá varázsolt pillanatot. Huszonos évei követelték tőle a gyorsaságot, a tempót, a pörgést. Kora az, amiért mindig rohan, amiért vágtat előre, és ott és akkor és rögtön… amikor csak akár felrémlik szüksége. Ő azonnal táplálni vágyja éhes testét, és a dolog fárasztó szépsége, hogy bár a kettőnk közötti korkülönbség már szexuálisan más érettséget feltételez mind részéről, mind részemről, ő mégis élvezettel hódol be nekem, és én is gondolkodás nélkül vetem magam alá akaratának… akár mint jelen esetben is. Kér, és én megadom neki, mint ahogy teszem mindig, ha erre van óhaja.
Akkora hevülettel rántottam ajkaim közé, hogy azt hittem, hirtelenségből kialakult játékunk itt finisel is. Nem így történt és hiszem, Daniell koncentrációjának nem kis szerepe volt benne.
Olyan mélyen engedtem torkomra, amennyire csak képes voltam, és minden egyes gyönyörhangocska csak tovább szította bennem a vágyat, hogy többet és többet adjak. Balom kerek, formás fenekét markolta, rugalmas bőrén csak úgy feszültek az ujjaim, jobbom segítette őt, alulról cirógattam. Terpesze engedett, a magunknak tartott határokat elmosta a vágy. Kezei tincseimben remegtek, teste ütemesen csapódott a konyhaszekrény ajtajának, ahogy csípőjével dobolta a ritmust. Ajkait csak kusza sóhajok, értelmetlen nyögések hagyták el, értelmesszó-fosztott volt minden egyes szusszanása. Belemart a hajamba, tempója gyorsult, pedig azt hittem, már nem fokozhatja.
Mások vagyunk. Éveim megtanítottak rá, hogy nem mindig a végcél a lényeg. Hogy fontos az út, ahogy eljutunk odáig. Hogy sokszor több élvezetet rejt a játék, mint a célszalag átszakítása. Kedvesem, még hebrencs huszonos, és hogy egyszerűsítsem cirkalmas mondandóm, neki még a robbanás a lényeg. A csúcs a cél. Amilyen gyorsan csak lehet, elérni a legfelső fokot. Megkapni a teljes testben pulzáló gyönyört, és ha lecsengett a lüktetés, rabolni újra és újra és újra…
Ezért térdelek a konyhában, ezért markolja a hajam, ezért nyög tébolyult módjára. Őrült kis fejében ki tudja mi okból, tán hajzata válldombját cirógatta akképpen, ahogy szeretkezéseink alatt érintem csupasz bőrét, talán olvasmánya lapjain jött szembe egyetlen bizsergető szó, vagy csak úgy, hipp-hopp előtermett a kell… és neki azonnal fel kellett gyulladnia.
A dolog szépsége, hogy imádom, ha magával ránt tébolyult ámokfutásába, ha rám ront és letaglóz, ha porrá zúz, hogy újra felépítsen, hogy gondol egyet és padlón, mosógépen, lépcső tövében, szerszámos kamrában követel magának engem… és elvarázsolva lesem, hogy mikor én vágyom puha hullámzásra, lassít velem.
A kulcs az egyensúly. Nem billenni egyik oldalra sem. Mert jó a hirtelen, a vad, a féktelen, a villanásnyi kéj, a gyorsan jött élvezet, de a gyöngéd pillanat adta intimitás, a lágy, teljes egésszel egymásra koncentráló óvatosság, a minden porcikádat kényelmességgel átmosó gyönyör legalább annyira kell.
A tűzijáték visszhangja elhalt. Kedvesem egyetlen másodpercre még lehunyt pillái árnyékában pihegett, félmosollyal tűrte, hogy gondosan visszacsomagoljam nadrágjába, hogy cipzárjával babrálva normál állapotára alakítsam. Sebességszomja csillapodott, fülében dobogó vére is halkult tán.
- Lewis-san – suttogtam, ajkaimmal be-bekapva puha cimpáját. – Szólni szeretnék, hogy a vacsora ma picit később lesz kész a beígértnél. Ajánlanék esetleg valami apróságot gyomra kuruttyolásának helyi érzéstelenítésére. Joghurt, alma, vagy bármi könnyednek vélt táplálék, amivel átvészelheti a hirtelen keletkezett időt.
- Ananászkonzerv.
- Rendben, bár élnék egy csöppnyi javaslattal. Én inkább a tartalmát próbálnám meg fogyasztani, mert talán a fogainak nem tenne…
Kacaját csókunkba gyilkolta. Nyelvét ajkaim közé csúsztatta, és mély játékra invitálta sajátomat. Újabb forrósággal fertőzött libabőrözés jött rám, és ehhez elég volt a tudat, hogy ott, ahol most nyelve kalandozik, pár pillanattal ezelőtt valami egészen más lüktetett. Tudta, hogy beleborzongtam, mint ahogy azzal is tisztában volt, magamévá kívánom tenni. Pimasz mosoly ült ki a vonásaira. Pont olyanféle, amivel nemrég belejtett a konyhába. Hirtelen pördült meg a karjaim között, csípőjét hátrafeszítette, popsiját határozott mozdulattal préselte az ölemnek. Olyan hevesen reagáltam, hogy még saját magamnak is homályosak voltak a mozzanataim. Nyakára hajoltam, és válla völgyébe haraptam…
Egyik pillanatban ujjai még hátranyúlva a hajamban játszottak, miközben szuszogással kísérte szám ténykedését…. A másikban pedig villám kedvesem már az ajtóból intett.
- Kiabálj, ha készen van! - és már ki is kúszott látóteremből.
Daniell jött, látott, győzött… és megfacsarta az orromat.
A zabolátlan vágta és a békés zsibongás. Neki a tempó, nekem a morajlás… és néha fordítva.
Éppen elérkeztem eme kedvenc mozzanatomhoz. Odakint lassan búcsút intett nekem a szombat délután, ablakon beköszönve adta át helyét az estének. A rigóm… az ÉN rigóm, mely rangját csak azzal nyerhette el, hogy életem szerelmének, annak a kis megátalkodott szarosnak berögzült mániája, hogy drága Perecével fogja egy nap felkajáltatni, mert a gaz madár nem átallja reggel trallázva köszönteni a napot, és teszi mindezt olyankor, mikor az én egyetlen kedvesem éppen a másik oldalára fordulna. Szóval rám maradt a kertünk dalnokának megóvása, ergo az én Daniellem nekem adományozta, bár csak névileg. Tehát az Én rigóm díszes füttyel köszön el az aranyban játszó napkorongtól és akár tudja, akár nem, engem is meggyönyörködtet vele. Elmúló szombatunk van. Fura, merengős, szomorkás, és végtelen melengető.
- Ryuryy…
Szemem sarkából láttam konyhába somfordáló kedvesem.
- Mondd, életem.
- Holnap kiviszem Perecet és megportyázzuk a tyúkodat.
Helyben vagyunk. Megint a madaram böki a csőrét.
- Persze, Csücsök. És majd rohanunk a létrával Perec-menteni? Vagy ejtőernyővel szereljük fel veszélyhelyzet esetére? Nem! Tudok jobbat. Katapulttal lőjük fel az ágra. Vállalom a célzótiszt szerepét.
- Ahaa… aztán majd mehetek Perecért a szomszéd városba, mi?
Aljas mosolyom palástolandó csücsöríteni próbáltam.
- Ejnye. Hát tennék én ilyet?
- Igen.
- Na jó. Tényleg.
Életem közelebb oldalgott.
- Ryuuryy.
- Miiivaaaan? – kontráztam nyaffantására. Istenien megy nekem, s ezt újfent megállapítva jót derültem briliáns humoromon.
Nem válaszolt. Még felkockáztam az utolsó csík cukkinit, ami a késem alatt henyélt, majd letéve a kaszab eszközt, kezemet kötényembe - igenis, mert ilyen rendrögzött pasasnak, mint én, van köténye! - szóval zöldségnedves kezemet megszárogatva Daniellnek adományoztam figyelmemet.
- Na, mi a helyzet, életem fénye, mit keresel te itt a személyzetnek fenntartott gályahelyen? Emlékeim szerint fene nagy mangaolvasási lázban hagytalak magadra, most meg sitty-sutty kuktáskodni vágysz? – Ohho. Hoppá-hoppá. Szürkeszépjei közé meredtem, de amit onnan olvastam ki, az nem főzéssegédleti ingerencia volt. – Mit akarsz te tőlem? – kacagtam fel. Egyenes kérdésemre fület ütögető méretű mosoly varázsolódott fel babapofijára, majd inkább mérsékelte vigyorát, s beharapdálta csodaszép alsó ajkát.
- A fűdetiszta vagy a csöppet mocskos gondolataimat akarod tudni?
- Haladjunk sorjában. Kezdjünk a hótiszta agyjátékaiddal. – Esküszöm, levegőt vett, hogy egy szusszal tudja sorolni a hatalmasnak ígérkező listát.
- Hát… azok most nincsenek. Ugorjunk.
Közelebb araszolt. Lábával combom közé siklott, mellkasa az enyémhez ért. Csak finoman. Alig. De ahhoz pont megfelelően, hogy teste kellemes közelsége megzsongassa egészem.
- Nofene.
- Rrryu…
Még nincs másfél év. Párként alkotott hónapjaink száma még nem éri el a tizennyolcat és én mégis két pillantásából tudom, ha egyetlenem nadrágjában áll a bál. Mikor életem szerelme felveszi ezt a felajzott kamaszgyerek magatartást, és száját komótosan elrágcsálva, szemét az enyémbe szikráztatva héthatáron túl is hallhatóan macskamódra dorombolva ölét csiszatolja hozzám, nagy szusszanások közepette… akkor nem kell nagy tudósnak lenni ahhoz, hogy az ember - jelen esetben jómagam - kilogikázzam, mégis mi a pitypangért prrr-ög nekem itt a konyha közepén.
Elvigyorodtam, hogy viszonozzam megátalkodott mimikáját. Közelebb léptem, s eddig játékosan incselkedő csípőjét most a sajátommal a konyhapultnak préseltem.
- Mit szeretnél tőlem, te kanos kis vadmalac?
Felnevetett. Nem zavartan vagy szégyenlősen… ez kétszáz százalékig buja és kéjsóvár kacaj volt. Pillantását egy röpke másodpercre gyönyörűen mázolt plafonunknak adományozta, majd mikor visszaadta nekem ezüst tekintetét, már pontosan tudtam, mit is óhajt magáénak tudni.
A számat nézte. Nézte? Fenéket. Babonázta. Úgy futtatta rajta újra és újra végig szemének vágyhomályos pillantását, hogy nemcsak hogy levert a víz, de víziparkot húzott fel a hátdombomon.
- Hízelgő - adtam viszont kéjkönyörgő pillantást. Felemelte jobbját. Furcsa, hogy még a legforróbb helyzetekben is eszembe jut tragédiája. Nem tudom, hogy azért-e, mert szinte egész nap ott zsong bennem akarva-akaratlan, vagy mert érezve a bizonytalan ujjait, megkapva a gyenge érintést eszembe jut, mekkora út áll még előtte. Hamar leráztam magamról a kesernyés hangulatot, ami megtalált. Bár helyesebb megfogalmazás, hogy Daniellem tette múlt idővé, mikor hüvelykjével alsóajkamat érintette, szuggerálva érintésével, hogy igen, ez kell neki.
- Hidd el… eszemben sincs hízelegni. – Még mindig simogatta, cirógatta a húsom. Imádok ilyen hévvel akart vágytárgy lenni. Borzongok bele. – Most konkrétan szenvedek.
- Ráér két percet? – suttogtam bepárásítva kerek kis fülkagylóját. – Két perc és elrendezem itt a dolgokat – adtam apró kis ingereket füle tövére.
- És ha… azt mondom, hogy…
- Mit?
- Itt és most? Megtesz…
Nem vártam meg, hogy befejezze. Az utolsó szótag helyét cipzárja hangjával pótoltam.
- Akkor itt és most – kaptam a szájára és miközben ő váratlan csókomban mámorgott, én kezem szépen alsója gumija alá játszottam.
Hmm. Határozottan jól álltak a dolgok. Kedvesem, érzékeny bőrén érezve engem csókunkba fújtatott. Szám tökéletesen érzékelte ajkai mosolyra váltását abban a pillanatban, hogy hüvelykemmel vágya tetején kezdtem körbe-körbe cirókázni, s bár csak éreztem, mégis láttam magam előtt azt a pimaszul kéjelkedő vigyorocskát azon az ártatlan pofiján. Bomlok érte, mikor a finom, angyali mézszínű tincsekkel keretezett arcán megjelenik egy efféle fülledt és szexéhes kifejezés. Mennyire perverz, hogy már-már irreálisan izgat a helyzet? És ha az is, mennyiben kéne, hogy zavarjon ez engem? Eldöntve saját kérdésem, még az egészséges szexualitás széles határain belülinek bíráltam a tényt, hogy kedvesem levágtat és kirángat az ételkészítésből azzal az ingerével, hogy most és azonnal használjam becses ajkaimat valami sokkal kreatívabbra, mint a kommunikáció. Mocskos módon beindított vele, és szerintem az én bepörgött Életem ezzel maga is tökéletesen tisztában volt.
Kezemmel lágyan masszíroztam ölét, s továbbra is töretlen mosollyal incselkedő ajkait harapdálva akaratlan is felrémlett bennem, hogy jobban élvezi a tudatot, hogy egyetlen szavára ugrani… térdelni készülök, mint ahogy gondoltam. És a tény újabb szikrát adott nekem. Ha már játszunk, adjunk bele mindent.
Elengedtem drága ajkait, de csak annyira, hogy sajátommal beszélni tudjak csöppet levegőigényesen az intenzív csók után, és buja hanghordozással szájába csúsztattam a mondatot -
- Ez kell? – susogtam el, mielőtt nyelvemet kidugva, puhán végigfutattam alsó, majd tőlem nedves felső ajkán. Miután megízleltem finom húsának minden egyes milliméterét, s végtelen gyöngéd kóstolásnak vetettem alá szájának külső pirosát, óvatos, már-már giccsesen lágy csókot leheltem rá, s közben gyerekjáték volt nyelvemre csempészni újabb rövidke mondatom. - Vagy ezt akarod, kincsem? - S az utolsó betűt kimondva, mélyen hatoltam ajkai közé. Szívtam, óvatosan meggyötörgettem. Nyelvem féktelenül csapott össze tempót tartani próbáló övével, s a vad pörgés közben hallgattam egyre éhesebb fújtatását, ahogy egyre többet és többet gyűjtött magába csókom őrült féktelenségéből és azt hiszem, ez megadta nekem a választ. Kezei felrohantak a mellkasomon. Mind a kettővel hajamba merült. Gyűrte a tincseimet, markolta, vájta ujjait hajam sűrűjébe, fejbőröm szomjasan követelte valóját. Egyetlen mozdulattal rántottam bokáig a nadrágját, s a következő pillanatban már előtte térdeltem.
Nem voltam finom. Nem ezt várta tőlem. Ösztönszerű, vadsággal ízesített, hévvel vegyített érzést kívánt kapni. Egy hirtelen, élvezhető, durvasággal pikánssá varázsolt pillanatot. Huszonos évei követelték tőle a gyorsaságot, a tempót, a pörgést. Kora az, amiért mindig rohan, amiért vágtat előre, és ott és akkor és rögtön… amikor csak akár felrémlik szüksége. Ő azonnal táplálni vágyja éhes testét, és a dolog fárasztó szépsége, hogy bár a kettőnk közötti korkülönbség már szexuálisan más érettséget feltételez mind részéről, mind részemről, ő mégis élvezettel hódol be nekem, és én is gondolkodás nélkül vetem magam alá akaratának… akár mint jelen esetben is. Kér, és én megadom neki, mint ahogy teszem mindig, ha erre van óhaja.
Akkora hevülettel rántottam ajkaim közé, hogy azt hittem, hirtelenségből kialakult játékunk itt finisel is. Nem így történt és hiszem, Daniell koncentrációjának nem kis szerepe volt benne.
Olyan mélyen engedtem torkomra, amennyire csak képes voltam, és minden egyes gyönyörhangocska csak tovább szította bennem a vágyat, hogy többet és többet adjak. Balom kerek, formás fenekét markolta, rugalmas bőrén csak úgy feszültek az ujjaim, jobbom segítette őt, alulról cirógattam. Terpesze engedett, a magunknak tartott határokat elmosta a vágy. Kezei tincseimben remegtek, teste ütemesen csapódott a konyhaszekrény ajtajának, ahogy csípőjével dobolta a ritmust. Ajkait csak kusza sóhajok, értelmetlen nyögések hagyták el, értelmesszó-fosztott volt minden egyes szusszanása. Belemart a hajamba, tempója gyorsult, pedig azt hittem, már nem fokozhatja.
Mások vagyunk. Éveim megtanítottak rá, hogy nem mindig a végcél a lényeg. Hogy fontos az út, ahogy eljutunk odáig. Hogy sokszor több élvezetet rejt a játék, mint a célszalag átszakítása. Kedvesem, még hebrencs huszonos, és hogy egyszerűsítsem cirkalmas mondandóm, neki még a robbanás a lényeg. A csúcs a cél. Amilyen gyorsan csak lehet, elérni a legfelső fokot. Megkapni a teljes testben pulzáló gyönyört, és ha lecsengett a lüktetés, rabolni újra és újra és újra…
Ezért térdelek a konyhában, ezért markolja a hajam, ezért nyög tébolyult módjára. Őrült kis fejében ki tudja mi okból, tán hajzata válldombját cirógatta akképpen, ahogy szeretkezéseink alatt érintem csupasz bőrét, talán olvasmánya lapjain jött szembe egyetlen bizsergető szó, vagy csak úgy, hipp-hopp előtermett a kell… és neki azonnal fel kellett gyulladnia.
A dolog szépsége, hogy imádom, ha magával ránt tébolyult ámokfutásába, ha rám ront és letaglóz, ha porrá zúz, hogy újra felépítsen, hogy gondol egyet és padlón, mosógépen, lépcső tövében, szerszámos kamrában követel magának engem… és elvarázsolva lesem, hogy mikor én vágyom puha hullámzásra, lassít velem.
A kulcs az egyensúly. Nem billenni egyik oldalra sem. Mert jó a hirtelen, a vad, a féktelen, a villanásnyi kéj, a gyorsan jött élvezet, de a gyöngéd pillanat adta intimitás, a lágy, teljes egésszel egymásra koncentráló óvatosság, a minden porcikádat kényelmességgel átmosó gyönyör legalább annyira kell.
A tűzijáték visszhangja elhalt. Kedvesem egyetlen másodpercre még lehunyt pillái árnyékában pihegett, félmosollyal tűrte, hogy gondosan visszacsomagoljam nadrágjába, hogy cipzárjával babrálva normál állapotára alakítsam. Sebességszomja csillapodott, fülében dobogó vére is halkult tán.
- Lewis-san – suttogtam, ajkaimmal be-bekapva puha cimpáját. – Szólni szeretnék, hogy a vacsora ma picit később lesz kész a beígértnél. Ajánlanék esetleg valami apróságot gyomra kuruttyolásának helyi érzéstelenítésére. Joghurt, alma, vagy bármi könnyednek vélt táplálék, amivel átvészelheti a hirtelen keletkezett időt.
- Ananászkonzerv.
- Rendben, bár élnék egy csöppnyi javaslattal. Én inkább a tartalmát próbálnám meg fogyasztani, mert talán a fogainak nem tenne…
Kacaját csókunkba gyilkolta. Nyelvét ajkaim közé csúsztatta, és mély játékra invitálta sajátomat. Újabb forrósággal fertőzött libabőrözés jött rám, és ehhez elég volt a tudat, hogy ott, ahol most nyelve kalandozik, pár pillanattal ezelőtt valami egészen más lüktetett. Tudta, hogy beleborzongtam, mint ahogy azzal is tisztában volt, magamévá kívánom tenni. Pimasz mosoly ült ki a vonásaira. Pont olyanféle, amivel nemrég belejtett a konyhába. Hirtelen pördült meg a karjaim között, csípőjét hátrafeszítette, popsiját határozott mozdulattal préselte az ölemnek. Olyan hevesen reagáltam, hogy még saját magamnak is homályosak voltak a mozzanataim. Nyakára hajoltam, és válla völgyébe haraptam…
Egyik pillanatban ujjai még hátranyúlva a hajamban játszottak, miközben szuszogással kísérte szám ténykedését…. A másikban pedig villám kedvesem már az ajtóból intett.
- Kiabálj, ha készen van! - és már ki is kúszott látóteremből.
Daniell jött, látott, győzött… és megfacsarta az orromat.
A zabolátlan vágta és a békés zsibongás. Neki a tempó, nekem a morajlás… és néha fordítva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése