2013. október 9., szerda

Daniell VI/6. - A vékony jégen táncoló


- Húzzunk és zúzzunk!
- Lefordítanád ezt egy harmincasnak?
- Vegyünk repülő rajtot, vállamon lógáz a tombolhatnék.
- Aha. Azt a fajta viselkedésformát nevezed „zúzásnak”, amikor egy csomó festékbe pottyant korosztályodbelivel fel-le pattogsz a parkett közepén.
- Pogó, Ryury. Pogó. Tudod… a játékról. A te generációd egyik kedvence volt, nem?
- Naná, meg a karikacsapás is népszerű volt felénk.
- Mecsoda nosztalgiafeeling! A nagyinál szokott rám törni az ilyesmi. Már csak azt hiányzik, hogy követeld, hogy üljek az öledbe. Bár te jó erőben vagy, de képzeld el ezt egy nyolcvanas nagyika esetében. Mindig megpróbálom neki megmondani, hogy féltem a csontozatát, de nagyon erőszakos és belecsíp olyankor a térdhajlatomba… nem úgy, ahogy a barátaim fenekét szokta csípkedni. Az sokkal barátságosabb formája a facsargátásnak. Ezért is, azt hiszem… egy ideig nem viszlek el hozzá. Kényszeres markolászhatnékja van az öreglánynak, az egyik osztálytársamat negyedik év végén egy három hónapos itt pihizése alatt majdnem egy agyturkász karjaiba jutatta a módszeres molesztálásával. Látnod kellett volna, ahogy azokat a fahéjas sütiket úgy használta, mint kvázi csalit. A vénusz légycsapója ehhez képest piti tátika. Az kell még nekem, hogy bevadásszon téged, aztán majd kergetnem kell a hülye fejedet körbe és körbe a lakásban, hogy lelophassam a gatyádat, mert rajtad meg borsózik majd a vízió, hogy hasonló a génkészletem, mint a mamáé. Lehet, hogy én is ilyen leszek a nyolcvan felé. Perverz, mint állat és marhajó sütiket barkácsolok majd még egy marék faforgácsból is.
- Ez a veszély nem fenyeget, kincsem.
- Mi? Hogy beteges szexéhségem lesz?
- Szerintem már így is van minimális potenciatúltengésed. Nem erre céloztam. A jó süti. Ne félj Életem, soha nem fogsz embernek való édességet teremteni.
- És a gumicukros pitém?! Az smafu?!
- Daniell, te képes vagy süteménynek nevezni egy olyan ételt, amiben mazsola helyett zselatinnal kevert fagyálló pihen?
- Béka és maci együtt töltelékeskedik, mi lehet ebben a rossz?
- Szívószáldarabkákat is szórhatnál bele Dany, a szín is meglenne és az ízvilág sem térne el sokban az általad megszokottól.
- Átlátok rajtad. Most arra céloztál, hogy a gumicukorban sok-sok műanyagféle lakik, igaz?
- Poéngyilkos.
- Ha tovább pöcögtetsz, a nagyi kezére adlak. Olyan lesz a feneked, mintha pici, lila virágok nőnék rajta, mert biztos vagyok benne, hogy a macerásabb facsarásokat adná neked. Kedvére való, pacskolgatni való felépítésed van.
- Eddig azt hittem, édesapádtól kell a legjobban tartanom, erre kiderül, hogy rejtegetsz még egy éhes nagyit is.
- Kanos nagyanyó. Másnak úgysincs ilyen. Kifogtad a famíliám legértelmesebb darabját. Légy boldog velem.
- Anyukád és a nővéred, már meg ne sértődj kincsem, mert egyikőjükre sem cserélnélek, de lássuk be, ők több keréken hajtanak.
- Fogalmam sincs, mi bajuk van nekik odabent. Tényleg. Ez valami nőági plusz lehet. De akkor a nagyi...? Mindegy. Bár anya fura. Hátramenetbe kell vele curikkolni, ha fekete macskát lát, azonkívül nem mutogathatsz magadon betegségeket, mert megcsapkod a kezével. Liny kakukktojgli. Szerintem találtuk.
- Persze kedvesem, persze - lapogattam meg a feje tetejét. – Indulhatunk, vagy veszel még fel valamit az egy darab nadrágon és szoknyán kívül is?
- Bakancsot.
- Ámen.
- Uh! Meg fent felejtettem a sálam!
- A fokok mostanában késő este is a huszon végét nyaldossák, nem hiszem, hogy mindenképpen sálra lenne…
- Nem. Ez vékony és különben is a hajamba akarom.
- Hogy is gondolhattam.
- Szóval te szedd elő a kocsit, én meg visszasprintelek a cuccomért.
- Igenis.
- Cupp!
- Úgyszintén.

- Akkor szóóval – nézegette az előttünk szaladó utat. - Te most fogod magad és elmész vacsorázni mindenféle emberekkel.
- Korrekt.
- Elmondod, kikkel?
- Mondtam, hogy barátokkal. Seikit ismered.
- Igen, meg a Kisfiút is.
- „A Kisfiú”.
- Ihat már legálisan?
- Nem mondhatnám.
- Akkor Kisfiú.
- Sei, Asuka-kun és még pár ember, akiket úgysem ismersz – mosolyogtam rá és adtunk egymásnak egy pár csöndes másodpercet.
- Azért érdekelne…- köhintett.
- Mármint?
- A lista.
- Oh. Persze. Rendben. Az üzlettársam, Sei befektetési tanácsadója, aztán a végzős i…
- Nem, én nem így értettem.
- Akkor? – A rádió gombja után matattam, de kedvesem elzsákmányolta a kezem. Ráfogott, és magával vitte. Ölébe ejtve kezdte pillekecsesen érintgetni.
- Figyi, Ryu. – Megszólított, de utána hiába vártam, nem kaptam szavakat. Befonni próbálta, majd simogatgatta mind az öt nála leledző ujjamat. Cirógatta, körmöm dörgölte, tenyerem halvány barázdáin sétált végig puha érintése. - Én mikor leszek hivatalos egy ilyen „barátokkal” vacsorára?
- Mármint hogy az én barátaimmal?
- Igen, aztán meg te az enyémekkel. Mikor? Úgy értem, nem azt várom, hogy mondd, hogy holnap vagy holnapután vagy péntekhez egy hétre, de…
Ez meglepett, olyannyira, hogy egy hangyányit el is loptam az úttól a figyelmemet. Csak éppen amíg rálestem.
- Életem, de hát hívtalak. Mondtam, hogy ha érzel hozzá kedvet, akkor örülnék, ha velem tartanál.
- Nem Ryu, nem. Te nem ezt mondtad. Pontosan ne kérd vissza, de a lényege az volt, hogy ez olyan beszélgetős vacsi barátokkal, így ha szeretnék, jöjjek.
- Hol a hiba?
- Nem úgy hívtál, mint Ryu hívja Daniellt, te úgy hívtál, mint ahogy Ishigorou-sensei hívja Lewis-sant.
- Erőltetem én az agyam, de még mindig nem értem, hova szeretnél ki…
- Asuka-kun.
- Mi van vele?
- Hogy kerül oda?
- Jelen pillanatban Seiki „gyermeke”, szóval ez talán elég ok, nem?
- Mint barátok?
- Ugyan, senki nem venné be. És Sei soha nem is csinált titkot az ilyesmiből. Nézd kincsem, ez egy viszonylag már régi, összeszokott társaság, ha nem is tudja mindenki, milyen alsóneműt húzott a másik, azért egymás dolgaival csak-csak tisztában vagyunk. Seiki meg én még egy pár voltunk, mikor kialakult ez az összetétel, jó, persze az évek során kerültek még bele új arcok, de azok már javarészt azért, mert a bizalmi körön belül tartózkodtak. Nem botránkoztató pont, hogy Numata Seiki ágyában most éppen egy éveit tekintve még túl friss hímegyed alszik. A döbbenet inkább a kiskorú iránt táplált érzelmekre fókuszálódik és a hűségre, amit nem átall egy ideje valóban tartani.
- Tehát úgy viszi oda, mint a párját.
- Persze, de még mindig nem… - de ahogy kikészültem mondani, rájöttem végre a nyilvánvalóra.
- Dehogynem.


Félreálltam. Nem voltak a hátunk mögött kilométerek, nem kígyózott tömött kocsisor, se pedig késésben nem voltunk, így megengedtem magamnak, hogy még itt, pár utcára nemrég akadt otthonunktól leállítsam a motort.

- Ez talán… - néztem át a kormány felett, de csak azért, mert hirtelen nem mertem a szemébe nézni. – Egy olyan beszélgetés amire több kell, mint az a röpke fél óra, amíg szét nem válunk, nem gondolod?
- Néha kimondom, ami eszembe jut és nem gondolkozom rajta, itt van-e az ideje vagy nincs.
- Nem mondtad, hogy szeretnéd, ha bemutatnálak a barátaimnak.
- Ez olyan dolog, amit úgy ki kell emelni vagy ilyenek? Ryu, szeretnélek bemutatni a barátaimnak, Ryu, szeretném, ha te bemutatnál a tieidnek. Nem mint a padlásteret bérlő srácot vagy mint általad támogatott művészkét, hanem mint engem, engem akivel élsz, akivel vagy, aki vagyok neked…
- Daniell, nézd…
- Vagy van rajtam valami szégyellni való? A ruhám, a hajam, a nem létező státuszom, a bőröm színe, akcentusom van, vagy egyszerűen csak túl zöldfülű vagyok, vagy…
- Rossz irányba haladsz.
- Nem hagysz nekem más utat logikázni. Hívtál. Igen. Akár akartad, akár nem, sikerült úgy hangsúlyoznod, hogy tudomásul vegyem, hogy felfogjam, nem mint a hozzád tartozó lennék jelen. Nem volt kedvem végig Ishigorou-sanozni egy teljes éjszakát, hatszor meggondolni, amivel hozzá akarok szólni bármihez is, nehogy eláruljam magunkat és persze mindenről lecsúsznék pont emiatt a totyorgás miatt. Ehhez nem volt kedvem.
- Tudják, hogy vagy nekem Kincsem, ha... azt mondtad volna, hogy velem tartasz, senkinek nem kellett volna bemutassalak.
- Akkor miért nem mondtad azt nekem - Daniell, gyere, vacsorázzunk a barátaimmal?
- De én mondtam…
- Rossz a modorom? Zavarba szoktalak hozni vagy ennyire kétballábas vagyok, vagy hülye, vagy…
- Miért mondasz ilyeneket?
- Mi másra kéne gondolnom? Ez van a fejemben, mondtam, nem tehetek róla.
- Miért itt kell ezt megbeszélnünk? Nem gondolod, hogy sem a hely, sem az idő nem megfelelő egy ilyen komoly dologhoz? Életem, esküszöm, hogy a fentebb említett okok egyike sem valós, én komolyan esküszöm neked. És kérlek, hogy ezennel a témát napoljuk el, és tegyük át egy olyan időpontra, amikor egyikünket sem sürgeti az idő és amikor van rá akár több óra is, hogy meghallgassuk egymást.
- Az ilyenfajta társalgásoknak nem tesz jót a stopper, mi?
- Nem igazán.
- Ebben talán igazad van.
- Kérlek. Toljuk most félre és térjünk rá vissza mondjuk holnap. Mit szólsz a holnaphoz?
- Tökéletesnek hangzik.
- Úgy véled?
- Úgy.
- Köszönöm. Folytatjuk. Ígérem.
- Ryu, nincs harag vagy ilyesmi, csak tiszta víz meg a pohár.
- Nincs és nem is volt semmi fajta titkolnivalóm kincsem, egyedül csak így alakult.
- Úgy, hogy eddig kimaradt a nézd Dany, ők a barátaim?
- Akkor most mégis kezdjük előröl?
- Nem kezdjük. Hallgatok.
- Ne hallgass. Nem vagy kiskölyök és én sem csöndre parancsoltalak, csak…
- Okés. Okés! Pörgessük el, ameddig nem leszünk privát, te meg én meg a falak.


Mégis beállt a csend és mondhatni időzni volt szíves közöttünk egészen addig, míg el nem értük egyik megállónkat, vagyis a pontot, ahol én és Daniell kettéváltunk. Kínos volt, kellemetlen és bántó. Parkoltam az utcán, ő elrendezgette magát, majd egy sziát hozzám csapva biccentett, kiugrott a kocsiból és maradt nekem a hűlt helye és a tény, hogy tömören jópár kilónyi marha állat vagyok. Rágtam még egy kicsit a talán nem is annyira új információt, majd zsebre vágtam a slusszkulcsot és kipattantam utána. Gondoltam három lépéssel úgyis beérem, és átírom ennek a mai mesének a végét, mert szomjazom a happyendre, arról nem is beszélve, hogy tudom, ez a félfasírt állapot fog nyomasztani az egész este alatt. De a sors gyorsabban lépett. Daniell elé vágtatott egy talán nem sokkal több mint egyhatvan magasra nőtt hölgy, és úgy magához kanalazta, vagy ha teljesen precíz akarok lenni, Dany kanalazta és... lényeg, hogy hátán egy fiatal lánnyal elmenőben már nem volt ingerem hozzásietni és másfajta búcsút eszközölni. Néztem még, amint teherhordó csacsit alakító életem párja távolodik pakkjával... aztán visszahuppantam a volán mögé és megkérdeztem magamtól, mióta kezdtem félni a másfél méteres nőktől.

Mióta félek egyáltalán ennyire az emberektől?

Költői kérdés, amire nem azért nem fogok választ kapni, mert megválaszolhatatlan játékos feladvány, titok, talány, rejtelem, pusztán teljes mivolta nem engedi rá a könnyű feleletet, mert nem egy elmesélhető pont, inkább egy folyamat, egy út, egy hosszú szakasz, amin haladva valamikor, valahol ebbe az irányba fordultam.
Észrevettem. Persze, hogy észre. Valamikor, még a kezdet kezdetén élt bennem a vágy, hogy megosszam a titkaimat. Amikor megtalált az első igazi szerelem, nemes egyszerűséggel minden élőnek és holtnak ezzel kívántam tömni az agyát. És hogy nem tettem meg, annak okai a mérleg másik oldalán terpeszkedő információk voltak, vagyis hogy a szívem heves kalapálásának nem egy bájos, fekete copfis teremtés az oka, hanem a nagybetűs BadBoy, és ha még rá is varrhatnánk a copfos jelzőt, azt semmiképpen sem, hogy elbűvölő kis bájgombóc. Numata Seikitől bármelyik édesanya nyugodt szívvel óvhatta volna egy vagy kétszem leányát, és hogy a fiacskáikat nem féltették tőle, pusztán abban az apróságban keresendő, hogy nem jutott eszükbe.
Szóval nem vette volna ki jól magát, hogy ha egy-egy tornaóra utáni dicsekvéstízpercben, mikor egymásra szórták ki, kivel, mikor, mit látott, hol látta, hányszor volt szerencséje, én beszálltam volna saját, meglehetősen forró történettel rólam és a padtársamról... Evidens volt a szájzár és később megszokottá vált a titok. Saját bőrömön tanultam meg, hogy néha jobb nem beszélni, néha jobb, ha megtartod magadnak és nem adod ki még olyannak sem, aki közel áll a szívedhez. Emlékszem, betört szájjal is sokat forgott a fejemben saját gyermeki naivságom, hogy meg voltam róla győződve, hogy ha fellibbentem drága édesapám előtt az én féltve őrzött szerelemtitkomat, akkor még ha nem is kitörő lelkesedéssel fogadja majd, de hümmögés, némi évődés és pár keserű korty után lenyeli, intelligens ember módjára mérlegel és belátja, nem én akartam így, nem tehetek ellene. Hogy ököllel üdvözli az őszinteségem, arra nem is gondoltam, mint ahogy arra sem, hogy attól a pillanattól feje tetejére fordul a világom. Ha csak úgy eljutott volna hozzám egy rémszösszenet, egy ismerős ismerősének az ismerőséről, akinek a szülei leszerelték a zárat az ajtajáról ugyanúgy, mint a fürdőjéről, csak azért, hogy képtelen legyen zárni őket, akinek limitálták a zuhanyzó idejét, és ha hat percél többet töltött bent, már rohantak megnézni, mit csinál, aki lefizette egy évfolyamtársnőjét csak azért, hogy látványosan megcsókolhassa a verandán, ezzel nyerve saját magának pár rettegésmentes pillanatot... nem csak nem hinném el, meg lennék róla győződve, hogy hazudik, mert ilyen szimplán nem-lé-te-zik. Pedig dehogynem. Sei két heti pénzét adta az én színjáték csókomért, azért a csókért, amivel elértem, hogy kevésbé legyek minuszos bizalom szinten és még ha nem is találok vissza a nullára, de ne kelljen félve várnom mindig az elkövetkezendő percet.

Tapasztalat volt? Mindenképpen. Negatív? Egyértelmű és nagyon sokáig úgy gondoltam, nem tudnának annyit fizetni, hogy én még egyszer a tűzbe tunkoljam mindkét karom.


Tőlem jobbra már a desszertet fogyasztotta a Numata Seikihez tartozó fiatal fiú, mikor én még mindig azon a beszélgetésen morfondíroztam, amit alig pár perc alatt folytattunk le a kocsiban, Daniell és én. Van egy pont, ahol eltűnik a pro és kontra és már csak magadat ismétled. Én is ezt tettem. Igaz, közben elfogyasztottam egy komplett vacsorát és elvétve társalogtam is, de a fejemben saját magammal pingpongoztam. Óvd, amid van, mondja az egyik hang, de mégis meddig akarod páncélszekrényben tartani? – kérdezi erre a másik. Meg mertem volna rá esküdni, hogy keményebb dió, mint a ’lenni vagy nem lenni’. Finoman oldalba böktek és Seiki rákérdezett, haragszom-e a boromra és én erre is csak hümmögtem, mert sokkalta jobban foglalkoztatott, amire addig jutottam – mikor akarom publikussá tenni a kapcsolatomat. Körbepillantottam. Vajon van egyáltalán, aki nem tudja? A tényleg szűk körben, akik között helyet foglaltam ma este, biztos voltam benne, hogy mindenki tisztában van vele, hogy együtt élek valakivel és talán pontosan azért nem is kérdeznek rá, mert körvonalasan tudják, kivel. A vékony jégnek vélt rétegre pedig ki akarna rásétálni? Ishigorou Ryu, légy férfi, lépj rá te magad.
Finoman köhintettem, de elég határozottan ahhoz, hogy ne lehessen egyszerű krákogásnak vélni. Éreztem magamon a pillantásokat, az érdeklődő tekinteteket és ez valahol megmosolyogtatott. Fura hangulat ragadott hirtelen hatalmába. Játékosan ünnepélyes és valahogy bár félsszel teli, mégis bizsergető.
- Kérhetném a figyelmeteket egyetlen perc erejéig? – Egy fagylaltos kanál csörömpölt meg a jobbomon, hirtelen én lettem a központ. Rajtam a világ szeme, vagy ha nem is az egész bolygóé, de ezen az estén összegyűlt társaságé tagadhatatlan.


A hazafelé-kör a megbeszéltek szerint zajlott le. Rácsörögtem, ő időpontot mondott, én meg mentem összeszedni. Értem ezt úgy, hogy a popsija alá raktam a kocsit. Fizikailag nem kellett összekanalazni, Daniell nem volt részeg, sőt még enyhén spiccesnek sem volt mondható. Haja csöppet csapzottabb volt, mint elváltunkkor és a ruhája sem volt annyira tipp-topp de ezen kívül egy teljesen hagyományos állapotban lévő Daniellel autóztam hazafelé. Nem mondhatnám, hogy sokat beszéltünk. Ő megkérdezte, milyen volt a vacsora, én feleltem, hogy jó, aztán én érdeklődtem az áhított „zúzás” után, ő teljes beleéléssel mondta ugyanazt, mint én pillanatokkal előtte. Aztán rábólogattunk egymás pozitív kicsengésű estéjére és onnan csönd. Viszonylag összefüggő. Nem éreztem közöttünk csomót. Talán ennek igazolásaként is csúsztattam az ülése szélére a jobb kezem és az, hogy rögtön ujjaimra cirógatott, engem igazolt. Bár csöppet paprikásan váltunk el, de mostanra nem voltunk haragban. Fellélegeztem.

Fogtam a kezét a garázsajtótól az előszobáig, ott is csak a cipőink végett engedtem el, de miután kifűzte a bakancsát, újfent egymásba kapaszkodtunk. Vele mentem a konyhába macskaitatót tölteni, ő megtett velem egy pár lépéses kitérőt, hogy magammal hozhassak a lenti fürdőből egy tuszselét, majd lépcsőztünk pár foknyit a hálóig. Kibontva a haját tíz ujjal masszírozta a fejbőrét, ezzel szabadjára engedve borostyán sörényét, nyakáról is lekerültek a díszek, cimpáit finoman megmorzsolgatta. Az ezüst fityegők után enyhe pírral volt borított mindkét füle és azt hiszem, joggal. Régen nem volt benne ennyi függő, most picit megreklamálja a túlterheltséget, gondoltam én, de szemlátomást őt nem zavarta. Megdörzsölgette még egyszer-kétszer, ahol égni érezte, majd újfent fejbőrét igyekezett nyugtatni egy kicsit.
- Daniell. – Álltam a nyitott szekrény előtt, ahova zakómat kívántam behajtani.
- Hm? – Fél szemmel rám pillantott, másikkal még mindig csukva élvezte saját bőrét kényeztető ujjbegyeit. Ezen nevetnem kellett. Amiről beszélni akartam, mellékvágányra tolatott.
- Ennyire? – kérdeztem rá.
- Ennyire. Úgy meghúzta az a hülye gumi – grimaszolta el a száját, amin megint jót mosolyogtam. A szekrénybe akasztottam a zakóm, de nem folytattam saját kicsomagolásomat, inkább hozzá sétáltam, saját tíz ujja közé az enyémeket is vegyítettem és ő olyan megkönnyebbültem sóhajtott fel, hogy elszégyelltem magam, amiért a mai este folyamán harmadszor nevetek rajta.
- Jó? – kérdeztem, miközben ő megpördült kezeim alatt, hogy kobakja hátsó részére összpontosuljon a zsibongás. Daniell dorombolt. – Szóval jó.
- Isteni – sóhajtott fel megint és tényleg minden hangjegyéből érződött az elégedettség.
- Máskor ne kínozd meg ennyire. Kis mazohista. – Most velem kacagott, óvatosan dőlt kicsit hátrébb, nekem támasztva, nem törődve azzal, hogy így a masszázst a semmibe vágjuk, csak állt, feje hátrahajtva a vállamra, szemeivel kifelé merengve az ablakon, már nem nevettünk. Teljes testével nekem dőlt, lapockája a mellkasomra ereszkedett, hátának vonala a hasamhoz domborított. Beleolvadva az alakomba nem kellett sok, hogy tisztában legyen vele, hogy hangulatban vagyok. Bár ő szimplán gondolhatja, hogy ez a túl erotikus helyzet ébresztette fel a vágyamat, én meg tudom, hogy valójában valahol akkortájt kezdődött, mikor kibontotta a haját, de a mikor azt hiszem nem is igazán számított.
Végigcirógattam az állán, a nyakán, oldalát már a teljes tenyeremmel simítottam meg. Mutatóujjamat becsúsztattam a pólója alá. Egyedüli kitüntetettként elsőnek élvezhette a márványfehér bőr langyosságát. Csak puha köröket róttam csípőcsontja köré és hallgattam az első, torkából feltörő pincemély lélegzetvételt. Puszit adtam a fülcimpája végére. Forró volt a számnak, sokkalta forróbb, mint szokott, a fájó, egyébként is érzékeny pontra libabőrök éledtek a testén, fújtatására nem igazán tudtam dönteni, rosszat vagy jót csináltam-e. Nem mertem kockáztatni, így ismételni se. Inkább nyakára hajolva kezdtem csókolni és ez volt a pont, ahol egyértelmű lett, szeretet-gesztusaink előjátékká nőtték ki magukat. Billentve a csípőjén ölemhez illesztette magát, túl tökéletesen találva meg a helyet és már addig is szűken fértem a nadrágomba, de utána nem akartam mást, mint levenni és a sajátomat is. Mindkét kezemet előre csúsztatva tenyeremmel bújtam a pólója alá. Meghallottam, hogy kipattintotta a farmerján az egyetlen gombot. Nem volt rajta öv, így abban a pillanatban, hogy ezt megtette, én letoltam róla a szoros nadrágot. Könnyedén lépett ki belőle és a következő mozdulatával hátranyúlva az enyémet kezdte likvidálni. Gyorsan követték egymást a mozzanatok, deréktól lefelé kibontottuk a másikat és mire ezzel megvoltunk, picit átalakult a hangulat. Lenyomtam az ágyra, négykézláb támasztott előttem, harácsolta a levegőt, ziháló tüdeje ijesztően hangos volt. Mögé térdeltem, minden mozdulatomról üvöltött, hogy kapkodok, hogy sietek, hogy türelmetlenségem veszett sebességgel pörgeti a mínuszokat és mégsem állított meg. Ismerem a hangot, a teste illatát, a pattogó szikrákat, amik bőréből születnek s perzselnek meg… nem akarja, hogy fékezzek. Kihallottam az elfojtott nyögésből a pillanatnyi fájdalmat, amit okoztam és mégis mikor teljes testemmel az ágynak préseltem, csípőjét felfelé, ölemnek feszítve nyöszörgött értem. Szorítva pulzált rajtam és tudtam, ha most mozdulok, elélvez alattam. A füle mögé nyaltam és belecsókoltam a hajába. Újra megfeszült, pedig nem is löktem előre. Egy puha súrolás, semmi több, az ő torkából mégis az extázis hangjainak fátyolos előfutárai illantak szét. Átfogtam a mellkasát. Sokszáz emlékem lévén szinte láttam a vörös pírt, ami ilyenkor színezi meg mellbimbói körül, a szegycsontja vonalán, hiszen már a vállán is megjelentek halvány árnyékai. Ha a hófehér hattyúnyakára élénk piros tónus kúszik, az elképzelhetetlenül vérforraló látvány és néha nem bírom ki, hogy olyankor ne mondjam el neki, mennyire izgató már az is, hogy ránézek. A következő apró mozdulattal terpeszébe simultam, közelebb mint eddig, a levegőt sem lehetett már kettőnk közé kényszeríteni. Forró volt és kínzóan szűk, s könyörgő nyögései közé szőve ott lapult egy parányi kín. Tudtam, hogy azt a fajta fájdalmat éli, ami a gyönyör ízébe vegyítve a kéjek kéjét adja. Fűszere a féktelenségnek, a pikáns mámornak, olyan szabadságot fecskendez a vénáidba, ami szétszaladva feltölti a testedet az érzéssel, csak a jelen létezik, a most és annak az élvezete és nem gondolsz arra, mi lesz akár egy perccel később.
- Dany – suttogtam és ő hátranyúlt. Egyik keze továbbra is a felkarom szorította, másikkal combomra markolt. Félhold alakú körmei játékosan mélyedtek bőröm felszínébe. Felszisszentem s ő még szélesebb terpeszt nyitott. – Mint egy béka – susogtam fülé mögé a felvett pózt látva, de szerintem meg sem hallotta. Teljesen az ágynak nyomtam, annyit engedtem csak, hogy a popsiját megemelje, felfelé homorító hátvonala olyan extrém módon ívelt a magasba, mintha a csontjai gumiból lennének. Megharaptam a vállát, s a következő lökés a csúcsig taszította.

Csálén feküdtünk az ágyon. Furán keresztbe. Görbítenem kellett magamon, hogy ne lógjon le a fejem és ő is eléggé kitekerve helyezte el magát. Az oldalán pihent, törzse egy ponton mégis felém kanyarodva inkább háton nyújtózott. Őt nem zavarta, hogy a kobakja picit lebiccen az ágyról, mintha direkt élvezné, hogy agyába áramlik a vér.
- Mondani akartam valamit még azelőtt, hogy…
- Mi előtt? – pislogott rám értetlenül és én szemléltetve mire is gondolok, végigmutattam magunkon.
- Konkrétan ez előtt.
- Vagy úgy!
- Igen.
- Mégpedig?
- Van valami terved két hét múlva péntek estére?
Jóízűt nevetett a feltételezésemen, hogy csak így fejből tudja, mikor mit fog csinálni.
- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét. – Majd megnézem neked a fecnijeimet, bár ha ott nincs, az még nem garantál semmit. Írjak egy papírkát a te neveddel akkora? Mit csinálunk?
- Elmehetnénk vacsorázni.
- Oksa – indexelt rám.
- Szeretnélek bemutatni a barátaimnak.
Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy felhahotázik. Kacagása végét megcsavarintva lejjebb kúszott, picit jobban lelógatta a fejét, mint eddig. Ágyról lefelé tóduló hajtincsei a földet simogatták.
- Nemár. – Megdörzsölte az arcát, majd a bugyuta pózból rám pillantva folytatta. – Ugyan Ryu, ez teljesen hülyeség. Te is tudod, hogy ha nem dobom fel a labdát a kocsiban, ma nem jöttél volna elő egy ilyen kérdéssel. Nem azért hoztam fel, hogy rád erőltessem az egészet. Ez így most olyan… mű. Ha azt kérem, hogy esküdj meg rá, hogy anélkül is eszedbe jutott volna ez, ha én ma nem rángatom témának, megteszed?
- Természetesen nem, nem teszem meg, hiszen egyértelmű, hogy a délutáni adta meg a lökést.
- Akkor ejtsük és majd napirendi pontra tűzzük, ha aktuális.
- Aktuális, kincsem. Közöltem a barátaimmal, hogy szeretném nekik bemutatni a páromat. Ennél aktuálisabb már nem is lehetne.
- Foglalkozzunk inkább a fenekemmel. Fáj.
- Foglalkoztunk vele Életem, azért fáj.
- Igaz. Most akkor hetekre előreláthatólag a tiédet fogjuk használni.
- Hozok neked krémet, jó?
- Mikor?
- Azonnal – ültem fel – és mikor visszaérek, te válaszolsz arra, hogy jó-e neked két hét múlva pénteken vagy jobb lenne inkább a csütörtök, a szombat vagy a hét egy másik napja.
Daniell újfent helyezkedett, könyökére emelve magát a szemembe nézett.
- Most komolyan?
- Ritkán vagyok ennyire komoly – bólintottam és felálltam volna, de a karomra fogott, így lendületemben megzavarva visszahuppantam az ágyra.
- Ryu.
- Hm?
- Mind a kettőnknek érezni kell, ha itt van az ideje ilyesminek… nem csak nekem kell úgy gondolnom, hanem neked is. – Úgy szaladgált a szembogara, hogy beleszédültem. – Rendben, tudom, én hoztam fel és én akartam, de én úgy akartam, hogy te is akard, érted? – Összeráncolt szemöldökömből arra következtethetett, hogy belezavarodtam, pedig szimplán csak a hadarása akasztott meg egy pillanatra. - Figyi, valószínűleg azért érzem ezt a „meg akarok ismerkedni velük” dolgot, mert ők a hozzád legközelebb álló emberek és előttem csak ők…
- Nem hiszem, hogy el kellene magyaráznod. Értem. Nincs anyu, meg apu, akikhez kézen fogva hazavihetnélek, ők vannak helyette. Értem, Daniell, nem kell kibontanod.
- Egy ideje picit úgy érzem, mintha valamiért nem akarnál… vállalni engem.
- Változott valami, amiért így gondoltad?
- Csak… telik az idő. – Aztán szájába harapva picit kigúvadtak szürke szemei. - És most, hogy belegondolok ebbe az egészbe, úgy érzem magam, mint egy klasszikus sztereotípia. Tipikusan ’az’ a típusú nőmodell, akitől rettegnek az átlag férfiak. Első héten tali a szülőkkel, saját magunk meny-jelöltnek minősítése, a hatodik hónapnál eljegyzési gyűrű, aztán két hónapra rá már az oltárhoz hurcolás! Te jó ég, tök nő vagyok…
- Nem Daniell, te ’tök tök vagy’ – grimaszoltam riadt vonásait figyelve. - Szezont a fazonnal és hozzá még egy késhegynyi izét és bizét is bekutyultál.
- Hjaj.
- Dany – figyeltem picit aggódó pislogásai közepette. – Ott leszel pénteken vagy sem?
- Kényszerítettelek?
- Nem. Figyelmeztettél és ez nem ugyanaz. Szeretném életem legfontosabb emberét bemutatni sok másik fontos személynek. Ott leszel?
Megkomolyodott pillanat simított rajtunk végig. Az ablakon kifelé az éjszakát figyelve vártam a hangját.
- Ott leszek. – És tekintetemet a távolba függesztve akkor jöttem csak rá, mennyire melenget a beleegyezése, mennyire megdobogtatja a szívemet a tény, hogy minden lehető módon hozzám akar tartozni.
- Ryu…
- Igen? – Még mindig az éjszakához beszéltem, szám szélén picit zavart mosoly ringott. Belül esik az eső és süt a nap.
- … fáj a fenekem…
- Hozom már, hozom!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése