- Merészeld azt mondani, hogy nem ő a legjobbseggű gyógytornász, akit valaha is
láttál.
Le a kalappal azelőtt a fensőbb elme előtt, aki a szemet látószervnek teremtette. Ha teszem azt cselekvőképes darabja lenne az emberi testnek, drága exem, Numata Seiki, bár tényleg komolyan mondhatom, hogy szeretem, most csak egy vérbefagyott valami lenne a kocsim padlóján.
- Kuss – morrantottam rá a kormány mögül és újra teljes koncentrációmat adtam az út túloldalán szobrozó gyógytornász-istenségnek és a vele társalgó kedvesemnek.
- Ó, amint látom, nehezen szakadnak el egymástól. Várj, várj! Most mindened csápol! Ezt… sosem fogom megérteni. Mondd! Miért integet kevesebb, mint egy méteres közelségből?
- Micsoda humor.
- Az én humorom fikázod, mikor szíved szerelme szöszibogár integet félkarnyi távból?
- Nem tudsz egy picit csöndben maradni?
- Nem tudok. Éhes vagyok. Na. Szedjük fel és menjünk kajálni, mert éhen pusztulok…
Nem kellett ránéznem, lelki szemeim előtt anélkül is tökéletesen láttam az arcán hirtelen letáborozó értetlen bambulást, amikor közel húsz perces várakozás után hagytam Daniellem bekanyarodni az első sarkon és ezzel engedtem, hogy kisétáljon a látóteremből.
- Te Ryu... – Halkan kezdte és én annyira nem akartam, hogy folytassa…
- Ne szólalj meg. Hagyd meg nekem méltóságom roncsait és kérlek, egy szót se.
- Basszus.
- Kérlek! - Nyüszítsünk. Ez az. Hátha bejön. – Szánj meg, rendben?
- Te kémkedsz utána?
- Köszönöm. Kevesebb megvetéssel nem ment? Csöpög a hangod a…
- A paranoiától? Ja, nem. Az a tiéd. Basszus. Mióta vagy te Sherlock Holmes 2010-es változata?
- Nem vagyok, csak… ha már erre jártunk! Belehaltál ebbe a kis kitérőbe?
- „Kis kitérő?” Cseszd meg, átnyomultunk a fél városon!
- Na azért ne túlozz.
- Hányszor csinálod ezt?
- Úgy érted egy héten, vagy… ?
- Nem mondod komolyan, hogy mászkálsz utána.
- Én nem! … Csak ha…
- Csak ha? Mi van?! – Exem majd leharapta a fejét. – Kitől félted? Ettől a…
- Ettől a „legjobbseggű gyógytornásztól, akit valaha is láttál?” De, pontosan hogy tőle féltem.
- Kérlek! Vegyünk nekem valahol egy marék salátalevelet vagy akármit, és utána ráállhatunk a lelkiekre vagy a testiekre, vagy mit tudom én honnan termett, hogy játszod itt a magánkopót.
- Semmivel nincs semmi baj!
- Persze. Persze. Azért dekkoltunk, mert így tartotta kedved, véletlenül sem azért, mert be voltál szarva, hogy szájrapuszival fognak pápázni. Mióta nem keféltetek?
Mondom én. Éljenek a „csak”látószervek.
- Mi közöd neked hozzá? Ez túl intim ahhoz, hogy így idelökd és különben is, miért kell mindig mindenhol a szexet…
- Mióta?
- Hagyjál!
- Szóval?
- Szóval semmi közöd hozzá. Minden úgy van, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
- Ne baszd. Tartotok nőket is?
- Ha. Ha. Ha.
- Ha minden rendben van, miért a hiszti? Mi a fenéből gondolod, hogy másik pasit akar magának cserkészni, ha a Ryu&Dany duó tökéletesen fut?
- Nem mondtam, hogy ő akarna ettől a majomtól bármit is!
- Majom. Milyen aranyos. Odabent így becézgeted a doktor bácsit?
- Csak nem tudok szépen fütyülni, így olyan variációt választottam, amit nem kell cenzúrázni.
- Rendesen keféltek?
- Köszönöm kérdésed, a szexuális étvágyunk pontosan olyan, mint két felnőtt, szerelmes férfié, tehát igen. Rendesen. Igen. Eleget. És. A továbbiakban nem óhajtok veled kommunikálni egészen az étteremig!
Ráadtam a gyújtást és a gázra léptem, bár Seikit a felzúgó motor hangja nem zökkentette ki.
- Mert ha esetleg…
- Mert ha nem döngetünk heti háromszor az Numata-sensei szerint már kóros elváltozás?
- Két pasi egy fedél alatt és nincs minden második nap kettyintés? Igen, barátom. Az betegség, nem is akármilyen. Azzal már orvoshoz kell fordulni.
- Akkor még egyszer szeretném nyomatékosítani, sőt azért, hogy teljesen megértsd, a te nyelvedre fogom átfordítani. Tekerünk, mint tavasszal a nyulak.
- Jaj, hogy még ezt is képes vagy szépen mondani.
- Jó ha tudod, hogy jóval a megengedett sebességhatár felett fogunk süvíteni, csak és kizárólag azért, hogy te minél előbb betömhesd a szád valami gombóccal.
- Jól van. Mielőtt felrobban a fejed, akkor beszéljünk normálisan.
- Én eddig is normálisan…
- Mi bajod ezzel a fickóval? De komolyan. Hogy lett A-ból B? Tegnap még az az ember volt, akinek áldassék a neve, mert segít életed szerelmén, ma pedig úgy látom, ő az első számú közellenség. Azon se csodálkoznék, ha vérdíjat tűztél volna ki a heréire. Mivel érdemelte ki ezt a különlegesen szar helyet a szívedtől pár ezer fényévnyire?
Fújtattam. Hallottam, hogy hangsúlyt váltott és azt hiszem, eljött a pont, ahol kénytelen vagyok legalább komolyan válaszolni.
- Nézd – az útra fókuszáltam. Csak az útra. – Nincs semmi baj a szexszel. Daniell egy egészséges, fiatal fiú. A libidójából még adhatna két korabelinek, akkor is több mint elég maradna neki. Engem meg ismersz… Szeretem. Még látnom sem kell ahhoz, hogy megkívánjam. A szex jó vele. Passzolunk. Működik. Nem mondom, hogy a sebességéhe néha nekem nem túl sok, főleg nem egy fárasztó nap után, de kompromisszum kérdése az egész. Még soha nem volt belőle nézeteltérésünk, de még fennakadásunk sem. Én az a tipikus harmincas vagyok, aki már tisztában van vele, hogy a jó szex kulcsa a minőség, nem pedig a mennyiség, Daniell meg normális huszonosként működik, aki úgy gondolja, a sok egyenlő jó, a soksok az meg még jobb. Többet-többet-még meg még egyszer, és még egyszer. Ezzel nincs baj, az álláspontok könnyen egyeztethetőek, pontosan a már említett okokból kifolyólag. Kívánom, így élvezem az ámokfutásait. Néha vannak szarabb napok, amikor egyszerűen olyan órák vannak a hátam mögött, hogy aludnom kell és ő megérti, maximálisan tolerálja és én ezt vissza. Tehát nincs gond a szexszel.
- Akkor mi baj?
- És még azt sem mondhatom… hogy bármi baj lenne.
- Most tényleg össze-vissza beszélsz, vagy csak engem akarsz megzavarni?
- Úgy érzem… közel került ehhez a pasashoz.
- Ryu. Orvos és betege között ki kell alakulnia egy bizalmon alapuló, stabil kapcsolatnak főleg, ha mint Danielled esetében is, ilyen dologról van szó. Úgy tud minden erejét beleadva dolgozni, ha valóban elhiszi, hogy az az ember képes rajta segíteni, ha hisz abban, hogy vele fel fog gyógyulni. Maximálisan az irányítása alá kell helyeznie magát és ha tetszik, ha nem, ebben a bizalomnak hatalmas szerepe van. Úgy csinálsz, mintha laikusként néznéd a dolgokat.
- Eszembe sem jutna az ellen kifogást emelni, hogy Daniell egy szilárd alapokon nyugvó orvos-beteg kapcsolatot alakítson ki ezzel a férfival, elősegítve a saját felépülését. Nem erről van szó…
- Akkor miről van szó?
- Tudod… ha együtt megyünk valahova, mai napig önkéntelenül figyelem. Persze nem kocsányon lógó szemekkel bámulom mikor és hova fordítja a fejét, de néha igyekszem elkapni egy-egy röpke pillantását.
- Most arról beszélsz, hogy…
- Hogy érdekel, hogy kit néz meg magának. Nem okot keresek a féltékenységre, nem erről szó sincs. Egyszerűn érdekelt és érdekel a mai napig, egyedüli variáció vagyok-e. Hogy Daniell, ha a szemének kellemesből mazsolázik, akkor akad-e néha-néha egy férfias forma is az útjába, vagy kifejezetten csak a világ hölgyei élvezhetik a pillantásait. Na meg persze én, mert azt soha nem jutna eszembe megkérdőjelezni, hogy Daniell vonzódik hozzám. Az, hogy a férfitest, mint olyan, ha véletlenül nem az enyém, foglalkoztatja-e, arra azt hiszem, megkaptam a választ és hogy magamban még mindig nem jelentettem ki, annak pusztán az az oka, hogy ez a saját gondolatjátékom, ha majd az ő szájából hallom, akkor fixálom odabent.
- Na, várj. Most kicsit sok vagy nekem. Gyönyörűen levezeted, hogy Daniellt nem mozgatják meg a férfiak, elmondod itt a végtelenségig tompítva, hogy nem meleg, de még csak nem is bi, és az egyetlen farok, amitől görcsbe rándul a gyomorszája, az a tiéd. Stimmt?
- Én annyira finoman igyekeztem megfogalmazni a gondolataimat…
- A lényeg a lényeg. Stimmt. Szóval miután kibontod, hogy nem indítják be a pasasok, azok után fogod, és egyszemélyes féltékenységi balhékat rendezel magadban, mert félted Daniellt a gyógytornászától? Könyörgöm Ryu, vágd hozzám a megoldó kulcsot. Tudod, hogy ha ti nem lennétek ilyen páratlan páros, ő valószínűleg a szoknyákat húzogatná, persze nem magára, hanem lányokról le, és mindennek ellenére mégis majd belepusztulsz, mert sejtesz izzást közte és Yazuki-san között… Belezavarodtam.
- Itt vagyok neked, mint két lábon járó példázat. Magamat tudom felmutatni annak a bizonyítására, hogy Daniell bár gyárilag teljesen a hagyományos irányba húz, jöhetnek olyan tényezők az életébe, amiért képes az ösztönei ellen cselekedni. Itt vagyok én, itt van a kapcsolatunk, ami hibátlanul mutatja, hogy Daniell és a nyíltsága, a szíve és a lélekre érzékeny egésze képes arra, hogy túllépjen a férfi vagy a nő szerepén és kizárólag az embert lássa. A személyt és az értékeket, a gondolatokat és az eszméket, az egyéniséget és az egészet, amitől ő lesz, amitől számára különleges karakterré lép elő.
- Ha valami megesett egyszer, nem biztos, hogy megismétli önmagát.
- Valóban nem. De a túlzott közvetlenség, ami Daniell sajátja, a… könnyedség, amit nem csak az ő részéről látok, azok a bizalmaskodó érintések, az átlagosnál jóval bensőségesebb kapcsolat… az, hogy úgy beszél erről a férfiról, mintha egy két lábon járó istenség lenne, akinek még a zavaros gondolatmorzsáit is két pofára kell falni, az, hogy az a majom… attól lila köd száll az agyamra.
- Féltékeny vagy.
- Majd felfordulok bele.
- Megoldás?
- Hogy megpróbálom lehűteni a fejem azzal, hogy lesállásból látom, hogy formálisan búcsúznak el?
- Megnyugszol tőle?
- Egy, maximum két óra erejéig.
- Már megérte, mi?
- Hát én…
- Gúnyolódom, csesszelek meg, vedd már észre.
- Igyekszem elengedni a fülem mellett.
- Basszus, Ryu.
- Jól van. Jól van, oké? Tudom, hogy faszság, amit csinálok, de Seiki, nézd… nem viselem jól ezt az egészet. Daniell túl természetesen viszonyul mindenkihez, túl bensőségesen, hiszen ha belegondolok, velem is így tett az elején, de... De. Én már azt is nehezen szoktam meg, hogy a nővérével és az anyukájával ennyire közvetlenül viselkednek egymással. Azt még nehezebben, hogy vannak bizonyos barátai, akikkel beteges módon ölelkezik és fonja a hajukat és simogatja a nyakukat és úgy ülnek, mintha mind egy nagy tál gombóc lennének, tízen egy ötszemélyes kanapén és ez nem jelent semmit, csak barátságot… én meg rágom a saját kézfejem és próbálom tudatosítani, hogy az ő kapcsolataihoz ezek hozzájáró dolgok. Elborul tőle az agyam, hogy egy férfi terelgeti a tömegben, hogy hoz neki ebédet, hogy tegezi, hogy telefonon hívja akkor is, amikor semmi, de semmi dolga vele, hogy amikor hazaérek, úgy indítunk, hogy ’Megjöttem’, ’Szia, képzeld, Yazuki-san’. Vagy Yazuki-san azt mondta, azt kérte, ah, hát legyen meg az akarata… Pff. Én nem fogom meg a kezét az utcán… ez a pasi meg annyira könnyedén taperolja, mintha csak muszáj lenne. És megteheti, érted? Ez a kibaszott gusztustalan az egészben. Ülök ott velük, mint akit odatettek és tűröm, hogy a párom tenyerét masszírozgassa egy ostoba majom, mindezt azért, mert ah, ő a mozgás-terapeuta szaktekintély, ja, mellesleg újkori totem.
- Csöng a telefonod.
- Kvázi kénytelen vagyok eltűrni, mert hát persze. Orvos. Az orvosa! Érted? Tehát joga van hozzá, mert gyógyításból csinálja. Ahha. Csinálhatnám én is gyógyításból. Rossz szakirányt választottam, hogy zsibbadjak el.
- Zenél a mobilod.
- De legszívesebben lemorzsolnám az arcomról a bőrt. Vagy először talán inkább az övéről. Utálom magam érte, hogy ilyen reakciókat vált ki belőlem, de viszket tőle a tenyerem és lassan a top tíz vágyaim egyike lesz, hogy csak egy kicsit megcsapdossam…
- Ryu…
- A ’meg tudnám fojtani egy kanál vízben’ című klasszikust én úgy kivitelezném, hogy a kanalat a torkán keresztbe állítva…
- Ryu! Mobil!
És igaza volt. Lassan a dal végén jártunk és én annyira elmerültem a témában, hogy még csak meg sem simította a fülem, pedig…
- Oh. – A kijelzőre néztem. – Ez Dany.
- Talán… felvehetnéd – közölte az egyértelműt barátom, miközben kétségtelenül frissen manikűrözött körmeit nézegette.
- Fel kellene…
- Rajta.
- Khm. Igen.
Lekanalaztam a mellettem lógó head-szettért és alig egy kattanás múlva már Daniell volt a jobb fülemben.
- Mondd, Csücsök.
- Szia, Ryu. Végeztem. Merre vagy? Ütközhetnénk. Éhes vagyok.
- Én… - Ízlelgettem a hazugság furán émelyítő előízét. - Az a baj, hogy most itt vagyok valahol a világ végén, mert kénytelen voltam elfuvarozni Seikit. – A mellettem ülő Numata-sannak kipattantak a szemei a tokjukból. – Bár van kocsija, valamilyen számomra ismeretlen oknál fogva az enyémmel akart menni. – Exem döbbenten bámult, néma kérdést formálva magára bökött, amire én összeszorított ajkakkal replikáztam, hogy ha meg mer szólalni, ütök. – Úgyhogy bármennyire is szeretnék veled ebédelni, sajnos ez most nem fog összejönni. – Sei hitetlenkedve gúvasztott, a kagylóban hümmögő Daniell pedig elfogadta a helyzetet, majd pár, számomra szívreccsentően kedves taktussal búcsúzott, vonal szakadt, én meg újra kettesben maradtam exemmel.
Aki egyetlen szót sem szólt. Nem volt felelősségre vonás, nem is jött a leteremtés-hullám, ahogy vártam. Örülnöm kellett volna neki, hogy szó nélkül lenyeli, hogy az ő nyakába varrtam a dolgot, és hogy miért beszéltem mégis? Fogalmam sincs. Biztos, mert nagy a pofám… vagy ami inkább valószínűbb, hogy én nem vagyok kibékülve a hazugságommal.
- Amikor megtudtam, hogy megcsalsz, zokogtam, magam alatt voltam és olyan egyedül éreztem magam, mint még soha. Inkább az dübörgött a fejemben, miért nem vagyok neked elég. De csak utólag döbbentem rá, hogy nem voltam féltékeny. Sőt. Eddig egyik kapcsolatomban sem voltam olyan igazán, zsigerből fakadóan féltékeny. Őt meg legszívesebben bezárnám egy kibaszott dobozba és ráülnék. Mintha rá éhezne a világ…
- Nyugalom, királyfi. Rám hozod a frászt. Faszomnak se hiányzik, hogy szerelemféltésből elkövetett gyógytornásznyúzásért sitteljenek le. Mindenki a te kerek popsidra verné a... nyálát.
- Igyekszem visszafogni magam, de tartok tőle, előbb-utóbb...
- A cipőtalpaddal megmasszírozod a bordáit?
- Földön fekvő embert nem ütünk.
- Én rúgásra gondoltam.
- Azt sem. Ez férfias küzdelem lesz.
- Nem vagy verekedős fajta Ryu, ne is hergeld magad.
- Valóban nem vagyok, de ezt a fickót megruháznám.
- Tudod, nem akarok kötözködni. Tényleg nem. És most csupa feltételes módban beszélek. Ha. Ha szűrögetne bármit is, teszem azt levet, akkor ugye tudod, hogy elsősorban nem az a szerencsétlen pasi érdemelne porcropogtatást, hanem Husibogár? Nézd, megboldogult kamaszkorunkban sem a fiúk-lányok csontjait kellett volna porrá zúzni, hanem az én hülye fejemet kalapálni, de legalábbis megrángatni, mert én tartoztam a hűséggel és a mindent a szemnek blablával a harmadik félnek, vagyis neked, te tulok. Nem azok, akik a hálóba akadtak.
- Kamaszkorod? Már rögtön a pelenkás időkben, mi?
- Elnyújtott és elmeszintű kamaszkorom.
- Jaj, igen. Persze. De hogy a kérdésre válaszoljak, kopj le.
- Vagyis megbízol benne.
- Benne meg.
- Fájt. Ez fájt. Nem ezt érdemeltem tőled.
- Mindjárt sírok.
- Akkor min a hiszti? Továbbra is min megy ez a szájbarakott hisztéria? Előbb magadban tisztázd le, hogy miért is brancsolsz most a zöldszeművel, oké? Megbízom, nem bízom, másban nem, de mégis és mégsem. Tudod, mi a te bajod? Az análisan bevitt húsadagod irreálisan alacsony. Nem vagy elégszer megdugva kislány, azért csipogsz ilyen baromságokon, azt hiszem, felhívom a pasid, hogy akasszon be többször és akkor majd nem leszel ennyire idegbeteg. Magas az X értéked, ki kell kefélni belőled, hogy maradjon hely az Y-nak. És most végszavazok. Rakj ki a következő sarkon. Haza akarok menni. Ha most felemelem a telefont, akkor fél óra múlva vár majd egy finom ebéd és valaki, aki nem beszél ilyen faszságokat, kedves és marhára nem akar ürügynek használni az ostoba kis nyomozósdijához, annál inkább ágybetétnek vagy takarónak, amit sokkal, de sokkal jobban preferálok.
Nem lesz ennek jó vége. A csontjaimban érzem.
Le a kalappal azelőtt a fensőbb elme előtt, aki a szemet látószervnek teremtette. Ha teszem azt cselekvőképes darabja lenne az emberi testnek, drága exem, Numata Seiki, bár tényleg komolyan mondhatom, hogy szeretem, most csak egy vérbefagyott valami lenne a kocsim padlóján.
- Kuss – morrantottam rá a kormány mögül és újra teljes koncentrációmat adtam az út túloldalán szobrozó gyógytornász-istenségnek és a vele társalgó kedvesemnek.
- Ó, amint látom, nehezen szakadnak el egymástól. Várj, várj! Most mindened csápol! Ezt… sosem fogom megérteni. Mondd! Miért integet kevesebb, mint egy méteres közelségből?
- Micsoda humor.
- Az én humorom fikázod, mikor szíved szerelme szöszibogár integet félkarnyi távból?
- Nem tudsz egy picit csöndben maradni?
- Nem tudok. Éhes vagyok. Na. Szedjük fel és menjünk kajálni, mert éhen pusztulok…
Nem kellett ránéznem, lelki szemeim előtt anélkül is tökéletesen láttam az arcán hirtelen letáborozó értetlen bambulást, amikor közel húsz perces várakozás után hagytam Daniellem bekanyarodni az első sarkon és ezzel engedtem, hogy kisétáljon a látóteremből.
- Te Ryu... – Halkan kezdte és én annyira nem akartam, hogy folytassa…
- Ne szólalj meg. Hagyd meg nekem méltóságom roncsait és kérlek, egy szót se.
- Basszus.
- Kérlek! - Nyüszítsünk. Ez az. Hátha bejön. – Szánj meg, rendben?
- Te kémkedsz utána?
- Köszönöm. Kevesebb megvetéssel nem ment? Csöpög a hangod a…
- A paranoiától? Ja, nem. Az a tiéd. Basszus. Mióta vagy te Sherlock Holmes 2010-es változata?
- Nem vagyok, csak… ha már erre jártunk! Belehaltál ebbe a kis kitérőbe?
- „Kis kitérő?” Cseszd meg, átnyomultunk a fél városon!
- Na azért ne túlozz.
- Hányszor csinálod ezt?
- Úgy érted egy héten, vagy… ?
- Nem mondod komolyan, hogy mászkálsz utána.
- Én nem! … Csak ha…
- Csak ha? Mi van?! – Exem majd leharapta a fejét. – Kitől félted? Ettől a…
- Ettől a „legjobbseggű gyógytornásztól, akit valaha is láttál?” De, pontosan hogy tőle féltem.
- Kérlek! Vegyünk nekem valahol egy marék salátalevelet vagy akármit, és utána ráállhatunk a lelkiekre vagy a testiekre, vagy mit tudom én honnan termett, hogy játszod itt a magánkopót.
- Semmivel nincs semmi baj!
- Persze. Persze. Azért dekkoltunk, mert így tartotta kedved, véletlenül sem azért, mert be voltál szarva, hogy szájrapuszival fognak pápázni. Mióta nem keféltetek?
Mondom én. Éljenek a „csak”látószervek.
- Mi közöd neked hozzá? Ez túl intim ahhoz, hogy így idelökd és különben is, miért kell mindig mindenhol a szexet…
- Mióta?
- Hagyjál!
- Szóval?
- Szóval semmi közöd hozzá. Minden úgy van, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
- Ne baszd. Tartotok nőket is?
- Ha. Ha. Ha.
- Ha minden rendben van, miért a hiszti? Mi a fenéből gondolod, hogy másik pasit akar magának cserkészni, ha a Ryu&Dany duó tökéletesen fut?
- Nem mondtam, hogy ő akarna ettől a majomtól bármit is!
- Majom. Milyen aranyos. Odabent így becézgeted a doktor bácsit?
- Csak nem tudok szépen fütyülni, így olyan variációt választottam, amit nem kell cenzúrázni.
- Rendesen keféltek?
- Köszönöm kérdésed, a szexuális étvágyunk pontosan olyan, mint két felnőtt, szerelmes férfié, tehát igen. Rendesen. Igen. Eleget. És. A továbbiakban nem óhajtok veled kommunikálni egészen az étteremig!
Ráadtam a gyújtást és a gázra léptem, bár Seikit a felzúgó motor hangja nem zökkentette ki.
- Mert ha esetleg…
- Mert ha nem döngetünk heti háromszor az Numata-sensei szerint már kóros elváltozás?
- Két pasi egy fedél alatt és nincs minden második nap kettyintés? Igen, barátom. Az betegség, nem is akármilyen. Azzal már orvoshoz kell fordulni.
- Akkor még egyszer szeretném nyomatékosítani, sőt azért, hogy teljesen megértsd, a te nyelvedre fogom átfordítani. Tekerünk, mint tavasszal a nyulak.
- Jaj, hogy még ezt is képes vagy szépen mondani.
- Jó ha tudod, hogy jóval a megengedett sebességhatár felett fogunk süvíteni, csak és kizárólag azért, hogy te minél előbb betömhesd a szád valami gombóccal.
- Jól van. Mielőtt felrobban a fejed, akkor beszéljünk normálisan.
- Én eddig is normálisan…
- Mi bajod ezzel a fickóval? De komolyan. Hogy lett A-ból B? Tegnap még az az ember volt, akinek áldassék a neve, mert segít életed szerelmén, ma pedig úgy látom, ő az első számú közellenség. Azon se csodálkoznék, ha vérdíjat tűztél volna ki a heréire. Mivel érdemelte ki ezt a különlegesen szar helyet a szívedtől pár ezer fényévnyire?
Fújtattam. Hallottam, hogy hangsúlyt váltott és azt hiszem, eljött a pont, ahol kénytelen vagyok legalább komolyan válaszolni.
- Nézd – az útra fókuszáltam. Csak az útra. – Nincs semmi baj a szexszel. Daniell egy egészséges, fiatal fiú. A libidójából még adhatna két korabelinek, akkor is több mint elég maradna neki. Engem meg ismersz… Szeretem. Még látnom sem kell ahhoz, hogy megkívánjam. A szex jó vele. Passzolunk. Működik. Nem mondom, hogy a sebességéhe néha nekem nem túl sok, főleg nem egy fárasztó nap után, de kompromisszum kérdése az egész. Még soha nem volt belőle nézeteltérésünk, de még fennakadásunk sem. Én az a tipikus harmincas vagyok, aki már tisztában van vele, hogy a jó szex kulcsa a minőség, nem pedig a mennyiség, Daniell meg normális huszonosként működik, aki úgy gondolja, a sok egyenlő jó, a soksok az meg még jobb. Többet-többet-még meg még egyszer, és még egyszer. Ezzel nincs baj, az álláspontok könnyen egyeztethetőek, pontosan a már említett okokból kifolyólag. Kívánom, így élvezem az ámokfutásait. Néha vannak szarabb napok, amikor egyszerűen olyan órák vannak a hátam mögött, hogy aludnom kell és ő megérti, maximálisan tolerálja és én ezt vissza. Tehát nincs gond a szexszel.
- Akkor mi baj?
- És még azt sem mondhatom… hogy bármi baj lenne.
- Most tényleg össze-vissza beszélsz, vagy csak engem akarsz megzavarni?
- Úgy érzem… közel került ehhez a pasashoz.
- Ryu. Orvos és betege között ki kell alakulnia egy bizalmon alapuló, stabil kapcsolatnak főleg, ha mint Danielled esetében is, ilyen dologról van szó. Úgy tud minden erejét beleadva dolgozni, ha valóban elhiszi, hogy az az ember képes rajta segíteni, ha hisz abban, hogy vele fel fog gyógyulni. Maximálisan az irányítása alá kell helyeznie magát és ha tetszik, ha nem, ebben a bizalomnak hatalmas szerepe van. Úgy csinálsz, mintha laikusként néznéd a dolgokat.
- Eszembe sem jutna az ellen kifogást emelni, hogy Daniell egy szilárd alapokon nyugvó orvos-beteg kapcsolatot alakítson ki ezzel a férfival, elősegítve a saját felépülését. Nem erről van szó…
- Akkor miről van szó?
- Tudod… ha együtt megyünk valahova, mai napig önkéntelenül figyelem. Persze nem kocsányon lógó szemekkel bámulom mikor és hova fordítja a fejét, de néha igyekszem elkapni egy-egy röpke pillantását.
- Most arról beszélsz, hogy…
- Hogy érdekel, hogy kit néz meg magának. Nem okot keresek a féltékenységre, nem erről szó sincs. Egyszerűn érdekelt és érdekel a mai napig, egyedüli variáció vagyok-e. Hogy Daniell, ha a szemének kellemesből mazsolázik, akkor akad-e néha-néha egy férfias forma is az útjába, vagy kifejezetten csak a világ hölgyei élvezhetik a pillantásait. Na meg persze én, mert azt soha nem jutna eszembe megkérdőjelezni, hogy Daniell vonzódik hozzám. Az, hogy a férfitest, mint olyan, ha véletlenül nem az enyém, foglalkoztatja-e, arra azt hiszem, megkaptam a választ és hogy magamban még mindig nem jelentettem ki, annak pusztán az az oka, hogy ez a saját gondolatjátékom, ha majd az ő szájából hallom, akkor fixálom odabent.
- Na, várj. Most kicsit sok vagy nekem. Gyönyörűen levezeted, hogy Daniellt nem mozgatják meg a férfiak, elmondod itt a végtelenségig tompítva, hogy nem meleg, de még csak nem is bi, és az egyetlen farok, amitől görcsbe rándul a gyomorszája, az a tiéd. Stimmt?
- Én annyira finoman igyekeztem megfogalmazni a gondolataimat…
- A lényeg a lényeg. Stimmt. Szóval miután kibontod, hogy nem indítják be a pasasok, azok után fogod, és egyszemélyes féltékenységi balhékat rendezel magadban, mert félted Daniellt a gyógytornászától? Könyörgöm Ryu, vágd hozzám a megoldó kulcsot. Tudod, hogy ha ti nem lennétek ilyen páratlan páros, ő valószínűleg a szoknyákat húzogatná, persze nem magára, hanem lányokról le, és mindennek ellenére mégis majd belepusztulsz, mert sejtesz izzást közte és Yazuki-san között… Belezavarodtam.
- Itt vagyok neked, mint két lábon járó példázat. Magamat tudom felmutatni annak a bizonyítására, hogy Daniell bár gyárilag teljesen a hagyományos irányba húz, jöhetnek olyan tényezők az életébe, amiért képes az ösztönei ellen cselekedni. Itt vagyok én, itt van a kapcsolatunk, ami hibátlanul mutatja, hogy Daniell és a nyíltsága, a szíve és a lélekre érzékeny egésze képes arra, hogy túllépjen a férfi vagy a nő szerepén és kizárólag az embert lássa. A személyt és az értékeket, a gondolatokat és az eszméket, az egyéniséget és az egészet, amitől ő lesz, amitől számára különleges karakterré lép elő.
- Ha valami megesett egyszer, nem biztos, hogy megismétli önmagát.
- Valóban nem. De a túlzott közvetlenség, ami Daniell sajátja, a… könnyedség, amit nem csak az ő részéről látok, azok a bizalmaskodó érintések, az átlagosnál jóval bensőségesebb kapcsolat… az, hogy úgy beszél erről a férfiról, mintha egy két lábon járó istenség lenne, akinek még a zavaros gondolatmorzsáit is két pofára kell falni, az, hogy az a majom… attól lila köd száll az agyamra.
- Féltékeny vagy.
- Majd felfordulok bele.
- Megoldás?
- Hogy megpróbálom lehűteni a fejem azzal, hogy lesállásból látom, hogy formálisan búcsúznak el?
- Megnyugszol tőle?
- Egy, maximum két óra erejéig.
- Már megérte, mi?
- Hát én…
- Gúnyolódom, csesszelek meg, vedd már észre.
- Igyekszem elengedni a fülem mellett.
- Basszus, Ryu.
- Jól van. Jól van, oké? Tudom, hogy faszság, amit csinálok, de Seiki, nézd… nem viselem jól ezt az egészet. Daniell túl természetesen viszonyul mindenkihez, túl bensőségesen, hiszen ha belegondolok, velem is így tett az elején, de... De. Én már azt is nehezen szoktam meg, hogy a nővérével és az anyukájával ennyire közvetlenül viselkednek egymással. Azt még nehezebben, hogy vannak bizonyos barátai, akikkel beteges módon ölelkezik és fonja a hajukat és simogatja a nyakukat és úgy ülnek, mintha mind egy nagy tál gombóc lennének, tízen egy ötszemélyes kanapén és ez nem jelent semmit, csak barátságot… én meg rágom a saját kézfejem és próbálom tudatosítani, hogy az ő kapcsolataihoz ezek hozzájáró dolgok. Elborul tőle az agyam, hogy egy férfi terelgeti a tömegben, hogy hoz neki ebédet, hogy tegezi, hogy telefonon hívja akkor is, amikor semmi, de semmi dolga vele, hogy amikor hazaérek, úgy indítunk, hogy ’Megjöttem’, ’Szia, képzeld, Yazuki-san’. Vagy Yazuki-san azt mondta, azt kérte, ah, hát legyen meg az akarata… Pff. Én nem fogom meg a kezét az utcán… ez a pasi meg annyira könnyedén taperolja, mintha csak muszáj lenne. És megteheti, érted? Ez a kibaszott gusztustalan az egészben. Ülök ott velük, mint akit odatettek és tűröm, hogy a párom tenyerét masszírozgassa egy ostoba majom, mindezt azért, mert ah, ő a mozgás-terapeuta szaktekintély, ja, mellesleg újkori totem.
- Csöng a telefonod.
- Kvázi kénytelen vagyok eltűrni, mert hát persze. Orvos. Az orvosa! Érted? Tehát joga van hozzá, mert gyógyításból csinálja. Ahha. Csinálhatnám én is gyógyításból. Rossz szakirányt választottam, hogy zsibbadjak el.
- Zenél a mobilod.
- De legszívesebben lemorzsolnám az arcomról a bőrt. Vagy először talán inkább az övéről. Utálom magam érte, hogy ilyen reakciókat vált ki belőlem, de viszket tőle a tenyerem és lassan a top tíz vágyaim egyike lesz, hogy csak egy kicsit megcsapdossam…
- Ryu…
- A ’meg tudnám fojtani egy kanál vízben’ című klasszikust én úgy kivitelezném, hogy a kanalat a torkán keresztbe állítva…
- Ryu! Mobil!
És igaza volt. Lassan a dal végén jártunk és én annyira elmerültem a témában, hogy még csak meg sem simította a fülem, pedig…
- Oh. – A kijelzőre néztem. – Ez Dany.
- Talán… felvehetnéd – közölte az egyértelműt barátom, miközben kétségtelenül frissen manikűrözött körmeit nézegette.
- Fel kellene…
- Rajta.
- Khm. Igen.
Lekanalaztam a mellettem lógó head-szettért és alig egy kattanás múlva már Daniell volt a jobb fülemben.
- Mondd, Csücsök.
- Szia, Ryu. Végeztem. Merre vagy? Ütközhetnénk. Éhes vagyok.
- Én… - Ízlelgettem a hazugság furán émelyítő előízét. - Az a baj, hogy most itt vagyok valahol a világ végén, mert kénytelen voltam elfuvarozni Seikit. – A mellettem ülő Numata-sannak kipattantak a szemei a tokjukból. – Bár van kocsija, valamilyen számomra ismeretlen oknál fogva az enyémmel akart menni. – Exem döbbenten bámult, néma kérdést formálva magára bökött, amire én összeszorított ajkakkal replikáztam, hogy ha meg mer szólalni, ütök. – Úgyhogy bármennyire is szeretnék veled ebédelni, sajnos ez most nem fog összejönni. – Sei hitetlenkedve gúvasztott, a kagylóban hümmögő Daniell pedig elfogadta a helyzetet, majd pár, számomra szívreccsentően kedves taktussal búcsúzott, vonal szakadt, én meg újra kettesben maradtam exemmel.
Aki egyetlen szót sem szólt. Nem volt felelősségre vonás, nem is jött a leteremtés-hullám, ahogy vártam. Örülnöm kellett volna neki, hogy szó nélkül lenyeli, hogy az ő nyakába varrtam a dolgot, és hogy miért beszéltem mégis? Fogalmam sincs. Biztos, mert nagy a pofám… vagy ami inkább valószínűbb, hogy én nem vagyok kibékülve a hazugságommal.
- Amikor megtudtam, hogy megcsalsz, zokogtam, magam alatt voltam és olyan egyedül éreztem magam, mint még soha. Inkább az dübörgött a fejemben, miért nem vagyok neked elég. De csak utólag döbbentem rá, hogy nem voltam féltékeny. Sőt. Eddig egyik kapcsolatomban sem voltam olyan igazán, zsigerből fakadóan féltékeny. Őt meg legszívesebben bezárnám egy kibaszott dobozba és ráülnék. Mintha rá éhezne a világ…
- Nyugalom, királyfi. Rám hozod a frászt. Faszomnak se hiányzik, hogy szerelemféltésből elkövetett gyógytornásznyúzásért sitteljenek le. Mindenki a te kerek popsidra verné a... nyálát.
- Igyekszem visszafogni magam, de tartok tőle, előbb-utóbb...
- A cipőtalpaddal megmasszírozod a bordáit?
- Földön fekvő embert nem ütünk.
- Én rúgásra gondoltam.
- Azt sem. Ez férfias küzdelem lesz.
- Nem vagy verekedős fajta Ryu, ne is hergeld magad.
- Valóban nem vagyok, de ezt a fickót megruháznám.
- Tudod, nem akarok kötözködni. Tényleg nem. És most csupa feltételes módban beszélek. Ha. Ha szűrögetne bármit is, teszem azt levet, akkor ugye tudod, hogy elsősorban nem az a szerencsétlen pasi érdemelne porcropogtatást, hanem Husibogár? Nézd, megboldogult kamaszkorunkban sem a fiúk-lányok csontjait kellett volna porrá zúzni, hanem az én hülye fejemet kalapálni, de legalábbis megrángatni, mert én tartoztam a hűséggel és a mindent a szemnek blablával a harmadik félnek, vagyis neked, te tulok. Nem azok, akik a hálóba akadtak.
- Kamaszkorod? Már rögtön a pelenkás időkben, mi?
- Elnyújtott és elmeszintű kamaszkorom.
- Jaj, igen. Persze. De hogy a kérdésre válaszoljak, kopj le.
- Vagyis megbízol benne.
- Benne meg.
- Fájt. Ez fájt. Nem ezt érdemeltem tőled.
- Mindjárt sírok.
- Akkor min a hiszti? Továbbra is min megy ez a szájbarakott hisztéria? Előbb magadban tisztázd le, hogy miért is brancsolsz most a zöldszeművel, oké? Megbízom, nem bízom, másban nem, de mégis és mégsem. Tudod, mi a te bajod? Az análisan bevitt húsadagod irreálisan alacsony. Nem vagy elégszer megdugva kislány, azért csipogsz ilyen baromságokon, azt hiszem, felhívom a pasid, hogy akasszon be többször és akkor majd nem leszel ennyire idegbeteg. Magas az X értéked, ki kell kefélni belőled, hogy maradjon hely az Y-nak. És most végszavazok. Rakj ki a következő sarkon. Haza akarok menni. Ha most felemelem a telefont, akkor fél óra múlva vár majd egy finom ebéd és valaki, aki nem beszél ilyen faszságokat, kedves és marhára nem akar ürügynek használni az ostoba kis nyomozósdijához, annál inkább ágybetétnek vagy takarónak, amit sokkal, de sokkal jobban preferálok.
Nem lesz ennek jó vége. A csontjaimban érzem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése