2013. október 10., csütörtök

Daniell VII/8. - Zokni blues


Unalmas zoknijaim vannak. Persze egészen sokáig nem gondoltam rájuk így. Inkább tartottam őket… szimpla zokniknak, és kész. Mi a fenéért kellene gondolkodnom róluk egyáltalán? Fekete, többféle szürke, barna, fehér. Cipőhöz vagy ruhához igazítva, ez a funkciójuk és kész. De aztán Daniell beköltözött az életembe és az én egyszínű és visszafogott zoknijaim közé egyszer csak besorakoztak a fura, színes kreatúrák. Nem tudom Daniell mi alapján válogat magának. Azt viszont tudom, hogy amikor megtettem ezt a felfedezést, mármint hogy kedvesem idiótábbnál idiótább ruhákba öltözteti a lábát, az enyémek hirtelen olyan egyhangúak lettek. Tetszik, amikor gubózom őket. Egy pár szürke, egy pár fehér alapon tarka pettyes; egy fehér, mellette egy kék, amin hópelyhek vannak és egy síelő kenguru; megint fehér az én kupacomba és az övéhez pedig egy pókhálós; hozzám kék megy, ő meg kap egy türkizt, jégkrémet nyaló macskával. Elmebeteg zoknik. És elfogytak! Elvitte őket és nem koszol, tehát csak az enyémek maradtak és ez kétségbeejtő. Ezt közöltem is vele egy beszélgetés alkalmával.


- A zoknik? – Szinte láttam, ahogy az égig szökik a szemöldöke.
- Aha – morrantottam és jobb oldalamról a bal oldalamra hemperedtem az ágyon.
- Ujjé. Mentőötlet! Hagytam ám a fiókban! Húzd fel, mászkálj benne picit és máris lesz mit kimosni, nem fognak egyedül uncsizni a zoknyeszaid a szárítón. Vagy csak mosd ki és kész. Vagy ne is mosd, csak terítsd oda.
- Köszönöm az ötleteket, majd megfontolom.
- Hogy-hogy ilyen korán otthon heverészel?
Hogy-hogy, életem? Marhára szerettem volna négy fal között lenni, hogy amikor rád jön az inger a verbális egyesülésre, végre nekem is legyen lehetőségem ráfogni a botkormányra, ne csak vonyítsak a parkolóban vagy az autópályán és a garázsban és utána álló léccel tegyem tovább a dolgom. Egyedül nem megy, kész, ez van.
- Előbb végezte ma. – Fő az őszinteség.
- Tök jó, akkor most mind a ketten ágyban vagyunk…
Témához értünk.
- Mire akarsz ezzel célozni?
- Ugyan már! Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy tudod, hogy mit akarok?
- Annyival izgatóbb a spontán szex.
- Igen, valóban. Ha ott lennék vagy te itt, akkor spontán megszexelhetnénk egymást, de így telefonba max úgy működhetne, hogy: jaaaj Ryury, mesélj a napodról! Hááát, Csücsök, ma tettem-vettem ciciket meg ajkakat, nyissz-nyussz-nyassz… és akkor én itt közbevágnék, hogy „és most megnyalnám a nyakad!!” A telefonban képtelenség a spontán szex, lásd be, Ryu.
- Legyen.
- Akkor ne szónokolj itt nekem! Majd élőben spontán lesz, meg romantikus, meg amit akarsz, de itt most ez nem megy.
- Élőben drága életem, belepasszírozlak a matracba. Készülj fel.
- Te is.
- Egyebet sem csinálok másfél hónapja, csak készülök.
- Mesélj.
- Mit?
- Hogy készülsz?
- Állófogadást tervezek. Napi több órát gyakorolok, hogy minden flottul menjen majd.
Nem nevetett, nyerített.
- Szeretlek – közölte. Hangjából tisztán kivehető volt, hogy ha itt lenne, már puszilgatná a fejemet. Mennyire hangozhatok elárvultnak? – Egyedül érzed magad? – Oké, tehát igen.
- Ennyire lejön?
- Picit.
Most mit csináljak? Tudja, hogy hiányzik, de ha lerántom a leplet mennyire, akkor lelkiismeret-furdalást okozok neki. Ő sem élte meg könnyen az egészet, minek tetézni? Én már szenvedek, miért kellene neki is? Mindig maximális hatékonysággal működtem, ha a saját magam meggyőzéséről volt szó.
- Túlélem. Nem látod, de kacsintottam amolyan kedves, kicsit szomorkás, de halálosan komoly módon. Most megint.
- Én nem vagyok jól. Ki fogom bírni, de nem vagyok jól.
Eddig viccelődtünk, nevettük, incselkedtünk, flörtöltünk egymással, de ezeket a gondolatokat már túl nagy súly nyomta.
- Baj van?
- Semmi konkrét, csak picit idegesen jöttem el és tudod, ez úgy rányomta a bélyegét az egészre, nem vagyok nyugodt. Pedig nem tegnap történt.
- Életem, néha vitázunk, de ez nem jelent semmit. Az egy fedél alatt élő emberek olykor banális dolgokon csattannak egymásnak, de ez semmiség, csak azt mutatja, hogy emberek vagyunk. Az, hogy a reptéren volt köztünk egy kis szóváltás, ugyan már. Mindketten tudjuk, hogy csak a feszültség beszélt belőlünk. Máskor lehet, hogy ugyanezen témából adódó nézeteltéréseinket két mosollyal letudnánk.
Volt egy pár pillanatos némaság. Telefonba hallgatni sokkal zavaróbb, mintha a veled szemben ülő nem találja a szavait.
- Nem mi. Nem miattunk mondtam.
Gondterhelt volt és ezért bennem is gyűlt a feszültség. Könnyen olvasok a vonásaiból, gesztusaiból, mimikájából, de a szusszanásait hallgatva kicsit mintha csak sötétben tapogatóznék.
- Történt valami, amit nem mondasz meg, igaz?
- Teljesen jelentéktelen. Igazad van, ha otthon lennék, lehet hogy fel sem venném.
- De…?
- Normál esetben ezt valószínűleg nem mondanám el neked. Anyának kiöntöttem, mennyire rosszul esett és meg is beszéltük, de valahogy nem lettem tőle könnyebb, én… nem nyugodtam meg.
- Ha nekem mondanád el, segítene?
- Igen, azt hiszem és ezért nem tudok megnyugodni.
- Miért nem mondod? Tudod, hogy nekem bármit.
- Nem olyan egyszerű ez.
- Összeszólalkoztál édesapáddal a reptéren. – Nem kérdeztem, ez ténymegállapítás volt.
- Honnan jutottál erre?
- Kizárásos alapon. A mi elválásunk és a felszállásunk között nem igazán volt másra lehetőséged, max egy parázs vitára apáddal, ez ok arra, hogy ne akarj nekem beszélni róla. Talán olyasvalamit mondott, amit nem szeretnél nekem elismételni, de nyilvánvalóan jó helyre bökött, ezért a gondolattól sem tudsz megszabadulni, bármivel is nyugtasson az anyud. Ha annyira irreális vagy értelmetlen dolog lenne, nem több egy céltalan piszkálódásnál, akkor el tudtál volna felette siklani, te azért nem tudsz léptetni, mert talán úgy gondolod, hogy a mondanivalójának van igazság alapja.
- Nem. Nincs.
- Akkor attól félsz, hogy szerintem lenne igazság alapja.
- Igen. Majdnem. Félelmetes vagy.
- Csak logikus. Nagy balhé volt?
- Nem. Mondhatni kicsi. Ez nem volt igazi veszekedés.
- Most, hogy ilyen jól körbetorpedóztam, nem éreznéd magad picit könnyebbnek, ha beillesztenéd a tényeket a találgatásaimba?
- Lelkünkre kötötte, hogy vigyázzunk magunkra. Én külön felkérést kaptam, hogy a kettőből egy szememet mindig anyán tartsam. Aztán anya még kiszaladt a mosdóba és addig az én apám hátba veregetett engem, mintha csak gólt rúgtam volna, pedig sosem fociztam és azt mondta, ne értsem félre, ő nagyon sajnálja a nagyit, soha nem kívánna neki ilyet, de van egy kis jó is a sok baltörténés közepette. Rákérdeztem, ugyan mi lenne az. Úgy kavart ez a dolog az életembe, ahogy egy porcikám sem kívánta, mégis mi benne a jó, attól eltekintve, hogy gyűjtheti a repülési pontjait. Azt válaszolta, gondoljak úgy erre az útra, mint egy kis szabadságra a saját életemből, tele lehetőségekkel, újdonságokkal, amik mind csak arra várnak, hogy én felderítsem őket. Lehetséges, hogy még haza sem akarok majd jönni.
- Oh. Értem. – Nyeltem, nyelt. - És ezután?
- Amikor felfogtam, mit akart ezzel az egésszel mondani, nem tudtam, dühöngjek vagy sírjak. Rosszul esett.
- Mit feleltél?
- Semmit. Csak néztem rá. Nem tudtam mit mondani. Nem hittem el, amit hallok, azt sem, hogy ezt gondolja. Ryu, gyakorlatilag azt dobta nekem… hogy reméli, rájövök, mennyire jó nélküled, és otthagylak a francba. Ryu, tudnod kell, hogy nekem ilyesmi soha nem jutott az eszembe. De így, hogy felhozta, utána azon kezdtem kattogni, hogy mi van, ha te is ezt hiszed.
- Dehogy. Nem. Ne gondolj ilyesmire.
- Nem kell szabadság az életemből.
- Tudom.
- És nem alszok ettől jól. Én majd megdöglöm azért, hogy lássalak, az apám meg abban reménykedik, hogy ez a három hónap eltépi köztünk a szálakat és majd lehúzok a kukába két évet. Hát nem.
- Húzod vécé, dobod kuka.
- És már baromságokat is beszélek.
- Félidőben vagyunk, Csücsök. Sőt, már túlmentünk rajta, tehát már a nagyja a hátunk mögött van. Kibírjuk.
- Ki.
- Hidd el nekem, édesapáddal kapcsolatban nincsenek illúzióim. Ha lenne a kezében egy mindenható „delete” gomb, a homlokomra tenné és megnyomná, efelől ne legyen kétséged. Ettől ő még nem rossz ember.
- Győzz meg róla, én mindenre nyitott vagyok.
- Nem szabad, hogy ez rányomja a bélyegét a kapcsolatotokra.
- Nem tudom ez hogyan lehetséges.
- Rákényszerítesz itt az ördög ügyvédjének a szerepére – sóhajtottam. – Nem könnyű nekem az édesapád mellett beszélni, mert nézzük reálisan, az én képemet nem bírja, én vagyok az, aki ellen foggal, körömmel, vasvillával harcol. De mellette, mindazzal együtt, hogy igen, vannak megjegyzései, igen, próbálkozik, és igen, szívből örülne neki, ha egy szívdöglesztő férfiállat helyett inkább egy csodálatos fiatal hölgy ágyában heverésznél, mindezzel együtt Dany, ő szeret téged. Nem terrorizál ezzel, nem állított válaszút elé, nem adott kompromisszumot - vagy ő, vagy én; nem zavart el, nem tagadott ki, nem mondta, hogy ne tedd be többé a lábad a házába, nem próbálja tőled tiltani anyádat, nem emelte rád a kezét. Dany, ő az apád és szeret téged. Hogy az én képemet nem bírja, az már egy merőben más dolog. Ettől ő még nem rossz ember. Sőt.
És védem. Én védem, pedig fel tudnék robbanni. Az a rohadék. Azt is elviselné, hogy Daniellt csak félévente egyszer látja, csak tőlem legyen távol. Egy agyturkász extázisban mazsolázna, könyékig merülve turkálna a fejemben, olyan széles tárházát tudtam ebben a pillanatban felsorakoztatni a szélsőséges érzelmeknek.
- Ő soha nem védene meg téged.
- Addig jó. Ha megtenné, az talán az apokalipszis előszele lenne.
- Köszönöm, hogy meghallgattál.
- Nincs rajta mit köszönni. Erről szól, nem? Másban segíteni úgysem tudok.
- Tudod, ugye?
- Mit?
- Hogy alig várom, hogy hazamehessek.
- Tudom. Ez tartja bennem a lelket.
- Szintén. Ha itt lennél, már elhelyezkedtem volna rajtad.
- Ne nevess ki, de ilyenkor még a súlyodat is mintha érezném.
- Édelgünk, ez jó.
- Ha bármikor megkérdeznél, azt mondanám, ha apád volt témán, akkor ennek az elévülési ideje minimum nyolc-tíz óra, addig szexuális töltésű hormonok nem termelődnek újra bennem.
- Mire fel a feltételes mód?
- Lehetséges, hogy ez nem minden esetben van így.
- Ennek örülök, mert akkor van rá esély, hogy még ma összebújunk.
- Fura megfogalmazás, de aranyosan hangzik.
- Nem, ez nem aranyos Ryu, ez randa és számító. Bevallom, úgy fogtam neki ennek a hívásnak, hogy köntösben dőltem el, az éjjeliszekrényen zsebkendő van és síkosító, gyönyörűen a kezemre esik. Csak a depi belekavart, így elvesztettem a lelkesedésem, de nem vagyok benne biztos, hogy a folyamat nem visszafordítható. Mit kívánsz tenni az ügy érdekében?
- Rajtam a világ szeme, mi?
- Az enyém mindenképpen.
- Jól van, de…
- De?
- Most – a kagylóba sóhajtva csukott szemmel suttogtam el neki – most játsszuk oda-vissza.
- Megleptél. Eddig nem mutattál hajlandóságot a kétoldalú telekettyre.
- Megváltozott a világ.
- Mégpedig?
- Egyedül – csak szuszogtam – nem megy.
- Tényleg? – Visszasuttogott.
- Aha. – Fejem félig a párnában. – Azt hiszem, túlságosan is rád vagyok hangolódva, én…
- Na, mondd ki. Hallani akarom, hogy kellek. Kezdjük így, mit szólsz? Mondd nekem azon a hangon – olyan rekedt volt, olyan izgatott – amit csak akkor használsz, amikor szeretkezünk.
- Szeretkezünk?
- Miért? Azt csináljuk, nem?
- Csak olyan ritkán mondod… és annyira szép a szádból.
- Na, mondd szépen, Ryu.
- Kellesz.
- Hogy akarsz engem.
- Akarlak.
- Még egyszer.
- Akarlak. Nagyon akarlak.
- Csukva van a szemed?
- Már igen. A tiéd?
- Igen. Próbálok a hangodra figyelni, csak a hangodra.
- Soha nem csináltam még ilyet senkivel.
- Enyém a telszex szüzességed?
- Hártyástul-mindenestül.
- Be kell vallanom, én ezt nem mondhatom el. Egyszer turbékoltam kagylóba.
- Na de várj, én leragadtam ott, hogy neked nem volt senkivel sem igazán hosszú kapcsolatod. Hogy fért bele rövid viszonykákba a telefonszex?
- Azt a lányt soha nem láttam.
- Ezt most nem fogod megúszni magyarázat nélkül.
- Félretárcsázott és annyira kellemes hangja volt, hogy nem bírtam ezt neki nem megmondani. Onnan már gyorsan peregtek a dolgok és… - Bármibe lemerném fogadni, hogy kaján vigyor ül azon a pimasz képén.
- Meghúztál egy csajt a kagylóban pár perc ismeretség után? – Az enyém csak bamba.
- Nem vagyok rá büszke. De túl szép hangja volt.
- Hát nem jutok szóhoz.
- Na na, az nem jó, most arra építünk!
- Hogy csináltad?
- Nem tudom. Néha beleugrok dolgokba és csak remélem, hogy működik majd.
- Hm.
- Hümmögsz. Mit hümmögsz?
- Eszembe jutott valami.
- Meg is osztod, vagy csak célozgatsz majd rá, hogy egyem a kefét és lyukacsokat égessen az oldalamba a furdancs?
- Az éjszaka.
- Melyik?
- Az első.
Talán a Mioval való beszélgetés hozza rám mostanában rendre a nosztalgiát és a kényszert, hogy olyan dolgokat mondjak neki, amiről egy bizonyos szakaszban való némasági fogadalom miatt nem igazán esett szó közöttünk.
- Oh. A mi elsőnk.
Talán ezért próbálok vele beszélgetni pont erről.
- Ott is ez játszott? A beleugrás?
- Azért előtte én ezen gondolkoztam ám…
- Nem. Úgy értem maga a szex.
- Ja! Igen. Azt hiszem. Szeretlek.
- Tudod min gondolkoztam sokat utána?
- Honnan tudnám? Mondd el, akkor fogom.
- Hogy mi lett volna, ha nincs „beleugrás”. Eljátszottam annak a gondolatával, hogy ha aznap este csak beszélünk, és nem történik több az oda-vissza vallomás utáni egyetlen csóknál, akkor hogy alakult volna? Végigjártuk volna a lépcsőfokokat? Meddig udvaroltam volna, mire engeded, hogy megérintselek? Lett volna benne valami érdekes, nem?
- Jobban szeretted volna?
- Te jó ég, dehogy. Tökéletes volt úgy, ahogy volt. Lehet, hogy elpirulnál, ha elmondanám, mennyire. De az ember néha járatja a kerekeket. Mi lett volna, ha.
- Nem az én stílusom. Általában tudom, mit akarok. Nem mindig fogadom el könnyen, de ettől még tudom.
- Egyszer majd, ha érdekel, elmesélem, mert akkor én…
- Van egy ötletem.
Egyszer majd, de nem most.
- Igen?
- Lődd be a rendszert. Találkozunk online öt perc múlva.


A hangokat képekre cseréltük. Nem igazán nyúltunk eddig ehhez a mankóhoz. Miért? Nem sűrűn fordult elő, hogy mindketten, vagyis én alkalmas helyiségben tartózkodtam hozzá. Most így alakult, de… őrülten zavarba ejtő volt. Eddig csak hallgatóság voltam, most játékos, és ez új nekem.


Igazat mondott. Tényleg csak köntös volt rajta és azt is a szemem láttára könnyedén dobta félre. Igazított a webkamerán, én magam mellé tettem a gépet. Láttam a szemét, a mosolyát, a fehér bőrét, amit már most apró lázrózsák színeznek, pedig még hozzá sem értem, vagyis ő nem ért magához. Mosolyogva simította mutatóujját az álla alá és játékosan összezárta az ajkait. Ekkor jöttem rá, hogy tátott szájjal figyelem. Becsuktam a szám.


Néma egyességünk megköttetett. Nem beszéltük meg, hogyan és miképpen, fél szavakból is összeállt a kompromisszumunk. Ő feküdt az ágyon és adott nekem képet, mert nekem a látvány, én suttogtam neki, mert neki a hang kellett. Persze sokszor rajtakaptam, hogy félárbocra ereszkedett szemhéja alól, beharapott ajkakkal engem fürkész. Telhetetlen. Próbáltam úgy feküdni, hogy lásson mindent, amit akar, nem észrevenni, hogy észrevettem, mert mindketten tudjuk, zavarban lett volna tőle, legalább annyira, mint én magam.
Végignéztem, ahogy simogatja a testét, elsuttogtam neki, ha kihagyott egy pontot, amit szeretek, úgy siklott a keze, hogy szinte éreztem ujjbegyeimen a bőrét, a fülem megtelt a szusszanásaival. Nagyon gyorsan haladt, úgy vágtatott előre, mint szeretkezéseink alkalmával teszi. Olykor szólnom kell neki, hogy lassítson, várjon be. Most is megtettem, így fékezett, csakis miattam, nekem. Egy ponton teljesen megfeledkezett rólam. Hallottam az elnyelt nyögéseket, néztem, ahogy jár a keze, gyorsabban és még gyorsabban. A fülébe súgtam, hogy lökjön, azt akarom, hogy táncoljon a csípője, úgy, mintha alattam mozogna. Készségesen megtett mindent, amit kértem. Igazi tortúra volt. Lehet, hogy Seikinek igaza volt, lehet, hogy nem vagyok más, csak egy hisztis királykisasszony. Néztem. Sokaknál a helyemben talán már harmadszor állt volna fel a rendszer, ha egy ennyire erotikus jelenség, mint az én szőke Daniellem, kipirult hófehér bőrével, kiengedett szőke hajával, buján nyöszörögve elégíti ki magát a szemük láttára, én pedig csak kétségbeesetten igyekeztem, hogy legalább egyszer el tudjak élvezni. Figyeltem az arcát, egyre jobban megfeszülő nyakán dudorodó ereket, lassan, nagyon lassan teljesen homorú tartását, akár vissza is számolhattam volna, annyira jól ismerem az orgazmusát megelőző fél percet. Ilyenkor az a szép, formás farka még keményebb lesz az ujjaim között, feszül, mintha fel akarna robbanni, lüktet a kezemben, a torkából mély, kicsit gurgulázó, kéjesen rekedt hangfoszlányok szaladnak elő, úgy szorít, mintha ki akarná belőlem préselni a szuszt. Átzuhanva azon a ponton az egész fiú felvibrál, feszül, majd pulzál, a melege elviselhetetlen, a szorítása fájdalmat és gyönyört ad egyszerre, nem nyögi, énekli a nevem. Az illata közrefog, a forrósága elemészt… és most csak nézem, és tudom, mit éreznék, ha rajta, ha benne lennék. Nem ment. A saját mozdulataim nem vittek előre. Már nem volt kellemes, inkább fájt a forró tenyerem és a dörzsölő mozdulatok egymásutánja. Ennyi éves korára az ember már tudja, hogy okozzon gyönyört saját magának és én mégis felsültem vele. Bármit odaadtam volna, hogy magamon érezzem a testét, de ott még nem tart a technika.


Az internetes kapcsolat megszakadt. Különös módon még el tudtam neki mondani, hogy szeretem, ő visszasuttogta, de mire kinyitotta volna a szemét, már nem élt a vonal. Véletlen. Vagy csak mert kihúztam a dugót?


Kiléptem az erkélyre. Megsimogatott az este. A korlátra támasztva néztem körbe, de a kilátás, a táj szépsége nem érintett meg. Csak kielégületlen testemet kívántam lehűteni, elterelni a gondolataimat a kínzó vágyról, amit belül érzek, amit egy hűvös zuhany is csak mérsékelni tudott, oltani nem. A kezemben szorongatott cigarettát délután vettem, bár az üzletből kilépve már nem is értettem meg, miért. Irreálisnak hatott, hiszen tudtam, hogy nem akarok rágyújtani, és most mégis ott fogtam, sőt a fólia sem volt már rajta. Saját magamat kísértettem meg. Az első szál immáron ujjaim között várakozott.
- Gyújtsam vagy ne gyújtsam? – tettem fel félhangosan a kérdést. Lábam idegesen dobogott, szemem előtt fel-felvillanó kegyetlenül izgató mozitól újra kényelmetlenül voltam a nadrágomban, de tudtam, meddő téma, ha újra nekiállok magammal szórakozni, a végeredmény csak egy lehorzsolt szerszám lenne, nem egy tűzijáték méretű orgazmus. Pedig utóbbi ebben a percben csúnyán rám férne. A kérdés eldőlt. Gyújtottam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése