Mielőtt kiléptem volna a folyosóról, megigazítottam az ingemet, ki, majd be és
újra kigomboltam a gallérom, itt-ott megsimítottam a kabátom. Farmert vettem
fel. Csak és kizárólag a kedvéért. Az úton mellettem ülő fiatal nő búcsúzóul
végigsimított a felkaromon. Ekkor már biztos voltam benne, hogy flörtöltem
vele, pedig esküszöm, igyekeztem uralkodni magamon. Nem tehetek róla. Halkan
megköszönte a beszélgetést és megint elismételte, mennyire hálás érte, hogy
eltereltem a figyelmét a repülésről, majd mosolyogva elsietett mellettem.
Szórakozottan pillantottam utána, hiszen vajmi keveset kell nekem köszönnie.
Miután állítása szerint a vártnál előbb elmúlt az altatója hatása, beszélgetést
kezdeményezett velem és ő fantasztikusan elszórakoztatta magát, nekem csak
bólogatnom kellett. Ez azért még nem hívható jócselekedetnek.
Kiszállva a gépből, átsétálva a váróig, azt hittem, rögtön meglátom majd, hiszen ott fog várni a kijáratnál és nekem nem volt kérdés, hogy a legnagyobb embertömegben is kiszúrom. Oszlott a sokadalom, megfogyatkozott a járatra várakozó barátok, ismerősök, ki tudja, mi okból verbuválódott fogadóbizottságok száma és én álldogáltam a táskámmal, jobbra-balra lesve, hol is van, aki miattam jött ki. Majdnem azt hittem, elfeledkezett rólam. Mártír énem felfújva mellkasát éppen monologizálni kezdett volna, de akkor észrevettem a haját. A borostyán színű copfot, ahogy rálóg egy várótermi szék támlájára, éppen háttal nekem. Mosolyogtam. Nem bírtam megállni.
Alig pár pillanat és végre vége ennek a tortúrának, Életem.
Elindultam felé. Próbáltam szuggerálni, hátha megérzi és felfigyel rám. Nem tette, így odaérve letelepedtem mögé. Az egymásnak háttal fordított széksorok miatt egészen közel voltam, de azért biztos, ami biztos alapon előrelestem. Vajmi kevés esélyt látok rá, hogy embert tévesszek, de ki tudja. Rápislogtam a kezére, ujjaira, amik vadul nyomkodták a játékkonzol mini gombjait. Én ne ismerném fel azokat a csodás ujjakat? De most… Mit mondjak? Súgjak előre a nyakába, köszönjek rá, vagy csak cirógassam meg a tarkóját? Tanakodtam, és arra jutottam, legjobb lesz, ha meghúzom a copfját, akár az oviban, de mielőtt a pimasz mozdulat megszületett volna, ő hátrafordult.
Orrunk talán egy arasznyira volt egymástól, meg akartam csókolni. Hazudnék, ha azt mondanám, rám robbanó boldogság okán nem kacérkodtam a gondolattal, hogy áthajolok hozzá és megízlelem, mint ahogy az ő szürke szemeiből is tisztán olvasható volt, hasonló ábrándokkal játszadozik odabent. Szemtől-szembe. Végre valahára.
- Szia – súgta.
- Szia – sóhajtottam vissza.
És csend. Csak néztem a száját, orrát, formált, de ki nem mondott szavakat. Figyelmét, mely bár tömve a váró, csak és kizárólag az enyém.
- Régóta…?
Kurta szó volt és rekedten maradt még ez az apróság is félbe. Ilyenkor ez mindig olyan bárgyú és esetlen. Majd elepedünk egymásért, akár ha otthon tölt egy hetet, hiába várjuk úgy, hogy szinte remegünk érte, szembetalálkozva mindig téblábolunk. Talán mind őt, mind engem az fagyaszt le, hogy a viszontlátás pillanatában nem tehetjük azt, amit igazán szeretnénk.
- Nem. Most ültem ide. Egy ideig ott álltam a kapu előtt, de azt írták, hogy késik a gép – Nyeldekelt, vajon szomjas? - engem pedig lökdöstek és nem szokott zavarni, de valahogy ideges lettem tőle, hogy mindenki ott tolong, ezért úgy gondoltam, leülök itt, de úgy tűnik, elbambultam és ez most rossz, mert nem látod, de van tábla a tatyómban és így feleslegesen dolgoztam vele és még a poén is lemaradt, pedig direkt kanjival…
- Csss – nevettem rá. Kezem mozdult ugyan, ujjamat mégsem tapasztottam az ajkaira. – Nem számít.
- Oké. Oké…
Zavartan járatta ide-oda a szembogarát, vissza-visszapillantott, de újra elnézett, leltárba vette a hajszálaimat, a füleimet, majd miután mindenemet helyén lévőnek találta, még árnyalatnyit közelebb húzódott. A gondolatolvasás nem az én asztalom, őt mégis világosan, tisztán értem, ezért számítottam arra, amit lépett. – Cupp – közölte velem, szememen át mintha lelkem közepébe nézett volna, majd homloka előrebiccent, vállgödrömbe dőlt és én végre hozzáértem.
- Cupp – ismételtem rekedten állam alá véve a fejét, megcirógatva azt a puha hajat. – Verbális puszi?
- Jobb híján.
- Hmm – mosolyogtam egy tinccsel az ujjaim között. Remeg a kezem?
Üldögéltünk, köztünk két széktámla, körülöttünk ha nem is a fél világ, de egy tetemes falatja. Mintha láthatatlanok lennénk, de mégsem teljesen.
- Ryu… - haja takarásában orrával megcirógatta a vállam – Nem bírom én ezt. Húzzunk innen a vérbe – mormogta a ruhámba.
- Kívánságod számomra parancs.
Nem engedte, hogy szobát foglaltassak magamnak. Ragaszkodott hozzá, hogy ő intézze a dolgot. Nem tagadom, voltak fenntartásaim. Ezt megmondtam neki is, tehát közöltem, hogy ismeri az elvárásaimat, még jobb, igényeimet ilyen szinten, lesz szíves aszerint teljesíteni. Olyan szigorú volt, amilyennek hangzik is.
Amint odaértünk, pontosabban ahogy elindultunk a célunk felé, megértettem, életem szerelme milyen szempontok alapján keresett elsősorban és csak reménykedhettem, hogy a saját prioritásai mellett az én kéréseim is teljesítést nyernek. Ő meglátásom szerint egyetlen kritériumot vett figyelembe – a távolságot. Tehát amikor a dupla üvegajtón kilépve rákérdeztem, hol is szállok meg, akkor ő egyetlen karlendítéssel az út másik oldalára mutatott, ahol látótávon belül egyetlen építmény magasodott. „Ott.” Meg is jegyeztem, hogy azon kívül, hogy tíz perc séta alatt helyben leszünk, más általam igényelt paramétereknek is megfelel ama építmény, illetve annak szobái? Hét és félre korrigálta a tévedésem, már ha „kilépünk” és vad bólogatásai közepette célba vette az épületet, persze válaszolni nekem mondjuk úgy szépen és talán szándékosan elfelejtett. Vágtatott én meg loholtam utána. Nem vicc. Landoláskor lelki szemeim előtt szinte megállíthatatlanul pergett mennyire feszengünk majd a taxiban töltött percek alatt, ahol túl közel lesz, eléggé mellettem, és elszeparálva a világtól, hogy zsibbadjak miatta, de mégis érinthetetlen közelben, hogy fetrengjek kínomban és fájdalmas lesz ugyan, de mellette talán végtelen romantikus is, ahogy ujjainkat összefonva arra várunk, hogy végre megérkezzünk. Helyette rohanunk, mögöttem kerekeivel földet alig fogva szinte száll a bőröndöm, Daniell copfja lobog még az enyhe szélben is, és nem hogy nem beszélgetünk, még nem is vár meg, csak sprintel, én meg jó kondim ellenére csak próbálok lépést tartani vele.
Két lépéssel előttem ért be a forgóajtón, ezzel negyven másodperces előnyre tett szert, így ő csapódott először a recepciós pult oldalába. Mire odaértem és elővettem volna az amúgy briliáns angoltudásom, már kellemes időtöltést kívántak neki a mahagóni asztal mögül, kezében pedig ott csillogott a szobakulcs. Úgy éreztem magam, mint egy darálóban, még ki sem mondtam, hogy „Hello”, ő már böködte az oldalam, taszigált az előcsarnok másik oldalába, orra alatt ijesztően fenyegető hangsúlyban ismételgetve, hogy lift, lift, lift, ezzel feltételezhetően arra akarva ösztökélni, hogy vegyem az irányt a lehetőségekhez mérten a leggyorsabban a személyfelvonó irányába. Gondoltam rá, hogy megjegyzem neki, attól, hogy négyszer nyomja meg a gombot, nem fog négyszer gyorsabban jönni, de feleslegesnek tituláltam, mert szemmel láthatóan most már irányba gondolkodik, vagyis nem gondolkodik, illetve nem azzal, amivel egy átlagember tenné. Alhasi vérbőség okozta tér és időbeli dezorientáció, melynek okán transzformáció következett be és Daniellből lett tornádó, úthenger, bulldózer és szőlőprés. Legalábbis ezek a dolgok jutottak eszembe róla. Eddig azt hittem, én vagyok a ramatyabb állapotban, de őt látva, ebben erősen kezdtem kételkedni, hiszen a tombolását figyelve saját magamról majdhogynem meg is feledkeztem. Kicsit ijesztő. A kijelző visszafelé számolta az emeleteket és nem voltam benne teljesen biztos, hogy kibírja majd, amíg leér és nem rúg egyet rajtam, hogy a terv változott, lépcsőn megyünk, majd maga után vontatva felrángat a kitudja hányadik emeletre. Szerencsémre nem tette. A felvonó leért, ő beugrott, én szorosan mögötte, majd besorolt mögöttünk egy helyes kis párocska. Daniell szemmel láthatóan meghökkent, hogy nincs turbó gomb a kapcsolótáblán, attól is szikrákat szórt a szeme, hogy a fiatal hölgy kellemes mosolyú társaságával nem átallott szintén a hatodikra menni. Csak sejthetem, mit tervezett az apró fülkében, de csalódottságát harapni lehetett volna. Pár pillanatos utazásunk alatt, talán valahol a második szint környékén már a combomnak feszült az övé. Az előttünk utazók, bár nem szolgáltak rá, feketelistára kerültek nálam. Finoman átvettem Danielltől a szobakulcsot, mert ahogy búgócsigázott mellettem, nem voltam benne biztos, hogy az ajtónyitó szerepe neki való lenne. Most inkább rövidtávfutnia vagy teljesítménybér alapon szórólapoznia kellene. Hogy én mennyire boldogulok majd vele? Élesben kiderül. Egy biztos. Már az ujjaitól kifutott a lábamból a maradék vér.
Az ajtó kitárult és Daniell bevágtatott, én mögötte. Még annyi időm volt, hogy a belső kilincsen lógó „ne zavarjanak” táblát, ami szinte magától a kezeim közé csusszant, kitegyem, mielőtt bezártam volna magunkat. Azután? Ott találtam magam felkenve a falra, pontosabban ajtólapra. Végre megérinthettem. Türelmetlenül markoltam meg a derekát és túrtam a pólója alá, hátán a bőre forró volt és száraz, ha nem a szerelmes, hanem az orvos szemével nézném, azt mondanám, lázas. Úgy csillogott az a két szürke írisz, arca is kipirult, a levegőt is a száján vette.
- Szia – nyögött az ajkaim közé, mielőtt megharapta volna a szám. – Szia, szia, szia. – Rám mart, fogai harsogtak a húsomon, hüvelykje a szám szélét szorította, míg ujjai a fülemet cirógatták, bele-belekóstolva hajam érintésébe is.
- Szia – túrtam szőkeségébe, amikor visszahúztam.
- Szia. – Kezei izgatottan keresték a gombom, húzták le a sliccem, rögtön a sajátja után. Nem vacillált sokat.
- Várj… - Ölét nekem préselte. Lökött. Ruhán keresztül is tökéletesen éreztük egymást. A nekem feszülő tűzforró test hirtelen megtorpanásra kényszerített. - Várj – reszkettem kiszakadva abból a marcangoló csókból. – Kérlek…
- Nem tudok – lökött és megint, minden mozdulat végén hozzám dörgölődzve. Csípője durván döngette a ritmust, testem ütemesen koppant újra és újra az ajtó mélybarna fakeretén.
- Várj már… - Az utolsó hajszálba kapaszkodva igyekeztem megtartani magam. Ráfogtam a derekára, próbáltam fékezni, de a nekem nyomódó test vibrált és követelt, megállítani több volt mint lehetetlen.
- Ne… - nyüszített a fülembe két újabb dörzsölő hullám között, tovább mozogva a szorításban is.
- Ne szórakozz… velem – szűrtem nehézkesen, mikor a cimpámba harapott. – Két és fél hónap után… azt akarod, hogy itt… az ajtóban állva maszatoljam össze a gatyámat? – Kezem becsúsztattam farmerja öve alá, a nehéz anyag a combjára esett, tenyerembe engedve kerek fenekét.
- Igen.
- Fél percre vagyok tőle – mormogtam a hajába – de nem vagyok rá hajlandó.
A csípőjére fogtam, megemeltem. A lába a nadrágjába akadt, volt egy rövid kis zavar, mire letapostuk az én farmeromat is, de amint a lába a derekamra kulcsolódott, könnyedén forogtunk át az ágyig. Megnyikordult, amikor ráhuppantunk. A féltucat díszpárna egysége megdőlt, jobbra, balra borultak miattunk. Ott feküdt alattam. Rajtam zakó, ing, rajta is ott volt még a póló, de deréktól lefelé már csak bőre a bőrömön. Nyakára felkúsztak a vörös foltok. Imádom ezt a pírt, megőrülök érte. Eper színű és formájú, csak az íze más. Az egyik legerotikusabb dolog, amit valaha láttam, de annak a ködben úszó szürke tekintetnek nyomába sem érhet.
- Ahelyett, hogy agresszívan csókolóznánk, te a pacáimat bámulod… – Vontatottan beszélt, keze zavartan nyúlt a nyaka felé, talán letörölni, amit úgysem tud.
- Nem csak bámulom – nevetve hajoltam oda, hogy megcsókoljak egy foltocskát az ádámcsutkája alatt. Aztán a válla völgyében, kulcscsontján.
- Le is eszed őket? – A hajamba markolt, nem erősen, de éreztem az ujjait a fejbőrömön, amikor a köldökébe nyaltam.
Az egész annyira türelmetlen volt, és suta. Semmit nem fejeztem be, de ő sem vitt végig egyetlen mozdulatot sem. Ide-oda kaptam, mindenébe belekóstoltam, de annyi mindent magaménak akartam, hogy azt sem tudtam, mit csináljak. Gyerek a cukorka boltban. A buta kapkodásban olyanok voltunk, mint egy halom láb és kar egy komikus csomóba állva. Nehézkesen, de megszabadultunk a maradék ruháktól, szinte repültek a nem kívánt darabok. A karjaimba fogtam. Nyaka alatt egyik kezem, hajába merülve a másik. Úgy ziháltam a fülébe, hogy testem teljes súlyával mozdulatlanságra kényszerítettem. Folyt rólunk a víz.
- Nem így gondoltam… - kőrözött a csípőm, még csak masszíroztam, mégis akadoztak a szavai.
- Mi... a baj? – kérdezett, de csak a fogaskerekek kattogtak kicsit odabent, a testét nem érdekelték a szavak. Csak a lélegzetvételét hallottam. Magába szippantott volna, ha hagyom, minden mozdulatomra ugrásra készen állt. Mellkasa remegett, szaggatott nyögéssel válaszoltam önuralmam minden cseppjét összegyűjtve. Puha tenyere a halántékomnál érintett, belecsókoltam a nyaka bőrébe, ahol a fejem pihent.
- Nem tudom. – Izmaim megfeszültek, csak egyetlen mozdulat kellett volna. - Őrülten akarlak és most picit mintha… elvesznék ebben az egészben – suttogtam.
- Ez… miért baj?
Ahogy felemeltem a fejem, csak csukott szemhéját láttam. Szemöldöke egészen lent, köztük egy kanyargó ránc értetlenkedett. Apró csókot adtam szürke szemének sarkába.
- Nem tudom. – Még mindig suttogtam. Lábai a derekamra kulcsolódtak. Húzott. Olyan erősen préselt, hogy képtelen voltam tovább tartani magam.
A legijesztőbb kettősség, amikor visszafogni próbálsz egy olyan robbanást, amivel legszívesebben te magad is megsemmisülnél. Szeretnél atomjaidra esni azzal az elemi detonációval, mégis ellenállsz. Ezt játszottuk. Én próbáltam lassan haladni, szem előtt tartani, hogy majd három hónap szünet után sokkal óvatosabban kell hozzáérnem, ő pedig magasról tett rá és minden másra is. Ő engem akart. Szomjas volt a teste, bőre szinte itta az érintéseket, a csókok után újra és újra felsóhajtott, ujjbegyeimet mintha ragasztóba mártottam volna, képtelen voltam elemelni róla. És az az illat. Daniell illata semmihez nem fogható. Görcsbe rántja a gyomrom. Elmerülni benne olyan volt, mint valóságból egy álomba zuhanni át. A forrósága ijesztően valódi, a tompa kiáltás, ami elhagyta a torkát, minden izmomat megfeszítette.
- Ne… mozdulj… - Kérleltem. Könyörögtem. Akartam még a pillanatot és ha csak megrebben, a másodperc szilánkokra törik. Annyi ideig vártam. Még kell.
Lábait körülöttem még szorosabbra fonta, összeszorított fogai között préselte ki.
- Hiányoztál.
Párás lett a fülkagylóm, olyan forrón susogta, combjai satujában alig kaptam levegőt. Tüdeje mélyéről jöttek a sóhajok. Ütemesen, mintha ringatnám, pedig én meg se mozdultam.
- Kérlek. Kérlek… csak egy pillanat… ne mozdulj. - Azon dolgoztam, hogy képes legyek kikapcsolni az agyam. Markoltam az engem sajtoló, derekamon remegő combokba. Orrom tele volt borostyán színű hajtincsei illatával. Csípője tett egy fél hullámzó mozdulatot és engem megijesztett a saját elfojtott nyögésem, de még jobban, ahogy megéreztem magamon a lüktetést. Szoros ölelésünk között rekedt kőkemény farka nekem feszült, akárha szét akarna robbanni - Ne… várj – Arcomat kiemeltem a párnából, homlokom az övének döntöttem. Csukva volt a szeme, ajkait vakon nyújtotta az enyémek felé, éreztem, ahogy megfeszül… és ennyi.
Rövid volt és ijesztően intenzív. Az a leírhatatlanul buja és farkaséhes teste megkapta, amit akart és önző módon a többi nem érdekelte. Hosszabb volt a bágyadt lüktetés és a szorító zsibbadás, de a csúcsok csúcsából elég egy késhegynyi is a gyönyörhöz. Mindketten próbáltunk levegőhöz jutni. Megkérdeztem, nem vagyok-e nehéz és bár bólintott, ugyanúgy szorított magához. Ahogy rajta feküdtem, suttogva most ő kért arra, hogy ne mozduljak még.
Nehézkesen bár, de kiment zuhanyozni. Arcomon rákövült mosollyal, teste illatával magamon hirtelen leküzdhetetlen vágyat éreztem egy szál cigarettára. Szememmel a táskámat kerestem, majd miután rátaláltam, gyorsan a tettek mezejére léptem. Alsót, majd inget kaptam magamra, és zsákmányommal az erkélyre siettem. Felhevült testtel jólesett az enyhe szellő. Arra gondoltam, amíg ő végez a víz alatt, én is befejezek egy szálat. Rágyújtottam. Élveztem a mozdulatot és a bennem gomolygó bágyadt zsibbadást, nem kapkodtam, de a megszokott komótos tempómat azért nem vettem elő. Leültem az apró kör asztalkához, a tető takarásában. Nem gondoltam semmire. Üres volt a fejem, egyetlen dolog, amit éreztem, az a teste nyoma az enyémen. A füst szállt az éjszakába és én az eget néztem. A szál felénél tartottam, amikor bentről meghallottam a hangját. Nem vagyok az a rejtőzködő típus, talán ezért is nem fordult meg a fejemben, hogy bekapom a maradékot vagy sebesen áthajítom az erkélykorláton. Ha bukni kell, ám legyen. Úgy döntöttem, nem próbálom sem elvarázsolni egy másik dimenzióba, vagy ráülni a még megmaradt dobozra, így az ajtón kilépő Daniell olyat láthatott, amit pályafutásunk alatt még soha.
A dohányzó engem.
Puha fehér köntösbe bújt, mely mondjuk úgy a szoba tartozéka volt. Vörös foltocskái már eltűnőben voltak, mégis nyomukat megpillantva lúdbőrözni kezdtem. Csupasz talppal állt meg előttem és szemöldöke olyan fodrot vetett, amilyet még soha nem mutatott nekem. Pislogott a parazsamra, mintha nyuszi lenne abban a bizonyos fűben és nekem, bár éppen lebukóban vagyok, gonosz mosolyt csalt az arcomra a döbbenete.
- Mennyire vagyok vele rosszfiús? – néztem fel rá pózolva, ő pedig végre elmosolyodott.
- Mit feleljek erre? – tárta szét a karjait nevetve. - Ha azt mondom, hogy szexi vagy vele, azt bíztatásnak veszed és még úgy döntesz, hogy nem teszed le. Mert tervezed abba hagyni ugye? - Kacagva oldalra nyúlt és maga alá kanyarintott egy széket. Fordítva foglalt rajta helyet, állát a támlára támasztotta.
- Nézd Kincsem, ez az időszak nem volt könnyű nekem – fújtam ki az utolsó füstöt, lehetőleg úgy, hogy megkerülve őt szálljon tova. A csikket elnyomtam a hamutálba. – Kellett valami. Az egyetem óta nem gyújtottam rá, de egy dohányos mindig az marad, maximum nem dohányzik. Én meg annyira nem csípem a csokit, hogy az édességgel bármit csillapíthattam volna, így maradt ez.
- Értem. Az én hibám – fordította le a saját gondolatai szerint.
- Nem, Életem, a gyengeségeinket soha ne varrjuk más nyakába. Ez csak az én hibám.
- Ez nem így van. Én rád kenem, hogy híztam három kilót.
- Hova? – néztem végig rajta, bár takarta a puha köntös, nem találtam meg, hol gyarapodott. Mosolyokat váltottunk, én pedig újra a dobozhoz nyúltam.
- Megint? – nézett értetlenkedve a mozdulataim után.
- Sajnos.
- Tök tapintatosan vallathatlak?
- Ám legyen.
- Mennyit?
- Sokat. Ritkán, de sokat.
- Furát érzek.
- Mégpedig? – Füst a semmibe, a gyújtóm koppant az asztalon. Felvette, játszani kezdett vele, pattintotta a lángot újra és újra.
- Nem akarom, hogy dohányozz és legszívesebben utasítanálak rá, hogy hagyd abba. Pedig nem vagyok ilyen utasítgatós, de most szeretném.
- Értem.
- Ha azt mondom, hogy nyomd el, megteszed?
Ránéztem.
- Meg én. - Kivettem a számból a szálat, elnyomtam a tálba. Majd új szálat gyújtottam. Nem tudom, hogy nevetett-e, vagy inkább fintorgott.
- Hm. Értem.
- De ne csináljuk sűrűn, mert nem valami gazdaságos.
- Ha, ha, meg ha.
- Nézd, Életem, nem tervezem, hogy ez így marad. De most adj nekem egy kis időt letenni, rendben? Ez nem annyira egyszerű. Túl stresszesek voltak a hetek és nem tudom csak úgy abbahagyni. Kell egy kis idő, amíg megnyugszom. Ahogy visszaálltunk… - kezem az övé után nyúlt, ujjaink egymásba fonódtak.
- Értem. Jól van. – Nagylábujja az enyémre lépett. – Van még valami újdonság a füstölésen meg a szőrökön kívül?
És mégis megtörtént. Nevettem, de csak is zavaromban.
- Szóval észrevetted? – vöröslött a fülem hegye.
- Ryury, végignyaltam a mellkasod, hogy ne tűnt volna fel? – vihogott, mint egy bakfis. - Te simább szoktál lenni, mint egy korcsolyapálya. Amikor állsz a fürdő közepén és olajozod magad…
- Az testápoló, nem olaj, már megmondtam, csak azért fénylik…
- Jól van, jól van, de nem ez a lényeg. Szóval olyankor csupaszon csillogsz, csoda, hogy nem esik rajtad seggre a lámpafény, szóval nem kell hozzá túl nagy IQ, hogy az embernek feltűnjön a változás. Szőrös vagy.
- Rajtam is nő. Férfiből vagyok.
- Igen, sejtettem, de eddig csak néhanap a tüskés hozzád volt szerencsém, de azokat is mindig gyorsan likvidálod. El vagyok kényeztetve.
- Mire hazajössz, megint teljes csupaszságomban tündököltem volna, hidd el, de mivel felpörögtek az események, túl hirtelen történt ahhoz, hogy felkészüljek és… Mennyire zavar?
- Miért zavarna? Téged sem zavar az enyém.
- Magam alatt voltam, ezért állunk így, ahogy. Engem máson nem zavar a szőr, csak saját magamon. Te meg amúgy is nagyon szolidan rendelkezel vele, csak is kizárólag a stratégiai pontokon, szépen porciózva. Kicsi a pocinál, kicsi itt, kicsi ott. Izgató. Mintha kis szőke ösvények jelölnék, merre vezet a helyes út. Szeretem.
- Na, ezt sem mondta még nekem senki. Fura bókjaid vannak.
- Ráadásul világos.
- Téged nem hat hét az enyém, szóval miért kéne, hogy engem zavarjon fordítva?
Ezen nem kellett sokat gondolkoznom, járattam már a tekervényeimet rajta eleget.
- Mert olyan pasasos.
- Mert alapból szerinted én nőnek látlak, vagy hogy él ez a fejedben?
- Nem.
- Akkor miért mondasz ilyet?
- Mert úgy gondolom, kettőnk kapcsolatában kulcsfontosságú szerepet játszik, hogy én sokkal inkább tartozom a manikűröző és testgyantázó, mintsem abba a sztereotip pasicsoportba.
- Ezen még sosem gondolkoztam.
Szeretem Daniellben, hogy kifejezetten őszinte.
- Én szoktam. – Mert én is az vagyok, kivéve amikor tapintatból mégse.
- Mert te olyan komplikálós típus vagy.
- Csak szeretem átlátni a dolgokat.
- Van, amit nem kell érteni. Csak úgy… benne lenni. Visszatérve kicsit még a pöfékelős bekezdéshez, ezennel szeretném kérvényezni, hogy ne dohányozz, mert nem szeretem. Nem vagyok az a típus, aki azért prüszköl, mert csókolózni akar, nem hamutartót nyalogatni, de mégis kérlek, hogy amint tudsz, állj le vele.
- Akkor?
- Akkor mi?
- Ha nem az íze a baj, akkor?
Ezüst szikrát vetett felém a szürkeség.
- Azt akarod velem kimondatni, hogy féltelek?
Pimaszkodni támadt kedvem.
- Igen – vallottam be, míg a pimasz vigyor kiült a képemre.
- Féltelek. És még én vagyok ovis.
- Hízelgő – somolyogtam nemlétező bajszom alatt. Mert az nincs. Most több rajtam a szőr, mint ahogy szeretem, de az orrom alatt nem hordok.
- Elpöfékeled még a dobozt, vagy rá tudlak dumálni valami másra.
- Attól függ. Mire akarsz rávenni?
Egyértelmű volt, mégis kérdeztem. Válasz nélkül is megértettem volna, de azért kaptam egy csókot.
Hófehér bőrét itt-ott karamelles árnyalatúra barnította a nap, de volt, ahol pirosban játszott. Picit hangsúlyosabb volt rajta ez a rendhagyó szín, de a combja belső oldalán ugyanaz a krémes fehér bőr pihent, mint amire emlékeztem. Az íze is ugyanaz volt. Haladtam felfelé, számmal hűen követtem a kezemet, ujjaim útját. Mire a kezembe vettem, kemény volt, mint a kő. Feszült a bőre, ahogy nyelvemmel végigkóstoltam. Daniell ajkai nem akadtak el a combomnál. Játékos, vibráló érintéseivel mintha csak incselkedett volna velem, de végtelenül élveztem még akkor is, mikor megakadt. Neki soha nem volt akadály egyszerre akár három dolgot csinálni, de ha ebbe a szépen görbült 69-be sodródunk, az első pár perc után a szám mindig eléri nála, hogy kiessen a ritmusból. Megtörik, ajkai először csak meg-megakadnak, majd finoman leállnak. Ilyenkor csak a combomba fúrt arccal sóhajtozik. Soha nem bántam. Nekem így is tökéletes. Magában a hatos. Vagy a kilences.
- Te Ryu – fújtatta, miközben vizes ujjaival újra és újra hajtincseim közé szántott. – Én most undorító módon boldog vagyok.
Nevettünk. Én a fürdő levegőjébe, ő a hajamba. Bizsergéssel töltött el, hogy a hangját nem torzítja a vonal. Feküdtünk a hatalmas kádban, amit szívem szerint inkább medenceként könyvelnék, ő hátát vetve a bordó márványnak, én nekidőlve az ölében pihentem. Combjait derekam mellett előre lógatta, kezeivel, mint kismajom a mamáján, csimpaszkodott a hátamon.
- Undorító módon? – kacagtam, picit megzavarva a vizet. Akaratlanul néztem újra és újra a hatalmas tükörbe, hogy anélkül is láthassam kipirult mosolyát és nedves tincseit, hogy hátrafordulva borítanám gyönyörű egységünket.
- Már-már azt kell mondjam, gusztustalanul boldog.
Karjai előrekúsztak a nyakam mellett, mellkasomon kezdett maszatolni a tenyere. Most kivételesen nem volt annyira sima.
- Azt hiszem, én is – vallottam be, elkapva a kezét még magasabb fokra emelve az amúgy is kissé csöpögős jelenetet, belecsókoltam a tenyerébe.
- Vázolnám a továbbiakat.
- Szeretlek, de még legalább fél órát adnod kell nekem. Nem vagyok már mai csirke – rángattam a számat.
- Kakas.
- Az se.
- Ezt most elengedem a fülem mellett. Vázolok.
- Na. Ki vele – pacskolgattam meg mellkasomra simuló kézfejét.
- A holnapi napot egymásba bújva fogjuk tölteni. Úgy tervezem, hogy ki se dugjuk majd az orrunkat, enni is az ágyban fogunk, köntösben mászkálunk egész nap, ha szükséges menni. Zuhany-ágy, ágy-zuhany, ilyesmi. De utána nekem vissza kell állnom a rendszerre, mert mégis segíteni vagyok itt, szóval dolgom van.
- Természetes. – Csak bólogattam.
- Anyunak elég nehéz, igyekszem megkönnyíteni a dolgát.
- Ezért jöttél. – Tovább bólogattam.
- Kötelezettségek.
- Világos. – Bólint és bólint.
- Ne menj el. – Bólint… Mi?
- Azt mondtad, amit hallottam, hogy mondtál? – fogtam meg mellkasomon pihenő ujjait.
- Ne menj haza. Maradj itt.
- Daniell, egy pár nap szabadság az életemből még megoldható, de két hét, ami lehet, hogy három, az rengeteg. – Túl racionális gondolat volt, nem ezt szerettem volna mondani.
- Tudom.
- Túl sok mindent kellene átszervezni.
- Tudom.
- Nem szabadságoltam még soha magamat ennyi időre.
- … tudom…
Úgy hallgattunk el, mintha lenne ugyan mondanivalónk, de nem tudjuk, hol kezdjünk bele. Csak rohantak a pillanatok, a szája a fejem búbjára simult és kéretlen puszikat szórt rám.
- Azt is, hogy igent fogok mondani, ugye?
- Csak reménykedem benne, hogy meg tudod oldani.
- Mi történt? Úgy érzem, hogy amióta elmentél, egyre többet kérdezem ezt, vagy csak nekem tűnik így? – Kicsit fordulva adtam egy csókot vízcseppes mellkasára, ami eddig a háttámlám volt, majd újra fejemet döntöttem neki.
- Fura dolgok. Nem is biztos, hogy értem. – Nedves ujjai szaladtak a hajamban, picit úgy simogatott, ahogy Perec bundáját szokta. Nem zavart. Voltaképpen aranyos volt.
- Biztos a stressz. A hirtelen jött változások.
- Nem tudom. De akkor megteszed? Maradsz még két hétig, hogy együtt menjünk haza?
- Igen. De mesélned kell.
- Két hét alatt egy csomót lehet beszélgetni.
- Mi sokat beszélgetünk. Főleg mert hiszek benne, hogy a kommunikáció recept a jó kapcsolatra.
- Tudom, ez nem az a kimondott nyaralás, de amikor az ember kiszakad a saját közegéből, sokkal felszabadultabb lesz.
- Halljam a tervet. Messze van a ház?
- Gyakorlatilag… - A tükörben figyeltem, ahogy fejszámol. - rohadtul.
- Ez nem valami jó.
- Nem, én sem igazán örülök. De van tervem.
- Minden nap este, teendőid letudtával kocsiba pattansz, hogy nálam töltsd az éjszakát?
- Nem.
- Minden második nap?
- Nem.
- Végül is egyszerűbb lenne, ha átpakolnám magam és keresnék egy szállodát a közeletekben.
- Ez sem rossz, de az én ötletem jobb.
- Mégpedig?
- A holnapot még elheverjük itt, aztán fogod a bőröndkéidet és átgörgőzzük őket hozzánk. A nagyi a földszinti szobában van, mert most ebben a helyzetben a lépcsőmászó funkciói nem elérhetőek. Anya a mellette lévő szobában, hogy mindig a közelben legyen. Enyém az emelet és egy nagy hálóban alszom, az ágy is két személyes, szóval az egész felső szint szabad.
- Mármint… ? Te azt akarod, hogy költözzem oda?
- Miért kérdés ez? Minek hoteleznél két hétre, mikor ott az ágyam.
- Egy szobában veled? Sőt ugyanabban az ágyban?
- Persze.
- Felejtsd el.
- Csak nemrég terveltem ki. Nem szeretném rögtön elfelejteni.
Megmorajlott a víz. Döbbenetemben kicsusszantam a karjai közül, hogy vele szembe fordulva meresztgethessem rá a szemeimet, amik bár kevéssé különlegesek, mint az övéi, de kiválóan tudom őket használni.
- Nem aludhatunk egy szobában.
- Miért? Mit féltünk? Az én ártatlanságomat vagy a tiédet?
Ő poénra vette, én meg kezdtem nem levegőt kapni.
- A nagymamád és az édesanyád is ott lesznek.
- Na de nem a mi ágyunkban.
- De ha mi együtt alszunk, akkor ők... sejtik majd.
- Mit?
- A forró és nedves igazságot.
- Oh. Akkor most lezúzom a mesevilágod egyetlen gyors csapással. Csak figyelj. Anyám a konyhában éppen salátát aprított, mikor a neten szobát kerestem neked/nekünk, egyágyasat, sőt megkérdeztem, melyiket találja hangulatosabbnak, ugyanis kettő között vacilláltam, de úgy döntöttem, hogy te inkább vagy citrom és bézs, mint narancs és fehér. Azt is mondtam neki, hogy két napig a színemet sem látja majd, és ne aggódjon, ha a telefont sem veszem fel. Sőt azt is látta, hogy gyakorlatilag a fogkefémen kívül két alsót dobtam a táskámba, tehát úgy terveztem, hogy nem sűrűn fogok öltözni. De ha ez mind nem lenne elég és feltételezzük, hogy anyám a negyvenkét évével – ne röhögj – még mindig hisz a mesékben, akkor mondok jobbat! Két éve együtt élünk, paranoidkám. És nem, nem képzelik, hogy más-más emeleten csucsukálunk, vagy hogy huszonakárhány hónap arra volt elég, hogy megnézd a bokámat. Röviden, tömören, ébredj fel! Mindenki tudja, hogy szexelünk! A szex az élet része. Mit gondolsz, anyámék beleképzeltek engem a gólya csőrébe, aztán materializálódtam egy márciusi délutánon?
- Köszönöm a magvas gondolatokat, Mr. Lewis. Nem feltételeztem, hogy efféle illúziókkal élnek drága felmenőid, de tisztában lenni vele, hogy a fiam és a pasija aktív nemi életet élnek valahol máshol, vagy tényként tudni, hogy teszik ezt pont a fejem felett és ezért döng a plafon, na az merőben más tészta, Csücsök.
- Ez egy nagyon modern ház. Vannak falak, meg ajtók, ilyesmi. Így a helyiségek elszeparáltak, izgalmasan fog hangzani, amit mondok – majd becsukjuk az ajtót! És senki nem tud, meg hall, meg lát majd semmit.
- Mintha a falnak regélnék. A tudat!
- Na igen. Tudod mit? Kapd be, én nem nyugtatgatlak tovább. Anyám valószínűleg most is a nagyival nézi az egyik elcseszett vetélkedőt, valaki éppen megválaszolt egy száz pontos kérdést és nekik egy nagy, közös, pufi buborék lebeg a fejük fölött, jelképezve egyfajta kollektív tudatot, amiben ott virítunk mi, fura kis pálcika embernek skiccelve és tekergetjük egymás…
- Gúnyolódj csak.
- Ne legyél már ennyire görcsös. Anyám örülne neki, ha velünk laknál erre a két hétre.
Nem kommentáltam. Úgy gondoltam, itt van még két nap arra, hogy ellenkezzek, hátha akad egy alkalmasabb időpont a nemleges válaszadásra, így témát váltottam.
- Hűl a víz.
- Pedig azt hittem, te majd szinten tartod. Hát már ezt sem lehet rád bízni?
- Jé, egy meleg poén. Várj, mindjárt nevetek. Jaj, a hasam is megfájdult bele.
- Ne rágj be, mert azzal elrontod az estét. Anyum szerint ez remek alkalom lenne arra, hogy eltölts velünk egy kis időt olyan tényezők nélkül, amik… jaj, nem játszalak téged. Ne szépítsük! Apám nélkül. Jó lesz.
- Rendszerint olyan szituációkba kényszerítesz…
- Tudom.
- És ez nehéz nekem Daniell, nagyon nehéz, mert nem vagyok hozzászokva. Olyan helyzeteket teremtesz, amik az én életemben eddig példa nélküliek és éppen ezért nem tudom őket kezelni. – Én küszködtem, hogy megértethessem vele a helyzetem, ő pedig…
- Egyszerűsítsük le. – Eddig olyan mosolygósan játékos volt, de váltott. – Én megugrottam nekem lehetetlennek tűnő akadályokat, most te is ugord meg szépen a rád esőket. A te köröd jön és kész.
Kiszállt mellőlem, magamra hagyott a kád langyos vízben.
Ennek okán az éjszakánkban volt egy negyed órás mosolyszünet. Végül is majd három hónap különlét után nem csak a jó, de a rossz dolgokat is be kell pótolni. Ő egy fotelba telepedett, tüntetőleg semmit sem csinálva, én meg kimentem dohányozni. De nem tartott sokáig a harag. Eltelt pár perc, elszívtam két szál cigarettát, ő ivott egy pohár bort abban a sajátos, lehajtós stílusában, majd utánam jött farkasszemet nézni.
A puha csókcsata, amibe ezt követően kavarodtunk, egyfajta fehér zászlónak is felfogható. Elástuk a csatabárdot csak azért, hogy újra a másik ölelésébe burkolózva pár forró percet adhassunk egymásnak.
Meztelenül nyúlt végig mellettem, hason fekve, én hasonlóképpen vele szemben. Motyogott.
- Tudod, milyen lehet ez? – magyarázott félig lehunyt szemmel, bele az éjszakába - Ülsz a csónakban. Ringatózol a vízen. Nyugodt vagy. Minden békés, minden olyan lágy. Jól érzed magad. Ott a hajócskád, tudod, hogy tudsz úszni, napozol, lógatod a kezed a hideg vízbe, minden jó. Jön a hullám, túl nagy, túl erős, beleborít a vízbe és te hirtelen rájössz, hogy elsüllyedsz. Nem tart fenn semmi, hiába tempózol a karoddal, lábaddal, nem is tudsz úszni. Süllyedsz, merülsz. Ez egy nagyon idegen érzés nekem. – Jobb keze állam alatt simogatott és én szinte meg is feledkeztem a becéző ujjakról, ahogy őt hallgattam.
- Megdöbbentesz – súgtam neki. Nem nyitotta ki a szemét.
- Pár hete felhívtam Yazuki-sant.
Gyomrom kőbe, megjegyzés fel, torokból vissza, csak kérdés maradt.
- Miért?
- Sok mindent mondtam már el neki és akartam hallani, amit mond arról, amit érzek.
- Azt hittem gyógytornász, erre kisül, hogy terapeuta.
- Megint bántod?
Igen, valóban volt egy kicsi éle, de mire kimondtam, már őszintén meg is bántam.
- Nem. Dehogy. Mit mondott? Várj. Ne azt mond. Mit mondtál neki? Mit érzel?
- A vizet az orromban, meg a padlót a hasam alatt. Megkérdezte tőlem, mindig így függtem-e az emberektől. Mondtam, hogy kivételesen önálló példány vagyok és éppen ezért nem értem, amit érzek. Nem volt ilyenem, amíg nem ismertelek. Hiányoztak emberek, a család, de nem így. – Arca eddig felém nézett, még ha szemeit lehunyva is tartotta. De most elfordult, csak nyirkos copfját mutatta felém. - Akkor most miért? Miért lettem hirtelen fél? Te érezted már ezt?
- Igen – válaszoltam a hátának.
- Olyan bénán hangzik.
- Tudom.
- Azt mondta, lehet, hogy a baleset miatt vagyok kicsit… hogy is fogalmazott? Elveszett. „Baleset.” Milyen hülye hazugság. Miért nem hívjuk valahogy máshogy? Tragédiának.
- Elveszettnek érzed magad? – ragadtam meg a mondatot, ami túlzottan ott csengett a fülemben.
- Nem. Nem értettem vele egyet. Nem érzem, hogy elveszett lennék – rázta meg a fejét, majd hallgatott egy taktusnyit, míg vissza nem fordult, hogy ezúttal rám nézzen. - Nem vagyunk furák? Szerintem tök furák vagyunk.
- Inkább csak a helyzetünk különleges.
- Meg fura.
- Meg talán kicsit fura.
- De azért szeretsz?
- Azért szeretlek.
Amikor újfent kijött a fürdőből, a szeme máshogy csillant meg és én rögtön észrevettem. Hevesen és kapkodva indultunk, faltuk egymást, hiszen elég régóta éheztük már az érintéseket, ízeket és vágyott, jól ismert érzéseket, kóstolgattuk egymást egész éjjel, kezdetben habzsolva, majd kéjesen csemegézve az élvezetek bőségszarujából. De amikor most ránéztem, ismét éhesnek láttam. Akár egy ragadozó a zsákmányát, úgy cserkészett be és én legalább annyira védtelen voltam, mint egy kétórás antilop az állatok királya ellen. Tapasztalatlan préda és a Vadász, aki már tudja, hogy övé a trófea. A pár lépés alatt, az ajtótól az ágyig elérte, hogy zavartan elpiruljak, hogy bent akadjon a tüdőmben a levegő, hogy reszketve alig tudjam kivárni, míg hozzám ér. Rekedten búgta a fülembe, hogy meg akar kapni, félárbócra ereszkedett szemhéjam alól tekintettem fel rá és bólintottam, legalábbis azt hiszem megtettem. Szeretem, amikor birtokolni akar, nem csak fizikailag borzongat meg, egy leírhatatlan érzés is párosul hozzá. Egyszerre más lesz. Zavarba jövök a tekintetétől, ahogy a lepedőhöz szegez a szürke pillantása, ahogy fölém magasodik és ellentmondást nem tűrően elveszi, amit akar. És mindig így van. Felvillan az a szikra ott az ezüst ég közepén, és én arra eszmélek, hogy négykézlábra ereszkedve harapom a párnát és a combját markolom. Kicsit durva volt, kicsit túl birtokló és akaratos, leigázó, tempója alig követhető, tébolyult. De belefért. Belefért a hév, a nyerssége, az, hogy könyörögjek, hogy lassítson, hogy kérleljem, hogy ne álljon meg, hogy rozsdás szavakkal próbáljam mondatokba formázni, amit érzek, hogy ne csak sejtse, de tudja is, sőt. Amikor nevét nyögve elélveztem alatta, adott nekem egy perc pihenőt. Hátamra dőlve végigcsókolt a tarkómtól egészen ameddig a gerincem vonalán elért és utána újra jött az égzengés.
- Szeretlek. - súgtam neki.
- Én is.
- Kérlek szépen, ne piszkáld a golyóimat, mert fájnak. Izomláz.
- Bocsánat.
- Meg van bocsátva, csak engedd el. Lassan öt óra és én már csak forró levegőt lövöldözök. Azt sem tudom, mitől áll megint… szerintem begörcsölt – sandítottam az ölemre, mert ijesztően érintett, hogy még képes vagyok merevedésre azok után, amit az éjszaka ketten műveltünk.
- Lehet, hogy volt valami a borban, mert nekem is sikerült újra félárbócra húznom magam.
Feküdtem az ágyon, végtagjaim a négy égtáj felé, Daniell feje a karomon pihent, kezével, lábával rajtam lógott. Mindketten csukott szemmel, de még ébren. Egyelőre legalábbis.
- Mit csináljunk velük? – Nem tudom, miért tette fel a kérdést, mikor tökéletesen tudta, mihez akar kezdeni a még bennünk maradt szikrányi energiával. Én azt mondtam volna, ignoráljuk őket és menjünk le alfába, de ajkai már a vállamon, apró puszikkal haladt felfelé a vállgömbömre, hogy nyakamba csókolhasson. Közben lassan rám gördült. A bőre száraz volt és forró. A teste olyan puhán kúszott az enyémre, olyan ruganyossággal idomulva hozzám, fáradt zsibbadtságom ellenére ismét leírhatatlanul kívántam. Hagytam, hogy elhelyezkedjen, hogy megérintsen, ahogy szeretne. A derekára fogtam, csípőjét erőssebben húzva a sajátomhoz.
- Mit szeretnél? – suttogtam a fülébe, arrébb hajtva a puha tincseket, megkóstolva füle tövét, állát, nyakát.
- Lepj meg – nevette az ajkaim közé és én lendületet véve fordítottam a helyzetünkön. Alám került.
- Tisztában vagy vele – suttogtam, miközben lassan ízlelgettem a fülcimpáját – hogy átszeretkeztük az éjszakát, de – rekedten susogtam egyenesen a fülébe – csak egyszer voltam benned.
- Strigulázol? – sóhajtotta és a csípőmre markolva húzott magához.
- Sóvárgok. Inkább.
- Utánam?
- Csak utánad. – Lágyan haraptam meg. Hívott, mentem.
Mindketten fáradtak voltunk, mégis ez volt viszontlátásunk leghosszabb, leglassabb és legérzékibb szeretkezése. Olyan együttlét, ami alatt kótyagos gondolatokkal szerelemvallani támadt kedvem, és ő úgy hallgatta néma sóhajokkal a pirosra harapott ajkain, mintha még sosem hallott volna tőlem haja méz színéről, viharos tekintetéről, tébolyító illatáról. Nem is mozdultunk el az ölelésből. Megengedtük magunknak, hogy úgy aludjunk el.
Felébredtem. A függönyöket tegnap este ugyan berántotta valamelyikünk, de tény, nem végzett sem alapos, sem precíz munkát. A résen betolakodott a szobába a nap. Amilyen erős fénnyel igyekezett bejutni, arra következtettem, hogy a reggelről lemaradtam. Álmatagon pislogtam körbe, mikor az egyik éjjeliszekrényen megláttam az ovális számlapos órát. A tudtomra adta, hogy dél lesz húsz perc múlva. Teljesen zsibbadt a jobb oldalam. Daniell volt rajta. A hajából még a számba is jutott, a bokája furán megtekerve beékelődött a két combom közé, a nyála pedig folyt végig a tricepszemen. A karomat hagytam párnának, de törzsből fordultam, a hátához bújtam. Úgy gondoltam, nem esne nehezemre szusszanni még egyet, így becsuktam a szemem. Amikor ismét megébredtem, az óra tudósított, hogy már délután kettő felé járunk. Daniell szinte meg sem mozdult, félig nyitott szájjal, furán kitekeredve még mindig aludt. Én picit nyújtózkodtam. Persze csak szolidan, nem szerettem volna felébreszteni, de olyan extrém módon rám fonta magát, hogy esélyem se volt kikúszni mellőle. Valahogy nem is volt hozzá kedvem. De visszaaludni másodszor már nem tudtam. Alaposan szemügyre vettem a szobát, tegnap ez valahogy kimaradt. Szó mi szó, keveset foglalkoztam a berendezés nézegetésével, a részletek szemrevételezésével. Sokkal akció orientáltabbak voltunk és a felvonások közötti apró szüneteket egyebekkel töltöttük meg. Rövid közjátékokat pörgettünk, melyeknek fő témája a rácsodálkozás volt egymás újdonságaira, legyen az az én dohányzásom, vagy Daniell érzelmi libikókája. A testi és lelki égzengés lecsengésével így, órákkal később már kipihenten és csöppet csitulva egészen jólesett végignézni a szobán. Kellemes, pasztell falak, egészében világos hangulat. A berendezés olíva, fáradt zöld és tompa, világosbarna. Harmonikus, nem különleges, de jólesően összecsengő. Faltól-falig ablakokon krém tónusú függönyök lógtak, az erkélyajtó előtt kényelmes fotelek, a füstüvegű dohányzóasztalkán pár magazin és brosúra pihent. A bőröndöm oda van hajítva az egyik sarokba. Nem is tudom, melyikünk vágta oda. Talán én. Talán ő? Számít? Nem hiszem.
Mindent alaposan szemügyre vettem. Töltöttem időt a képekkel a falon, formákkal, ábrákkal, mintázatokkal. Újabb óra volt, amíg bámultam a csíknyi világot a hanyagul behúzott függönyökön át. Megpróbáltam nyújtózkodni az egyik prospektusért, hogy legyen egy kis betű, amit bogarászhatok, de nem jött össze.
Daniell pedig aludt. Néha jóízűen felnyammogott, helyezkedett, fordult egy negyednyit. Azt hiszem az elmúlt napokban, talán hetekben tényleg rosszul aludhatott és rohamtempóban igyekezett azon, hogy pótolja.
Délután ötig játszottam élő párnát, mikor egyszer csak megfordult és rám pislogott. Rég ébredtünk együtt, talán ezért bocsátottam meg neki, hogy második hozzám intézett szava rögtön a szeretlek után, a szobaszerviz volt.
Kiszállva a gépből, átsétálva a váróig, azt hittem, rögtön meglátom majd, hiszen ott fog várni a kijáratnál és nekem nem volt kérdés, hogy a legnagyobb embertömegben is kiszúrom. Oszlott a sokadalom, megfogyatkozott a járatra várakozó barátok, ismerősök, ki tudja, mi okból verbuválódott fogadóbizottságok száma és én álldogáltam a táskámmal, jobbra-balra lesve, hol is van, aki miattam jött ki. Majdnem azt hittem, elfeledkezett rólam. Mártír énem felfújva mellkasát éppen monologizálni kezdett volna, de akkor észrevettem a haját. A borostyán színű copfot, ahogy rálóg egy várótermi szék támlájára, éppen háttal nekem. Mosolyogtam. Nem bírtam megállni.
Alig pár pillanat és végre vége ennek a tortúrának, Életem.
Elindultam felé. Próbáltam szuggerálni, hátha megérzi és felfigyel rám. Nem tette, így odaérve letelepedtem mögé. Az egymásnak háttal fordított széksorok miatt egészen közel voltam, de azért biztos, ami biztos alapon előrelestem. Vajmi kevés esélyt látok rá, hogy embert tévesszek, de ki tudja. Rápislogtam a kezére, ujjaira, amik vadul nyomkodták a játékkonzol mini gombjait. Én ne ismerném fel azokat a csodás ujjakat? De most… Mit mondjak? Súgjak előre a nyakába, köszönjek rá, vagy csak cirógassam meg a tarkóját? Tanakodtam, és arra jutottam, legjobb lesz, ha meghúzom a copfját, akár az oviban, de mielőtt a pimasz mozdulat megszületett volna, ő hátrafordult.
Orrunk talán egy arasznyira volt egymástól, meg akartam csókolni. Hazudnék, ha azt mondanám, rám robbanó boldogság okán nem kacérkodtam a gondolattal, hogy áthajolok hozzá és megízlelem, mint ahogy az ő szürke szemeiből is tisztán olvasható volt, hasonló ábrándokkal játszadozik odabent. Szemtől-szembe. Végre valahára.
- Szia – súgta.
- Szia – sóhajtottam vissza.
És csend. Csak néztem a száját, orrát, formált, de ki nem mondott szavakat. Figyelmét, mely bár tömve a váró, csak és kizárólag az enyém.
- Régóta…?
Kurta szó volt és rekedten maradt még ez az apróság is félbe. Ilyenkor ez mindig olyan bárgyú és esetlen. Majd elepedünk egymásért, akár ha otthon tölt egy hetet, hiába várjuk úgy, hogy szinte remegünk érte, szembetalálkozva mindig téblábolunk. Talán mind őt, mind engem az fagyaszt le, hogy a viszontlátás pillanatában nem tehetjük azt, amit igazán szeretnénk.
- Nem. Most ültem ide. Egy ideig ott álltam a kapu előtt, de azt írták, hogy késik a gép – Nyeldekelt, vajon szomjas? - engem pedig lökdöstek és nem szokott zavarni, de valahogy ideges lettem tőle, hogy mindenki ott tolong, ezért úgy gondoltam, leülök itt, de úgy tűnik, elbambultam és ez most rossz, mert nem látod, de van tábla a tatyómban és így feleslegesen dolgoztam vele és még a poén is lemaradt, pedig direkt kanjival…
- Csss – nevettem rá. Kezem mozdult ugyan, ujjamat mégsem tapasztottam az ajkaira. – Nem számít.
- Oké. Oké…
Zavartan járatta ide-oda a szembogarát, vissza-visszapillantott, de újra elnézett, leltárba vette a hajszálaimat, a füleimet, majd miután mindenemet helyén lévőnek találta, még árnyalatnyit közelebb húzódott. A gondolatolvasás nem az én asztalom, őt mégis világosan, tisztán értem, ezért számítottam arra, amit lépett. – Cupp – közölte velem, szememen át mintha lelkem közepébe nézett volna, majd homloka előrebiccent, vállgödrömbe dőlt és én végre hozzáértem.
- Cupp – ismételtem rekedten állam alá véve a fejét, megcirógatva azt a puha hajat. – Verbális puszi?
- Jobb híján.
- Hmm – mosolyogtam egy tinccsel az ujjaim között. Remeg a kezem?
Üldögéltünk, köztünk két széktámla, körülöttünk ha nem is a fél világ, de egy tetemes falatja. Mintha láthatatlanok lennénk, de mégsem teljesen.
- Ryu… - haja takarásában orrával megcirógatta a vállam – Nem bírom én ezt. Húzzunk innen a vérbe – mormogta a ruhámba.
- Kívánságod számomra parancs.
Nem engedte, hogy szobát foglaltassak magamnak. Ragaszkodott hozzá, hogy ő intézze a dolgot. Nem tagadom, voltak fenntartásaim. Ezt megmondtam neki is, tehát közöltem, hogy ismeri az elvárásaimat, még jobb, igényeimet ilyen szinten, lesz szíves aszerint teljesíteni. Olyan szigorú volt, amilyennek hangzik is.
Amint odaértünk, pontosabban ahogy elindultunk a célunk felé, megértettem, életem szerelme milyen szempontok alapján keresett elsősorban és csak reménykedhettem, hogy a saját prioritásai mellett az én kéréseim is teljesítést nyernek. Ő meglátásom szerint egyetlen kritériumot vett figyelembe – a távolságot. Tehát amikor a dupla üvegajtón kilépve rákérdeztem, hol is szállok meg, akkor ő egyetlen karlendítéssel az út másik oldalára mutatott, ahol látótávon belül egyetlen építmény magasodott. „Ott.” Meg is jegyeztem, hogy azon kívül, hogy tíz perc séta alatt helyben leszünk, más általam igényelt paramétereknek is megfelel ama építmény, illetve annak szobái? Hét és félre korrigálta a tévedésem, már ha „kilépünk” és vad bólogatásai közepette célba vette az épületet, persze válaszolni nekem mondjuk úgy szépen és talán szándékosan elfelejtett. Vágtatott én meg loholtam utána. Nem vicc. Landoláskor lelki szemeim előtt szinte megállíthatatlanul pergett mennyire feszengünk majd a taxiban töltött percek alatt, ahol túl közel lesz, eléggé mellettem, és elszeparálva a világtól, hogy zsibbadjak miatta, de mégis érinthetetlen közelben, hogy fetrengjek kínomban és fájdalmas lesz ugyan, de mellette talán végtelen romantikus is, ahogy ujjainkat összefonva arra várunk, hogy végre megérkezzünk. Helyette rohanunk, mögöttem kerekeivel földet alig fogva szinte száll a bőröndöm, Daniell copfja lobog még az enyhe szélben is, és nem hogy nem beszélgetünk, még nem is vár meg, csak sprintel, én meg jó kondim ellenére csak próbálok lépést tartani vele.
Két lépéssel előttem ért be a forgóajtón, ezzel negyven másodperces előnyre tett szert, így ő csapódott először a recepciós pult oldalába. Mire odaértem és elővettem volna az amúgy briliáns angoltudásom, már kellemes időtöltést kívántak neki a mahagóni asztal mögül, kezében pedig ott csillogott a szobakulcs. Úgy éreztem magam, mint egy darálóban, még ki sem mondtam, hogy „Hello”, ő már böködte az oldalam, taszigált az előcsarnok másik oldalába, orra alatt ijesztően fenyegető hangsúlyban ismételgetve, hogy lift, lift, lift, ezzel feltételezhetően arra akarva ösztökélni, hogy vegyem az irányt a lehetőségekhez mérten a leggyorsabban a személyfelvonó irányába. Gondoltam rá, hogy megjegyzem neki, attól, hogy négyszer nyomja meg a gombot, nem fog négyszer gyorsabban jönni, de feleslegesnek tituláltam, mert szemmel láthatóan most már irányba gondolkodik, vagyis nem gondolkodik, illetve nem azzal, amivel egy átlagember tenné. Alhasi vérbőség okozta tér és időbeli dezorientáció, melynek okán transzformáció következett be és Daniellből lett tornádó, úthenger, bulldózer és szőlőprés. Legalábbis ezek a dolgok jutottak eszembe róla. Eddig azt hittem, én vagyok a ramatyabb állapotban, de őt látva, ebben erősen kezdtem kételkedni, hiszen a tombolását figyelve saját magamról majdhogynem meg is feledkeztem. Kicsit ijesztő. A kijelző visszafelé számolta az emeleteket és nem voltam benne teljesen biztos, hogy kibírja majd, amíg leér és nem rúg egyet rajtam, hogy a terv változott, lépcsőn megyünk, majd maga után vontatva felrángat a kitudja hányadik emeletre. Szerencsémre nem tette. A felvonó leért, ő beugrott, én szorosan mögötte, majd besorolt mögöttünk egy helyes kis párocska. Daniell szemmel láthatóan meghökkent, hogy nincs turbó gomb a kapcsolótáblán, attól is szikrákat szórt a szeme, hogy a fiatal hölgy kellemes mosolyú társaságával nem átallott szintén a hatodikra menni. Csak sejthetem, mit tervezett az apró fülkében, de csalódottságát harapni lehetett volna. Pár pillanatos utazásunk alatt, talán valahol a második szint környékén már a combomnak feszült az övé. Az előttünk utazók, bár nem szolgáltak rá, feketelistára kerültek nálam. Finoman átvettem Danielltől a szobakulcsot, mert ahogy búgócsigázott mellettem, nem voltam benne biztos, hogy az ajtónyitó szerepe neki való lenne. Most inkább rövidtávfutnia vagy teljesítménybér alapon szórólapoznia kellene. Hogy én mennyire boldogulok majd vele? Élesben kiderül. Egy biztos. Már az ujjaitól kifutott a lábamból a maradék vér.
Az ajtó kitárult és Daniell bevágtatott, én mögötte. Még annyi időm volt, hogy a belső kilincsen lógó „ne zavarjanak” táblát, ami szinte magától a kezeim közé csusszant, kitegyem, mielőtt bezártam volna magunkat. Azután? Ott találtam magam felkenve a falra, pontosabban ajtólapra. Végre megérinthettem. Türelmetlenül markoltam meg a derekát és túrtam a pólója alá, hátán a bőre forró volt és száraz, ha nem a szerelmes, hanem az orvos szemével nézném, azt mondanám, lázas. Úgy csillogott az a két szürke írisz, arca is kipirult, a levegőt is a száján vette.
- Szia – nyögött az ajkaim közé, mielőtt megharapta volna a szám. – Szia, szia, szia. – Rám mart, fogai harsogtak a húsomon, hüvelykje a szám szélét szorította, míg ujjai a fülemet cirógatták, bele-belekóstolva hajam érintésébe is.
- Szia – túrtam szőkeségébe, amikor visszahúztam.
- Szia. – Kezei izgatottan keresték a gombom, húzták le a sliccem, rögtön a sajátja után. Nem vacillált sokat.
- Várj… - Ölét nekem préselte. Lökött. Ruhán keresztül is tökéletesen éreztük egymást. A nekem feszülő tűzforró test hirtelen megtorpanásra kényszerített. - Várj – reszkettem kiszakadva abból a marcangoló csókból. – Kérlek…
- Nem tudok – lökött és megint, minden mozdulat végén hozzám dörgölődzve. Csípője durván döngette a ritmust, testem ütemesen koppant újra és újra az ajtó mélybarna fakeretén.
- Várj már… - Az utolsó hajszálba kapaszkodva igyekeztem megtartani magam. Ráfogtam a derekára, próbáltam fékezni, de a nekem nyomódó test vibrált és követelt, megállítani több volt mint lehetetlen.
- Ne… - nyüszített a fülembe két újabb dörzsölő hullám között, tovább mozogva a szorításban is.
- Ne szórakozz… velem – szűrtem nehézkesen, mikor a cimpámba harapott. – Két és fél hónap után… azt akarod, hogy itt… az ajtóban állva maszatoljam össze a gatyámat? – Kezem becsúsztattam farmerja öve alá, a nehéz anyag a combjára esett, tenyerembe engedve kerek fenekét.
- Igen.
- Fél percre vagyok tőle – mormogtam a hajába – de nem vagyok rá hajlandó.
A csípőjére fogtam, megemeltem. A lába a nadrágjába akadt, volt egy rövid kis zavar, mire letapostuk az én farmeromat is, de amint a lába a derekamra kulcsolódott, könnyedén forogtunk át az ágyig. Megnyikordult, amikor ráhuppantunk. A féltucat díszpárna egysége megdőlt, jobbra, balra borultak miattunk. Ott feküdt alattam. Rajtam zakó, ing, rajta is ott volt még a póló, de deréktól lefelé már csak bőre a bőrömön. Nyakára felkúsztak a vörös foltok. Imádom ezt a pírt, megőrülök érte. Eper színű és formájú, csak az íze más. Az egyik legerotikusabb dolog, amit valaha láttam, de annak a ködben úszó szürke tekintetnek nyomába sem érhet.
- Ahelyett, hogy agresszívan csókolóznánk, te a pacáimat bámulod… – Vontatottan beszélt, keze zavartan nyúlt a nyaka felé, talán letörölni, amit úgysem tud.
- Nem csak bámulom – nevetve hajoltam oda, hogy megcsókoljak egy foltocskát az ádámcsutkája alatt. Aztán a válla völgyében, kulcscsontján.
- Le is eszed őket? – A hajamba markolt, nem erősen, de éreztem az ujjait a fejbőrömön, amikor a köldökébe nyaltam.
Az egész annyira türelmetlen volt, és suta. Semmit nem fejeztem be, de ő sem vitt végig egyetlen mozdulatot sem. Ide-oda kaptam, mindenébe belekóstoltam, de annyi mindent magaménak akartam, hogy azt sem tudtam, mit csináljak. Gyerek a cukorka boltban. A buta kapkodásban olyanok voltunk, mint egy halom láb és kar egy komikus csomóba állva. Nehézkesen, de megszabadultunk a maradék ruháktól, szinte repültek a nem kívánt darabok. A karjaimba fogtam. Nyaka alatt egyik kezem, hajába merülve a másik. Úgy ziháltam a fülébe, hogy testem teljes súlyával mozdulatlanságra kényszerítettem. Folyt rólunk a víz.
- Nem így gondoltam… - kőrözött a csípőm, még csak masszíroztam, mégis akadoztak a szavai.
- Mi... a baj? – kérdezett, de csak a fogaskerekek kattogtak kicsit odabent, a testét nem érdekelték a szavak. Csak a lélegzetvételét hallottam. Magába szippantott volna, ha hagyom, minden mozdulatomra ugrásra készen állt. Mellkasa remegett, szaggatott nyögéssel válaszoltam önuralmam minden cseppjét összegyűjtve. Puha tenyere a halántékomnál érintett, belecsókoltam a nyaka bőrébe, ahol a fejem pihent.
- Nem tudom. – Izmaim megfeszültek, csak egyetlen mozdulat kellett volna. - Őrülten akarlak és most picit mintha… elvesznék ebben az egészben – suttogtam.
- Ez… miért baj?
Ahogy felemeltem a fejem, csak csukott szemhéját láttam. Szemöldöke egészen lent, köztük egy kanyargó ránc értetlenkedett. Apró csókot adtam szürke szemének sarkába.
- Nem tudom. – Még mindig suttogtam. Lábai a derekamra kulcsolódtak. Húzott. Olyan erősen préselt, hogy képtelen voltam tovább tartani magam.
A legijesztőbb kettősség, amikor visszafogni próbálsz egy olyan robbanást, amivel legszívesebben te magad is megsemmisülnél. Szeretnél atomjaidra esni azzal az elemi detonációval, mégis ellenállsz. Ezt játszottuk. Én próbáltam lassan haladni, szem előtt tartani, hogy majd három hónap szünet után sokkal óvatosabban kell hozzáérnem, ő pedig magasról tett rá és minden másra is. Ő engem akart. Szomjas volt a teste, bőre szinte itta az érintéseket, a csókok után újra és újra felsóhajtott, ujjbegyeimet mintha ragasztóba mártottam volna, képtelen voltam elemelni róla. És az az illat. Daniell illata semmihez nem fogható. Görcsbe rántja a gyomrom. Elmerülni benne olyan volt, mint valóságból egy álomba zuhanni át. A forrósága ijesztően valódi, a tompa kiáltás, ami elhagyta a torkát, minden izmomat megfeszítette.
- Ne… mozdulj… - Kérleltem. Könyörögtem. Akartam még a pillanatot és ha csak megrebben, a másodperc szilánkokra törik. Annyi ideig vártam. Még kell.
Lábait körülöttem még szorosabbra fonta, összeszorított fogai között préselte ki.
- Hiányoztál.
Párás lett a fülkagylóm, olyan forrón susogta, combjai satujában alig kaptam levegőt. Tüdeje mélyéről jöttek a sóhajok. Ütemesen, mintha ringatnám, pedig én meg se mozdultam.
- Kérlek. Kérlek… csak egy pillanat… ne mozdulj. - Azon dolgoztam, hogy képes legyek kikapcsolni az agyam. Markoltam az engem sajtoló, derekamon remegő combokba. Orrom tele volt borostyán színű hajtincsei illatával. Csípője tett egy fél hullámzó mozdulatot és engem megijesztett a saját elfojtott nyögésem, de még jobban, ahogy megéreztem magamon a lüktetést. Szoros ölelésünk között rekedt kőkemény farka nekem feszült, akárha szét akarna robbanni - Ne… várj – Arcomat kiemeltem a párnából, homlokom az övének döntöttem. Csukva volt a szeme, ajkait vakon nyújtotta az enyémek felé, éreztem, ahogy megfeszül… és ennyi.
Rövid volt és ijesztően intenzív. Az a leírhatatlanul buja és farkaséhes teste megkapta, amit akart és önző módon a többi nem érdekelte. Hosszabb volt a bágyadt lüktetés és a szorító zsibbadás, de a csúcsok csúcsából elég egy késhegynyi is a gyönyörhöz. Mindketten próbáltunk levegőhöz jutni. Megkérdeztem, nem vagyok-e nehéz és bár bólintott, ugyanúgy szorított magához. Ahogy rajta feküdtem, suttogva most ő kért arra, hogy ne mozduljak még.
Nehézkesen bár, de kiment zuhanyozni. Arcomon rákövült mosollyal, teste illatával magamon hirtelen leküzdhetetlen vágyat éreztem egy szál cigarettára. Szememmel a táskámat kerestem, majd miután rátaláltam, gyorsan a tettek mezejére léptem. Alsót, majd inget kaptam magamra, és zsákmányommal az erkélyre siettem. Felhevült testtel jólesett az enyhe szellő. Arra gondoltam, amíg ő végez a víz alatt, én is befejezek egy szálat. Rágyújtottam. Élveztem a mozdulatot és a bennem gomolygó bágyadt zsibbadást, nem kapkodtam, de a megszokott komótos tempómat azért nem vettem elő. Leültem az apró kör asztalkához, a tető takarásában. Nem gondoltam semmire. Üres volt a fejem, egyetlen dolog, amit éreztem, az a teste nyoma az enyémen. A füst szállt az éjszakába és én az eget néztem. A szál felénél tartottam, amikor bentről meghallottam a hangját. Nem vagyok az a rejtőzködő típus, talán ezért is nem fordult meg a fejemben, hogy bekapom a maradékot vagy sebesen áthajítom az erkélykorláton. Ha bukni kell, ám legyen. Úgy döntöttem, nem próbálom sem elvarázsolni egy másik dimenzióba, vagy ráülni a még megmaradt dobozra, így az ajtón kilépő Daniell olyat láthatott, amit pályafutásunk alatt még soha.
A dohányzó engem.
Puha fehér köntösbe bújt, mely mondjuk úgy a szoba tartozéka volt. Vörös foltocskái már eltűnőben voltak, mégis nyomukat megpillantva lúdbőrözni kezdtem. Csupasz talppal állt meg előttem és szemöldöke olyan fodrot vetett, amilyet még soha nem mutatott nekem. Pislogott a parazsamra, mintha nyuszi lenne abban a bizonyos fűben és nekem, bár éppen lebukóban vagyok, gonosz mosolyt csalt az arcomra a döbbenete.
- Mennyire vagyok vele rosszfiús? – néztem fel rá pózolva, ő pedig végre elmosolyodott.
- Mit feleljek erre? – tárta szét a karjait nevetve. - Ha azt mondom, hogy szexi vagy vele, azt bíztatásnak veszed és még úgy döntesz, hogy nem teszed le. Mert tervezed abba hagyni ugye? - Kacagva oldalra nyúlt és maga alá kanyarintott egy széket. Fordítva foglalt rajta helyet, állát a támlára támasztotta.
- Nézd Kincsem, ez az időszak nem volt könnyű nekem – fújtam ki az utolsó füstöt, lehetőleg úgy, hogy megkerülve őt szálljon tova. A csikket elnyomtam a hamutálba. – Kellett valami. Az egyetem óta nem gyújtottam rá, de egy dohányos mindig az marad, maximum nem dohányzik. Én meg annyira nem csípem a csokit, hogy az édességgel bármit csillapíthattam volna, így maradt ez.
- Értem. Az én hibám – fordította le a saját gondolatai szerint.
- Nem, Életem, a gyengeségeinket soha ne varrjuk más nyakába. Ez csak az én hibám.
- Ez nem így van. Én rád kenem, hogy híztam három kilót.
- Hova? – néztem végig rajta, bár takarta a puha köntös, nem találtam meg, hol gyarapodott. Mosolyokat váltottunk, én pedig újra a dobozhoz nyúltam.
- Megint? – nézett értetlenkedve a mozdulataim után.
- Sajnos.
- Tök tapintatosan vallathatlak?
- Ám legyen.
- Mennyit?
- Sokat. Ritkán, de sokat.
- Furát érzek.
- Mégpedig? – Füst a semmibe, a gyújtóm koppant az asztalon. Felvette, játszani kezdett vele, pattintotta a lángot újra és újra.
- Nem akarom, hogy dohányozz és legszívesebben utasítanálak rá, hogy hagyd abba. Pedig nem vagyok ilyen utasítgatós, de most szeretném.
- Értem.
- Ha azt mondom, hogy nyomd el, megteszed?
Ránéztem.
- Meg én. - Kivettem a számból a szálat, elnyomtam a tálba. Majd új szálat gyújtottam. Nem tudom, hogy nevetett-e, vagy inkább fintorgott.
- Hm. Értem.
- De ne csináljuk sűrűn, mert nem valami gazdaságos.
- Ha, ha, meg ha.
- Nézd, Életem, nem tervezem, hogy ez így marad. De most adj nekem egy kis időt letenni, rendben? Ez nem annyira egyszerű. Túl stresszesek voltak a hetek és nem tudom csak úgy abbahagyni. Kell egy kis idő, amíg megnyugszom. Ahogy visszaálltunk… - kezem az övé után nyúlt, ujjaink egymásba fonódtak.
- Értem. Jól van. – Nagylábujja az enyémre lépett. – Van még valami újdonság a füstölésen meg a szőrökön kívül?
És mégis megtörtént. Nevettem, de csak is zavaromban.
- Szóval észrevetted? – vöröslött a fülem hegye.
- Ryury, végignyaltam a mellkasod, hogy ne tűnt volna fel? – vihogott, mint egy bakfis. - Te simább szoktál lenni, mint egy korcsolyapálya. Amikor állsz a fürdő közepén és olajozod magad…
- Az testápoló, nem olaj, már megmondtam, csak azért fénylik…
- Jól van, jól van, de nem ez a lényeg. Szóval olyankor csupaszon csillogsz, csoda, hogy nem esik rajtad seggre a lámpafény, szóval nem kell hozzá túl nagy IQ, hogy az embernek feltűnjön a változás. Szőrös vagy.
- Rajtam is nő. Férfiből vagyok.
- Igen, sejtettem, de eddig csak néhanap a tüskés hozzád volt szerencsém, de azokat is mindig gyorsan likvidálod. El vagyok kényeztetve.
- Mire hazajössz, megint teljes csupaszságomban tündököltem volna, hidd el, de mivel felpörögtek az események, túl hirtelen történt ahhoz, hogy felkészüljek és… Mennyire zavar?
- Miért zavarna? Téged sem zavar az enyém.
- Magam alatt voltam, ezért állunk így, ahogy. Engem máson nem zavar a szőr, csak saját magamon. Te meg amúgy is nagyon szolidan rendelkezel vele, csak is kizárólag a stratégiai pontokon, szépen porciózva. Kicsi a pocinál, kicsi itt, kicsi ott. Izgató. Mintha kis szőke ösvények jelölnék, merre vezet a helyes út. Szeretem.
- Na, ezt sem mondta még nekem senki. Fura bókjaid vannak.
- Ráadásul világos.
- Téged nem hat hét az enyém, szóval miért kéne, hogy engem zavarjon fordítva?
Ezen nem kellett sokat gondolkoznom, járattam már a tekervényeimet rajta eleget.
- Mert olyan pasasos.
- Mert alapból szerinted én nőnek látlak, vagy hogy él ez a fejedben?
- Nem.
- Akkor miért mondasz ilyet?
- Mert úgy gondolom, kettőnk kapcsolatában kulcsfontosságú szerepet játszik, hogy én sokkal inkább tartozom a manikűröző és testgyantázó, mintsem abba a sztereotip pasicsoportba.
- Ezen még sosem gondolkoztam.
Szeretem Daniellben, hogy kifejezetten őszinte.
- Én szoktam. – Mert én is az vagyok, kivéve amikor tapintatból mégse.
- Mert te olyan komplikálós típus vagy.
- Csak szeretem átlátni a dolgokat.
- Van, amit nem kell érteni. Csak úgy… benne lenni. Visszatérve kicsit még a pöfékelős bekezdéshez, ezennel szeretném kérvényezni, hogy ne dohányozz, mert nem szeretem. Nem vagyok az a típus, aki azért prüszköl, mert csókolózni akar, nem hamutartót nyalogatni, de mégis kérlek, hogy amint tudsz, állj le vele.
- Akkor?
- Akkor mi?
- Ha nem az íze a baj, akkor?
Ezüst szikrát vetett felém a szürkeség.
- Azt akarod velem kimondatni, hogy féltelek?
Pimaszkodni támadt kedvem.
- Igen – vallottam be, míg a pimasz vigyor kiült a képemre.
- Féltelek. És még én vagyok ovis.
- Hízelgő – somolyogtam nemlétező bajszom alatt. Mert az nincs. Most több rajtam a szőr, mint ahogy szeretem, de az orrom alatt nem hordok.
- Elpöfékeled még a dobozt, vagy rá tudlak dumálni valami másra.
- Attól függ. Mire akarsz rávenni?
Egyértelmű volt, mégis kérdeztem. Válasz nélkül is megértettem volna, de azért kaptam egy csókot.
Hófehér bőrét itt-ott karamelles árnyalatúra barnította a nap, de volt, ahol pirosban játszott. Picit hangsúlyosabb volt rajta ez a rendhagyó szín, de a combja belső oldalán ugyanaz a krémes fehér bőr pihent, mint amire emlékeztem. Az íze is ugyanaz volt. Haladtam felfelé, számmal hűen követtem a kezemet, ujjaim útját. Mire a kezembe vettem, kemény volt, mint a kő. Feszült a bőre, ahogy nyelvemmel végigkóstoltam. Daniell ajkai nem akadtak el a combomnál. Játékos, vibráló érintéseivel mintha csak incselkedett volna velem, de végtelenül élveztem még akkor is, mikor megakadt. Neki soha nem volt akadály egyszerre akár három dolgot csinálni, de ha ebbe a szépen görbült 69-be sodródunk, az első pár perc után a szám mindig eléri nála, hogy kiessen a ritmusból. Megtörik, ajkai először csak meg-megakadnak, majd finoman leállnak. Ilyenkor csak a combomba fúrt arccal sóhajtozik. Soha nem bántam. Nekem így is tökéletes. Magában a hatos. Vagy a kilences.
- Te Ryu – fújtatta, miközben vizes ujjaival újra és újra hajtincseim közé szántott. – Én most undorító módon boldog vagyok.
Nevettünk. Én a fürdő levegőjébe, ő a hajamba. Bizsergéssel töltött el, hogy a hangját nem torzítja a vonal. Feküdtünk a hatalmas kádban, amit szívem szerint inkább medenceként könyvelnék, ő hátát vetve a bordó márványnak, én nekidőlve az ölében pihentem. Combjait derekam mellett előre lógatta, kezeivel, mint kismajom a mamáján, csimpaszkodott a hátamon.
- Undorító módon? – kacagtam, picit megzavarva a vizet. Akaratlanul néztem újra és újra a hatalmas tükörbe, hogy anélkül is láthassam kipirult mosolyát és nedves tincseit, hogy hátrafordulva borítanám gyönyörű egységünket.
- Már-már azt kell mondjam, gusztustalanul boldog.
Karjai előrekúsztak a nyakam mellett, mellkasomon kezdett maszatolni a tenyere. Most kivételesen nem volt annyira sima.
- Azt hiszem, én is – vallottam be, elkapva a kezét még magasabb fokra emelve az amúgy is kissé csöpögős jelenetet, belecsókoltam a tenyerébe.
- Vázolnám a továbbiakat.
- Szeretlek, de még legalább fél órát adnod kell nekem. Nem vagyok már mai csirke – rángattam a számat.
- Kakas.
- Az se.
- Ezt most elengedem a fülem mellett. Vázolok.
- Na. Ki vele – pacskolgattam meg mellkasomra simuló kézfejét.
- A holnapi napot egymásba bújva fogjuk tölteni. Úgy tervezem, hogy ki se dugjuk majd az orrunkat, enni is az ágyban fogunk, köntösben mászkálunk egész nap, ha szükséges menni. Zuhany-ágy, ágy-zuhany, ilyesmi. De utána nekem vissza kell állnom a rendszerre, mert mégis segíteni vagyok itt, szóval dolgom van.
- Természetes. – Csak bólogattam.
- Anyunak elég nehéz, igyekszem megkönnyíteni a dolgát.
- Ezért jöttél. – Tovább bólogattam.
- Kötelezettségek.
- Világos. – Bólint és bólint.
- Ne menj el. – Bólint… Mi?
- Azt mondtad, amit hallottam, hogy mondtál? – fogtam meg mellkasomon pihenő ujjait.
- Ne menj haza. Maradj itt.
- Daniell, egy pár nap szabadság az életemből még megoldható, de két hét, ami lehet, hogy három, az rengeteg. – Túl racionális gondolat volt, nem ezt szerettem volna mondani.
- Tudom.
- Túl sok mindent kellene átszervezni.
- Tudom.
- Nem szabadságoltam még soha magamat ennyi időre.
- … tudom…
Úgy hallgattunk el, mintha lenne ugyan mondanivalónk, de nem tudjuk, hol kezdjünk bele. Csak rohantak a pillanatok, a szája a fejem búbjára simult és kéretlen puszikat szórt rám.
- Azt is, hogy igent fogok mondani, ugye?
- Csak reménykedem benne, hogy meg tudod oldani.
- Mi történt? Úgy érzem, hogy amióta elmentél, egyre többet kérdezem ezt, vagy csak nekem tűnik így? – Kicsit fordulva adtam egy csókot vízcseppes mellkasára, ami eddig a háttámlám volt, majd újra fejemet döntöttem neki.
- Fura dolgok. Nem is biztos, hogy értem. – Nedves ujjai szaladtak a hajamban, picit úgy simogatott, ahogy Perec bundáját szokta. Nem zavart. Voltaképpen aranyos volt.
- Biztos a stressz. A hirtelen jött változások.
- Nem tudom. De akkor megteszed? Maradsz még két hétig, hogy együtt menjünk haza?
- Igen. De mesélned kell.
- Két hét alatt egy csomót lehet beszélgetni.
- Mi sokat beszélgetünk. Főleg mert hiszek benne, hogy a kommunikáció recept a jó kapcsolatra.
- Tudom, ez nem az a kimondott nyaralás, de amikor az ember kiszakad a saját közegéből, sokkal felszabadultabb lesz.
- Halljam a tervet. Messze van a ház?
- Gyakorlatilag… - A tükörben figyeltem, ahogy fejszámol. - rohadtul.
- Ez nem valami jó.
- Nem, én sem igazán örülök. De van tervem.
- Minden nap este, teendőid letudtával kocsiba pattansz, hogy nálam töltsd az éjszakát?
- Nem.
- Minden második nap?
- Nem.
- Végül is egyszerűbb lenne, ha átpakolnám magam és keresnék egy szállodát a közeletekben.
- Ez sem rossz, de az én ötletem jobb.
- Mégpedig?
- A holnapot még elheverjük itt, aztán fogod a bőröndkéidet és átgörgőzzük őket hozzánk. A nagyi a földszinti szobában van, mert most ebben a helyzetben a lépcsőmászó funkciói nem elérhetőek. Anya a mellette lévő szobában, hogy mindig a közelben legyen. Enyém az emelet és egy nagy hálóban alszom, az ágy is két személyes, szóval az egész felső szint szabad.
- Mármint… ? Te azt akarod, hogy költözzem oda?
- Miért kérdés ez? Minek hoteleznél két hétre, mikor ott az ágyam.
- Egy szobában veled? Sőt ugyanabban az ágyban?
- Persze.
- Felejtsd el.
- Csak nemrég terveltem ki. Nem szeretném rögtön elfelejteni.
Megmorajlott a víz. Döbbenetemben kicsusszantam a karjai közül, hogy vele szembe fordulva meresztgethessem rá a szemeimet, amik bár kevéssé különlegesek, mint az övéi, de kiválóan tudom őket használni.
- Nem aludhatunk egy szobában.
- Miért? Mit féltünk? Az én ártatlanságomat vagy a tiédet?
Ő poénra vette, én meg kezdtem nem levegőt kapni.
- A nagymamád és az édesanyád is ott lesznek.
- Na de nem a mi ágyunkban.
- De ha mi együtt alszunk, akkor ők... sejtik majd.
- Mit?
- A forró és nedves igazságot.
- Oh. Akkor most lezúzom a mesevilágod egyetlen gyors csapással. Csak figyelj. Anyám a konyhában éppen salátát aprított, mikor a neten szobát kerestem neked/nekünk, egyágyasat, sőt megkérdeztem, melyiket találja hangulatosabbnak, ugyanis kettő között vacilláltam, de úgy döntöttem, hogy te inkább vagy citrom és bézs, mint narancs és fehér. Azt is mondtam neki, hogy két napig a színemet sem látja majd, és ne aggódjon, ha a telefont sem veszem fel. Sőt azt is látta, hogy gyakorlatilag a fogkefémen kívül két alsót dobtam a táskámba, tehát úgy terveztem, hogy nem sűrűn fogok öltözni. De ha ez mind nem lenne elég és feltételezzük, hogy anyám a negyvenkét évével – ne röhögj – még mindig hisz a mesékben, akkor mondok jobbat! Két éve együtt élünk, paranoidkám. És nem, nem képzelik, hogy más-más emeleten csucsukálunk, vagy hogy huszonakárhány hónap arra volt elég, hogy megnézd a bokámat. Röviden, tömören, ébredj fel! Mindenki tudja, hogy szexelünk! A szex az élet része. Mit gondolsz, anyámék beleképzeltek engem a gólya csőrébe, aztán materializálódtam egy márciusi délutánon?
- Köszönöm a magvas gondolatokat, Mr. Lewis. Nem feltételeztem, hogy efféle illúziókkal élnek drága felmenőid, de tisztában lenni vele, hogy a fiam és a pasija aktív nemi életet élnek valahol máshol, vagy tényként tudni, hogy teszik ezt pont a fejem felett és ezért döng a plafon, na az merőben más tészta, Csücsök.
- Ez egy nagyon modern ház. Vannak falak, meg ajtók, ilyesmi. Így a helyiségek elszeparáltak, izgalmasan fog hangzani, amit mondok – majd becsukjuk az ajtót! És senki nem tud, meg hall, meg lát majd semmit.
- Mintha a falnak regélnék. A tudat!
- Na igen. Tudod mit? Kapd be, én nem nyugtatgatlak tovább. Anyám valószínűleg most is a nagyival nézi az egyik elcseszett vetélkedőt, valaki éppen megválaszolt egy száz pontos kérdést és nekik egy nagy, közös, pufi buborék lebeg a fejük fölött, jelképezve egyfajta kollektív tudatot, amiben ott virítunk mi, fura kis pálcika embernek skiccelve és tekergetjük egymás…
- Gúnyolódj csak.
- Ne legyél már ennyire görcsös. Anyám örülne neki, ha velünk laknál erre a két hétre.
Nem kommentáltam. Úgy gondoltam, itt van még két nap arra, hogy ellenkezzek, hátha akad egy alkalmasabb időpont a nemleges válaszadásra, így témát váltottam.
- Hűl a víz.
- Pedig azt hittem, te majd szinten tartod. Hát már ezt sem lehet rád bízni?
- Jé, egy meleg poén. Várj, mindjárt nevetek. Jaj, a hasam is megfájdult bele.
- Ne rágj be, mert azzal elrontod az estét. Anyum szerint ez remek alkalom lenne arra, hogy eltölts velünk egy kis időt olyan tényezők nélkül, amik… jaj, nem játszalak téged. Ne szépítsük! Apám nélkül. Jó lesz.
- Rendszerint olyan szituációkba kényszerítesz…
- Tudom.
- És ez nehéz nekem Daniell, nagyon nehéz, mert nem vagyok hozzászokva. Olyan helyzeteket teremtesz, amik az én életemben eddig példa nélküliek és éppen ezért nem tudom őket kezelni. – Én küszködtem, hogy megértethessem vele a helyzetem, ő pedig…
- Egyszerűsítsük le. – Eddig olyan mosolygósan játékos volt, de váltott. – Én megugrottam nekem lehetetlennek tűnő akadályokat, most te is ugord meg szépen a rád esőket. A te köröd jön és kész.
Kiszállt mellőlem, magamra hagyott a kád langyos vízben.
Ennek okán az éjszakánkban volt egy negyed órás mosolyszünet. Végül is majd három hónap különlét után nem csak a jó, de a rossz dolgokat is be kell pótolni. Ő egy fotelba telepedett, tüntetőleg semmit sem csinálva, én meg kimentem dohányozni. De nem tartott sokáig a harag. Eltelt pár perc, elszívtam két szál cigarettát, ő ivott egy pohár bort abban a sajátos, lehajtós stílusában, majd utánam jött farkasszemet nézni.
A puha csókcsata, amibe ezt követően kavarodtunk, egyfajta fehér zászlónak is felfogható. Elástuk a csatabárdot csak azért, hogy újra a másik ölelésébe burkolózva pár forró percet adhassunk egymásnak.
Meztelenül nyúlt végig mellettem, hason fekve, én hasonlóképpen vele szemben. Motyogott.
- Tudod, milyen lehet ez? – magyarázott félig lehunyt szemmel, bele az éjszakába - Ülsz a csónakban. Ringatózol a vízen. Nyugodt vagy. Minden békés, minden olyan lágy. Jól érzed magad. Ott a hajócskád, tudod, hogy tudsz úszni, napozol, lógatod a kezed a hideg vízbe, minden jó. Jön a hullám, túl nagy, túl erős, beleborít a vízbe és te hirtelen rájössz, hogy elsüllyedsz. Nem tart fenn semmi, hiába tempózol a karoddal, lábaddal, nem is tudsz úszni. Süllyedsz, merülsz. Ez egy nagyon idegen érzés nekem. – Jobb keze állam alatt simogatott és én szinte meg is feledkeztem a becéző ujjakról, ahogy őt hallgattam.
- Megdöbbentesz – súgtam neki. Nem nyitotta ki a szemét.
- Pár hete felhívtam Yazuki-sant.
Gyomrom kőbe, megjegyzés fel, torokból vissza, csak kérdés maradt.
- Miért?
- Sok mindent mondtam már el neki és akartam hallani, amit mond arról, amit érzek.
- Azt hittem gyógytornász, erre kisül, hogy terapeuta.
- Megint bántod?
Igen, valóban volt egy kicsi éle, de mire kimondtam, már őszintén meg is bántam.
- Nem. Dehogy. Mit mondott? Várj. Ne azt mond. Mit mondtál neki? Mit érzel?
- A vizet az orromban, meg a padlót a hasam alatt. Megkérdezte tőlem, mindig így függtem-e az emberektől. Mondtam, hogy kivételesen önálló példány vagyok és éppen ezért nem értem, amit érzek. Nem volt ilyenem, amíg nem ismertelek. Hiányoztak emberek, a család, de nem így. – Arca eddig felém nézett, még ha szemeit lehunyva is tartotta. De most elfordult, csak nyirkos copfját mutatta felém. - Akkor most miért? Miért lettem hirtelen fél? Te érezted már ezt?
- Igen – válaszoltam a hátának.
- Olyan bénán hangzik.
- Tudom.
- Azt mondta, lehet, hogy a baleset miatt vagyok kicsit… hogy is fogalmazott? Elveszett. „Baleset.” Milyen hülye hazugság. Miért nem hívjuk valahogy máshogy? Tragédiának.
- Elveszettnek érzed magad? – ragadtam meg a mondatot, ami túlzottan ott csengett a fülemben.
- Nem. Nem értettem vele egyet. Nem érzem, hogy elveszett lennék – rázta meg a fejét, majd hallgatott egy taktusnyit, míg vissza nem fordult, hogy ezúttal rám nézzen. - Nem vagyunk furák? Szerintem tök furák vagyunk.
- Inkább csak a helyzetünk különleges.
- Meg fura.
- Meg talán kicsit fura.
- De azért szeretsz?
- Azért szeretlek.
Amikor újfent kijött a fürdőből, a szeme máshogy csillant meg és én rögtön észrevettem. Hevesen és kapkodva indultunk, faltuk egymást, hiszen elég régóta éheztük már az érintéseket, ízeket és vágyott, jól ismert érzéseket, kóstolgattuk egymást egész éjjel, kezdetben habzsolva, majd kéjesen csemegézve az élvezetek bőségszarujából. De amikor most ránéztem, ismét éhesnek láttam. Akár egy ragadozó a zsákmányát, úgy cserkészett be és én legalább annyira védtelen voltam, mint egy kétórás antilop az állatok királya ellen. Tapasztalatlan préda és a Vadász, aki már tudja, hogy övé a trófea. A pár lépés alatt, az ajtótól az ágyig elérte, hogy zavartan elpiruljak, hogy bent akadjon a tüdőmben a levegő, hogy reszketve alig tudjam kivárni, míg hozzám ér. Rekedten búgta a fülembe, hogy meg akar kapni, félárbócra ereszkedett szemhéjam alól tekintettem fel rá és bólintottam, legalábbis azt hiszem megtettem. Szeretem, amikor birtokolni akar, nem csak fizikailag borzongat meg, egy leírhatatlan érzés is párosul hozzá. Egyszerre más lesz. Zavarba jövök a tekintetétől, ahogy a lepedőhöz szegez a szürke pillantása, ahogy fölém magasodik és ellentmondást nem tűrően elveszi, amit akar. És mindig így van. Felvillan az a szikra ott az ezüst ég közepén, és én arra eszmélek, hogy négykézlábra ereszkedve harapom a párnát és a combját markolom. Kicsit durva volt, kicsit túl birtokló és akaratos, leigázó, tempója alig követhető, tébolyult. De belefért. Belefért a hév, a nyerssége, az, hogy könyörögjek, hogy lassítson, hogy kérleljem, hogy ne álljon meg, hogy rozsdás szavakkal próbáljam mondatokba formázni, amit érzek, hogy ne csak sejtse, de tudja is, sőt. Amikor nevét nyögve elélveztem alatta, adott nekem egy perc pihenőt. Hátamra dőlve végigcsókolt a tarkómtól egészen ameddig a gerincem vonalán elért és utána újra jött az égzengés.
- Szeretlek. - súgtam neki.
- Én is.
- Kérlek szépen, ne piszkáld a golyóimat, mert fájnak. Izomláz.
- Bocsánat.
- Meg van bocsátva, csak engedd el. Lassan öt óra és én már csak forró levegőt lövöldözök. Azt sem tudom, mitől áll megint… szerintem begörcsölt – sandítottam az ölemre, mert ijesztően érintett, hogy még képes vagyok merevedésre azok után, amit az éjszaka ketten műveltünk.
- Lehet, hogy volt valami a borban, mert nekem is sikerült újra félárbócra húznom magam.
Feküdtem az ágyon, végtagjaim a négy égtáj felé, Daniell feje a karomon pihent, kezével, lábával rajtam lógott. Mindketten csukott szemmel, de még ébren. Egyelőre legalábbis.
- Mit csináljunk velük? – Nem tudom, miért tette fel a kérdést, mikor tökéletesen tudta, mihez akar kezdeni a még bennünk maradt szikrányi energiával. Én azt mondtam volna, ignoráljuk őket és menjünk le alfába, de ajkai már a vállamon, apró puszikkal haladt felfelé a vállgömbömre, hogy nyakamba csókolhasson. Közben lassan rám gördült. A bőre száraz volt és forró. A teste olyan puhán kúszott az enyémre, olyan ruganyossággal idomulva hozzám, fáradt zsibbadtságom ellenére ismét leírhatatlanul kívántam. Hagytam, hogy elhelyezkedjen, hogy megérintsen, ahogy szeretne. A derekára fogtam, csípőjét erőssebben húzva a sajátomhoz.
- Mit szeretnél? – suttogtam a fülébe, arrébb hajtva a puha tincseket, megkóstolva füle tövét, állát, nyakát.
- Lepj meg – nevette az ajkaim közé és én lendületet véve fordítottam a helyzetünkön. Alám került.
- Tisztában vagy vele – suttogtam, miközben lassan ízlelgettem a fülcimpáját – hogy átszeretkeztük az éjszakát, de – rekedten susogtam egyenesen a fülébe – csak egyszer voltam benned.
- Strigulázol? – sóhajtotta és a csípőmre markolva húzott magához.
- Sóvárgok. Inkább.
- Utánam?
- Csak utánad. – Lágyan haraptam meg. Hívott, mentem.
Mindketten fáradtak voltunk, mégis ez volt viszontlátásunk leghosszabb, leglassabb és legérzékibb szeretkezése. Olyan együttlét, ami alatt kótyagos gondolatokkal szerelemvallani támadt kedvem, és ő úgy hallgatta néma sóhajokkal a pirosra harapott ajkain, mintha még sosem hallott volna tőlem haja méz színéről, viharos tekintetéről, tébolyító illatáról. Nem is mozdultunk el az ölelésből. Megengedtük magunknak, hogy úgy aludjunk el.
Felébredtem. A függönyöket tegnap este ugyan berántotta valamelyikünk, de tény, nem végzett sem alapos, sem precíz munkát. A résen betolakodott a szobába a nap. Amilyen erős fénnyel igyekezett bejutni, arra következtettem, hogy a reggelről lemaradtam. Álmatagon pislogtam körbe, mikor az egyik éjjeliszekrényen megláttam az ovális számlapos órát. A tudtomra adta, hogy dél lesz húsz perc múlva. Teljesen zsibbadt a jobb oldalam. Daniell volt rajta. A hajából még a számba is jutott, a bokája furán megtekerve beékelődött a két combom közé, a nyála pedig folyt végig a tricepszemen. A karomat hagytam párnának, de törzsből fordultam, a hátához bújtam. Úgy gondoltam, nem esne nehezemre szusszanni még egyet, így becsuktam a szemem. Amikor ismét megébredtem, az óra tudósított, hogy már délután kettő felé járunk. Daniell szinte meg sem mozdult, félig nyitott szájjal, furán kitekeredve még mindig aludt. Én picit nyújtózkodtam. Persze csak szolidan, nem szerettem volna felébreszteni, de olyan extrém módon rám fonta magát, hogy esélyem se volt kikúszni mellőle. Valahogy nem is volt hozzá kedvem. De visszaaludni másodszor már nem tudtam. Alaposan szemügyre vettem a szobát, tegnap ez valahogy kimaradt. Szó mi szó, keveset foglalkoztam a berendezés nézegetésével, a részletek szemrevételezésével. Sokkal akció orientáltabbak voltunk és a felvonások közötti apró szüneteket egyebekkel töltöttük meg. Rövid közjátékokat pörgettünk, melyeknek fő témája a rácsodálkozás volt egymás újdonságaira, legyen az az én dohányzásom, vagy Daniell érzelmi libikókája. A testi és lelki égzengés lecsengésével így, órákkal később már kipihenten és csöppet csitulva egészen jólesett végignézni a szobán. Kellemes, pasztell falak, egészében világos hangulat. A berendezés olíva, fáradt zöld és tompa, világosbarna. Harmonikus, nem különleges, de jólesően összecsengő. Faltól-falig ablakokon krém tónusú függönyök lógtak, az erkélyajtó előtt kényelmes fotelek, a füstüvegű dohányzóasztalkán pár magazin és brosúra pihent. A bőröndöm oda van hajítva az egyik sarokba. Nem is tudom, melyikünk vágta oda. Talán én. Talán ő? Számít? Nem hiszem.
Mindent alaposan szemügyre vettem. Töltöttem időt a képekkel a falon, formákkal, ábrákkal, mintázatokkal. Újabb óra volt, amíg bámultam a csíknyi világot a hanyagul behúzott függönyökön át. Megpróbáltam nyújtózkodni az egyik prospektusért, hogy legyen egy kis betű, amit bogarászhatok, de nem jött össze.
Daniell pedig aludt. Néha jóízűen felnyammogott, helyezkedett, fordult egy negyednyit. Azt hiszem az elmúlt napokban, talán hetekben tényleg rosszul aludhatott és rohamtempóban igyekezett azon, hogy pótolja.
Délután ötig játszottam élő párnát, mikor egyszer csak megfordult és rám pislogott. Rég ébredtünk együtt, talán ezért bocsátottam meg neki, hogy második hozzám intézett szava rögtön a szeretlek után, a szobaszerviz volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése