- Cigarettaszünet?
Derűs hang szólt a hátam mögül.
- Igen – bólintottam rá.
- Csodálom, hogy Daniell nem morgolódik érte.
- Amikor első nap szembesült vele, hogy történt némi változás az életemben, amióta nem láttuk egymást, nagyon megértő volt. Még furcsálltam is, nem mintha nem szoktam volna meg tőle, csak azt hittem, ez olyan kaliberű dolog, ami majd szélsőségesebb érzelmeket kényszerít ki belőle. De nagyon jól fogadta. Némi humorral agyonvertük a dolog élét. Ehhez képest most már olyan, mint egy házsártos feleség. A szép szürke szemeivel kiégeti a kezemből a gyújtót – panaszkodtam.
- A szép szürke szemeivel? – ismételte vissza a mondatomat és pimasz módon mosolygott hozzá. Én pedig pirultam, mint egy diáklány. Egyetlen célja van vele, hogy zavarba hozzon. Nem bántásból, nem rosszindulatból. Inkább csak… nem tudom. Csak úgyból. Miért próbálom megfejteni Daniell famíliáját? A számomra feldolgozhatatlan dolgok magyarázatára miért nem elég nekem, hogy ez a fa, amiről az én kitekeredett szerelmem lepottyant? Összességében tehát semmire nem sikerült rájönnöm, de egészen megszoktam.
A helyzettel is jól állok. Ez már egy amolyan rituális beszélgetés. Mindig szerettem, ha a dolgoknak van rendszere. Ebben az esetben nem számolhatok be évszázados hagyományról, de kialakult egy ritmus, ami nekem valahogy könnyítést jelent. Ebédelünk. Végére érve, mindent elpakolva én cigarettázni somfordálok. Szó szerint osonok. Daniell hanyatt-homlok menekül az ellenkező irányba valami mondvacsinált ürüggyel. Nem látja, nem is tud róla, tehát én nem is dohányzom. Strucc. Nem baj, én azért rágyújtok és szinte pillanatokon belül társaságom is akad. Azt hiszem, Daniell anyukája meglehetősen komolyan veszi a saját ígéretét, vagyis hogy ez alatt a két hét alatt a lehető legtöbb információt szeretné belőlem kivasalni, persze ez csak olyankor lehetséges, hogyha Daniell nincs a közelben. Ezért tökéletesen alkalmasak rá az ilyen és ehhez hasonló füstös percek.
- De lassan búcsúzkodunk – lengettem meg a cigarettát, ő pedig elismerően bólintott. – Nem áll szándékomban megmaradni dohányosnak.
- Helyes.
- De ehhez kicsit… - igyekeztem úgy fogalmazni, hogy ne bántsam meg.
- Kitalálom, nyugodtabb körülményekre van szüksége – kacagott. Sokat nevet és olyan jóízűen teszi. Én a félig szívott szálat figyeltem.
- De kérem, ne sértődjön meg érte. Ez nem az én közegem.
- Ugyan – bólintott kedélyesen – nem vagyok én olyan mimózalelkű. Nem könnyű megbántani. És teljesen megértem, hogy a leszokással várni szeretne, amíg hazatérnek.
- Köszönöm – mosolyogtam rá ő pedig legyintett.
- Ön leszokik, én fodrászhoz megyek. Ugyanis az én hajamhoz csak az én fodrászom nyúlhat. És kozmetikushoz! Oda is nagyon szeretnék. Tudom, itt is lenne hova, de valahogy ragaszkodom a bevált dolgokhoz.
- Uh, igen – helyesetem. – Kozmetikus. Én is útba ejtem. És a masszőrömet.
- Masszázs! Az nekem is jöhet. Akkor ezt megbeszéltük. – És ő újra kacarászott. - Sűrű hetünk lesz, nem gondolja?
- Meglehetősen.
Már éppen kezdtem hiányolni az életemre vonatkozó kérdőjeleket, mikor egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát, váltott hangja tónusán.
- A fiam, mikor rájött, hogy baráti vallatásnak vetem alá, megajándékozott a tabu témák kategóriájával. Majdhogynem parancsba adta, mit nem kérdezhetek, de nagyon következetlen volt. Mondd, mit nem lehet és egyből sokkal vonzóbb lesz az, ami tilos. Kérdezni szeretnék. Mehet?
A falnak dőlve rágyújtottam a második szálra. Ahogy Numata Seiki mondotta volt, én csúnyán művelem a dolgot. Mélyet szívtam belőle, majd öngyújtómat zsebre vágva biccentettem. Miért ne?
- Mehet.
- A szülei?
- Nem mehet – vontam vissza hirtelenjében a megadott engedélyem. Túl szép volt a nap. Nem akartam elrontani. Megleptem vele.
- Tényleg tabu?
- Legyen az – bólintottam.
- Akkor Daniell tudta, miről beszél.
- Daniell okos.
És ennyiben maradtunk. Én gyilkoltam a szálat, szemem sarkából néha vissza-visszatekintve az engem figyelő nőre. Percek teltek el ebben a némaságban és nekem fogalmam sem volt róla, hogy vett rá arra, hogy mégis beszélni kezdjek, szimplán a hallgatásával. Nem tudom, miért nyitottam ki a csapot. Nem értettem, mit miért csinálok.
- Az apám meghalt valamivel a diplomaosztóm után. A legjobb barátomtól tudtam meg, az édesanyja olvasta a gyászjelentését. Anyám él, vagy azóta már nem. Nem tudok róla semmi. Az öcsém megnősült még húsz éves kora előtt. Tudomásom szerint két gyerekük van, de erről sem gólyamintás képeslapról értesültem. Röviden ennyi – krákogtam, de nem a dohány zavart. Egészen más szorította a torkom.
- Nem hallottam még ilyen hangsúlyban beszélni. - Én keserű mosolyt vettem elő, ő meglepettnek tűnt.
- Mert nem ismer eléggé. A szarkazmust évek alatt tökélyre fejlesztettem – percegtettem meg a szemöldököm, de nem nevetett.
- Nem akarok önre erőltetni egy ennyire kellemetlen témát. Elnézését kérem. Nem gondoltam. Daniellnek szokása túlozni.
- Nem számít – rántottam meg a vállam. – Nincs miért. Annyira nem nagy történet, sőt mondhatni tucatos, csak főszereplőként éli meg az ember tragédiaként. – Köhintettem. Elnyomtam a csikket és éppen gyújtottam az újabbat, de a múltba pillantva megfagyott a mozdulat. – Szigorú apa, alárendelt anya, túl őszinte gyerek, aki ki tudja, milyen ideáloktól megrészegülve bízott abban, hogy szülei akkor is szeretnék, ha kopoltyúkat növesztene. Bár azokat nem termelt magára, ugyan mi történhet, ha bevallja, hogy halálosan szerelmes a padtársába, aki hogy ne hagyjuk ki a lényeget, fiú. Hogy gondolhattam ezt? Voltak az életemben már akkor is apróbb csalódások, de mondjuk úgy, az volt az addigi legfajsúlyosabb. Kicsit elhamarkodtam a beismerést. Őszinteségemet édesapám nyolc napon túl gyógyuló ajándékkal honorálta, melyet attól a naptól fogva, mint az edzéseket és a különórákat, beiktatott a napirendembe. A szoros gyeplőmet elvették és láncot kaptam helyette. Percre pontosan igazított napokat és állandó felügyeletet, nehogy véletlenül elkezdjek nadrágok után futni. Volt egy börtönöm, ami kifelé otthonnak tűnt, egy börtönőröm, akit mindenki gondos édesapának vélt, egy anyám, aki mintha nem hallott és látott volna semmit, egy öcsém, akivel vallomásom napjától beszélnem sem szabadott és egy életem, amiből bármilyen áron, de szabadulni akartam. Amikor sikerült, nem néztem többet vissza.
Észre sem vettem, hogy dörzsölöm a vállamat. Mintha egy öreg sérülésből kívánnám kimasszírozni évek fájását, persze hasztalan. A fájdalom már csak a fejemben él. Ő észrevette. Arca aggódó lett és gondterhelt. Láttam, hogy megbánta a kérdést és hogy nem hallgatott a fiára. De nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Nem az ő hibája, ő csak kérdezett.
– Kérem, ne nézzen így, mert lelkiismeret-furdalásom lesz. Nincsen semmi baj. Itt vagyok, sikeres plasztikai sebészként. Sokat elértem, jól élek, elégedett vagyok a munkámmal és a magánéletemmel is. Boldog vagyok. A múltat pedig nem lehet megváltoztatni. Ennyi. – Néztem az eget, a kósza felhőfoszlányokat.
- Mégis kísérti.
Miért érzem azt, hogy ezzel a nővel őszintének kell lennem?
- Mai napig. Belegondolva nem is tudom, hogy éltem túl olyan fiatalon. Érett fejjel túl soknak tűnik egy gyereknek. Néha verejtékben úszva ébredek és nem tudom, felnőtt férfi vagyok-e vagy az ágyában remegő kamaszkölyök. De elmúlik. Mindig elmúlik. Hosszú évekig nem beszéltem róla senkinek. A legjobb barátom mindig velem cipelte a terhet, de egy ponton már nem akartam, hogy ő is nyögje a súlyát, inkább hallgattam. Ha valamit csak odabent enged az ember szabadjára, az mindig félelmetesebb és félelmetesebb lesz. Az agy hozzátesz, élesít a képen, csiszol a fájdalmon. Van, ami nem elhalványul, hanem évekkel mind nagyobb és fenyegetőbb lesz. Daniell segített nekem. Nagyon sokat segített, bár nem vagyok benne biztos, hogy valójában tudatában van, mennyit is tett értem.
Csak tátogta a kérdést - hogyan?
– Hogyan? - Éreztem, ahogy elgyengül a lábam. Jó volt támasztani a falat. – Rávett, hogy elmondjam. Hogy kiengedjem. A párkapcsolataimban a múltam ezen részét sikerült lepel alatt tartani. Ő túlságosan erőszakos volt, neki minden titok kellett. Meghallgatott. Velem volt és… ennyi. – Sóhaj és kínos csend. Hol én, hol ő. – És ezzel megint az én oldalamra billent a mérleg serpenyője – próbáltam elviccelni – mert most olyan valamit osztottam meg önnel, amit nem sok mindenkivel tettem. Komolyan, még olyannal sem, aki hónapokig az ágyamban aludt.
Mosolyogtam, de ő is látta, ebben semmi vidámság nem volt.
- Köszönöm a bizalmát. – Ő komoly volt. Én csak bólintottam.
Daniell, mintha megérezte volna, hogy olyasmi történik, amit nem akar, megjelent a teraszajtóban. Haja csak úgy szabadon lógott, mellkasára, vállára, beszökött a V kivágású póló nyakába is. Élvezettel pihentettem volna rajta a szemem, ha a gondolataim nem kúsztak volna egy teljesen más dimenzióba.
Elég volt neki két pillantás ahhoz, hogy felmérje a helyzetet. Arcán meghatározhatatlan érzés-együttessel nézett hol rám, hol édesanyjára. Nem tudtam teljesen értelmezni, de vonásaira aggódás kúszott fel, olyannyira eluralkodva rajta, hogy meg kellett nyugtatnom.
- Nincs baj. – Mosolyogva felé nyújtottam a kezem és ő gyanakodva, engem méregetve közelebb lépett. – Nincs baj, életem. - Azt hiszem, nem neki mondtam. Soha nem becéztem még az anyukája előtt, de akkor kiszaladt. Mellém állt, megfogtam a karját. Olyan volt, mintha mankót kaptam volna a hónom alá. Kicsit határozottabban álltam, hogy a háta fogta a súlyom. – Nincs semmi baj. – De boldog voltam, hogy rátámaszkodhatok. És ő megtartott. – Tényleg. – Én pedig hazudtam neki.
Átrendeződtünk. A nyers színű fa asztalka körül három szék sorakozott, a középsőn Daniellem édesanyja foglalt helyett, előtte langyosra melegedett ásványvize várakozott, még hozzá sem ért. Szemben vele, a falra tolt több személyes szintén fapadon pedig én ültem, fejemet hátra döntve nem néztem se rá, sem kedvesemre. Az eget bámultam. Daniell elnyúlt, oldalamnak támasztva a hátát, feje a vállamon, lába a karfára téve, ő is hallgatott.
- Nagyon sokszor végiggondoltam és mai napig nem találom, hol vétettem hibát. Hetekig vártam egy megfelelő időpontra, hogy találjak egy olyan szombati napot, amin mindkét szülőmnek áttehetetlen programja van, ezzel bebiztosítva, hogy ne tudjanak megjelenni a bemutatón. Kitaláltam a helyszínt, ami elég közel van ahhoz, hogy nyugalommal engedjenek el az edzőmmel és a csoportommal, de elég messze ahhoz, hogy egy éjszakát ott töltsünk. Próbáltam nem túl lelkes lenni, de nem is passzív. Teljesen átlagosan álltam a dologhoz, ez kötelesség, és mint olyan, részt veszek és száz százalékosan teljesítek, ahogy az tőlem elvárható volt. Szombat reggel szépen elindultam az összekészített csomagommal, elsétáltam az iskola mellett és egy éles jobbkanyarral mentem a másik irányba. Mindig nagyon kötelességtudó és lelkiismeretes gyerek voltam. Igazi jófiú. Fontos volt nekem, hogy a szüleim büszkék legyenek rám és ennek a fényében is csináltam mindent. Az volt az első alkalom, hogy ilyesmire szántam el magam. A helyzet, amiben voltam, csak úgy rántotta magával az embert. Én, aki soha nem hazudtam, mert nem volt okom rá, sorra másztam bele a kisebb, majd nagyobb füllentésekbe. Tényleg miniben indult. Hétköznap otthon kellett lennem nyolcra. Eleve volt, amikor az edzésem kilenckor fejeződött be, persze ezek a napok felmentést kaptak a szabály alól. Én csak a tanulásra koncentrálhattam, így nyolckor otthon volt a helyem és pont. Az első ilyen füllentés úgy megmaradt a fejemben. Kilenc is elmúlt már, mikor csöngött a telefonom és csak annyit mondott, hogy látni akarlak. Csak egy forrófejű kamaszkölyök voltam és szerelmes, mint az ágyú. Odaálltam apám elé az angol szótárammal és nagymonológot húztam elő a hátizsákomból a hanyag osztálytársról, akinek nincs angol szótára és még a jegyzeteit is elhányta, persze most gondolja megcsinálni a feladatot, amit kiadtak és hát én, mint lelkiismeretes tanuló nem hagyhatom, hogy az osztályom átlagát rontsa, így persze beleegyezéssel, elvinném neki ezt a pár dolgot. Lélekszakadva rohantam végig két utcát azokkal a marha nehéz papírokkal, annyira akartam látni. De ez a pár lopott pillanat egyre kevésbé volt elég és… - és elhallgattam. Nézegettem a körmömet, hallgattam Daniell egyenletes légvétjeit, ahogy feje a vállamon nyugodott. – Az én jól felépített hazugságom úgy lett semmivé, mint a szappanbuborék és onnantól csak a túlélés számított. Visszasírtam az addigi rövid pillanatokat, mert századmásodpercek lettek belőlük, keserű, rövid, szinte csak szempillantásnyi. Nem gondoltam, hogy a kevés lehet még kevesebb. Nem volt több, mint egy kenyérmorzsa és nekem ezen kellett élnem, évekig jóllakni csak azzal a pár morzsával és meggyőzni magam róla, hogy azért az apró falatért érdemes folytatni.
A mesedélután záróakkordjaként és mert a változatosság gyönyörködtet, hallgattunk. Eleget öntöttem ki ahhoz, hogy az utolsó pontot némaság kövesse, mikor az édesanyja felállt, mellém lépve a kezébe fogta az arcom és hatalmas csókot adott a fejem tetejére. Azt hittem, már szokogatom a közvetlenségét, de mégis rettentően zavarba hozott. Annyira, hogy ránézni sem tudtam. Csak el a válla mellett, de tudom, nem bántottam meg vele.
Magunkra hagyott. Ketten maradtunk.
- Kellemetlenül érzem magam – krákogtam, mint akinek félre ment a levegőkorty. - Csak most jutott eszembe, hogy talán nehéz helyzetbe hoztalak.
Úgy éreztem, nem érte váratlanul a vallomásom. Lehet, hogy a ma dolgaihoz képest már-már kiszámítható gondolat volt, hogy azon tépelődjek, mennyire zavarhatja a történetbe bekúszó harmadik fél. Csak megrázta a fejét. Mindketten tudtuk, hogy miről beszélünk, de ahogy az előzőek tabunak számítottak, ez a mostani a ki nem mondott kérdések tartalomkörbe való.
- Én örülök annak, hogy akkor nem voltál egyedül. – Nem néztünk egymásra, ketten két irányba bámultuk a semmit. - Szerencsés dolog, hogy volt neked. – A mondatnak semmi íze nem volt. Udvariaskodásnak éreztem, bár lehet, hogy tévedek.
- Csak? – Mert volt egy csak. Tudtam, hogy van egy csak. Mély levegőt vett, de meg nem szólalt. Én próbáltam mondani valamit. Akármit, még ha közhelyes és ostoba is, valamit kellett volna. Oldalra dőlve puszit adtam a hajára. Nem fűztük tovább. Éreztem a levegőben függő mondatot, ki mégsem mondta. Talán nem találta megfelelőnek rá az időt. Talán nem akart bántani egy ehhez hasonló pillanatban. Tudom, hogy áll Numata Seikihez, azt is tudom, hogy ez az én hibám, de a kérdést egyelőre elnapoltam. Volt helyette min gondolkozni. Mintha kiszívták volna a csontjaimból az erőt, valahogy mégis könnyebb voltam.
Ott töltöttünk még vagy egy órát. Daniell nekem dőlve talán el is szunyókált, erre csak légzésének néha túl egyenletes ritmusa engedett következtetni. Időnként meg-megfordult a fejemben, hogy a cigarettámért nyúljak, de valahogy mégsem tettem meg. Keresztezett lábakkal, fehér égi bodrokat figyelve úgy gondoltam, megteszem az első lépést, hogy újfent a leszokás ösvényére lépjek. Most béke van, csend. Csak a fejem zúg.
Az érintésére ébredtem fel. Nem tudtam, hány óra van, csak tompultságomból sejtettem, hogy térdig járhatunk az éjszakában. A szoba ellentétes sarkában még égett az állólámpa. Helyes kis olvasósarok a puha, betört fotellel, harang-kelyhes lámpácskával. Hunyorogtam. Daniell csupasz háta, lehajtott feje, előre hulló, aranyszőke haja kirajzolódott félhomályban álmos szemeim előtt. Az ágy szélén ült, kezét az alkaromon tartotta. Ez kelthetett.
- Fenn vagy? – motyogtam, válaszul ő csak bólintott. – Mi baj? – Daniell nem válaszolt nekem. Szorítása egy pillanatra erősebb lett, majd újra elernyedtek karomon az ujjai. – Rossz álom? – Egy pillanatra újra becsuktam a szemem. Nem tehetek róla, a fáradtság erőszakkal rántotta össze a szemhéjam. – Gyere ide, életem – súgtam és óvatos, kissé vontatott mozdulattal igyekeztem magamhoz húzni. Nem sikerült. Masszívan tartotta magát. Mozdíthatatlan volt. – Ágy? Vízszint? Vállam? – A szemem ismét picit lecsukódott, talán egyetlen pillanatra újra el is bóbiskoltam.
- Túl… igazi volt.
A hangjából visszhangzott az álomból magával hozott hangulat.
- Gyere – próbáltam ismét visszahúzni, sikertelenül.
- Félek, hogy onnan folytatódik majd, ahol vége szakadt.
- Dehogy – cáfoltam, pedig mit tudhatom én, mi történik, amikor ismét lecsukja a szemét. Lutri, ezt mindketten tudjuk. Sokadszori kísérletemre mégis sikerült visszahúznom a tarka párnák közé, elcsábítottam, hogy szirmok közé hajtsa a fejét. - El akarod mondani? – kérdeztem álmatagon, miközben ő lassan visszahelyezkedett az ágyba.
- A… Nem akarom.
Elkezdte, majd visszatáncolt. Nem akartam erőltetni. A rémálmai jórészt úgyis egy határozott irányba koncentrálódnak. Nem hibáztatom érte, ki ne rettegne a helyében? Ha még ébren le is tudja győzni minden félelmét, logikusan rá tudja venni magát, hogy ne engedje szabadjára ezeket a gondolatokat, az éjszakát így regulázni viszont nem lehet.
Azzal öleltem magamhoz, hogy legközelebb már otthon hajthatja álomra a fejét és talán a saját ágyunkban, legalább ideig-óráig a gonosz gondolatok is békén hagyják. Mert ki tudja. Akár lehet így is.
Derűs hang szólt a hátam mögül.
- Igen – bólintottam rá.
- Csodálom, hogy Daniell nem morgolódik érte.
- Amikor első nap szembesült vele, hogy történt némi változás az életemben, amióta nem láttuk egymást, nagyon megértő volt. Még furcsálltam is, nem mintha nem szoktam volna meg tőle, csak azt hittem, ez olyan kaliberű dolog, ami majd szélsőségesebb érzelmeket kényszerít ki belőle. De nagyon jól fogadta. Némi humorral agyonvertük a dolog élét. Ehhez képest most már olyan, mint egy házsártos feleség. A szép szürke szemeivel kiégeti a kezemből a gyújtót – panaszkodtam.
- A szép szürke szemeivel? – ismételte vissza a mondatomat és pimasz módon mosolygott hozzá. Én pedig pirultam, mint egy diáklány. Egyetlen célja van vele, hogy zavarba hozzon. Nem bántásból, nem rosszindulatból. Inkább csak… nem tudom. Csak úgyból. Miért próbálom megfejteni Daniell famíliáját? A számomra feldolgozhatatlan dolgok magyarázatára miért nem elég nekem, hogy ez a fa, amiről az én kitekeredett szerelmem lepottyant? Összességében tehát semmire nem sikerült rájönnöm, de egészen megszoktam.
A helyzettel is jól állok. Ez már egy amolyan rituális beszélgetés. Mindig szerettem, ha a dolgoknak van rendszere. Ebben az esetben nem számolhatok be évszázados hagyományról, de kialakult egy ritmus, ami nekem valahogy könnyítést jelent. Ebédelünk. Végére érve, mindent elpakolva én cigarettázni somfordálok. Szó szerint osonok. Daniell hanyatt-homlok menekül az ellenkező irányba valami mondvacsinált ürüggyel. Nem látja, nem is tud róla, tehát én nem is dohányzom. Strucc. Nem baj, én azért rágyújtok és szinte pillanatokon belül társaságom is akad. Azt hiszem, Daniell anyukája meglehetősen komolyan veszi a saját ígéretét, vagyis hogy ez alatt a két hét alatt a lehető legtöbb információt szeretné belőlem kivasalni, persze ez csak olyankor lehetséges, hogyha Daniell nincs a közelben. Ezért tökéletesen alkalmasak rá az ilyen és ehhez hasonló füstös percek.
- De lassan búcsúzkodunk – lengettem meg a cigarettát, ő pedig elismerően bólintott. – Nem áll szándékomban megmaradni dohányosnak.
- Helyes.
- De ehhez kicsit… - igyekeztem úgy fogalmazni, hogy ne bántsam meg.
- Kitalálom, nyugodtabb körülményekre van szüksége – kacagott. Sokat nevet és olyan jóízűen teszi. Én a félig szívott szálat figyeltem.
- De kérem, ne sértődjön meg érte. Ez nem az én közegem.
- Ugyan – bólintott kedélyesen – nem vagyok én olyan mimózalelkű. Nem könnyű megbántani. És teljesen megértem, hogy a leszokással várni szeretne, amíg hazatérnek.
- Köszönöm – mosolyogtam rá ő pedig legyintett.
- Ön leszokik, én fodrászhoz megyek. Ugyanis az én hajamhoz csak az én fodrászom nyúlhat. És kozmetikushoz! Oda is nagyon szeretnék. Tudom, itt is lenne hova, de valahogy ragaszkodom a bevált dolgokhoz.
- Uh, igen – helyesetem. – Kozmetikus. Én is útba ejtem. És a masszőrömet.
- Masszázs! Az nekem is jöhet. Akkor ezt megbeszéltük. – És ő újra kacarászott. - Sűrű hetünk lesz, nem gondolja?
- Meglehetősen.
Már éppen kezdtem hiányolni az életemre vonatkozó kérdőjeleket, mikor egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát, váltott hangja tónusán.
- A fiam, mikor rájött, hogy baráti vallatásnak vetem alá, megajándékozott a tabu témák kategóriájával. Majdhogynem parancsba adta, mit nem kérdezhetek, de nagyon következetlen volt. Mondd, mit nem lehet és egyből sokkal vonzóbb lesz az, ami tilos. Kérdezni szeretnék. Mehet?
A falnak dőlve rágyújtottam a második szálra. Ahogy Numata Seiki mondotta volt, én csúnyán művelem a dolgot. Mélyet szívtam belőle, majd öngyújtómat zsebre vágva biccentettem. Miért ne?
- Mehet.
- A szülei?
- Nem mehet – vontam vissza hirtelenjében a megadott engedélyem. Túl szép volt a nap. Nem akartam elrontani. Megleptem vele.
- Tényleg tabu?
- Legyen az – bólintottam.
- Akkor Daniell tudta, miről beszél.
- Daniell okos.
És ennyiben maradtunk. Én gyilkoltam a szálat, szemem sarkából néha vissza-visszatekintve az engem figyelő nőre. Percek teltek el ebben a némaságban és nekem fogalmam sem volt róla, hogy vett rá arra, hogy mégis beszélni kezdjek, szimplán a hallgatásával. Nem tudom, miért nyitottam ki a csapot. Nem értettem, mit miért csinálok.
- Az apám meghalt valamivel a diplomaosztóm után. A legjobb barátomtól tudtam meg, az édesanyja olvasta a gyászjelentését. Anyám él, vagy azóta már nem. Nem tudok róla semmi. Az öcsém megnősült még húsz éves kora előtt. Tudomásom szerint két gyerekük van, de erről sem gólyamintás képeslapról értesültem. Röviden ennyi – krákogtam, de nem a dohány zavart. Egészen más szorította a torkom.
- Nem hallottam még ilyen hangsúlyban beszélni. - Én keserű mosolyt vettem elő, ő meglepettnek tűnt.
- Mert nem ismer eléggé. A szarkazmust évek alatt tökélyre fejlesztettem – percegtettem meg a szemöldököm, de nem nevetett.
- Nem akarok önre erőltetni egy ennyire kellemetlen témát. Elnézését kérem. Nem gondoltam. Daniellnek szokása túlozni.
- Nem számít – rántottam meg a vállam. – Nincs miért. Annyira nem nagy történet, sőt mondhatni tucatos, csak főszereplőként éli meg az ember tragédiaként. – Köhintettem. Elnyomtam a csikket és éppen gyújtottam az újabbat, de a múltba pillantva megfagyott a mozdulat. – Szigorú apa, alárendelt anya, túl őszinte gyerek, aki ki tudja, milyen ideáloktól megrészegülve bízott abban, hogy szülei akkor is szeretnék, ha kopoltyúkat növesztene. Bár azokat nem termelt magára, ugyan mi történhet, ha bevallja, hogy halálosan szerelmes a padtársába, aki hogy ne hagyjuk ki a lényeget, fiú. Hogy gondolhattam ezt? Voltak az életemben már akkor is apróbb csalódások, de mondjuk úgy, az volt az addigi legfajsúlyosabb. Kicsit elhamarkodtam a beismerést. Őszinteségemet édesapám nyolc napon túl gyógyuló ajándékkal honorálta, melyet attól a naptól fogva, mint az edzéseket és a különórákat, beiktatott a napirendembe. A szoros gyeplőmet elvették és láncot kaptam helyette. Percre pontosan igazított napokat és állandó felügyeletet, nehogy véletlenül elkezdjek nadrágok után futni. Volt egy börtönöm, ami kifelé otthonnak tűnt, egy börtönőröm, akit mindenki gondos édesapának vélt, egy anyám, aki mintha nem hallott és látott volna semmit, egy öcsém, akivel vallomásom napjától beszélnem sem szabadott és egy életem, amiből bármilyen áron, de szabadulni akartam. Amikor sikerült, nem néztem többet vissza.
Észre sem vettem, hogy dörzsölöm a vállamat. Mintha egy öreg sérülésből kívánnám kimasszírozni évek fájását, persze hasztalan. A fájdalom már csak a fejemben él. Ő észrevette. Arca aggódó lett és gondterhelt. Láttam, hogy megbánta a kérdést és hogy nem hallgatott a fiára. De nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Nem az ő hibája, ő csak kérdezett.
– Kérem, ne nézzen így, mert lelkiismeret-furdalásom lesz. Nincsen semmi baj. Itt vagyok, sikeres plasztikai sebészként. Sokat elértem, jól élek, elégedett vagyok a munkámmal és a magánéletemmel is. Boldog vagyok. A múltat pedig nem lehet megváltoztatni. Ennyi. – Néztem az eget, a kósza felhőfoszlányokat.
- Mégis kísérti.
Miért érzem azt, hogy ezzel a nővel őszintének kell lennem?
- Mai napig. Belegondolva nem is tudom, hogy éltem túl olyan fiatalon. Érett fejjel túl soknak tűnik egy gyereknek. Néha verejtékben úszva ébredek és nem tudom, felnőtt férfi vagyok-e vagy az ágyában remegő kamaszkölyök. De elmúlik. Mindig elmúlik. Hosszú évekig nem beszéltem róla senkinek. A legjobb barátom mindig velem cipelte a terhet, de egy ponton már nem akartam, hogy ő is nyögje a súlyát, inkább hallgattam. Ha valamit csak odabent enged az ember szabadjára, az mindig félelmetesebb és félelmetesebb lesz. Az agy hozzátesz, élesít a képen, csiszol a fájdalmon. Van, ami nem elhalványul, hanem évekkel mind nagyobb és fenyegetőbb lesz. Daniell segített nekem. Nagyon sokat segített, bár nem vagyok benne biztos, hogy valójában tudatában van, mennyit is tett értem.
Csak tátogta a kérdést - hogyan?
– Hogyan? - Éreztem, ahogy elgyengül a lábam. Jó volt támasztani a falat. – Rávett, hogy elmondjam. Hogy kiengedjem. A párkapcsolataimban a múltam ezen részét sikerült lepel alatt tartani. Ő túlságosan erőszakos volt, neki minden titok kellett. Meghallgatott. Velem volt és… ennyi. – Sóhaj és kínos csend. Hol én, hol ő. – És ezzel megint az én oldalamra billent a mérleg serpenyője – próbáltam elviccelni – mert most olyan valamit osztottam meg önnel, amit nem sok mindenkivel tettem. Komolyan, még olyannal sem, aki hónapokig az ágyamban aludt.
Mosolyogtam, de ő is látta, ebben semmi vidámság nem volt.
- Köszönöm a bizalmát. – Ő komoly volt. Én csak bólintottam.
Daniell, mintha megérezte volna, hogy olyasmi történik, amit nem akar, megjelent a teraszajtóban. Haja csak úgy szabadon lógott, mellkasára, vállára, beszökött a V kivágású póló nyakába is. Élvezettel pihentettem volna rajta a szemem, ha a gondolataim nem kúsztak volna egy teljesen más dimenzióba.
Elég volt neki két pillantás ahhoz, hogy felmérje a helyzetet. Arcán meghatározhatatlan érzés-együttessel nézett hol rám, hol édesanyjára. Nem tudtam teljesen értelmezni, de vonásaira aggódás kúszott fel, olyannyira eluralkodva rajta, hogy meg kellett nyugtatnom.
- Nincs baj. – Mosolyogva felé nyújtottam a kezem és ő gyanakodva, engem méregetve közelebb lépett. – Nincs baj, életem. - Azt hiszem, nem neki mondtam. Soha nem becéztem még az anyukája előtt, de akkor kiszaladt. Mellém állt, megfogtam a karját. Olyan volt, mintha mankót kaptam volna a hónom alá. Kicsit határozottabban álltam, hogy a háta fogta a súlyom. – Nincs semmi baj. – De boldog voltam, hogy rátámaszkodhatok. És ő megtartott. – Tényleg. – Én pedig hazudtam neki.
Átrendeződtünk. A nyers színű fa asztalka körül három szék sorakozott, a középsőn Daniellem édesanyja foglalt helyett, előtte langyosra melegedett ásványvize várakozott, még hozzá sem ért. Szemben vele, a falra tolt több személyes szintén fapadon pedig én ültem, fejemet hátra döntve nem néztem se rá, sem kedvesemre. Az eget bámultam. Daniell elnyúlt, oldalamnak támasztva a hátát, feje a vállamon, lába a karfára téve, ő is hallgatott.
- Nagyon sokszor végiggondoltam és mai napig nem találom, hol vétettem hibát. Hetekig vártam egy megfelelő időpontra, hogy találjak egy olyan szombati napot, amin mindkét szülőmnek áttehetetlen programja van, ezzel bebiztosítva, hogy ne tudjanak megjelenni a bemutatón. Kitaláltam a helyszínt, ami elég közel van ahhoz, hogy nyugalommal engedjenek el az edzőmmel és a csoportommal, de elég messze ahhoz, hogy egy éjszakát ott töltsünk. Próbáltam nem túl lelkes lenni, de nem is passzív. Teljesen átlagosan álltam a dologhoz, ez kötelesség, és mint olyan, részt veszek és száz százalékosan teljesítek, ahogy az tőlem elvárható volt. Szombat reggel szépen elindultam az összekészített csomagommal, elsétáltam az iskola mellett és egy éles jobbkanyarral mentem a másik irányba. Mindig nagyon kötelességtudó és lelkiismeretes gyerek voltam. Igazi jófiú. Fontos volt nekem, hogy a szüleim büszkék legyenek rám és ennek a fényében is csináltam mindent. Az volt az első alkalom, hogy ilyesmire szántam el magam. A helyzet, amiben voltam, csak úgy rántotta magával az embert. Én, aki soha nem hazudtam, mert nem volt okom rá, sorra másztam bele a kisebb, majd nagyobb füllentésekbe. Tényleg miniben indult. Hétköznap otthon kellett lennem nyolcra. Eleve volt, amikor az edzésem kilenckor fejeződött be, persze ezek a napok felmentést kaptak a szabály alól. Én csak a tanulásra koncentrálhattam, így nyolckor otthon volt a helyem és pont. Az első ilyen füllentés úgy megmaradt a fejemben. Kilenc is elmúlt már, mikor csöngött a telefonom és csak annyit mondott, hogy látni akarlak. Csak egy forrófejű kamaszkölyök voltam és szerelmes, mint az ágyú. Odaálltam apám elé az angol szótárammal és nagymonológot húztam elő a hátizsákomból a hanyag osztálytársról, akinek nincs angol szótára és még a jegyzeteit is elhányta, persze most gondolja megcsinálni a feladatot, amit kiadtak és hát én, mint lelkiismeretes tanuló nem hagyhatom, hogy az osztályom átlagát rontsa, így persze beleegyezéssel, elvinném neki ezt a pár dolgot. Lélekszakadva rohantam végig két utcát azokkal a marha nehéz papírokkal, annyira akartam látni. De ez a pár lopott pillanat egyre kevésbé volt elég és… - és elhallgattam. Nézegettem a körmömet, hallgattam Daniell egyenletes légvétjeit, ahogy feje a vállamon nyugodott. – Az én jól felépített hazugságom úgy lett semmivé, mint a szappanbuborék és onnantól csak a túlélés számított. Visszasírtam az addigi rövid pillanatokat, mert századmásodpercek lettek belőlük, keserű, rövid, szinte csak szempillantásnyi. Nem gondoltam, hogy a kevés lehet még kevesebb. Nem volt több, mint egy kenyérmorzsa és nekem ezen kellett élnem, évekig jóllakni csak azzal a pár morzsával és meggyőzni magam róla, hogy azért az apró falatért érdemes folytatni.
A mesedélután záróakkordjaként és mert a változatosság gyönyörködtet, hallgattunk. Eleget öntöttem ki ahhoz, hogy az utolsó pontot némaság kövesse, mikor az édesanyja felállt, mellém lépve a kezébe fogta az arcom és hatalmas csókot adott a fejem tetejére. Azt hittem, már szokogatom a közvetlenségét, de mégis rettentően zavarba hozott. Annyira, hogy ránézni sem tudtam. Csak el a válla mellett, de tudom, nem bántottam meg vele.
Magunkra hagyott. Ketten maradtunk.
- Kellemetlenül érzem magam – krákogtam, mint akinek félre ment a levegőkorty. - Csak most jutott eszembe, hogy talán nehéz helyzetbe hoztalak.
Úgy éreztem, nem érte váratlanul a vallomásom. Lehet, hogy a ma dolgaihoz képest már-már kiszámítható gondolat volt, hogy azon tépelődjek, mennyire zavarhatja a történetbe bekúszó harmadik fél. Csak megrázta a fejét. Mindketten tudtuk, hogy miről beszélünk, de ahogy az előzőek tabunak számítottak, ez a mostani a ki nem mondott kérdések tartalomkörbe való.
- Én örülök annak, hogy akkor nem voltál egyedül. – Nem néztünk egymásra, ketten két irányba bámultuk a semmit. - Szerencsés dolog, hogy volt neked. – A mondatnak semmi íze nem volt. Udvariaskodásnak éreztem, bár lehet, hogy tévedek.
- Csak? – Mert volt egy csak. Tudtam, hogy van egy csak. Mély levegőt vett, de meg nem szólalt. Én próbáltam mondani valamit. Akármit, még ha közhelyes és ostoba is, valamit kellett volna. Oldalra dőlve puszit adtam a hajára. Nem fűztük tovább. Éreztem a levegőben függő mondatot, ki mégsem mondta. Talán nem találta megfelelőnek rá az időt. Talán nem akart bántani egy ehhez hasonló pillanatban. Tudom, hogy áll Numata Seikihez, azt is tudom, hogy ez az én hibám, de a kérdést egyelőre elnapoltam. Volt helyette min gondolkozni. Mintha kiszívták volna a csontjaimból az erőt, valahogy mégis könnyebb voltam.
Ott töltöttünk még vagy egy órát. Daniell nekem dőlve talán el is szunyókált, erre csak légzésének néha túl egyenletes ritmusa engedett következtetni. Időnként meg-megfordult a fejemben, hogy a cigarettámért nyúljak, de valahogy mégsem tettem meg. Keresztezett lábakkal, fehér égi bodrokat figyelve úgy gondoltam, megteszem az első lépést, hogy újfent a leszokás ösvényére lépjek. Most béke van, csend. Csak a fejem zúg.
Az érintésére ébredtem fel. Nem tudtam, hány óra van, csak tompultságomból sejtettem, hogy térdig járhatunk az éjszakában. A szoba ellentétes sarkában még égett az állólámpa. Helyes kis olvasósarok a puha, betört fotellel, harang-kelyhes lámpácskával. Hunyorogtam. Daniell csupasz háta, lehajtott feje, előre hulló, aranyszőke haja kirajzolódott félhomályban álmos szemeim előtt. Az ágy szélén ült, kezét az alkaromon tartotta. Ez kelthetett.
- Fenn vagy? – motyogtam, válaszul ő csak bólintott. – Mi baj? – Daniell nem válaszolt nekem. Szorítása egy pillanatra erősebb lett, majd újra elernyedtek karomon az ujjai. – Rossz álom? – Egy pillanatra újra becsuktam a szemem. Nem tehetek róla, a fáradtság erőszakkal rántotta össze a szemhéjam. – Gyere ide, életem – súgtam és óvatos, kissé vontatott mozdulattal igyekeztem magamhoz húzni. Nem sikerült. Masszívan tartotta magát. Mozdíthatatlan volt. – Ágy? Vízszint? Vállam? – A szemem ismét picit lecsukódott, talán egyetlen pillanatra újra el is bóbiskoltam.
- Túl… igazi volt.
A hangjából visszhangzott az álomból magával hozott hangulat.
- Gyere – próbáltam ismét visszahúzni, sikertelenül.
- Félek, hogy onnan folytatódik majd, ahol vége szakadt.
- Dehogy – cáfoltam, pedig mit tudhatom én, mi történik, amikor ismét lecsukja a szemét. Lutri, ezt mindketten tudjuk. Sokadszori kísérletemre mégis sikerült visszahúznom a tarka párnák közé, elcsábítottam, hogy szirmok közé hajtsa a fejét. - El akarod mondani? – kérdeztem álmatagon, miközben ő lassan visszahelyezkedett az ágyba.
- A… Nem akarom.
Elkezdte, majd visszatáncolt. Nem akartam erőltetni. A rémálmai jórészt úgyis egy határozott irányba koncentrálódnak. Nem hibáztatom érte, ki ne rettegne a helyében? Ha még ébren le is tudja győzni minden félelmét, logikusan rá tudja venni magát, hogy ne engedje szabadjára ezeket a gondolatokat, az éjszakát így regulázni viszont nem lehet.
Azzal öleltem magamhoz, hogy legközelebb már otthon hajthatja álomra a fejét és talán a saját ágyunkban, legalább ideig-óráig a gonosz gondolatok is békén hagyják. Mert ki tudja. Akár lehet így is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése