2013. október 10., csütörtök

Daniell VII/15. - Főnix



Nem nyitottam ki a szemem. Szemhéjam rejtekében hallgattam azt a hangot és próbáltam kitalálni, mi lehet az. Kótyagosan arra gondoltam, még mindig álmodom. Ahogy a pillanatok suhantak tova és én még mindig belülről nézegettem a csukott szemhéjam, kezdtem rájönni, hogy ébren vagyok. Oldalra nyúltam. Reflexszerűen kanalaztam végig a jobbomon, de amint a kezem akadály nélkül suhant át a téren, úgy ültem fel, mint akit zsinóron húztak. A hang. A csukladozó, fájdalmas, csontomig hatoló foszlányokban hirtelen felismertem Daniell hangját. A félelem vágott végig a hátamon jeges ostorával. Futottam. Kivágtam az ajtót és rohantam, bár azt sem tudtam merre, mégis vitt a lábam. Rémképek egyetlen ragacsos masszába tömörülve kerengtek a fejemben és még arra sem volt időm, hogy halmukból kiválasszak egyetlen egyet. Mindtől rettegtem egyszerre. A lépcsőn indultam volna, de megláttam a lámpát abban a szobában, aminek a kulcsa közös megegyezés okán egy ideje tabu mind neki, mind nekem. Elrejtve tartjuk. Fordultam és a fényszoba ajtaját téptem fel.

Hajnalban, éppen pár perccel négy után szürke hamvaiból újjáéledt a fenséges főnix. Ismét tündököl. A tollak, melyek a testét borítják, már nem narancsvörösen izzanak, a lángnyelvek bronz és rőtarany színét mutatják, de a tüze él, kavarog, színei pompásak, vakítók és a büszke madár megsiratja újjászületésének örök pillanatát. Él.

Letérdeltem mellé, belém csimpaszkodott. Mellkasomra csúszó, nyakamra fonódó karjai festékkel fedték a ruhám, remegő ujjairól a hajamba is jutott és én mégis szorosabbra vontam. Puha haja és a homloka lágy találkozására tapasztottam az ajkaimat, oda adtam megszámlálhatatlan apró csókot. A ruhámba zokogott tovább. Keservesen, de mégsem keserűn.

- Tudtam – sóhajtottam, de éreztem, hogy remegnek az előkívánkozó szavak. – Tudtam. – Szorított, hogy szinte lélegezni is nehezemre esett. Megindultak a könnyeim, csorogtak abba a varázslatos aranyhajába. – Én tudtam – sóhajtottam a mézszínű tincsek hullámai közé. Sírt. Éreztem a ruhámon, hallottam a hangján. A jobb keze után nyúltam. Csókokat kapott minden ujja, minden körömágya, tenyere bőre. – Tudtam - ismételtem el ki tudja hányadszor és megtenném még ezerszer is.

Aztán már csak ültünk. Én terpeszben, ő szemben, mintha a tükörképem lenne. Elfúló hangon suttogta a fülembe, hogy nem mer megfordulni. Én csak néztem a vásznat. Nekem sírnom kellett. Nem csak azt láttam, ami rajta volt, de azt is, ami már soha nem lesz ott. Édes volt és legalább annyira keserű. Egyszerre láttam, mit vesztett el és azt is, hogy már soha nem kapja vissza. De láttam az újat, benne őt és imádtam minden ecsetvonását. Most volt itt az ideje, hogy megsirassam, ami már örökre a múlté és könnyekkel köszöntsem a megújulását.
- Csodálatos – súgtam a fülébe, de ő ismét gondolataim között sétált, átlátott rajtam, mint egy szikrázóan tiszta üvegablakon.
- De más.
Arcomat a hajába fúrtam.
- Más – súgtam oda, de mosolyra szaladt a szám széle. – És csodálatos.
- Mit látsz rajta? – Vajon vizsgakérdés volt?
- Szabadságot. Vágyat, ígéreteket, reményt. A végtelent. – És még tudtam volna folytatni.
- Más azt mondta volna - csak felhők az égen.
- Az úgy túl kevés. Te sosem voltál ennyire egyszerű. Te nem tudsz „csak felhőket” festeni. Te mesélsz, Csücsök.
- De más.
- Igen – suttogtam nagyon puhán és halkan. - De már te is más vagy.
- Valami elveszett.
- Megváltoztál. Ettől nem lesz rosszabb, vagy jobb. Csak más, mint te is.
- Nem kellett még soha semmitől elbúcsúznom, nem biztos, hogy sikerül.
- Miért bízom benned jobban én, mint ahogy te teszed saját magadban? – Megválaszolatlan kérdés maradt, hiába adtam neki rá susogásnyi időt. - Daniell. – Átöleltem, gyengéden tartottam a karjaim között, éppen csak néhány pillanatig, majd fordítottam rajta egyet. Tenyeremmel eltakartam a szemét, feje hátra billent a vállamra. - Csak engedd el – súgtam a fülébe.

Sóhajtott, teste mintha kilókkal vált volna könnyebbé, ahogy elhagyta ajkait az a pár szó.
- Ég veled, isten hozott.

Elemeltem a tenyerem, a főnix megrázta tollait és fenséges szárnyait kitárva a magasba röppent. 
 

~ Folyt.Köv. ~

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése