Daniell VII/2. - Boldog Évfordulót

Talán két hete körvonalazódott bennem az, ami a mai nappal biztossá vált. Pontosabban akkor, amikor a lakásba belépve köszöntem életem szerelmének és miután viszonozta a mosolyom közölte, hogy rendelt kaját, a részemet a konyhában találom, ő már evett. Hát ez több volt, mint egyértelmű, sőt mondhatni eloszlatta bennem a kétely utolsó halovány sugarát is.
A fogasra akasztottam a kabátom és befordultam a konyhába. Valóban ott volt a vacsorám, szépen külön dobozokba porciózva, a fehér kockákból helyes kis toronyba építve. Rám várt. A fanyar mosoly nem az illatoknak szólt, mert azt határozottan kellemesnek találtam, a címzett sokkal inkább volt a helyzet, a sors vagy a végzet, vegye magára a bűnös és vezekeljen ő is, ha már nekem fáj.
A lágy dallamok helyett a hűtő alig hallható, monoton kuruttyolására pakoltam ki a szatyrom tartalmát. A marhahúst a fagyasztóba tettem, a zöldségeket szépen elosztottam a hűtő különböző rekeszeiben, majd két apró, alig tenyérnyi tortácskát, amiért tudom, hogy majd megveszik, dobozával együtt elsüllyesztettem egy flakon mögött. Világossá vált, hogy azt akarja, ez a nap se legyen más, mint a többi. Sőt. Ha lehet, még annál is hétköznapibb, mint amilyen egy átlagos szerda este. Még szürkébb, még jelentéktelenebb, még halkabb, még gyorsabban múló. Pár hete próbáltam finoman tapogatózni, éttermeket csempésztem bele egy-egy beszélgetésünkbe, vázlatot rajzoltam romantikus képzelgéseimről, hol egy luxus szálloda elit lakosztályában, hol a saját falaink között meghitten, mégis ünnepin, de célozgatásaim úgy pattantak le róla, mint gumilabda a szomszéd gyerek homlokáról. Mikor délután a szokottnál előbb letettem a lantot, amire már azt sem tudom, mióta nem volt példa, hiszen mostanság az ’el vagyok havazva’ nálam egy állandósult állapot, és bevásárolni indultam, úgy gondoltam, ha nem is kívánja a szó szoros értelmében magát az ünneplést, egy finom vacsora és szájíze szerinti desszert mellett hajlandó velem romantikázni pár taktusnyit.
De nem. Langyos vacsora várt, melynek ő már elfogyasztotta a rá eső részét, a virág pedig, amit neki vettem, reggelig elenyészik a kocsim anyósülésén. Drága komposzt a hófehér rózsacsokor. Félúton, hirtelen termett lendületből vettem meg, de áldom az eszemet, amiért nem hoztam be magammal. Szinte soha nem vetemedem ilyesmire, de most egyszerűen kívántam a kezébe adni.
Az első gondolatom az volt, hogy tányérra téve az ételt beülök mellé a kanapéra és végül mégis letettem magam ott helyben egy székre és nyakkendőmet lelazítva, pálcikát ragadva ott kezdtem csipegetni. Lecsúszott pár falat, mert kívántam és még pár, mert a gyomrom követelte tőlem, a vége pedig csak hogy üres legyen a doboz. A fejem is az volt. Kongó és üres. Vagy inkább csak azon voltam, hátha sikerül kiszórni mindent odabentről.
Nem tudtam, hogy kibírom-e, de azt igen, hogy ezt várja tőlem. Nem mondta ki, de azt akarta, hogy hallgassak és hagyjam elmúlni ezt az áldott-átkozott napot. Nem tudom, képes vagyok-e rá. Mert én… én szeretnék róla megemlékezni.
Az első évfordulónkon én egy kórházban szorongtam, ő pedig valószínűleg élete legkeményebb perceit élte meg és most itt a második és úgy fest… nem akar róla tudni. Megpróbáltam fejet hajtani szerelmemnek és az akaratának, de hosszú este állt még előttem. Megértem, elfogadom, de… én nem így szeretném.
Híve vagyok az egyenes beszédnek, most mégsem álltam elő a nagy helyzettel. Nappaliba sétálva ellejtettem mellette, mentemben adtam egy csókot a feje búbjára, majd tovább haladtam. Az első lépcsőfokon mégis megálltam, hogy feltegyek egy kurta kérdést.
- Milyen napod volt?
Felfelé mutató hüvelykujjával jelezte, hogy ott volt a toppon, tévére koncentrálva, csak úgy mellékesen még motyogott is valamit. Mosollyal hagytam magára.

A hálóban megszabadultam a ruháim felétől, hogy a fürdőbe már alig valamiben menjek. Először egy gyors zuhanyt akartam, de a helyzetet mérlegelve inkább fürdőt készítettem. Zuhany alá állva hamar végeznék és túl sok időm maradna arra, hogy vígan rágjam magam, esetleg belesétáljak egy kellemetlen vitába. Én és a birkatürelmem, ami egyébként nincs és vele kapcsolatban mégis rendre kifejlesztem ezt a képességemet. Így inkább fürdősót hintettem a kád aljára, kellemes forró vizet nyitottam és míg zubogott, meggyújtottam két illatgyertyát. Életem szerelme már párszor megpiszkált - ahogy ő mondta a „csajos pancsimmal” - de most erre volt szükségem. A lágy illatra, simogatóan meleg vízre és kényeztetésre, s mivel nem várhattam ezt attól, aki egy emelettel alant éppen arccal a tévének mered, megpróbáltam tenni valamit az ügyben.

Elmerültem a lágyzöldre színezett vízben. Jólesett. Simogató volt, zsongatta a bőröm, lazultak a görcsös csomók a testemben. Az agyam viszont dolgozott. A gyertyák illata édeskés volt, a gondolataim íze sokkal inkább keserű. Azon morfondíroztam, vajon ez csak egy nap, ami a fájó múlt okán nem érdemel megemlékezést, vagy egy billog, amit a kapcsolatunkra sütöttek és ha varasodik is, majd a seb, a heg örökre megmarad és a fájdalom, ha fizikai valója nincs is már, az elme megőrzi a kín morzsáit az örökkévalóságnak. Nem lehet úgy ünnepelni valami születését, hogy mellette egy másik dolog fájdalmas elmúlását siratod. Fanyar. Közös ünnepeink talán legfontosabbikát ellopta valami, amivel egy éve küzdünk. Harcolunk ellene, ő csatába vonul minden reggel és én hűen kísérem, mint egy egyszemélyes hadsereg, ha szüksége lenne rám, ott vagyok, biztosítom, támaszt nyújtok, mindezt azért, hogy visszakaphassa, amit elloptak tőle. Minden nap újabb csatákat nyer, bár néha kudarccal, de több esetben győztesként hathatja álomra a fejét és itt van egy újabb nap… De Daniell jól van. Tényleg jól és az idő múlásával egyre jobban és jobban, testileg, lelkileg, de bármennyire is legyen gyógyult, ez a nap megmarad annak a napnak, amikor ájultan feküdt egy sikátorban és míg eszméletét nem vesztette a fájdalomtól, saját halála járt a fejében. S hogy előtte, egy évvel korábban pont ezen a napon jelent meg az ajtómban… nem számít. A fény eltűnik, halálát leli az árnyékkép alatt.
Mély levegőt véve a víz alá merültem, egyetlen pillanatra nem hallottam mást, csak a csapból érkező cseppeket, majd újra a felszínre bukva tenyeremmel hajtottam ki arcomból a vizet.
Az éjszaka, az ágyamban alvó fiú sötétség tompította sziluettje olyan emlék, amitől borzong a testem. Egy illat a bőrömön, egy íz a nyelvem hegyén, millió és egy apróság, amit kőbe vésett az elmém. Hangok, szótöredékek vagy csak sóhajok, de ha lehunyom a szemem, hallom őket. Mint ahogy hallom a kórház kőfolyosóján ritkásan fel-felhangzó sarokkoppanásokat is. Hallom a gépek hangját, érzem a fertőtlenítő szagát, fülemben cseng Daniell apjának kemény monológja és még az akkor rajtam keresztül vágó szégyen is visszatalál. Nem ünnepelhetem, mikor felejtenem kellene, nem felejthetem, mert ünnepelni vágyom.
Hűlt a fürdőm és bár elillant forrósága, még mindig kellemes volt. Olyannyira elmélyültem gondolataim között, hogy fel sem tűnt, ahogy saját szemhéjamat kezdtem bámulni, belülről. A kopogása ébresztett fel. Megköszörültem a torkom majd szóltam, hogy jöjjön csak be. Daniell besétált. Egyetlen másodpercre végigfutott az agyamon egy játékos kép, ahogy hozzám lép, leguggol, csókod ad a homlokomra, gyönyörű hosszú ujjait megmeríti a vízben, játékos karikákat hozva ezzel a felszínére, én nézem a szemét… ehelyett másképpen adtunk a romantikának. Miután a kagyló elé állt, lehúzta a sliccét és pisilt, kezet, majd fogat mosott és előkapta az egyik fiókból azt a borzasztó kámforos szagú krémet, amit most a kezére használ. Halkan nekem szegezte, hogy zavar-e, ha itt keni be magát, én kurtán nemet mondtam, bár fogalmam sincs miért, mikor kifejezetten irritál a szaga. Bekente a kezét. A hatalmas tükörben elkaptam a pillantását, néztük egymást talán fél percig, talán picit tovább. Majd elnézett és többé nem figyelt rám. Akkor sem fordult hátra, mikor kiment, csak vakkantott valamit a további jó fürdőzésről és magamra hagyott.

A sötét szobába léptem be. Lefeküdt. Az éjjelilámpák sem égtek, a fürdő hátam mögött átszűrődő fénye adott némi világosságot a hálónak. Láttam, ahogy fekszik, lehunyt szemmel. Tudtam, hogy nem alszik. Megismerem azt a nyugalmas, ütemes légzést. Ébren volt, csak jólesett azt játszania, hogy mégsem. Nem mosoly volt, inkább fanyar grimasz. Legyen így, életem. Játsszuk el, hogy végre vége a napnak. A villany kialudt a hátam mögött és én az ágy felé indultam. Elhelyezkedtem mellette. Ő nekem háttal, én felé fordulva feküdtem el. Egy ismerős érzés, kísérteties pillanat. Hasonlóan kívántam a közelségét akkor és éppen így csak a hátát mutatta nekem. Kinyújtottam a karom és végig simítottam a vonalán, fentről lefelé, majd vissza, végig a gerincén, majd újra fel a tarkójához, de csak egy lágy érintésre és ismét le. Néma maradt a szoba, akkor is csönd volt, mikor közelebb csusszantam. A párnájára feküdtem, a hátához simultam. Adtam magunknak egy percet. Egy egységnyi időt arra, hogy mozdulatlanná dermedve tovább játssza, hogy alszik, vagy ha egy szusszanással is, de adjon nekem választ. Belecsókoltam a hajába. És újra. És megint. Mikor sokadszor sóhajtottam a tincsei közé, megpördült a karjaim között, arcát a vállhajlatomba hajtotta, orra bökte a kulcscsontom.
- Erőszakos vagy.
Selyempizsamámon át is éreztem a homlokán a rosszalló ráncokat.
- Sajnálom. – Ujjaimat a hajába merítettem, simogattam a fejét. - Egy szavadba kerül és megkeresem az ágy legtávolabbi pontját. Sőt. Keresek másik ágyat. - Ha kérte volna, megtettem volna. De nem kérte. Helyette sóhajtott és tovább tűrte, hogy piszkáljam azt a borostyán színű haját.
- Ryu…
- …Most komolyan azt fogod mondani, hogy aludjak máshol?
- Dehogy.
- Életem…
- Annyira tudom, mit akarsz mondani.
Kiemelte a fejét a vállgödrömből, megcsókoltam.
 

Csend lett. Az éjjel neszei beszöktek a nyitott ablaktáblákon, el-elloptak a békés éjszakából. Daniell haja cirógatta a nyakam és én néztem a plafont. A párna helyett a karomon pihent, én a fürtjeivel játszottam. Ébren voltunk, így hallhattuk, ahogy a macska gyakorlatozott a földszinten. Rohangált fel s alá, A pontból B pontba nyargalt, aztán megunta, így a béke újra közénk költözött. Meghittnek is mondhatnám. Nem így képzeltem el ezt a napot, de az a nyugalom és bensőséges érzés, amit a közelségével adott, az jólesett. Tudtam, hogy nem alszik, hallottam minden szusszanásán. Ostobaságnak tűnhet, de hallottam, hogy gondolkodik. A légzésének más ritmusa lesz, a sötétben hallom, ahogy rágja a száját, néha túl nagy nyomatékkal vesz mély levegőt. Éppen készültem rá, hogy megkérdezzem, mi az, ami ennyire mozgatja a fogaskerekeit, amikor felült. Pillanatokig nem mozdult, csak ült egyenesen. Előre nyúlva megcirógattam a hátát.
- Milyen virágot vettél? – halkan kérdezett.
- Honnan tudod, hogy vettem? – Nem mintha számítana.
- Kivittem Perecet, mikor fürödni mentél. Nem láttam pontosan, hogy mit, de láttam, hogy ott van a kocsiban.
- Rózsát. Fehér rózsát.
- Biztos szépek.
- Az a fajta, aminek öklömnyi bimbói vannak. Szerintem gyönyörűek.
- Reggelig kipurcan ott magában.
- Hát ez nagyon valószínű.
- Szegény.
- Sajnáljuk?
- Kicsit.
- Felhozzam?
- Ne.
- Rendben.
- Ne hozd fel, csak… mondjuk hagyd a konyhában. Vagy… de a konyhában. Jó?
- Persze. Ha ezt szeretnéd. – Én is felültem.
- Igen. A konyhában. Ott jó lesz.
- Rendben.
Utolsót simítottam, majd felállva a küldetésemre indultam. Kiszabadítani a kocsiból szegényt.
 

Elég hamar végeztem a művelettel, konyhában állva vázába rendeztem a fenséges virágot és eközben vakmerő gondolat ébredt a fejemben. Legalább annyira vakmerő, mint amennyire ostoba is. Kivettem egyetlen szálat. Tövis nélküli, erős, bimbójából éppen hogy virág érett talán pont azelőtt, hogy csokorba kötötték volna nekem.

Azzal az egyetlen szállal indultam vissza a lépcsőn, sétáltam végig az emeleti folyóson arra gondolva, rosszat teszek-e, ha a kezébe adom. Kegyetlen vagyok-e, hogy nem hallom meg a kérését. Önző-e, ha képtelen vagyok lemondani ennek az ünnepnek a gondolatáról.

Az ajtón belépve szokatlan színe volt a szobának. Nem így hagytam itt. A sötétség elmállott, két karcsú gyertya játékos fénye szórt finom narancs karikákat a plafonra. Daniell gyújtotta őket a fürdőajtó mellett álló vékony asztalkán. Ő sem volt ott, ahol akkor üldögélt, mikor kiléptem innen. Daniell az ablak előtt állt. A hátát láttam csak. Karcsú alakját, egyenes tartását, vállait most kissé előre ejtve. Hozzá léptem. Egészen szorosan, a háta mögé, közel annyira, hogy érezzem magamon a hőjét. Mézszőke kobakja nekem biccent és én elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy jobb kezemmel előemeljem hátam mögül azt az egy szál hófehér rózsát.
- Köszönöm – súgtam a hajába. Mosolygott. Hallottam a sóhajon, ami a torkából szállt ki, mikor orrával megérintette a makulátlan szirmokat. – A gyertyákat, a hangodat… az elmúlt két évet. – Sután bólintott, még mindig a rózsát illatozva. – És köszönöm… hogy megköszönhetem.
A gyertya szabadjelzés volt. Nem egy túlfényezett alkalomra, az őszinte vallomásra adott engedélyt. Honnan tudom? Ugyan már. Hiszen érzem.
- Köszönöm. Hogy velem ébredsz, hogy az életedben élhetek, hogy miután megkértelek rá, nem sütöttél nekem több gumicukros pitét. – Nevetés volt. Gyér, de őszinte. – Van több tucat dolog még a listán, amit úgy gondoltam megköszönnék, de… Hálás vagyok neked azért, hogy egyáltalán kaptam rá lehetőséget, így nem élnék vissza ezzel. Egy utolsó dolgot mondanék… - Finoman fogtam a vállára, lágyan próbálva magam felé fordítani. Megköszörülte a torkát, rekedtes hangon szólalt meg.
- Ne akarj látni. Sírok, Ryu és ha ezt összerakod azzal, amit alig fél perce mondtál, ez már igazán férfiatlan és túlérzelgős, a nyálasról nem is beszélve, tehát inkább ne akarj most velem szemben állni, rendben?
Bármit megadnék neki, amit kér, de ezt most nem teljesítettem. Nem fordítottam, én léptem elé. Valóban folytak a könnyei.
- Köszönöm, hogy vagy nekem, Csücsök.
- Ez olyan…
- Tudom, nyálas, ömlengős, meleg, nem számít. Mind a hármat készséggel magamra vállalom.
- Te őrült. - A virágba temette az orrát, belesírt a rózsa kelyhébe.
- Őrült. Miattad ment el az eszem.
- Fejezd be…
- Miattad vagyok ennyire…
Megcsókolt. Úgy sejtem, belém akarta fojtani a szót. Sikerült neki. Készségesen csókoltam, amíg a két karcsú gyertya csonkig égett.