Ültem vele szemben a kanapén és hallgattam. Villámlátogatása után, amit
édesanyjáéknál tett, egészen feldúltan érkezett haza. Már a telefonban is
éreztem, hogy valami nem stimmel, sőt ő se titkolta, hogy nem várt fordulatot
kaptak a nyakukba. De nem faggattam, ígéretet kaptam rá, hogy amint
hazaérkezik, mindent, de mindent megtudok.
Már akkor nyugtáztam, hogy súlyosabb a dolog, mint vártam, mikor ajtón belépve nem ciccegte magához a macskát. Egyfajta rituálénak számít, ahogy a szőrzsák ilyenkor megmássza, majd lóg rajta, mint majom a banánfán. De szerelmem most csak eltrappolt mellette, gondterhelten érkezett a nappaliba. Mikor megállt mellettem, felpillantva rá megijesztett, amit az arcán láttam. Aznap délután nem először és valahogy úgy sejtettem, nem is utoljára.
- Tényleg rosszul van. Az esés miatt nem csak a csípője tört el, de egy combnyaktörést is begyűjtött.
A fejembe tóduló gondolattömegből nem is tudtam, melyiket pecázzam ki először, melyiknek adjak prioritást, melyik miatt kezdjem magam emészteni.
- Van mellette valaki?
- Egyedül él. Az első, ami ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy kell mellé egy ápoló, de te nem ismered a nagyimat, Ryu. Igazából én is ritkán látom, de tudom, ha csak feleolyan, mint anya, akkor nem tűri el, hogy egy vadidegen matasson rajta, amíg nem tud gondoskodni magáról.
- Nem mondhatom, hogy nem értem meg százszázalékosan. Gondolom édesanyád most odautazik.
- Anya egy-két napon belül repülőre akar szállni, igen.
Rám nézett, majd el. Az én gyönyörű, bolondos, szőke szerelmem most megmutatta azt a fiút, akiről édesanyjától már hallottam. Komoly volt és meglepetésként ért, amit láttam a szemében. Egészen egy pillanattal ezelőttig fel sem sejlett bennem az, amit akkor reflexből kimondtam.
- Vele mész. – A felismerés arcon csapott, szinte éreztem égni a keserű pofon nyomát. Szándékomon kívül érződött a hangomból a meglepettség, talán a döbbenet.
Daniell felállt. Kezeit a tarkójára kulcsolta, idegesen nyújtózott, míg megtett pár lépést előre. Célja nem volt vele, vitte a lába.
- Liny nem mehet. Ott van a munkája, a két gyerek, a férje. Apát nem tudják hetekre nélkülözni a cégénél, az ő pozíciójában, az ő beosztásában ezt nem teheti meg. Fura, feltételezi az ember, hogy minél magasabban vagy, annál több a szabadságod, annál többet engedhetsz meg magadnak. Hát ez nem mindenhol van így. Nem volt kérdés, hogy anyu azonnal rohanni fog. Ő nagyon szenved miatta, hogy a mama ilyen messze van. Többször esett már szó róla, hogy költözzön hozzánk, de az én nagyim nagyon vagány öreglány és imádja a városkáját. Most anyu megteheti, hogy megy. – sóhajtott. – Vannak gikszerek. Nincs jogsija. A bevásárlás, a mászkálások így mind-mind olyan plusz terhet jelentenek neki még a nagyi gondozása mellett, amit… én le tudnék venni a válláról. – Bólintottam. – Ryu – indult meg felém. – Az anyum egy erős és akaratos nőszemély és vígan megszakad bármi alatt, de ezt én nem hagyhatom. Nem köteleztek rá, nem parancsolták, nem várták el. Adta magát, hogy ajánljam fel a segítségemet, mert most szükség van rám.
- Értem.
Visszaült mellém.
- Egy ilyen…
- Tudom. Hat-nyolc hét, de idősebb korban nehezebben regenerálódnak a csontok. Ha regenerálódnak.
Hallgattunk. Sokáig. Egészen addig, míg ő meg nem szólalt.
- Nem mondasz semmit?
- Mit mondjak? – tettem fel neki az ellenkérdést szürkéibe nézve.
- Amit gondolsz.
- Amit gondolok. Faramuci helyzet. Teljesen helyénvalónak találom az egészet. Normális, sőt ez a helyes. Te, mint a nagyfia nagyon jól tetted, hogy felajánlottad a segítségedet, hogy könnyítesz a terhein. A családod, nem is lehet kérdés ez az egész.
- De?
- Nincs de – álltam fel mellőle, végigsimítva a térdén. – Nincs de. Ez így helyes.
Kezem után nyúlt, szelíd erőszakkal visszahúzott maga mellé.
- De?
Visszaültem.
- Nincs de – mosolyogtam, de mindketten láttuk, hogy semmi boldogság nem ült amögött a színpadi grimasz mögött. Próbáltam előkapni poros jelmeztáramból a legbékésebb ábrázatot, amit valaha használtam, de ő is és én is tudtuk, nem fog összejönni.
- De?
- Két hónap és túlzás nélkül mondom, lehet belőle három is. – Eltöprengtem, hogy megéri-e kimondani ezt. Nem fogom-e utána magam nagyon kicsinek érezni. – Ez rengeteg.
Csak ült velem szemben, és figyelte az arcom.
- Tudom. Sok. – Tényleg tanácstalan volt, legalább annyira, mint én magam. – De mond meg nekem… mit csináljak?
- Semmit – ráztam meg a fejem. – Helyes lépés volt. Éppen ezért kár róla beszélni.
- Sok mindenen gondolkoztam hazafelé. – Halk tónusban merengett.
- Például?
- Perec. Arra gondoltam, átviszem Linyhez. A kicsik nem bántják és…
- Te jó ég, ne viccelj már – húztam el a számat.
- Maradjon?
- Persze.
- Biztos? – Összeráncolt szemöldökkel hunyorgott rám.
- Teljesen biztos.
Szája szegletében megszületett egy szelíd mosoly. Közelebb húzódott, farmerja halkan súrlódott a bútorszöveten. Gyönyörű, karcsú ujjaival végigsimított az arcomon.
- Ide fogok hazajönni, ha itt van a macska, ha nincs. Ezért nem kell betúszolnod.
Nevettem, de továbbra sem esett jól a művidámság.
- Azért én biztosra mennék – igyekeztem elviccelni - Macska marad.
- Ahogy gondolod, de tudd, hogy lesz vele munkád!
- Meg fogok vele birkózni.
- Biztos vagyok benne.
Zavartan mosolyogtunk, talán percekig. Láttam, hogy ugyanazt csinálja odabent, mint én. A kételyeit temetgeti a porhanyós homokba, csak hogy - akár az én gondolataimat - az újra és újra partra nyúló hullámok kimossák őket. Kibukott belőle.
- Nem fog változni semmi – közölte semlegességbe burkolva a zaklatottságát. Mert láttam, hogy az volt. Könnyedsége, puhasága most szinte szögletes formát öltött. - Köztünk nem változik ettől semmi, de semmi.
Gondolkozás nélkül mondtam ki, ami a fejemben cikázott.
- Ezt most tényleg így gondolod, vagy azért bizonygatod, mert megerősítésre vársz?
- Ryu…
- Három hónap nagyon hosszú idő.
- És? Azt hiszed, elmegyek és két hét múlva már nem fogok emlékezni rád, vagy mit gondolsz?
- Azt gondolom, hogy három hónap sok mindenre elég. Átértékelni, új döntéseket hozni, új embereket megismerni… rájönni arra, hogy amerre most tart az életed, nem az az út, amit eddig akartál járni…
- Ha elhangzott volna egy bűvös ’töltsünk külön egy kis időt, meglátjuk mi lesz’, akkor joggal rágózhatnánk a témán, de itt nem erről van szó. Ez kényszerhelyzet. Nekem semmi bajom az életemmel. Én szeretem az életemet, szeretem az életünket. Megbántasz azzal, ha…
- Felesleges volt belekezdeni ebbe az egészbe, ez egy értelmetlen beszélgetés. Hagyjuk, rendben? – simítottam meg a vállát.
- Nem, ne hagyjuk. Beszéljük meg.
- Nincs rajta mit megbeszélni.
- Ó, dehogy nincs.
- Nincs. Elkezdeni se kellett volna, mert ez egy céltalan és…
- De meg kell beszélnünk, mert napok múlva már nem leszek itt, nem érted?! Nem mehetek el úgy, hogy kérdőjelek vannak köztünk! – kiabált, majd amilyen gyorsan felemelte a hangját, olyan gyorsan el is halkult. – Pontot hagyhatok itt. Kérdőjelet nem.
Nem tudtam mit mondani. Csak néztem.
- Daniell…
Délután sokszor játékos szürkék, de most igazi kékek voltak azok a gyönyörű szemek. Viharos és gondterhelt kékek.
- Nem akarok elmenni.
- Nem akarom, hogy elmenj.
- De kell.
- Tudom.
Különös délutánunk volt. Szótlan és nyugtalanítóan békés. Csöndesen hömpölyögtek az órák. Ő listát készített, én kimostam, amit kellett, pakolászott, én vacsorát főztem, majd miután elfogyasztottuk, leültünk megnézni valami akciófilmet, amire a kezdő képsorán kívül egyáltalán nem emlékszem. Nagy vonalakban még láttam a nyomozót és azt, hogy befürdött az informátorával, mert a füles, amit kapott, kétség kívül csak arra volt jó, hogy lejárassa a drága jó kollégák előtt, akiknek - mint kisült szinte az első perc második felében - nem volt a szívük csücske, de utána mi történt, arról fogalmam sincs. Nem mondhatnám, hogy hasznos észjátékkal töltöttem bő másfél órát. Csak bámultam a képernyőre és közben üresjáratban forogtak a fejemben a kerekek. Daniell közelebb csusszant. Először csak a vállát vetette nekem, majd a feje biccent a rám, aztán váltottunk és én dőltem neki, majd visszafoglalva pozícióját egyszerűen Perecéhez hasonlítható alakzatba vágta magát és elhasalt a lábaimon. Ráhajtotta a fejét a combomra, karjaival átfogta őket, én az ujjaim alá került fürtjeit cirógattam. Volt egy olyan érzésem, hogy ő is csak rajta tartja a szemét a mozin, de ha belekérdeznék, mi is történik éppen, nem tudna válaszolni rá. Hallgattunk, mert nem tudtunk mit mondani. Egy meghitt este puhán kényeztető végéhez is közeledhettünk volna, ha nem ült volna rajtunk ez a nyomasztó érzés. A másfél órás akciódömping végeztével rövid kapcsolgatás után dokumentumfilmre leltem és még ez sem üldözte el rajtam pihenő szerelmemet. Bár érdekesnek is mondhattam volna, félidőben úgyszintén elengedtem a fonalat, a stáblistát már a combjai között hallgattam végig. Háton nyújtózott el a komfortos kanapén, én meg rajta elheveredve lustán csókoltam a nyakát. Ráérősen, komótosan. Nem rohantam sehova és ő sem sürgetett, talán mind a ketten azt akartuk bebizonyítani a másiknak, hogy megengedhetjük magunkat a lassított pillanatokat, hiszen rengeteg időnk van. Sóhajokkal ízesítve élvezte a lassan kibontakozó történéseket. Lába trükkös módon megszabadított a zoknimtól, csupasz lábfejemhez cirógatta az övét, kezei jártak a hajamban, és én éppen meg kívántam vacsorázni a fülét, mikor megszólalt a telefonja. Tényleg éppen a kerek kis fülkagylójánál jártam, így ha már arra akadt dolgom, fürgén belesugdostam, hogy ne vegye fel, mert biztos olyat mondanának benne, ami negyed annyira nem fontos, mint amit én készülök mondani neki. Összehordtam fűt-fát-bogarat, és ő megpuszilgatva a homlokom közölte, hogy ezt fel kell vennie. Tisztában voltam vele. Van pár elvadult csengőhangja, amik az én fülemnek inkább hangzanak úgy, hogy egy ügyetlen kellékes fejest ugrott a hangoló banda felszerelésébe, de az anyukájához tartozót felismerem. Kénytelen-kelletlen legördültem róla és eldőlve a másik irányba vártam, hogy a beszélgetés befejeztével szépen visszahelyezkedjen alám. Először előttem üldögélt a földön, majd telefonjával a fülén a teraszra sétált. Vártam még pár percet, kapcsolgattam össze-vissza, aztán megunva a sok felesleges beszédet és értelmetlen műsorhalmazt, egyszerűen kikapcsoltam a tévét és felmentem az emeletre.
Nem tetszett a földön csoportosított ruhakupacok sokasága, nem tetszett a nyitott bőröndje, még annyira sem a gondolat, hogy három hónapig ne legyen mellettem. Lehet, hogy perceim teltek el a bántó csendélet bámulásával, mert a hangjára kaptam fel a fejem.
- Ryu? – szólt a hátam mögül.
- Mondd – fordultam a hang irányába, szembe nézve az ajtóban álló Daniellel.
- Anyunak sikerült két jegyet elkapnia. Már az utolsó pillanaton is túl volt, de pont ketten visszamondták a foglalásukat. Azért hívott, hogy megkérdezze, jó-e nekem.
- És? Jó neked, Csücsök?
- Azt mondtam, megbeszélem veled.
Szerintem mindketten tudtuk, hogy csak az udvariassági köröket futjuk ezzel a meddő párbeszéddel. A végeredményen nem változtat majd.
- Igen?
- Holnap este.
- Jól van.
- Jól van? – kérdezett vissza, bár nem értettem, miért.
- Persze. Jól van. – Majd csókot adtam a homlokára, ezúttal én neki és a fürdőbe vonultam.
Jólesett a víz. Ömlött a fejemre, hűtötte a tarkóm, támasztottam a csempén és reméltem, hogy ki tudom mosni nyilalló koponyámból a félelmeimet, a kétségeimet és mindent, aminek okán most gombóc van a torkomban, ami fojtja a torkom, mindent, amitől szépen lassan rám kúszik a pánik.
- Azt hittem, bízol bennem.
Kezei a csupasz hátamra simultak, Daniell puha ajka a lapockáim közé csókolt. Mintha csak érezte volna a kétségeimet, betűről-betűre belelátna a gondolataimba.
- Bízom. Persze, hogy bízom – suttogtam és tudom, hogy a víz zubogásán át is tisztán hallott.
- Akkor hogy feltételezheted, hogy pár hét távolság kiöli belőlem… mindezt? … Ha csak egyetlen apró gondolattal is megfordulna a fejemben, hogy ha elmegyek, azzal elveszítelek… akkor maradék. De milyen szerelem lenne az, amit ennyi idő szét tud zúzni? Szeretlek. És nem az a kérdés, hogy túléli-e ez a kapcsolat ezt a pár hónapot, hanem az, háromszor vagy négyszer lesz-e erősebb tőle. Nem is értem, hogy fordulhat ez meg a fejedben. Hányan dolgoznak másik városban távol férjtől, feleségtől. Vagy a világ másik felén! Rengetegen vannak, Ryu.
- Honnan tudod, mi van a fejemben? – Újabb csókot kaptam a szó mellé. - Reggel még azt tervezgettem, pénteken hova vigyelek vacsora után – mosolyogtam. – Ez az egész túl váratlanul jött.
- Ilyesmire nem készül előre az ember.
- Tudom és ez nem számonkérés. Szeretném, ha tudnád, szerintem helyesen döntöttél.
Nagyon nehezen viselem azt az egy hetet, amit időnként otthon… a szülői házban tölt. Megvisel. Lehet, hogy esetlenül hangzik. Vannak barátaim, van társaságom, leköt a munkám és mégis olyankor, amikor tudom, hogy a napomban egyetlen perc se lesz, amikor láthatom, akkor egyedül érzem magam. Lehet, hogy ez valamiféle hozadék, amit még kamaszéveimből cipeltem át a felnőtt korba. Nem bírom a magányt. Szerettem magamban lenni olyankor, amikor nem volt senkim, de ha volt, más színt kapott az egyedüllét. Ez egy nagy ház, és ha ő elmegy, mindig jobban visszhangzanak a léptek, mindig erősebben hallom az üresség néma dallamait.
- Szeretlek. – Olyan puhán mondta. Érzi, amit érzek, bár nem mondom ki. Mindketten tudjuk, de nem lenne szép tőlem, ha életre hívnám. Bántanám vele és ezt nem akarom. Lehunytam a szemem, megsimítottam körém font karjait. – Ugyanolyan… - Nem értettem. Vizes vállamba sóhajtotta és a zubogás elvitte a szavait.
- Nem értem, Csücsök – simítottam hátra, cirógattam szőkeségébe, majd megfordulva a kezei között tekintetét kerestem, de csak rövid ideig tűrte. Vállam völgyébe biccent a homloka, úgy ismételte a zaj lopta mondatot.
- Ugyanolyan magányos vagyok nélküled, mint te, ha nem vagyok itt.
A nyakunkba szakadt, az életünkre omlott. Azon az éjszakán sokszor felébredtem. Nem igazán tudtam aludni. Kavarogtak a gondolataim és a káosz közepén valahol mégis mosolyogtató és megnyugtató volt, hogy ahányszor csak kinyitottam a szemem, az övéi pislogtam rám.
Már akkor nyugtáztam, hogy súlyosabb a dolog, mint vártam, mikor ajtón belépve nem ciccegte magához a macskát. Egyfajta rituálénak számít, ahogy a szőrzsák ilyenkor megmássza, majd lóg rajta, mint majom a banánfán. De szerelmem most csak eltrappolt mellette, gondterhelten érkezett a nappaliba. Mikor megállt mellettem, felpillantva rá megijesztett, amit az arcán láttam. Aznap délután nem először és valahogy úgy sejtettem, nem is utoljára.
- Tényleg rosszul van. Az esés miatt nem csak a csípője tört el, de egy combnyaktörést is begyűjtött.
A fejembe tóduló gondolattömegből nem is tudtam, melyiket pecázzam ki először, melyiknek adjak prioritást, melyik miatt kezdjem magam emészteni.
- Van mellette valaki?
- Egyedül él. Az első, ami ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy kell mellé egy ápoló, de te nem ismered a nagyimat, Ryu. Igazából én is ritkán látom, de tudom, ha csak feleolyan, mint anya, akkor nem tűri el, hogy egy vadidegen matasson rajta, amíg nem tud gondoskodni magáról.
- Nem mondhatom, hogy nem értem meg százszázalékosan. Gondolom édesanyád most odautazik.
- Anya egy-két napon belül repülőre akar szállni, igen.
Rám nézett, majd el. Az én gyönyörű, bolondos, szőke szerelmem most megmutatta azt a fiút, akiről édesanyjától már hallottam. Komoly volt és meglepetésként ért, amit láttam a szemében. Egészen egy pillanattal ezelőttig fel sem sejlett bennem az, amit akkor reflexből kimondtam.
- Vele mész. – A felismerés arcon csapott, szinte éreztem égni a keserű pofon nyomát. Szándékomon kívül érződött a hangomból a meglepettség, talán a döbbenet.
Daniell felállt. Kezeit a tarkójára kulcsolta, idegesen nyújtózott, míg megtett pár lépést előre. Célja nem volt vele, vitte a lába.
- Liny nem mehet. Ott van a munkája, a két gyerek, a férje. Apát nem tudják hetekre nélkülözni a cégénél, az ő pozíciójában, az ő beosztásában ezt nem teheti meg. Fura, feltételezi az ember, hogy minél magasabban vagy, annál több a szabadságod, annál többet engedhetsz meg magadnak. Hát ez nem mindenhol van így. Nem volt kérdés, hogy anyu azonnal rohanni fog. Ő nagyon szenved miatta, hogy a mama ilyen messze van. Többször esett már szó róla, hogy költözzön hozzánk, de az én nagyim nagyon vagány öreglány és imádja a városkáját. Most anyu megteheti, hogy megy. – sóhajtott. – Vannak gikszerek. Nincs jogsija. A bevásárlás, a mászkálások így mind-mind olyan plusz terhet jelentenek neki még a nagyi gondozása mellett, amit… én le tudnék venni a válláról. – Bólintottam. – Ryu – indult meg felém. – Az anyum egy erős és akaratos nőszemély és vígan megszakad bármi alatt, de ezt én nem hagyhatom. Nem köteleztek rá, nem parancsolták, nem várták el. Adta magát, hogy ajánljam fel a segítségemet, mert most szükség van rám.
- Értem.
Visszaült mellém.
- Egy ilyen…
- Tudom. Hat-nyolc hét, de idősebb korban nehezebben regenerálódnak a csontok. Ha regenerálódnak.
Hallgattunk. Sokáig. Egészen addig, míg ő meg nem szólalt.
- Nem mondasz semmit?
- Mit mondjak? – tettem fel neki az ellenkérdést szürkéibe nézve.
- Amit gondolsz.
- Amit gondolok. Faramuci helyzet. Teljesen helyénvalónak találom az egészet. Normális, sőt ez a helyes. Te, mint a nagyfia nagyon jól tetted, hogy felajánlottad a segítségedet, hogy könnyítesz a terhein. A családod, nem is lehet kérdés ez az egész.
- De?
- Nincs de – álltam fel mellőle, végigsimítva a térdén. – Nincs de. Ez így helyes.
Kezem után nyúlt, szelíd erőszakkal visszahúzott maga mellé.
- De?
Visszaültem.
- Nincs de – mosolyogtam, de mindketten láttuk, hogy semmi boldogság nem ült amögött a színpadi grimasz mögött. Próbáltam előkapni poros jelmeztáramból a legbékésebb ábrázatot, amit valaha használtam, de ő is és én is tudtuk, nem fog összejönni.
- De?
- Két hónap és túlzás nélkül mondom, lehet belőle három is. – Eltöprengtem, hogy megéri-e kimondani ezt. Nem fogom-e utána magam nagyon kicsinek érezni. – Ez rengeteg.
Csak ült velem szemben, és figyelte az arcom.
- Tudom. Sok. – Tényleg tanácstalan volt, legalább annyira, mint én magam. – De mond meg nekem… mit csináljak?
- Semmit – ráztam meg a fejem. – Helyes lépés volt. Éppen ezért kár róla beszélni.
- Sok mindenen gondolkoztam hazafelé. – Halk tónusban merengett.
- Például?
- Perec. Arra gondoltam, átviszem Linyhez. A kicsik nem bántják és…
- Te jó ég, ne viccelj már – húztam el a számat.
- Maradjon?
- Persze.
- Biztos? – Összeráncolt szemöldökkel hunyorgott rám.
- Teljesen biztos.
Szája szegletében megszületett egy szelíd mosoly. Közelebb húzódott, farmerja halkan súrlódott a bútorszöveten. Gyönyörű, karcsú ujjaival végigsimított az arcomon.
- Ide fogok hazajönni, ha itt van a macska, ha nincs. Ezért nem kell betúszolnod.
Nevettem, de továbbra sem esett jól a művidámság.
- Azért én biztosra mennék – igyekeztem elviccelni - Macska marad.
- Ahogy gondolod, de tudd, hogy lesz vele munkád!
- Meg fogok vele birkózni.
- Biztos vagyok benne.
Zavartan mosolyogtunk, talán percekig. Láttam, hogy ugyanazt csinálja odabent, mint én. A kételyeit temetgeti a porhanyós homokba, csak hogy - akár az én gondolataimat - az újra és újra partra nyúló hullámok kimossák őket. Kibukott belőle.
- Nem fog változni semmi – közölte semlegességbe burkolva a zaklatottságát. Mert láttam, hogy az volt. Könnyedsége, puhasága most szinte szögletes formát öltött. - Köztünk nem változik ettől semmi, de semmi.
Gondolkozás nélkül mondtam ki, ami a fejemben cikázott.
- Ezt most tényleg így gondolod, vagy azért bizonygatod, mert megerősítésre vársz?
- Ryu…
- Három hónap nagyon hosszú idő.
- És? Azt hiszed, elmegyek és két hét múlva már nem fogok emlékezni rád, vagy mit gondolsz?
- Azt gondolom, hogy három hónap sok mindenre elég. Átértékelni, új döntéseket hozni, új embereket megismerni… rájönni arra, hogy amerre most tart az életed, nem az az út, amit eddig akartál járni…
- Ha elhangzott volna egy bűvös ’töltsünk külön egy kis időt, meglátjuk mi lesz’, akkor joggal rágózhatnánk a témán, de itt nem erről van szó. Ez kényszerhelyzet. Nekem semmi bajom az életemmel. Én szeretem az életemet, szeretem az életünket. Megbántasz azzal, ha…
- Felesleges volt belekezdeni ebbe az egészbe, ez egy értelmetlen beszélgetés. Hagyjuk, rendben? – simítottam meg a vállát.
- Nem, ne hagyjuk. Beszéljük meg.
- Nincs rajta mit megbeszélni.
- Ó, dehogy nincs.
- Nincs. Elkezdeni se kellett volna, mert ez egy céltalan és…
- De meg kell beszélnünk, mert napok múlva már nem leszek itt, nem érted?! Nem mehetek el úgy, hogy kérdőjelek vannak köztünk! – kiabált, majd amilyen gyorsan felemelte a hangját, olyan gyorsan el is halkult. – Pontot hagyhatok itt. Kérdőjelet nem.
Nem tudtam mit mondani. Csak néztem.
- Daniell…
Délután sokszor játékos szürkék, de most igazi kékek voltak azok a gyönyörű szemek. Viharos és gondterhelt kékek.
- Nem akarok elmenni.
- Nem akarom, hogy elmenj.
- De kell.
- Tudom.
Különös délutánunk volt. Szótlan és nyugtalanítóan békés. Csöndesen hömpölyögtek az órák. Ő listát készített, én kimostam, amit kellett, pakolászott, én vacsorát főztem, majd miután elfogyasztottuk, leültünk megnézni valami akciófilmet, amire a kezdő képsorán kívül egyáltalán nem emlékszem. Nagy vonalakban még láttam a nyomozót és azt, hogy befürdött az informátorával, mert a füles, amit kapott, kétség kívül csak arra volt jó, hogy lejárassa a drága jó kollégák előtt, akiknek - mint kisült szinte az első perc második felében - nem volt a szívük csücske, de utána mi történt, arról fogalmam sincs. Nem mondhatnám, hogy hasznos észjátékkal töltöttem bő másfél órát. Csak bámultam a képernyőre és közben üresjáratban forogtak a fejemben a kerekek. Daniell közelebb csusszant. Először csak a vállát vetette nekem, majd a feje biccent a rám, aztán váltottunk és én dőltem neki, majd visszafoglalva pozícióját egyszerűen Perecéhez hasonlítható alakzatba vágta magát és elhasalt a lábaimon. Ráhajtotta a fejét a combomra, karjaival átfogta őket, én az ujjaim alá került fürtjeit cirógattam. Volt egy olyan érzésem, hogy ő is csak rajta tartja a szemét a mozin, de ha belekérdeznék, mi is történik éppen, nem tudna válaszolni rá. Hallgattunk, mert nem tudtunk mit mondani. Egy meghitt este puhán kényeztető végéhez is közeledhettünk volna, ha nem ült volna rajtunk ez a nyomasztó érzés. A másfél órás akciódömping végeztével rövid kapcsolgatás után dokumentumfilmre leltem és még ez sem üldözte el rajtam pihenő szerelmemet. Bár érdekesnek is mondhattam volna, félidőben úgyszintén elengedtem a fonalat, a stáblistát már a combjai között hallgattam végig. Háton nyújtózott el a komfortos kanapén, én meg rajta elheveredve lustán csókoltam a nyakát. Ráérősen, komótosan. Nem rohantam sehova és ő sem sürgetett, talán mind a ketten azt akartuk bebizonyítani a másiknak, hogy megengedhetjük magunkat a lassított pillanatokat, hiszen rengeteg időnk van. Sóhajokkal ízesítve élvezte a lassan kibontakozó történéseket. Lába trükkös módon megszabadított a zoknimtól, csupasz lábfejemhez cirógatta az övét, kezei jártak a hajamban, és én éppen meg kívántam vacsorázni a fülét, mikor megszólalt a telefonja. Tényleg éppen a kerek kis fülkagylójánál jártam, így ha már arra akadt dolgom, fürgén belesugdostam, hogy ne vegye fel, mert biztos olyat mondanának benne, ami negyed annyira nem fontos, mint amit én készülök mondani neki. Összehordtam fűt-fát-bogarat, és ő megpuszilgatva a homlokom közölte, hogy ezt fel kell vennie. Tisztában voltam vele. Van pár elvadult csengőhangja, amik az én fülemnek inkább hangzanak úgy, hogy egy ügyetlen kellékes fejest ugrott a hangoló banda felszerelésébe, de az anyukájához tartozót felismerem. Kénytelen-kelletlen legördültem róla és eldőlve a másik irányba vártam, hogy a beszélgetés befejeztével szépen visszahelyezkedjen alám. Először előttem üldögélt a földön, majd telefonjával a fülén a teraszra sétált. Vártam még pár percet, kapcsolgattam össze-vissza, aztán megunva a sok felesleges beszédet és értelmetlen műsorhalmazt, egyszerűen kikapcsoltam a tévét és felmentem az emeletre.
Nem tetszett a földön csoportosított ruhakupacok sokasága, nem tetszett a nyitott bőröndje, még annyira sem a gondolat, hogy három hónapig ne legyen mellettem. Lehet, hogy perceim teltek el a bántó csendélet bámulásával, mert a hangjára kaptam fel a fejem.
- Ryu? – szólt a hátam mögül.
- Mondd – fordultam a hang irányába, szembe nézve az ajtóban álló Daniellel.
- Anyunak sikerült két jegyet elkapnia. Már az utolsó pillanaton is túl volt, de pont ketten visszamondták a foglalásukat. Azért hívott, hogy megkérdezze, jó-e nekem.
- És? Jó neked, Csücsök?
- Azt mondtam, megbeszélem veled.
Szerintem mindketten tudtuk, hogy csak az udvariassági köröket futjuk ezzel a meddő párbeszéddel. A végeredményen nem változtat majd.
- Igen?
- Holnap este.
- Jól van.
- Jól van? – kérdezett vissza, bár nem értettem, miért.
- Persze. Jól van. – Majd csókot adtam a homlokára, ezúttal én neki és a fürdőbe vonultam.
Jólesett a víz. Ömlött a fejemre, hűtötte a tarkóm, támasztottam a csempén és reméltem, hogy ki tudom mosni nyilalló koponyámból a félelmeimet, a kétségeimet és mindent, aminek okán most gombóc van a torkomban, ami fojtja a torkom, mindent, amitől szépen lassan rám kúszik a pánik.
- Azt hittem, bízol bennem.
Kezei a csupasz hátamra simultak, Daniell puha ajka a lapockáim közé csókolt. Mintha csak érezte volna a kétségeimet, betűről-betűre belelátna a gondolataimba.
- Bízom. Persze, hogy bízom – suttogtam és tudom, hogy a víz zubogásán át is tisztán hallott.
- Akkor hogy feltételezheted, hogy pár hét távolság kiöli belőlem… mindezt? … Ha csak egyetlen apró gondolattal is megfordulna a fejemben, hogy ha elmegyek, azzal elveszítelek… akkor maradék. De milyen szerelem lenne az, amit ennyi idő szét tud zúzni? Szeretlek. És nem az a kérdés, hogy túléli-e ez a kapcsolat ezt a pár hónapot, hanem az, háromszor vagy négyszer lesz-e erősebb tőle. Nem is értem, hogy fordulhat ez meg a fejedben. Hányan dolgoznak másik városban távol férjtől, feleségtől. Vagy a világ másik felén! Rengetegen vannak, Ryu.
- Honnan tudod, mi van a fejemben? – Újabb csókot kaptam a szó mellé. - Reggel még azt tervezgettem, pénteken hova vigyelek vacsora után – mosolyogtam. – Ez az egész túl váratlanul jött.
- Ilyesmire nem készül előre az ember.
- Tudom és ez nem számonkérés. Szeretném, ha tudnád, szerintem helyesen döntöttél.
Nagyon nehezen viselem azt az egy hetet, amit időnként otthon… a szülői házban tölt. Megvisel. Lehet, hogy esetlenül hangzik. Vannak barátaim, van társaságom, leköt a munkám és mégis olyankor, amikor tudom, hogy a napomban egyetlen perc se lesz, amikor láthatom, akkor egyedül érzem magam. Lehet, hogy ez valamiféle hozadék, amit még kamaszéveimből cipeltem át a felnőtt korba. Nem bírom a magányt. Szerettem magamban lenni olyankor, amikor nem volt senkim, de ha volt, más színt kapott az egyedüllét. Ez egy nagy ház, és ha ő elmegy, mindig jobban visszhangzanak a léptek, mindig erősebben hallom az üresség néma dallamait.
- Szeretlek. – Olyan puhán mondta. Érzi, amit érzek, bár nem mondom ki. Mindketten tudjuk, de nem lenne szép tőlem, ha életre hívnám. Bántanám vele és ezt nem akarom. Lehunytam a szemem, megsimítottam körém font karjait. – Ugyanolyan… - Nem értettem. Vizes vállamba sóhajtotta és a zubogás elvitte a szavait.
- Nem értem, Csücsök – simítottam hátra, cirógattam szőkeségébe, majd megfordulva a kezei között tekintetét kerestem, de csak rövid ideig tűrte. Vállam völgyébe biccent a homloka, úgy ismételte a zaj lopta mondatot.
- Ugyanolyan magányos vagyok nélküled, mint te, ha nem vagyok itt.
A nyakunkba szakadt, az életünkre omlott. Azon az éjszakán sokszor felébredtem. Nem igazán tudtam aludni. Kavarogtak a gondolataim és a káosz közepén valahol mégis mosolyogtató és megnyugtató volt, hogy ahányszor csak kinyitottam a szemem, az övéi pislogtam rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése