- Ishigoru-san, szedhetek esetleg még?
Tányéromba meredve elfelejtettem válaszolni.
- Még? Hova? Nem fér elé! – Exem jó házigazda… és ezt nevezzük a hét viccének. Azok ritkán turkálnak a vendégeik ételében, de mivel Numata Seiki úgy gondolta, mínusz több centi közelségbe is kerültünk már, ezért megengedi magának, hogy megpiszkálja a káposztám levelét. Csúnyán sandítottam fel rá.
- Ha esetleg nem a szájíze szerint készítettem, én nagyon szívesen…
Nem tudom, mit akart felajánlani, de érzékeny hangulatomban lehetek, mert a kedves szólamon szinte meghatódtam.
- Minden fenséges, Asuka-kun – mosolyogtam a nagyokat pislogó fiúra.
- Nyugodj meg kölyök, ezzel a vacsival remekeltél, Ryu csak azért nem tömi a fejét, mert most éppen szerelmi bánata van. Belenézett a tojásba és eszébe jutott, mennyire nagyon magányosak most az övéi.
- Jön még kutyára dér – jegyeztem meg köhintve.
- Ezzel most arra célzol, hogy az én tojásaim is sírhatnak még ketten egymagukban? – kérdezte, miközben jóízűen cuppantva nyelte le az újabb falatot, majd feljebb tűrte világoskék ingujját és az asztal másik végén lévő tálért hajolt. A fiú a keze alá dolgozott, kérés nélkül emelte hozzá az elérni vágyott falatokat.
- Nem – biggyesztettem lefelé a számat és újra nekiláttam a vacsorámnak.
- Ma sziporkázol, szépségem. Úgy örülök, hogy itt vagy. Felpörgeted az estémet – vigyorgott rám, majd hüvelykujjával pofátlan módon megpöccintette az állam, ezzel elérve, hogy félrerágjam a falatot.
- Köszönöm, hogy egy alkalmat sem hagysz ki és ahányszor csak adódik egy újabb lehetőség, belenyomod az orromat, hogy milyen szar társaság vagyok.
- Dehogy vagy. Igaz, hogy azért nem került savanyúság az asztalra, hogy ne bitorolja a trónodat, de ez semmi más, csak színtiszta… Au! – Seiki hirtelen vakkantására felemeltem a fejem. Az angyali arcú Asukát ilyen szúrósan nézni még soha nem láttam. Szerencse, hogy férjurát fixírozta, nem pedig engem döfött homlokon. – Te megcsíptél? – hitetlenkedett Sei, szemöldöke lefutott a térképről. – Te combon csíptél engem? Aranyom bírom a szadista akcióidat, de hagyd meg a lepedőre, rendben? – A pillantás nem enyhült, mellette a fiú vékony szája is cseresznye csomóba ugrott. Szigorú szemöldöke nem sok jót ígért… párjának. Ahogy észrevette, hogy nézem, gyorsan levarázsolta az arcáról a dühös maszkot és ismét csak tisztán ártatlan mosolyát láttam. Seiki döbbenten figyelte. Bizarr módon guvadtak kifelé a szemei, aztán lepottyant az a tantusz és exem már csak bárgyú mosolygásra volt képes. – Ide figyelj, hülyegyerek. – Annyira gyengéd szeretettel szólt ez a mondat, hogy itt megint majdnem eltörött a mécses. Nincs mese. Eltelik még pár hét és egy nyafogós, mindenen sírdogáló buzi lesz belőlem. – Ryuvel oltjuk egymást, de nem vesszük komolyan, mert ez semmi más, csak egy kis egészséges csipkelődés és jót tesz mindkettőnk szellemének.
- Az én szellememnek most marhára nem tesz jót.
Azért tömtem tele a számat, hogy ne tudjak többet mondani. Meglepő erővel koncentráltam az adagomra, de azt láttam a szemem sarkából, ahogy Seiki Asukáról rám irányítja a tekintetét. Csak bólintottam nyomatékosításképpen és engedelmesen ettem tovább. Seiki felnevetett. Ismertem ezt a kacajt. Ez szívből jött. Felállt, Asuka feje búbja után nyúlt és csókot nyomott rá. Hallottam. Aztán felém vette az irányt és az én fejemen is cuppant egy, minek kicsengéseképpen kicsit félrenyeltem a falatot. Felnéztem a velem szemben ülő fiúra, aki pirulva, fejét mókásan félrebiccentve megvonta a vállát, ezzel jelezve, hogy fogalma nincs az érzelemkitörés mibenlétéről, csak örüljünk neki és kész. Mindig megmosolyogtat, ha őt figyelem. Még élete szerelmének cuppanósait is jókedvűen megosztja velem, mi a nagylelkűség, ha nem ez? Aranyos és egyben elgondolkodtató a helyzet, bár sokat mélázni nem volt rá érkezésem, mert az ajtóban újfent feltűnt a főorvos úr, lazán gombolt ingjében, túl szoros fekete farmerjában és két kezében egy-egy igazán előkelő borosüveggel. Exem nem az a fajta, aki évekig őrizget egy minőségi üveg alkoholt, hogy különleges alkalmakkor bontsa meg, triplán kiélvezve a rendkívüli pillanatok egy csodálatos túlhalmozását. Ő az, aki ha úgy gondolja valamit extrát kíván, akkor elmegy és megveszi azt a bizonyost és ha ahhoz van kedve, még aznap este meg is skalpolja áldozatát. Biztos voltam benne, hogy a kezében tartott különlegességek reggel még egy borászat belső polcain pihengettek.
- Rúgjunk be.
A nappaliban, a földön még javában koccintottunk, mikor a fiatal fiú, arcán állandósult bárgyú vigyorral bejelentette, hogy aludni megy. A másfél pohár bőven elég volt neki pár szemcsés gondolatra és arra, hogy be kívánja fejezni a napot. A feje láthatóan kótyagos volt, járása kedvesen imbolygó. Mikor közölte, hogy búcsúzik mára, Seiki megtudakolta tőle kér-e segítséget az ágyba találáshoz, de a vállalkozó szellemű bátor fiatalság nem élt ezzel az opcióval, maga tántorgott az ágyába. Persze előtte megköszönte, hogy elfogadtam a vacsorameghívást.
- Tündéri gyerek – néztem a becsukódott ajtó irányába.
- Az – biccentett barátom és újratöltést kínált.
- Annyira különös érzés az ujjadon látni. – Puhán jegygyűrűje felé böktem, majd legurítottam, ami még a poharamban maradt.
- Hát még hordani mennyire az – nevetett és példámat követve ő is lehajtotta a maradék borát, majd rám sandított. – Ott nem pityeregtél basszalak meg, nehogy most sírva fakadj.
- Nem fogok – tartottam az üresen árválkodó kelyhet felé és ő kérdés nélkül teletöltötte nekem, majd sajátmagának is. – Nem tudom, megdicsértem-e már a választásodat. Gyönyörű gyűrű.
- Nem, ha jól emlékszem még nem mondtad, de köszönöm.
Szünet.
- Na!
- He?
- Elmeséled?
- Mit?
- Hogy jött a gondolat, hogy találtad a gyűrűt, a lánykérést, vagyis… érted, az egészet. Sei nézd, nem kötöttél az orromra semmit, csak beállítottál csomagostul és közölted, hogy pakoljunk egy napi cuccot, mert rabolni jöttél, a nem pedig nem jelölhető verzió, tehát választásunk nincs. Gyakorlatilag a reptérre menet tudtam meg, hova megyünk és miért, és azóta fél percünk sem volt kettesben.
- Azért jöttél át, hogy csajosan csevegjünk egyet? Várj, előkapom a hálóingemet.
- Nem, azért jöttem, mert igyekszem minél tovább jegelni a kezdődő depresszióm. Minél később tör rám, annál jobb.
- Azt akarod mondani, hogy lesz ennél rosszabb?
- Kedves édesanyád?
- Nincs nagy sztori mögötte, Ryu.
- Valami mégis.
- Valami. Valami igen – mosolygott. - De nem nagy ügy az egész.
- Értem. Nem akarod elmondani.
- Éjszakás műszakból jöttem szombat reggel. Olyan fél hét körül értem haza. Halk voltam, hétvége volt, nehogy felébresszem. Egész héten korán kelt, pénteken kifejezetten fáradtnak láttam. Engem is hajtottak, de én mondom neked Ryu, ezekből a srácokból kitapossák a… na mindegy. Gondoltam kibújok a ruhámból és bekúszok mellé, hátha nem zavarom fel. De ébren volt. Az asztalon reggeli várt és egy mosolygós Asuka a másik széken. Az éjjelről annyit, hogy a kontinens összes embere az én műszakomat választotta, hogy vérezzen valahonnan, képzelheted, hogy mutattam. Úgy éreztem magam, mint egy felmosórongy, akivel hetek óta hányást csuszatoltak egy utolsó csehó mocskos padlójáról. Nem voltam éhes egészen addig, ameddig a reggelijének az illata el nem jutott az orromig. – És elhallgatott. Felvont szemöldökkel vártam a folytatást, de ő nem mesélt tovább. Pillanatok sétáltak tova, mikor pimasz módon rám villantotta azokat a mélybarna szemeit. – Azt akarod mondani, hogy nekem nem lehet elég egy ilyen pillanat a felismeréshez, hogy gyűrűt akarok húzni az ujjára?
- Megváltoztál – mosolyogtam rajta és egyben gyönyörködtem a csillogásában. A szemei annyira más fénnyel üzentek, a szája sarkában is puha szelídség ült. Merengve figyeltem és amellett, hogy összeszorult a szívem, boldogsággal töltött el az új érzés. – Nagyon megváltoztál, Numata Seiki.
- Ne oltogass, cseszd meg.
- Eszemben sincs. Jól áll. – Nevettem, a számból mégis megdöbbentően komolyan szólt a gondolat. – Valamikor a fél karomat oda adtam volna egy ilyen Numata Seikiért.
- Valamikor a fél karomat adtam volna, hogy neked adhassam.
A csend, ami ránk telepedett, rövid ideig tartott, de megborzongatta a bőröm.
- És azután? Miután felébredtél, elmentél gyűrűt venni, hazarohantál, majd letérdeltél elé és…?
- Francokat – kacagott fel, láttam rajta hogy a szemei előtt megjelenő túl csöpögős jeleneten derült ilyen jóízűt. – Nem terveztem előre. Felkeltem, magamra dobtam a köpenyem, ő a nappaliban ült, én megláttam, odasétáltam – ne röhögj a részen, ami most jön, mert odavágok – valóban fél térdre ereszkedtem. Nem olyan királyfisan, mint te csinálnád, baszod. Nem akartam nagyjelenetet, de a földön ült és így könnyebben hozzáfértem. Aztán – elhalkult – csak – megrántotta a vállát – megmondtam neki.
- Mit?
- Hogy szeretem. Hogy nincs nálam gyűrű, mert sajnos túl spontán vagyok az ilyesmihez, de ez nem változtat azon, hogy az ujjára szeretném húzni. Mert ő nekem az egyetlen és az is marad.
Áthajoltam az asztalon, hogy megsimogathassam az arcát.
- Numata Seiki… örülök neked. Őszintén örülök.
- Együtt mentünk gyűrűt venni és csak kétszer fakadt majdnem sírva, pedig elsőre sikerült választani. Annyira nem számított neki, Ryu. Ha egy rozsdás függönykarikával akartam volna eljegyezni, akkor boldogan hordta volna és ugyanolyan elvarázsolt tekintettel feledkezett volna bele a tompa, fénytelen kacatba, mint ahogy ebbe a drága ékszerbe teszi minden reggel, amikor kinyitja a szemét.
- Illik az ujjára. Finom, karcsú, az apró kő is olyan szépen simul bele. Megtaláltad hozzá a tökéletes gyűrűt és őszintén szólva, soha nem gondoltam, hogy nekünk alkalmunk lesz ilyesmiről beszélni.
- Tökéletes. Én is így érzem. De a tieid is azok.
Reflexből válaszoltam.
- Tudom. Azok. – És csak miután kimondtam, döbbentem rá, hogy elszóltam magam. Tetten értek. Butaságom, bűnöm, titkom, vagy ahogy tetszik, immáron védtelen. Csak lopva mertem a szemébe nézni.
- Blöfföltem – kacagott fel.
- Túl sokat ittam már az öncenzúrához. Ha picit józanabb vagyok, nem húzol csőbe.
- Ne nézz hülyének. Tudom, hogy van gyűrűd. Nem te lennél. Hozzám nem illik ez az egész baromság. A sors keverte a lapokat és ez a leosztás nekem ezt hozta. Te más vagy. Te tervezel és éppen ezért, nem volt nekem kérdés soha, hogy te rejtegetsz valahol egy ékszeres dobozt. Mikor vetted meg?
Ha már lebuktam, nem mindegy?
- Fél éve – mondtam ki semlegességgel, de akaratlanul is utánaszámoltam és pont ezért kénytelen voltam korrigálni önmagam. – Várj. Döbbenet, de… azt hiszem, lassan már egy éve is van.
- Egy éve? Mi volt akkor?
- Egy szép nap.
Igen. Szép nap. Akkor találtam meg a tökéleteset. A szerelem végtelen karikája. Amikor megvettem a két finom gyűrűt, feltett szándékom volt azonnal átadni. Csütörtök délután volt és mi még nyakig álltunk a dobozokban. Siettem haza, kezemben a táskám, másik karommal egy pár lapra szerelt fali polcot egyensúlyoztam, amikor kocsimhoz menet elhaladtam az ékszerbolt kirakata előtt. Véletlen vonzotta a tekintetem a fény, ami a szikrázóra dörgölt megannyi apróságon hasra csusszant. Karkötők, órák, divatékszerek, cifrának ható függők és túl báli medálok. Egyetlen pillanatra futott rajtuk végig a szemem. Elég volt ahhoz, hogy megakadjon egy szerény pároson. Finom fehérarany karika, közepében egyetlen hajszálnyi sárgaarany erecske, és párja, bár ő tetőtől talpig a klasszikus színbe öltözött, hasán fehér árnyalattal futott egy vékony csík. Mások voltak, és mégis énekelt róluk, hogy összetartoznak. Olyanok voltak, mint mi. Annyira egyszerű és mégis egyszerűségükben ott bújtattak mindent, amit szavakkal elmondani lehet. Hiszen ez nem bonyolult. Nem kellene annak lennie. Szeretlek. Veled akarom leélni az életem. Mutassuk meg a világnak, hogy összetartozunk. Gyere hozzám. Annyira egyszerű… és én hirtelen annyira akartam. Hátunk mögött volt egy álomszerű év és a tetejére nőtt kegyetlen hetek, előttünk valami friss, valami új, valami nehéz és embert próbáló, de… egy ígéretes jövő, amit nem fognak ingyen adni, amiért dolgoznom, dolgoznunk kell majd elképzelhetetlenül sokat, de nem kételkedtem bennünk. Megnyíltam neki, úgy, ahogy senkinek nem tettem, ő értem az addigi életét forgatta a feje tetejére… túl sokat tettünk bele, és annyi mindent akartam még. És álltam a kirakatot bámulva és minden porcikámmal vágytam gyűrűt húzni arra a kecses ujjára. És tőlem meglepő módon nem kellett fél perc sem arra, hogy átgondoljam. Megvettem. Bordó dobozt kaptam hozzá és eszembe sem jutott, hogy másmilyenre váltsam. Nem volt lényeg a csomagolás, hogy miben érkezik, hogy milyen párnán pihen hazáig. Nekem csak a karika kellett, az a gyönyörű végtelen, apró karika. Mintha egész hazafelé úton énekeltek volna a zakóm zsebében, mintha pergették volna a perceket, hogy minél előbb otthon lehessek. Beléptem az ajtón káoszos otthonunkba, be a dobozok és félig átköltöztetett élet kellős közepébe, még a lépteimnek is más zaja volt, még a gondolataimnak is új hangja. Daniell karnyújtásnyira termett, megcsókoltam, átöleltem, finoman eltolva a szemébe néztem, gyűjtöttem a tüdőmbe a levegőt, lelkembe a merszet, ő rám pillantott, barackszínű ajkain finom mosoly születet… és akkor felébredtem. Láttam magam kívülről, láttam a helyzet lehetetlenségét, groteszk hangulatát, nevetséges mivoltát. Hirtelen félni kezdtem egy rövid szótól, egy szánakozó mosolytól, a visszautasítás ízétől, a képtelen szemöldökráncolástól. Zsebemben elhallgattak a daloló karikák, ujjaim elengedték a dobozt, mert hirtelen ráeszméltem, nem élném túl, hogy kinevessen. Hogy megsajnáljon, hogy nemet mondjon, nem élném túl. Üdvözöltem hát kedvesem, ahogy nap mint nap megteszem, mintha nem is éppen arra készültem volna, hogy még ha lehetetlen is, megkérjem a kezét.
A gyűrűket eldugtam, a gondolatot pedig elástam, jó mélyre. Butaság, de megfordult a fejemben, hogy pár nap elteltével majd mérhetetlen boldogságot fogok érezni azért, hogy nem álltam elé ezzel a bizarr kéréssel. Aztán eltelt az a bizonyos pár nap és beláttam, ostobaság erre várni, mert bár félek attól, hogy fájna hallanom a válaszát, én magam mindennél jobban vágyom erre a kötelékre. Vele. Persze nem lenne róla papír, amit elfogad bármelyik bíróság, a világ szemében nem kötné több hozzám, mint ami köti most, és mégis valahogy úgy hiszem, ha ő és én hűséget ígérünk egymásnak, ha holtomiglan-holtodiglan esküt teszünk, ha egymás ujjára húzzuk a két arany karikát, ezzel pecsételve meg a fogadalmunkat… akkor az igazibb lesz, mint bármilyen papír. Valódibb, mert az érzés, amit egymás iránt táplálunk, az kelti majd életre.
Valóban. Nemsokára egy éve is meg lesz annak, hogy rejtegetem azt a dobozkát, hogy titkolom a gondolatot, hogy hallgatok arról a napról, megtartva az átlagos hangulatát. Talán neki az a csütörtök délután nem volt más, mint egy nap a hét második feléből, az a nap, amin új polcot hoztam, a nap, amire talán már nem is emlékszik. De nekem… nekem örökre a meghátrálásom dátuma lesz, az a csütörtök délután, mikor rájöttem, gyáva vagyok az igazsághoz.
- Hé – koppantott mutatóujjával a homlokom közepére. – Avass be, mert nagy a csend.
- Na itt tényleg nincs sztori. Megláttam, megvettem…
- Hogy milyen folyékonyan tudsz te hazudni. Várj, mindjárt be is kajálom.
- Kikérem magamnak.
- És egy éve kotlasz rajta?
- Nincs itt az ideje. Korai.
- Ryu…
- Nézd, köztünk ez…
- Köztetek ez? Mi? Vér komolyan mondom neked, miattad vagy bekattanok és megyek a puhi szobába, vagy fogom magam és elvégzek egy agyturkász gyorstalpalót, mert lélekbúvárhoz úgysem eszi el soha a franc a hülye fejedet és ha nekem meg lenne hozzá a megfelelő végzettségem, már rég helyreraktalak volna, baszod.
- … mi?
- Két év Ryu, és te még mindig úgy kezeled, mintha a második hetét töltené veled.
- Vannak pontok… amiket ha megfelelő erősséggel koccintasz meg, szanaszét törik az…
- Jaj, Ryu, csesszelek meg!
- A dolgok jelenlegi állása szerint az már házasságtörés. – És annak rendje és módja szerint ezen megengedtünk magunknak egy-egy szentimentális mosolyfélét. Ő azért, mert újra eszébe jutott, hogy van ország, aminek a törvényei szerint ő házas ember, én meg azért, mert most fürdök a boldogságában.
- Azért ez kemény, mi? Felhozod és vigyorgok, mint a tejbetök. Ezt még meg kell szoknom.
- Friss házas vagy, kedves Seiki, azon lepődnék meg, ha nem érne fülig a szád.
- Na jó. Vissza hozzád, meg a nyervákolásodhoz.
- Igazán milyen édes vagy.
- Semmi bizalmam nem volt a Szösziben.
- Már van?
- Nekem bizonyított.
- Ezt el fogom mondani neki.
- Persze, tedd csak. Utána megyek és leverem a vesédet, de ez ne tartson vissza.
- Lehet, hogy még el is pirul majd rajta…
- Én meg puszta kézzel ütlek majd, de csak mert szeretlek és fontos vagy nekem.
- Csak… időt akarok adni neki.
- Időt? Mire?
- Nem tudom.
- Jó ég, te nagyon kész vagy. De az első héten már túlestél.
- Igen. Már csak megközelítőleg tizenkétszer ennyi van. Mi az nekem? – Az asztalba vertem a homlokom. Egyszer, kétszer, háromszor…
- El fog telni.
- Mielőtt elment, még utoljára jól összekaptunk.
- Hogy érted?
- Elindultam vele a reptérre, közben a szülei is odatartottak. Röviden, tömören – az anyját az apja vitte ki, én meg úgy gondoltam, ebből kifolyólag inkább nem kísérném be, csak kitenném a bejáratnál.
- Kitalálom. Ő nem így gondolta.
- Daniell valamilyen számomra ismeretlen okból kifolyólag táplál még reményeket azzal kapcsolatban, hogy az édesapja meg én világraszóló barátságot kötünk.
- A kis idealista.
- Sei, az a fickó csak azért nem csapott még tarkón egy ásóval és kapart el a hátsó kertben, mert… nem is tudom. Talán nincs ásója.
- Ennyire nem kompromisszumkész a pasas?
- Ne röhögtess. Számára az egyetlen megköthető kompromisszum az lenne, hogy hajlandó elfogadni, hogy a Földbolygón lakom, cserébe én nem csak hogy nem találkozom többet a fiával, de nem veszem a számra még a ’D’ betűs szavakat sem.
- Szép kilátások.
- Nem lenne ezzel gond, ha időről-időre nem érezném úgy, hogy megpróbálnak alám pakolni.
- Jó is az.
- Bizonyos verzióban én is élvezem, de ez nem az a helyzet. Ha alattam fűrészelik az ágat, az másik szitu.
- Azt mondod, a fater megpróbálja megfúrni a nagy szerelmet?
- Azt hiszem azon van, bár nehéz megállapítani, mert Daniell nem feltételez róla ilyesmit. Szerintem egyszerűen elképzelni sem tudja és éppen ezért immunis a felismerésre, ergo nekem is máshogy kódolja tovább a jeleket. Nehéz összerakni a dolgokat és mondd, hogy paranoid vagyok…
- Paranoid vagy.
- …de látom, amit látok. Amikor készültem hazavinni, mármint kettőnk otthonába – haza a kórházból, ő azon dolgozott, hogy Daniell inkább költözzön a szülői házba, amíg ’lábadozik’. Annyira egyértelmű volt. Mi a szarért hozna elő ilyesmit? Ha teszem azt egy átlagos pár lennénk, eszébe sem jutott volna elrángatni őt élete nője mellől, persze itt belemart a kínálkozó lehetőségbe. De Daniell visszautasította.
- És szerinted fogalma sincs arról, hogy ez egy papa-féle partizánakció volt arra, hogy legyetek külön?
- Tudod, két verzió van és egymástól függetlenül futnak. Szerinte aggódott, én meg rábólintok, pedig tudom bár rohadt módon hangzik, de színtisztán próbált keresztbe tenni. Ennyi. Persze kussolok. Nem én leszek, aki lerántja a leplet erről a szarságról, az tuti, mert aki a szemébe mondja azelőtt, hogy ő maga rájönne, az lesz a főszemét, én meg nem vágyom a címre.
- Fura. Pedig nem hülye a srác. Azt mondod, szerinted nem is sejt semmit?
- Szerintem nem. Szereti az apját, nem feltételez róla ilyesmit. De én nem vagyok vak. Ahányszor hazamegy két-három napra, amit mellesleg megértek, mert messze laknak a szülők, ha már ott van, töltsön velük pár napot, de drága édesapjának köszönhetően ez a szóban forgó pár nap mindig egy hétre duzzad és persze kisül, hogy – de apa annyira el szeretett volna menni horgászni, meg annyira akarta, hogy meg tudjam várni a hétvégét, mert grillezni támadt kedve, meg annyira…
- Grillezni?
- Kedves Sei, ne engedd, hogy a külsőségek megtévesszenek. Nem voltam még a házuk falain belül, kívül már jó párszor, de amit Danielltől hallottam, abból egyértelmű, hogy a kapun túl egy darab USA pihen, ahol hétvégén a családfő hatalmas döglött állatokat sütöget rácson, karácsonykor zoknik lógnak a kandallón és amit akarsz.
- Wow.
- Az. Szóval vissza a startvonalra. Mivel tudom, hogy drága apukája szemében én vagyok az elsőszámú közellenség, úgy döntöttem, hogy passzolom a reptéri találkozást és ez érzékenyen érintette Danyt.
- Az ő szemszögéből nem tudom nem megérteni.
- Volt rá negyed óránk, hogy összevicsorogjunk a kocsiban. Én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy az ő gépe felszáll, apuja meg közben hátba döf a hűvös pillantásából materializált gigantikus jégcsappal, kedvesem pedig tartotta az elképzelését, hogy valahol mélyen – szerintem helyesebb lett volna, hogy egy alternatív dimenzióban – apukája szeret engem. Csak idő kell neki. Idő. Ja. Két-háromszáz év és az irántam érzett gyűlöletét elfújja a szél.
- És végül? Bementél?
- Nem. Leparkoltam, szemébe néztem, megfogtam a kezét, azt mondtam neki itt a kocsiban még megcsókolhatom, megölelhetem. Nekem sem sétagalopp ez az egész, nem viselem könnyen és ezt ő is tudja. Búcsúzzunk el így és ne kérje tőlem, hogy az édesapja jelenlétében másfél méteres távot tartva tőle a szokásos udvariassággal köszönjek el majd’ három hónapra.
- Sírtatok? – Afféle szurkálóan pimasz kérdés volt ez és mégsem bántó.
- Nem sírtunk. Vagy gyanítom mindketten, csak miután a másik eltűnt a színen. Hiányzik. Nagyon hiányzik.
- Elhiszem.
- Még csak hét napon vagyunk túl, de borzasztóan szenvedek, Sei. A szüleihez is elmegy ennyire, de olyankor megnyugtat, hogy tudom, ha annyira vágynék utána, csak kocsiba szállok és megyek. Előfordult már, hogy a negyedik napon úgy rám tört a hiánya, hogy felkerekedtem. Felhívtam két utcára a házuktól és ő jött, hogy együtt tölthessünk pár órát. Most a fél világ és hat óra van közöttünk, még felhívni sem hívhatom, amikor kedvem szottyan. – Az órára néztem. – Én itt iszok veled, ő pedig éppen a másik oldalára fordul. Gyűlölöm az egészet.
- Eltelik majd ez is.
- Persze, el, de ettől nem könnyebb a most.
- Azért beszéltek?
- Emailen szinte egész nap nyúzzuk egymást, és ha úgy jön ki, napi egy telefon is sikerül.
- Mármint?
- Lefekvés előtt felhív, de olyankor én általában még dolgozok, szóval nem mindig lesz belőle beszélgetés. Van, hogy inkább csak afféle… bejelentkezés. Helyzetjelentés. Nem tudom. Be fogok csavarodni.
- Dehogy fogsz.
- Soha nem voltam netfüggő, most meg tíz percenként nézem a postafiókom.
- De ari.
- Baszódj meg.
- Köszönöm jókívánságaid, remélem, majd annak is eljön az ideje.
- Szánalmas?
- Nagyon. Mi?
- Hogy nem bírom nélküle.
- Dehogy. Inkább olyan Ryus.
- Bíztató.
- Mondtam. Túléled.
- Azon vagyok, csak…
Megmosolygott. Újra. Sóhajtva kászálódott fel a helyéről. Mozdulatain már neki is látszott az ital, bár nem úgy, mint annak előtte Asukája esetében. A fiú alig állt a lábán, exem pedig éppen csak lelassult egy kicsit. Gyakorlat teszi a mestert – azt hiszem, ez pont ide illik. Mellém huppant.
- Te hősszerelmes, te. – Magához húzott és annyira jólesett. – Szedd össze magad.
- Félek. – A vállára dőltem.
- Igen, látom. Ismerlek.
- Annyiszor bizonyított nekem és én mégis félek.
- Mert ilyen vagy. Neked mindig kerül valami aggódnivaló. Ha nincs, akkor szerzel magadnak.
- Bocs, de ezt úgy nem terveztem. Elhiheted, hogy nem én küldtem banánhéjat a nagyi papucsa alá.
- Komolyan banánhéjon zakózott?
- Jaj, a francokat, csak azt hittem, milyen laza lesz így mondani.
- Aha.
- És erre ő elmegy és most ott vagyok abban a hatalmas házban egy macskával, aki ráadásul utál engem…
- Honnan tudod, hogy utál? Figyelmeztetlek, ha azt válaszolod, hogy ’mondta’, már hívom is az ügyeletet. – Tompa hangjából kicsengett, hogy megtenné…
- Ezeket a szőrös kis démonokat nem olyan fából faragták. Ezek nem mondanak semmit, egyszerűen csak szarba se vesznek téged. Az a macska úgy viselkedik velem, mintha a világon se lennék. Daniell fél ciccegésére rohan, vágtat, szinte a talaj felett nyargal, én meg fél órát furulyázhatok a konyhában, hogy megtöltöttem a tálját, legyen szíves előfáradni a vacsorához. Az én papucsomon élesíti a körmét, pedig a fajtája nem olyan felületen szokta, de neki mit számít. Tépi a szőnyeget, de csak persze olyankor, ha kellő távolságban vagyok… Gyűlöl engem.
- Te sem bírod őt. Egy-egy.
- Nem miattam van.
- Okos enged.
- Ő kezdte.
- Na elég. Fejezzük be az ovit.
- Ha Daniell hazajön, majd jól beköpöm neki.
- Mondtam, vagy nem mondtam, hogy ovi off?
- Az a dög ellopta a vitaminomat és megrágta az egész levelet!
- Reménytelen eset vagy.
- Reménytelenül szerelmes. Ezért pesztrálom a macskáját.
- Látod a könnycseppet a szemem sarkában?
- Csak nem meghatódtál?
- Faszt! Másért van sírhatnékom.
- Rákérdezhetek?
- Rá, de díjat nem tudok adni a helyes megfejtésért. Túl könnyű dolgod volt.
- Egyébként… - húztam el a számat a gondolatra - annak a kis szemét dögnek legalább annyira hiányzik, mint nekem.
- Sorstársak vagytok.
- Fogjuk rá - szuszogtam. Seiki vállán kezdtem magam túl komfortosan érezni. - Azt hiszem – böktem meg a homlokommal – most hívok egy taxit és elhúzok haza.
- Nem dőlsz inkább le az egyik szobában? – kérdezte nyújtózkodva az itala után.
- Nem, kösz. Haza megyek önsanyargatni a Daniell illatú, de hideg ágyamba, ó, én szegény, szegény férfi!
- Eltelik ez is, majd meglátod.
- Megígéred?
- Naná.
- Hiányzik.
- Tudom… mondtad.
- Még fogom is.
- Igen, ezt sejtettem. De bevállalom. Megbirkózom vele, mint Ryu a macskával.
- Új mondás?
- Én mostantól intenzíven használni fogom.
- Numata-san, köszönöm a vendéglátást. A vacsora fantasztikus volt és az azt követő terápiás beszélgetés jobban esett, mint valaha – nevettem az ingébe.
- Istenien főz a kölyök, mi? Mind a tíz ujját megnyalnád, ha te pasid lenne.
- Akkor meg – kacagtam és lendületet vettem, hogy felálljak, bár csak tőle sikerült elszakadnom. Egyelőre. Kellett pár pillanat, hogy egyenesen álljanak a dolgok, mert azt hiszem, rosszul mértem fel, mennyi a vértartalma a testemben csordogáló alkoholnak. – Oké, újragondoltam. Hívd te a taxit, én addig üldögélek még egy kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése