Már a garázsban parkoltam, mikor megcsörrent a telefonom. Olyan vagyok, mint
egy tini lány. JÁJ, Ő HÍV, JÁJ, Ő HÍÍÍV! Valóban. Ő hívott. Gondolkoztam
rajta, hogy nyakamba kapom a lábam és lélekszakadva, rövidtávfutókat
megszégyenítő sebességgel a házba vágtatok, de elvetettem az ötletet. Edzés
után voltam, azon kívül összetörni sem kívántam magam és ki tudja, lehet, hogy
mire beérek, leteszi! Nem mintha nem tudnám visszahívni, de ahelyett, hogy
feltételes módban gyártott elméletekkel terhelném túl az agyam, inkább csak
leállítottam a motort, és felvettem a telefont.
- Szia, Csücsök – mosolyogtam a kagylóba, bár úgysem látta.
- Jókedvű a hangod! – Ezek szerint bár nem látható, de hallható. Nevetett. – Cia, Ryury.
- Jókedvű, mert hívtál.
- Édelgünk?
- Naná!
- Éppen úton, esetleg felvágni készülsz valakit, vagy kezedben egy szál karddal, tök pucéran hadonászol?
- Alig fél perce értem haza, nem vagyok én nagymamát meg zöldikét meglelni kívánó vadász, sem a hét kecskegidából az utolsó, hogy bárkit felvágjak és kiegészíteném még mondandóm egyetlen, de nagyon fontos elemmel, vagyis perverz kis gondolataidat porrá zúzandó közlöm - edzeni ruhában szoktam.
- Részletkérdés.
- Dehogy az. Gondolj csak bele. Szívesen lengetnél egy olyan pengét, ami egy szőrszálat is kettévág úgy, hogy közben… mindened szabadon lifeg?
- Győztél – kacagott. – De álmodozni még szabad – dorombolta.
- Jó hallani a hangod.
- Nekem is a tiéd.
- Mit csinálsz most? Lefekvéshez készülődsz?
- Jaja, már itt heverek az ágyban.
- Még nem is mesélted. Milyen az ágyad?
- Sima. Nincs rajta mit mesélni. Egy ágy. Az ágyneműm világoskék. Kis virágok vannak rajta és nagyi illata van.
- Ez pozitív vagy negatív?
- Virágos. Nem rossz.
- Puha?
- Ege.
- Az a lényeg.
- Az otthoni puhább.
- Anyukádéknál?
- Hülye. Nálunk otthoni. Otthoni!
- Hiányzik az ágyunk?
- Meg a párnám, meg a tiéd, a lépcsők, Perec, a konyha, a reggelid, a vacsorád, az inged gallérja meg a testápolód… - Elpirultam. – Figyeled, mennyire teorientált lettem? Az illatod…
- Az enyém?
- A tiéd. Miért nem hoztam egy flakonnal? Lehetne nálam spejzolva te-illat…
- Hát miért nem?
- Nem tudom, nem gondoltam, hogy ennyire hiányzik majd.
- Hiányzom, Csücsi?
- Nem vágom. Ennyire nem voltam egyértelmű? Nem hívtalak volna, ha nem hiányoznál. Itt fekszem pizsibe…
- Ne hazudj, neked olyan maximum nyolc éves korodban volt, azt is csak azért hittem el, mert mutattál képet.
- Legyen, te szőrszálhasogató. Alsóban vagyok és pólóban. Az van ráírva, hogy Made in Japan. Itt vettem egy utcai árusnál. Tiszta zúzós és tök igaz is.
- Ott fekszel az igazmondós pólódban a kék virágok között…
- Mesélj nekem valamit.
- Mit?
- Bármit. Valami hétköznapit. – Kemény kérés. Lassan másfél hete nélküle vagyok és jelenlegi állapotom szerint mindent elkarattyolnék neki onnan, hogy megcsörrent a telefonom ébresztője, amikor a hajnal hasad, egészen odáig, hogy bebújok a hideg, rideg és túl nagy ágyunkba, persze nélküle. Kisegített. - Például! Elkészült az új szmokingod?
- Ó igen, el. – Igaza van. Például ezt is elmondhatnám. Numata Seiki és esküvője okán új szmokingot akartam magamnak… Igen. Hiúságból. Jól állt nekem.
- És? Milyen? Úgy vártad.
- Csodálatos. Ma délután beugrottam érte, de persze még egy próbát megejtettünk a helyszínen. Nevezz megszállottnak, de odavagyok érte. Kötelezően tervezni fogok pár szmokingos programot nekünk. Lehet, hogy méregdrága volt, de mintha rám öntötték volna. Persze végül is rám öntötték, vagyis szabták, de pont ezért lett olyan, amilyen. Annyi embertől hallottam már, hogy feszeng egy ilyen típusú túl alkalmi öltözetben, de állítom ez csak azért van, mert nem az ő testére készült. Én imádom. Kényelmes, simul, követi a mozdulataimat és nem esik benne nehezemre akár órákat eltölteni és mindezek mellett Életem, ne haragudj az ’arcom’ miatt, de szívdöglesztő vagyok benne. Majd meglátod! Odáig leszel értem, meg… Dany? – Először azt hittem, hogy elaludt. Egy pillanatra még át is szaladt az agyamon, hogy mekkora hülye vagyok, az álomba untattam az új szerzeményemmel, de aztán tarkón csapott a felismerés. - Nem szégyelled magad? – Megvilágosodtam. Aludni? Egy nagy francokat. Nem azért szuszog. Amíg én cseverésztem, kedvesem nekiállt kiszolgálni saját magát. – Szabad tudnom, mégis mit csinálsz ebben a pillanatban, drága életem?
- Őszintén? – köhintett. Nem mintha nem lett volna teljesen és félreérthetetlenül egyértelmű.
- Hogy máshogy?
- Finoman vagy amolyan hardcore módon?
- Ahogy jobban esik.
- Legyen egy kedvenc arany középút neked - rárántok. Lebuktam?
- Csöppet. Legalább hallanék a hangodban egy kis zavartságot, hogy szinte lássam magam előtt, ahogy lebuktatva fülig pirulsz.
- Én nem pirulok. Eszembe se jutott. Ez jár nekem, jogom van hozzá, sőt ha meghallod sanyarú történetem, te is úgy fogod találni, hogy ez volt a jó lépés. Első nap fáradt voltam, mint a franc. Az időeltolódás padlóra tett, második nap tartott a kóma, de harmadnapra visszaálltam és az időérzékemmel együtt ahogy te mondanád, az egészségtelen méretű libidóm is újra megtalált. A jobb kezemmel csináltam szerdán, változatosság kedvéért a ballal csütörtökön, péntek, szombat, vasárnap internetes pornót akasztottam magamnak. Rég nem csináltam így, volt pótolni valóm és Ryury, volt is valami érdekes ebben az egészben, sőt. Annyira belejöttem, hogy elugrottam vásárolni mindenféle lapozható szennyanyagot is, amikre mint egy kis kangörcsös tini csavargattam a lécet és tudod mit? Eleinte egészen bejött. De most már kellesz, oké? Elég volt a lapmacákból és az online hörgésekből, úgyhogy legyél szíves és működj együtt!
- Hetero vagy homo?
- Tudod, a velem egy háztartásban élők közül csak téged indítanak be az egymás hegyén és olykor hátán vonagló s lovagló pasasok. Engem jórészt csak ’mi’, de te nem vagy itt, egyedül magamra nem gerjedek, szóval szánom-bánom Ishigorou-san, én nőkre könnyítettem magamon.
- Fene a gusztusod.
- És most! Szövegelj már!
- Óhajod számomra… De ha már klisézünk, akkor vegyük elő azt is, hogy néma gyereknek, a végét tudod ugye, életem?
- Jah. Anyja se, nemhogy a pasija.
- Mondjuk ha megmondod, hogy ez nem csak egy amolyan általános „jaj de jó hallani a hangod” típusú beszélgetés, hanem egy kis teleromantika, akkor talán nem a rám szabott szmokingomról kvartyogtam volna neked.
- De, de, ez pontosan olyan „jaj de jó hallani a hangod”, mert jaj de jó lesz nekem közben! Ha! Végre hajlandó vagy összefüggően pár mondatot nekem ajándékozni! Nem értelek. Miért nem hagytad magad szépen kifaggatni?
- Végülis.
- Már túl lennék rajta és neked fogalma sincs róla, mennyire marhára kell ez nekem. Nem vicc, Ryu! Szerintem már lilul…
- Technikai tipp - ne szorítsd annyira.
- Direkt nem mondtam, mi a cél. Ki tudja, milyen a hangulatod. Előkapnál egy ilyen „jaj most simogatom magam” féle bigyó dolgokat és ez azért lenne szar, mert szeretlek, de szerintem begörcsölnék a röhögéstől.
- Nem is igazán vagyok az a fajta, aki majd belebőgi neked a mikrofonba, hogy „érzed-e, ahogy a hatalmas farkammal…”
- De nagy a khmbizalma valakinek – hahotázott.
- Kérlek, ne feledkezz meg róla, hogy bár a nők előszeretettel terjesztik az elméletet, vagyis hogy szerintük nem a méret a lényeg, de én mindenféle pletykákkal ellentétben, bármit is állít Numata Seiki, mégis csak férfi vagyok.
- Bocsánat. Hatalmas, hatalmas, hogyne. De ne térj el a tárgytól, vagyis tőled a kagylóba. Nem hiába kértem, hogy csak simán beszélj! Ha belemorrantok itt a mikrofonba, hogy Ryuuu, mi van rajtad, én magam leszek, aki bepisilek a röhögéstől.
- Én teljesen komolyan megmondtam volna, hogy fekete szövetnadrág, kávébarna ing és bordó-barna nyakkendő. A zakóm az anyósülésen van.
- Fú.
- Magadra vess, ha nem jelented be, mit tervezel.
- Felizgultam.
- Kóstolgatsz?
- Dehogy. Bár megjegyzem, még soha nem unatkoztam a saját szerszámommal a kezemben.
- Hát a tiéddel a kezemben még én sem.
- Meglepő nyíltsággal társalgunk, mióta másik kontinensen vagyok, mi?
- Szerintem ilyen téren előtte sem voltak gátlásaink.
- Gátlástalanok vagyunk.
- Főleg te.
- Főleg én. És most, hogy így beismertem, most már beszélj, oké? A velem egyidős barátom amúgy is egyre lilább és ne rontsd el a játékomat, na!
- Mondtam, hogy ne szorongasd.
- Pf. Könnyű mondani. Az egész miattad van.
- Kérjek elnézést?
- Ja, jó lenne. De lassan. Aztán olvass fel mondjuk a tévéújságból. Nekem az is megfelel.
- Nincsenek nagy igényeid.
- Ugye? Amúgy lennének, de ha ló nincs, elintézem magamnak.
Kacagott, én meg vele. Aztán a jókedvünk pár taktus után egyszerűen csak elmúlt. Már csak a csöndet hallgattam. Pontosabban Daniell mély, várakozó szusszanásait.
- Ryu – sóhajtott. Éreztem, hogy bármennyire is laza és mosolygós, nem annyira könnyű neki ez a téma, mint ahogy mutatni igyekszik. – Vérkomolyan. Kell nekem.
- Mi? – mosolyogtam és kérdeztem, pedig mindent tisztán értettem, csak úgy gondoltam, dolgoztatom még egy picit. Egy icipicit.
- …beszélj hozzám, jó?
- Tudod milyen kegyetlen ez? – húztam. – Elvárod tőlem, hogy búgjak neked a kagylóba és nem is kérdezed meg, menne-e most egyáltalán – és gonosz cukkolódásom közepette kioldottam az ingem felső két gombját. Kellett a levegő.
- Ryu…
Te hülye kölyök. Nehogy komolyan vedd.
- Fekszel már?
- Mondtam, hogy igen.
- Háton?
- Igen…
- A hajad?
- Most mostam meg.
Tudta jól, hogy elég ennyit mondania és én már látom a félig száraz fürtöket. Ahol még nedves, ott érettebb méz, ahol már megszárította a levegő, ott sokkalta világosabb. Buján tekereg körülötte a párnán, a háta alatt, a válldombján.
- Hazudsz. – Egyszerűen tudtam és kész.
- Igen – nevetett.
- Miért? – suttogtam.
- Mert tudom, hogy mit szeretsz.
- Szeretnék melletted feküdni.
- Szeretném, ha mellettem feküdnél. Kivenném a hajamból a gumit.
- Miattam?
- Igen… csak miattad.
- Ha most behunyom a szemem – és én valóban megtettem - nem tudom magam elé képzelni, hogy egy idegen ágyban fekszel, én valahogy a miénkben látlak. Remélem tudod, hogy annyira élénken a szemem előtt van a kép, ahogy végignyúlsz a matracon, hogy amikor majd letesszük a telefont és én felmegyek a hálónkba, bár tudom, mi a valóság és mi a fikció, csalódott leszek, hogy nem talállak ott. – Trükkje van, hogy engedd a hangodat olyan mélyre, hogy a mondatok vége kellemesen rekedtes, izgalmasan doromboló legyen és mégis valódi, véletlenül sem eltúlzott vagy színpadias. Igazi, mert ezt akarta hallani. – Ha most megérinthetnélek, először a szádat kóstolnám meg. Puha és édes. Mondd, hogy közhely.
- … nem… – Hallottam a hangján, hogy remeg.
- Kicsit feszengek, Daniell. Nem tudom, mit szeretnél hallani, nem tudom, mit kellene mondanom és amit mondok, az vajon elég-e neked…
- pont… elég - Hittem a szusszanásainak. – csak… beszélj. Nem kell más, Ryu… nekem csak… beszélj, jó?
- Elég? – csak suttogtam.
- A hangod kell…- susogta vissza.
- Hiányzol. Hiányzik az érzés, ahogy a hajad a vállamat simogatja, mikor az a forró bőröd az enyémhez tapad. Az illatodtól mindig megborzongok és ahogy most beszélünk, szinte érzem az orromban. Kicsit édeskés, mégis fűszeres. Játékos, üde, pimasz, éppen, mint te. Tudod, hogy otthagytad a párnán? Nem merem ráhajtani a fejem, mert félek, hogy egy éjszaka elég lenne ahhoz, hogy átvegyen engem a huzat és elveszteném ezt az illékony darabot belőled. Szeretném megcsókolni a szádat, a tarkódat, a hattyú nyakad, a kulcscsontodat… akarom az illatod, az ízed… ó, igen, azt az ízt, amitől bizsereg a nyelvem és felébrednek az érzékeim. Nem csak a szád édes, ezt mondtam már? Akarlak. Meg akarom markolni a combod, megharapni az alsó ajkad, a fogaim közt morzsolni a fülcimpád.
A telefon hallgatott. Néhány reszkető szusszanás eljutott hozzám, de nem több. Hangtalan volt, mégis szinte láttam, ahogy megfeszül a teste, ahogy ívbe hajlik, ahogy hátraveti a fejét, az erek kidagadnak a torkán, szerettem volna a karomba venni, az ádámcsutkájára tapasztani a számat.
- Daniell – súgtam a kagylóba a nevét. – Most nem láthatlak gyönyörűm, legalább a hangodat ne vedd el tőlem.
Valamit valamiért. A nevem, abban a fülledt, buja, reszketeg tónusban túl nagy hatással volt rám. Előre dőltem, fejemet a kormánynak támasztva lehunytam a szemem és csak hallgattam a pulzálását. Könnyedén megtehettem volna, hogy kigombolom a sliccem és valahogy mégsem. Kőkemény voltam, de nem kívántam ezt az egészet. Hiányzik, minden elképzelhető módon. Testileg, szellemileg, ahány verziója csak van a vágyakozásnak, azzal én rendelkezem. Túlságosan is ahhoz, hogy beérjem ennyivel. A szája kell, a bőre, a lehelete a fülcimpámon. Nem akarom elképzelni, hogy még hónapokig csak a hangja legyen nekem.
- Ryu.
Hallottam, ahogy tapadnak a szavai, ha mellette lennék, már nyújtanám az üvegét.
- Hm? – kérdeztem, még mindig lehunyt szemekkel. – Szomjas vagy?
- Ez ijesztő.
- Dehogy az.
- Nincs még egy ilyen hang, mint a tiéd.
Az elsuttogott vallomás megmosolyogtatott.
- Hízelgő.
- De komolyan.
- Remélem is, hogy nem viccből.
- Tudom, hogy megbeszéltük, mennyire röhejesek ezek a kérdések, de… mit csinálsz most?
- Rózsaszín köd van, Csücsi? Hirtelen jött csúcs, majd egy hullám tömény érzelgősség temetett maga alá?
- Igen. Szóval?
- Ülök.
- Ennyi?
- Ennyi. Veled beszélek.
- Még… valami?
- Leesett, mi érdekel.
- Válaszolsz?
- Igen. A válaszom - nem, én csak ülök. A kezemben a telefonom van.
- Még így is van egy üresen.
- Tény. De csak van. Helyzetét tekintve most éppen a homlokomat gyűrködi.
- Mondd, hogy Daniell.
- Daniell. Miért?
- Senki nem mondja. Hiányzik.
- Mi a szösz. Kérd meg anyud – nevettem – biztos mondaná neked.
- A te hangodon az igazi. Engem előtted szinte alig hívtak a teljes nevemen.
- Szeretlek.
- Mondjam én is? – incselkedett.
- Kérlek.
- Szeretlek.
- Dany, én… - Valami olyasmit akartam mondani, hogy lássa, tudja, érezze, majd belepusztulok a hiányába. És mégsem tettem. Kiengedtem azt a sokáig őrizgetett levegőkortyot és csak mosolyogtam. – Ide hallom, ahogy nyikorog a négylábú. Be kéne mennem vetni elé némi élelmet.
- Persze. Értem. – Dehogy érted, gyönyörűm. Még csak sejtésed sincs. – Jó éjszakát, Ryury, persze majd ha mész ágyirányt.
- Álmodj szépeket.
- Ezek után? Meglesz.
Nevettünk és bontotta a vonalat.
Én még percekig ültem a garázsban, lehunyt szemmel azon elmélkedve, vajon mikor fogom bedobni a törölközőt.
- Szánalmas – morrantottam magamra. - Szánalmas!
Kipattantam a kocsiból, mint valami, aminek gumírozták a fenekét és a házba indulva erősen koncentráltam a bent rám várakozó szőrös nőstényre. Hogyan öljük le saját erekciónkat. Én mondom, a házi praktikák hasznosak a mindennapokban.
- Szia, Csücsök – mosolyogtam a kagylóba, bár úgysem látta.
- Jókedvű a hangod! – Ezek szerint bár nem látható, de hallható. Nevetett. – Cia, Ryury.
- Jókedvű, mert hívtál.
- Édelgünk?
- Naná!
- Éppen úton, esetleg felvágni készülsz valakit, vagy kezedben egy szál karddal, tök pucéran hadonászol?
- Alig fél perce értem haza, nem vagyok én nagymamát meg zöldikét meglelni kívánó vadász, sem a hét kecskegidából az utolsó, hogy bárkit felvágjak és kiegészíteném még mondandóm egyetlen, de nagyon fontos elemmel, vagyis perverz kis gondolataidat porrá zúzandó közlöm - edzeni ruhában szoktam.
- Részletkérdés.
- Dehogy az. Gondolj csak bele. Szívesen lengetnél egy olyan pengét, ami egy szőrszálat is kettévág úgy, hogy közben… mindened szabadon lifeg?
- Győztél – kacagott. – De álmodozni még szabad – dorombolta.
- Jó hallani a hangod.
- Nekem is a tiéd.
- Mit csinálsz most? Lefekvéshez készülődsz?
- Jaja, már itt heverek az ágyban.
- Még nem is mesélted. Milyen az ágyad?
- Sima. Nincs rajta mit mesélni. Egy ágy. Az ágyneműm világoskék. Kis virágok vannak rajta és nagyi illata van.
- Ez pozitív vagy negatív?
- Virágos. Nem rossz.
- Puha?
- Ege.
- Az a lényeg.
- Az otthoni puhább.
- Anyukádéknál?
- Hülye. Nálunk otthoni. Otthoni!
- Hiányzik az ágyunk?
- Meg a párnám, meg a tiéd, a lépcsők, Perec, a konyha, a reggelid, a vacsorád, az inged gallérja meg a testápolód… - Elpirultam. – Figyeled, mennyire teorientált lettem? Az illatod…
- Az enyém?
- A tiéd. Miért nem hoztam egy flakonnal? Lehetne nálam spejzolva te-illat…
- Hát miért nem?
- Nem tudom, nem gondoltam, hogy ennyire hiányzik majd.
- Hiányzom, Csücsi?
- Nem vágom. Ennyire nem voltam egyértelmű? Nem hívtalak volna, ha nem hiányoznál. Itt fekszem pizsibe…
- Ne hazudj, neked olyan maximum nyolc éves korodban volt, azt is csak azért hittem el, mert mutattál képet.
- Legyen, te szőrszálhasogató. Alsóban vagyok és pólóban. Az van ráírva, hogy Made in Japan. Itt vettem egy utcai árusnál. Tiszta zúzós és tök igaz is.
- Ott fekszel az igazmondós pólódban a kék virágok között…
- Mesélj nekem valamit.
- Mit?
- Bármit. Valami hétköznapit. – Kemény kérés. Lassan másfél hete nélküle vagyok és jelenlegi állapotom szerint mindent elkarattyolnék neki onnan, hogy megcsörrent a telefonom ébresztője, amikor a hajnal hasad, egészen odáig, hogy bebújok a hideg, rideg és túl nagy ágyunkba, persze nélküle. Kisegített. - Például! Elkészült az új szmokingod?
- Ó igen, el. – Igaza van. Például ezt is elmondhatnám. Numata Seiki és esküvője okán új szmokingot akartam magamnak… Igen. Hiúságból. Jól állt nekem.
- És? Milyen? Úgy vártad.
- Csodálatos. Ma délután beugrottam érte, de persze még egy próbát megejtettünk a helyszínen. Nevezz megszállottnak, de odavagyok érte. Kötelezően tervezni fogok pár szmokingos programot nekünk. Lehet, hogy méregdrága volt, de mintha rám öntötték volna. Persze végül is rám öntötték, vagyis szabták, de pont ezért lett olyan, amilyen. Annyi embertől hallottam már, hogy feszeng egy ilyen típusú túl alkalmi öltözetben, de állítom ez csak azért van, mert nem az ő testére készült. Én imádom. Kényelmes, simul, követi a mozdulataimat és nem esik benne nehezemre akár órákat eltölteni és mindezek mellett Életem, ne haragudj az ’arcom’ miatt, de szívdöglesztő vagyok benne. Majd meglátod! Odáig leszel értem, meg… Dany? – Először azt hittem, hogy elaludt. Egy pillanatra még át is szaladt az agyamon, hogy mekkora hülye vagyok, az álomba untattam az új szerzeményemmel, de aztán tarkón csapott a felismerés. - Nem szégyelled magad? – Megvilágosodtam. Aludni? Egy nagy francokat. Nem azért szuszog. Amíg én cseverésztem, kedvesem nekiállt kiszolgálni saját magát. – Szabad tudnom, mégis mit csinálsz ebben a pillanatban, drága életem?
- Őszintén? – köhintett. Nem mintha nem lett volna teljesen és félreérthetetlenül egyértelmű.
- Hogy máshogy?
- Finoman vagy amolyan hardcore módon?
- Ahogy jobban esik.
- Legyen egy kedvenc arany középút neked - rárántok. Lebuktam?
- Csöppet. Legalább hallanék a hangodban egy kis zavartságot, hogy szinte lássam magam előtt, ahogy lebuktatva fülig pirulsz.
- Én nem pirulok. Eszembe se jutott. Ez jár nekem, jogom van hozzá, sőt ha meghallod sanyarú történetem, te is úgy fogod találni, hogy ez volt a jó lépés. Első nap fáradt voltam, mint a franc. Az időeltolódás padlóra tett, második nap tartott a kóma, de harmadnapra visszaálltam és az időérzékemmel együtt ahogy te mondanád, az egészségtelen méretű libidóm is újra megtalált. A jobb kezemmel csináltam szerdán, változatosság kedvéért a ballal csütörtökön, péntek, szombat, vasárnap internetes pornót akasztottam magamnak. Rég nem csináltam így, volt pótolni valóm és Ryury, volt is valami érdekes ebben az egészben, sőt. Annyira belejöttem, hogy elugrottam vásárolni mindenféle lapozható szennyanyagot is, amikre mint egy kis kangörcsös tini csavargattam a lécet és tudod mit? Eleinte egészen bejött. De most már kellesz, oké? Elég volt a lapmacákból és az online hörgésekből, úgyhogy legyél szíves és működj együtt!
- Hetero vagy homo?
- Tudod, a velem egy háztartásban élők közül csak téged indítanak be az egymás hegyén és olykor hátán vonagló s lovagló pasasok. Engem jórészt csak ’mi’, de te nem vagy itt, egyedül magamra nem gerjedek, szóval szánom-bánom Ishigorou-san, én nőkre könnyítettem magamon.
- Fene a gusztusod.
- És most! Szövegelj már!
- Óhajod számomra… De ha már klisézünk, akkor vegyük elő azt is, hogy néma gyereknek, a végét tudod ugye, életem?
- Jah. Anyja se, nemhogy a pasija.
- Mondjuk ha megmondod, hogy ez nem csak egy amolyan általános „jaj de jó hallani a hangod” típusú beszélgetés, hanem egy kis teleromantika, akkor talán nem a rám szabott szmokingomról kvartyogtam volna neked.
- De, de, ez pontosan olyan „jaj de jó hallani a hangod”, mert jaj de jó lesz nekem közben! Ha! Végre hajlandó vagy összefüggően pár mondatot nekem ajándékozni! Nem értelek. Miért nem hagytad magad szépen kifaggatni?
- Végülis.
- Már túl lennék rajta és neked fogalma sincs róla, mennyire marhára kell ez nekem. Nem vicc, Ryu! Szerintem már lilul…
- Technikai tipp - ne szorítsd annyira.
- Direkt nem mondtam, mi a cél. Ki tudja, milyen a hangulatod. Előkapnál egy ilyen „jaj most simogatom magam” féle bigyó dolgokat és ez azért lenne szar, mert szeretlek, de szerintem begörcsölnék a röhögéstől.
- Nem is igazán vagyok az a fajta, aki majd belebőgi neked a mikrofonba, hogy „érzed-e, ahogy a hatalmas farkammal…”
- De nagy a khmbizalma valakinek – hahotázott.
- Kérlek, ne feledkezz meg róla, hogy bár a nők előszeretettel terjesztik az elméletet, vagyis hogy szerintük nem a méret a lényeg, de én mindenféle pletykákkal ellentétben, bármit is állít Numata Seiki, mégis csak férfi vagyok.
- Bocsánat. Hatalmas, hatalmas, hogyne. De ne térj el a tárgytól, vagyis tőled a kagylóba. Nem hiába kértem, hogy csak simán beszélj! Ha belemorrantok itt a mikrofonba, hogy Ryuuu, mi van rajtad, én magam leszek, aki bepisilek a röhögéstől.
- Én teljesen komolyan megmondtam volna, hogy fekete szövetnadrág, kávébarna ing és bordó-barna nyakkendő. A zakóm az anyósülésen van.
- Fú.
- Magadra vess, ha nem jelented be, mit tervezel.
- Felizgultam.
- Kóstolgatsz?
- Dehogy. Bár megjegyzem, még soha nem unatkoztam a saját szerszámommal a kezemben.
- Hát a tiéddel a kezemben még én sem.
- Meglepő nyíltsággal társalgunk, mióta másik kontinensen vagyok, mi?
- Szerintem ilyen téren előtte sem voltak gátlásaink.
- Gátlástalanok vagyunk.
- Főleg te.
- Főleg én. És most, hogy így beismertem, most már beszélj, oké? A velem egyidős barátom amúgy is egyre lilább és ne rontsd el a játékomat, na!
- Mondtam, hogy ne szorongasd.
- Pf. Könnyű mondani. Az egész miattad van.
- Kérjek elnézést?
- Ja, jó lenne. De lassan. Aztán olvass fel mondjuk a tévéújságból. Nekem az is megfelel.
- Nincsenek nagy igényeid.
- Ugye? Amúgy lennének, de ha ló nincs, elintézem magamnak.
Kacagott, én meg vele. Aztán a jókedvünk pár taktus után egyszerűen csak elmúlt. Már csak a csöndet hallgattam. Pontosabban Daniell mély, várakozó szusszanásait.
- Ryu – sóhajtott. Éreztem, hogy bármennyire is laza és mosolygós, nem annyira könnyű neki ez a téma, mint ahogy mutatni igyekszik. – Vérkomolyan. Kell nekem.
- Mi? – mosolyogtam és kérdeztem, pedig mindent tisztán értettem, csak úgy gondoltam, dolgoztatom még egy picit. Egy icipicit.
- …beszélj hozzám, jó?
- Tudod milyen kegyetlen ez? – húztam. – Elvárod tőlem, hogy búgjak neked a kagylóba és nem is kérdezed meg, menne-e most egyáltalán – és gonosz cukkolódásom közepette kioldottam az ingem felső két gombját. Kellett a levegő.
- Ryu…
Te hülye kölyök. Nehogy komolyan vedd.
- Fekszel már?
- Mondtam, hogy igen.
- Háton?
- Igen…
- A hajad?
- Most mostam meg.
Tudta jól, hogy elég ennyit mondania és én már látom a félig száraz fürtöket. Ahol még nedves, ott érettebb méz, ahol már megszárította a levegő, ott sokkalta világosabb. Buján tekereg körülötte a párnán, a háta alatt, a válldombján.
- Hazudsz. – Egyszerűen tudtam és kész.
- Igen – nevetett.
- Miért? – suttogtam.
- Mert tudom, hogy mit szeretsz.
- Szeretnék melletted feküdni.
- Szeretném, ha mellettem feküdnél. Kivenném a hajamból a gumit.
- Miattam?
- Igen… csak miattad.
- Ha most behunyom a szemem – és én valóban megtettem - nem tudom magam elé képzelni, hogy egy idegen ágyban fekszel, én valahogy a miénkben látlak. Remélem tudod, hogy annyira élénken a szemem előtt van a kép, ahogy végignyúlsz a matracon, hogy amikor majd letesszük a telefont és én felmegyek a hálónkba, bár tudom, mi a valóság és mi a fikció, csalódott leszek, hogy nem talállak ott. – Trükkje van, hogy engedd a hangodat olyan mélyre, hogy a mondatok vége kellemesen rekedtes, izgalmasan doromboló legyen és mégis valódi, véletlenül sem eltúlzott vagy színpadias. Igazi, mert ezt akarta hallani. – Ha most megérinthetnélek, először a szádat kóstolnám meg. Puha és édes. Mondd, hogy közhely.
- … nem… – Hallottam a hangján, hogy remeg.
- Kicsit feszengek, Daniell. Nem tudom, mit szeretnél hallani, nem tudom, mit kellene mondanom és amit mondok, az vajon elég-e neked…
- pont… elég - Hittem a szusszanásainak. – csak… beszélj. Nem kell más, Ryu… nekem csak… beszélj, jó?
- Elég? – csak suttogtam.
- A hangod kell…- susogta vissza.
- Hiányzol. Hiányzik az érzés, ahogy a hajad a vállamat simogatja, mikor az a forró bőröd az enyémhez tapad. Az illatodtól mindig megborzongok és ahogy most beszélünk, szinte érzem az orromban. Kicsit édeskés, mégis fűszeres. Játékos, üde, pimasz, éppen, mint te. Tudod, hogy otthagytad a párnán? Nem merem ráhajtani a fejem, mert félek, hogy egy éjszaka elég lenne ahhoz, hogy átvegyen engem a huzat és elveszteném ezt az illékony darabot belőled. Szeretném megcsókolni a szádat, a tarkódat, a hattyú nyakad, a kulcscsontodat… akarom az illatod, az ízed… ó, igen, azt az ízt, amitől bizsereg a nyelvem és felébrednek az érzékeim. Nem csak a szád édes, ezt mondtam már? Akarlak. Meg akarom markolni a combod, megharapni az alsó ajkad, a fogaim közt morzsolni a fülcimpád.
A telefon hallgatott. Néhány reszkető szusszanás eljutott hozzám, de nem több. Hangtalan volt, mégis szinte láttam, ahogy megfeszül a teste, ahogy ívbe hajlik, ahogy hátraveti a fejét, az erek kidagadnak a torkán, szerettem volna a karomba venni, az ádámcsutkájára tapasztani a számat.
- Daniell – súgtam a kagylóba a nevét. – Most nem láthatlak gyönyörűm, legalább a hangodat ne vedd el tőlem.
Valamit valamiért. A nevem, abban a fülledt, buja, reszketeg tónusban túl nagy hatással volt rám. Előre dőltem, fejemet a kormánynak támasztva lehunytam a szemem és csak hallgattam a pulzálását. Könnyedén megtehettem volna, hogy kigombolom a sliccem és valahogy mégsem. Kőkemény voltam, de nem kívántam ezt az egészet. Hiányzik, minden elképzelhető módon. Testileg, szellemileg, ahány verziója csak van a vágyakozásnak, azzal én rendelkezem. Túlságosan is ahhoz, hogy beérjem ennyivel. A szája kell, a bőre, a lehelete a fülcimpámon. Nem akarom elképzelni, hogy még hónapokig csak a hangja legyen nekem.
- Ryu.
Hallottam, ahogy tapadnak a szavai, ha mellette lennék, már nyújtanám az üvegét.
- Hm? – kérdeztem, még mindig lehunyt szemekkel. – Szomjas vagy?
- Ez ijesztő.
- Dehogy az.
- Nincs még egy ilyen hang, mint a tiéd.
Az elsuttogott vallomás megmosolyogtatott.
- Hízelgő.
- De komolyan.
- Remélem is, hogy nem viccből.
- Tudom, hogy megbeszéltük, mennyire röhejesek ezek a kérdések, de… mit csinálsz most?
- Rózsaszín köd van, Csücsi? Hirtelen jött csúcs, majd egy hullám tömény érzelgősség temetett maga alá?
- Igen. Szóval?
- Ülök.
- Ennyi?
- Ennyi. Veled beszélek.
- Még… valami?
- Leesett, mi érdekel.
- Válaszolsz?
- Igen. A válaszom - nem, én csak ülök. A kezemben a telefonom van.
- Még így is van egy üresen.
- Tény. De csak van. Helyzetét tekintve most éppen a homlokomat gyűrködi.
- Mondd, hogy Daniell.
- Daniell. Miért?
- Senki nem mondja. Hiányzik.
- Mi a szösz. Kérd meg anyud – nevettem – biztos mondaná neked.
- A te hangodon az igazi. Engem előtted szinte alig hívtak a teljes nevemen.
- Szeretlek.
- Mondjam én is? – incselkedett.
- Kérlek.
- Szeretlek.
- Dany, én… - Valami olyasmit akartam mondani, hogy lássa, tudja, érezze, majd belepusztulok a hiányába. És mégsem tettem. Kiengedtem azt a sokáig őrizgetett levegőkortyot és csak mosolyogtam. – Ide hallom, ahogy nyikorog a négylábú. Be kéne mennem vetni elé némi élelmet.
- Persze. Értem. – Dehogy érted, gyönyörűm. Még csak sejtésed sincs. – Jó éjszakát, Ryury, persze majd ha mész ágyirányt.
- Álmodj szépeket.
- Ezek után? Meglesz.
Nevettünk és bontotta a vonalat.
Én még percekig ültem a garázsban, lehunyt szemmel azon elmélkedve, vajon mikor fogom bedobni a törölközőt.
- Szánalmas – morrantottam magamra. - Szánalmas!
Kipattantam a kocsiból, mint valami, aminek gumírozták a fenekét és a házba indulva erősen koncentráltam a bent rám várakozó szőrös nőstényre. Hogyan öljük le saját erekciónkat. Én mondom, a házi praktikák hasznosak a mindennapokban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése