- Na mi van, te átok, te?
Eredetileg olvasni akartam, de el-elkalandoztak a gondolataim, most éppen a szőrös förmedvény terelte el a figyelmemet. A cirmos rém a szoba másik végéből, az első lépcsőfokon trónolva, pimasz módon bámult rám, üvegmosó kefére hajazó farkával nyugtalanul seperte a parkettát.
- Mi kéne, kisasszony? – böktem oda, mire nagy dölyfösen elfordította a fejét. Egyszerűen levegőnek nézett. Bár ha jól meggondolom, még annak se. – Meg se hallod, mi? – És valóban. Füle se percent. Eddig nézett, most meg szépen szólva tesz rám. – Perec – ciccegtem neki. – Hé, Perec! - ismételtem újra. - Perecicc – próbálkoztam Életem legkedveskedősebb megszólításával. Még annyit se kaptam, hogy miaú. – Eleged van a képemből? – fintorogtam a négylábúra. - Van egy újságom a számodra, nekem se a napom fénypontja az almod tisztítása – öltöttem rá a nyelvem. – Perec! – próbálkoztam újra, hangosabban, változatlanul nulla sikerrel. - Leszarod mi, te büdös kis szőrcsomó? Akkor én is hasonlóképpen – vontam vállat és lapoztam a könyvemben. – Nem kell nekünk beszélgetnünk egymással. – Egy oldalt előre, aztán kettőt vissza, mert másfél sor után rájöttem, fogalmam sincs róla, mit olvasok egyáltalán. Nem tudok koncentrálni.
A kanapén hagytam a könyvet, mert rövid mérlegelés után arra jutottam, hasznosabb inkább alvással tölteni az estémet, mint azzal, hogy ugyanazt a fél oldalt olvasom át újra és újra. Kisétáltam a konyhába, de sajnálatomra már mindent elpakoltam. Egyetlen tányér és bögre elmosása és helyrerakása nem igényel órákat, így nem maradt tennivalóm. Gondolkoztam azon is, hogy készítek magamnak egy pihentető fürdőt, de ahhoz sem volt sok kedvem. Nem igazán maradt mit csinálnom és győzött a gondolat, bár még korán van, le fogok feküdni aludni. Miért nem próbálom a dolgot a jó oldaláról nézni? Persze felmerül az emberben, hogy van-e ennek egyáltalán jó oldala? Vagyis miféle pozitívummal járhat együtt az, hogy egyik pillanatról a másikra én, aki mostanában elég intenzív kapcsolatban élek – vagyis jó értelemben nincs egy perc nyugtom se - egyedül maradok, mint az utolsó gombóc a tányéron. Bármelyik túlterhelt feleség és anya vagy több szabadidőre vágyó férj boldogan vetné oda, hogy végre némi, nem csak percekben, de órákban, sőt napokban mérhető egység, amit az ember magára fordíthat, de hát a fene egye meg, nekem nincs talonban semmim.
Életemnek számtalan szakaszában voltam egyedül. Szerettem. A tanulás, majd később a munkám mellett örültem, hogy volt, mikor egy picit csak magamra figyelhetek. Klisé, de a mai rohanó világunkban vajon hányan mondhatják el, hogy van idejük saját magukra? Még ha maroknyi is, de szám íze szerint oszthattam be és ez fontos volt. Szerettem a csendben meghallani a saját gondolataimat. De ez más. Magányosnak nem éreztem magam. Akkor soha nem jutott eszembe, hogy túl nagy az ágyam, hogy néma a szobám, most viszont magamra hajtva a takarót az az egyetlen gondolat járt a fejemben, hogy hallani akarom a hangját.
A sötét plafont bámulva úgy éreztem magam, mintha újra gyerek lennék. Saját gyermekkorom nem túlzottan vonzó nekem, ha időutazni vágynék, sokkal inkább venném célba valaki más gondtalan gyermekéveit. Most az ágyamban fekve mégis úgy éreztem, én vagyok az a kölyök, akit aludni küldtek, mikor még egyáltalán nem álmos, s hátán fekve órákat él meg percek alatt, büntetésnek érezve egy egyszerű és szükséges rutint.
Hideg az ágyunk. Hiányzik.
Az ajtó irányából halk, mondhatni hanyag kaparászást hallottam meg.
- Mi a szösz.
Kihemperedtem a matrac szélére, majd roppant szolid sötétszürke pizsamámban ajtót nyitottam annak a szőrös nőszemélynek, akit rám hagyományoztak erre az időszakra.
A macska a küszöbön ült. Én néztem rá lefelé, ő rám fel. Hátborzongató volt.
- Mit akarsz, kukalakó? – böktem felé az orrommal. Nem éppen nyávogott, inkább nyaffantott egyet, majd egy nem éppen kecses mozdulattal kikerülte a lábamat és beljebb invitálta magát.
- Hé, te! – fordultam hátra. – Na álljunk meg egy pillanatra!
Dülledt szemekkel néztem végig, ahogy felmerészelt ugrani az ágyam végébe, majd elhelyezkedett szigorúan Daniell oldalán és kényelmes dagasztásba kezdett, előkészítendő újonnan választott alvóhelyét.
- Na nem, azt nem – csóváltam meg a fejem. – Úgy gondoltam, még eltelik legalább másfél hónap addig, amíg a társaságodra fanyalodok, de az biztos, hogy nem szándékoztam még a harmadik hét előtt rád kényszerülni, bolhazsák – puffogtam. – Szinte hallom a gazdád hangját – fintorogva az ágyra ültem, de szigorúan messze tőle - „Perecicc nem bolhás!”. De én nem kajálom be. Ki tudja, mi él a bundádban. Mindenféle porok, meg folyadékok ide, meg nyakörv oda. Fifikás dolgok ezek. Ki tudja, lehet, hogy a te saját vérszívóid már rég immunizálódtak és csak röhögnek, amikor a gazdid jön azzal az illatos valamivel, amit olyan lelkesen fésülget abba a tarka irhádba. – A Perec nevű rém megpercegette a bal fülét. – Azért jólesik mi? Csíped, mikor szívszerelmed csak veled foglalkozik. Akkor bezzeg boldog vagy. – Azt hittem rosszul hallok. – Te most dorombolsz? Na ne. – De valóban, igen. Tényleg. – Nekem? Ez nálam nem jön be kislány, rossz ágyban purrogsz, hallod-e. – Az, hogy hallotta, szinte biztos. Hogy érdekelte? Nem. Semmiképpen. Hiszen macska. – Tudod – elheveredtem az ágyon – először is ne lazulj el túlzottan, míg kiöntöm neked a szívem, amit egyébként bárkinek nyávognál el tudd, hogy le fogok tagadni és nekem fognak hinni, egyrészt mert én tudok beszélni, másrészt meg evolúció csúcsa, szembeforduló hüvelykujj és társai, szóval ne is próbálkozz semmivel. – Hallgatás, beleegyezés. – Te jó ég, ez szánalmas. Egy macskával beszélgetek. De minek?! Úgysem érted. Én meg nem tudok macskául.
Daniell párnája után nyúltam, mint minden este. Rá nem mertem feküdni. Félek, hogy átveszi az illatom és nem érzem rajta többé Daniell hófehér bőrének nyomát.
– Mégis, hogy mondhatnám úgy, hogy te is megértsd? – Csak sóhajtottam, ő pedig tovább dorombolt. – Van az a hülye, sárga dobozos tápod. Tudod, ugye? Az az elcseszett kaja, ami ha nincs, addig kell járni utána, amíg nem tudunk venni, mert egyes elkényeztetett házikedvencek csak a saját elit száraztápjukat hajlandóak megzabálni. Ismerős? Ha nem azt öntesz a táljába, akkor megszagolja és úgy ül ott előtte, mintha három napos szikkadt tésztát tálaltak volna elé. Biztos ismersz ilyen elkényeztetett úrhölgyeket mi, Perec? Perecicc. Hát… valahogy én is így vagyok. Kell nekem valami és nem más, csak az. Az az illat, az az íz. És ha nem kapom meg, igazán sajnálatos, de éhen fogok halni. Persze előtte sokat agonizálok majd üres hassal, szóval hosszú és keserves kínhalál lesz az enyém. Vérzik a szíved, mi? – A párnájáról a haja emléke simogatta az orrom. – Nem ildomos egy nősténynek ilyesmiről beszélni, de jobb híján ki másnak és egyébként sem érted, így gyakorlatilag mindegy – lehunyt szemhéjam mögül már túl álomízű gondolataim kértek szót maguknak. – Tudod, nekünk férfiaknak… biztos érted. A kanok néha… kanosak, a dolgot az teszi igazán drámaivá, hogy rólam beszélünk. Speciális helyzet az enyém. Miért? Mert rólam van szó, első kézből jön a franc, mindent átélek, a saját bőrömön érzem, csak épp nem azt, amit akarnék. – Nevettem pedig érzem, hogy mindjárt jön a filmszakadás. – Azóta, hogy elment, nem igazán tudok magammal mit kezdeni. Érted, nem? – Jobb kezem a levegőbe suhant, integetett jobbra, majd balra, meghajolt a nagyérdemű előtt és visszapihent mellém. - Ez nem az a márka, ami kell nekem. Ha mást nem, ezt biztos megérted… és ettől egyre… ne szépítsük, szarabbul vagyok – mormoltam. – Ne is álmodj arról, hogy itt éjszakázol. Még fél perc és ki… … …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése