Kamélia 4.fejezet

Furcsa, hogy az átlagos az, hogy az ember előbb az ellentétes nemmel indít, és csak utána jön rá, jön a felismerés, hogyha a tűzijáték és sok bongó harangocska elmaradt. De ő soha nem érezte így. Viszonylag elég korán ráébredt, hogy ugyanúgy meglátja a szépet a gyengébb nem képviselőiben, mint a saját oldalán.

Általános iskola felső osztályában lobbant lángra először, és az oknak alsónadrágja volt, mint utóbb kiderült, fehér-kék kockás. A gusztusosnak éppen nem mondható fiúvécében teljesedett be majd kétórás „szerelmük”, és bár repkedett már a gondolattól is, utána meglehetősen csalódottan rángatta magára a nadrágját. Ő életében először szerelmes volt, sempaija meg döngetni akart egyet tanítás után.

De nem törte össze az eset. Nem kezdett sebnyalogatásba. Megrázta magát és egy hatalmas láblendítéssel túllépett rajta. Végülis a fodrásszal is így van az ember, nem? Kipróbálsz egy párat, míg megtalálod azt, akihez szívesen mész. Tizennégy évesen úgy hitte, ez is ilyesmi. Játszol-játszol, néha jó, néha nem.

Merőkanállal kezdte habzsolni az életet... Már amennyit mutat magából egy serdülő kölyöknek.

Gimnáziumba iratkozásakor már potenciális áldozatot látott mindenben és mindenkiben. A fiút, akit padtársának rendelt a sors - vagy az osztályfőnök - kezdetben elkönyvelte a világ legnagyobb stréberének. Annyira feltűnő volt a mellette ülő precízsége, hogy egy idő után azon vette észre magát, hogy árgus szemekkel vizslatja, mikor hibázik. Révetegen, pislogást felejtőn nézte végig minden nap, ahogy reggelente kipakolt a táskájából, hátha lát egy borítatlan tankönyvet, kitört hegyű ceruzát, gyűrött ingujjat, egyetlen kócos tincset... De semmi. A fiú szamárfül és körömrágásmentes volt.

Aztán, tán pár hét telt el, mikor az egyik reggelen padtársa felé fordult, és hatalmas csokoládébarna szemeket növesztve megkérdezte, hogy a következő irodalomórán nem osztaná-e meg vele a szöveggyűjteményét, ugyanis a sajátját otthon felejtette. Azóta is spontán orgazmusként emlékezett arra a pillanatra, mikor végre bizonyítást nyert, hogy a mellette csücsülő fiú nem egy robot a mintagyerekek bolygójáról. Hangosan felhördült boldogságában, már kaparva elő a százszínű tűzijátékot, amit direkte erre az alkalomra tartogatott, mikor osztálytársa végtelen kedves mosolyt növesztett és megtudakolta, jólesett-e a pillanat. Csak akkor értette meg, mire gondol, mikor egyszer csak megjelent a padon a másik szöveggyűjtemény. Döbbenetét hátrahagyva csak nevetni tudott. Numata Seiki, közölte tömören. Ishigorou Ryu, kapta a határozott választ.

Akkor már hetek óta ültek egymás mellett szinte minden órán, és első alkalom volt, hogy az osztálynévsoron kívül hallották egymás nevét. Maratoni beszélgetések, bugyuta marhulások, mai napig nem tudta megmondani, mi volt az az apró hógolyó, ami lavinát indított benne.

Elég gyorsan rájött, hogy jól érzik magukat együtt, és szinte hetek műve volt, hogy a nemrég még idegesítőnek vélt személy a legjobb barát kategóriába csusszanjon át, de hogy a szerelem mikor éledt benne, azt képtelen volt kibogozni. Apró kis ingerek, majd méreten felüli arculcsapások.

Sokszor látta újdonsült barátját kézen fogva hazamenetelni azzal a másik osztálybeli lánnyal, és ami eleinte csak érthetetlen düh volt, az halálos féltékenységgé nőtte ki magát. Nem szerette a struccpolitikát. Heves, fiatal és megalkuvásokat nem tűrő énje hamar saját arcába kiabálta, hogy féltékeny, és nem tudta cáfolni az állítást, így hát ringbe szállt.

Próbálta napról napra erőszakosabb módszereket bevetve felhívni magára a fiú figyelmét, hogy ne csak mint barátot kezelje, hanem vegye már észre a levegőben repdelő szívecskéket is.

Végül sikeres akciójának végtermékeképpen már az egész iskola őt sztárolta. Szerelmeslevelekkel volt tele a szekrénye, szalvétába bugyolált édességeket reggelizett pirulós lánykák tenyeréből, egyetlen negyed mosolyától remegő lábak tucatjai rogyadoztak meg a hosszú folyosón, mindenki vele akart tanulni, bár eredményei jócskán hagytak kívánnivalót maguk után - bár ennek okozója inkább volt nemtörődömsége, mint agyának tartalma. De kit érdekelt, hányasra ír meg egy dolgozatot, ha úgy lebegteti a haját, hogy szélgép nélkül is képes drámai hullámzásra? Fél kezét kellett nyújtania és hatan kaptak egyetlen karjára... Csak az az egy nyamvadt, hadonászás-mániás kölyök maradt meg édes semlegességben.

Dühös volt érte. Fülében kereszt fityegett, bár vallásos nem volt soha, a bőrkabát szériatartozék volt nála, ébenfekete hajába utolsó reményként kiabáltatta a piros tincseket. És bár hazavitt érte jó pár megrovást, mégis ő került ki a csatából győztesen. De semmi. Már akkor motorral járt, mikor jogosítványa még elméletben sem létezett, de azt a fiút ez sem fogta meg. Egyre jobb barátok lettek, de attól a vágypárás tekintettől, amitől fiatal szívek halmai repedtek ripityomra, padtársa csak élénk pillogás kíséretében megtudakolta, allergiás, vagy kezdődő kötőhártya-gyulladása van?

Egyik nap éppen késett az óráról, és meglátta, hogy kiszemeltje belép a férfimosdó ajtaján. Nem tervezte előre. Egyszerűen dörömbölt a most vagy soha, és ő beengedte az ajtón. Utána ment és türelmesen megvárta, amíg végez. Pontosan emlékezett a mondatra, ami a fiú száját elhagyta, mikor meglátta őt a falnál támasztani. A ti utcátokban félórás időeltolódás van? És nevetett, majd elfordult volna, hogy kezet mos, de ő egy határozott mozdulattal megragadta egyenruhájának a gallérját és a csapnak préselte.

Volt egy üres pillanat. Egyetlen másodperc, ami csak úgy telt el, hogy nézte. Tetszett neki a kockázatos játék. Várta, hogy az addig higgadt és birkatürelmű jófiú majd szétkeni az arcát... De nem ez történt. Így... Vadul a szájának rontott. Több év távlatából még mindig borzongott. Visszatért az egyenruhájának tapintása, a szájának fogkrém és szőlőzsír íze, a megszeppent fújtatások, ahogy a másik próbált nem visszacsókolni, talán még mondani is valamit az ajkai közé, és végül a nyelve, ami pár pillanat ízlelgetése után olyan éhesen követelte tőle, ami neki járt, hogy végül ő maga volt, aki zihálva, levegőért kapkodva vált ki a csókból. A vele szinte egy magas, de mégis jó néhány centivel vállasabb fiú annyira összezavarodva pislogott nagy dadogás közepette, és ő csak annyit tudott kivenni a szavaiból, hogy vizes lett az egyenruhájának a háta, és hogy összegyűrte az ingét.

Ahogy osztálytársa akkor elhagyta a helyiséget, hirtelen lelkiismeret-furdalása ébredt az orvtámadás miatt, de elnyomta a fájdalmas tudat, hogy nem fér el a nadrágjában.

Aztán a srác lelépett és napokig fantomot játszott. Csak órákon feszített a helyén, de szünetekben... Mintha a föld nyelte volna el. Pedig kereste, ó, hogy mennyire kereste, ha másért nem, hogy beverje a képét, mert úgy csinál, mint egy házi kísértet.

Tán egy hétre rá, éppen a rákényszerített matematika korrepetálásról tűzött hazafelé, mikor az iskola kapuján kilépve meglátta padtársát a korlátot támasztani... s váratlanul valahogy ott teremtek az egyik beugró falának dőlve, egymás száját harapva.

- Ryu. - A vele szemben ülő férfi feltekintett. - Szeretném a szemeidet.

- Hát - köhintett asztaltársa. - Az évek alatt nagyon megszoktam őket, és Sei, a munkámhoz is nélkülözhetetlenek, úgyhogy azt hiszem, én ezt kihagynám. De ha szeretnéd, kárpótlásul felajánlok neked egy pár szép kékes here-implantátumot. Ma kaptuk egy új cég reklámajándékaként. Ne kérdezd, miért lenne bárkinek fontos, hogy a belepótolt szervhelyettesítő pont királykék színben játsszon, de hát nem ez itt a lényeg. Szívesen megajándékozlak vele, hogy csillapítsam szervvágyad.

Seiki szó nélkül hagyta a gúnyoskás agyjátékot.

- Mit gondolsz, van rajta valami, amit nem anyucikája meg apucikája terveztek rá?

Az asztal másik felén ebédelő férfi komótosan megrágta az időközben magához vett falatot. Felvette az előtte fehérlő szalvétát és két mozdulattal szájához érintgette, majd poharáért nyúlva fél kortyot adott torkának, hidratálva nyelőcsövét, és kezében még mindig ott pihenő szalvétát használva felitatta a szája sarkában megülő apró vízcseppet.

- Hm.

- Elképeszt a tempód - motyogta a copfos férfi, míg figyelte, ahogy a másik finom mozdulattal hátrafordul, zakója zsebébe nyúl, majd alig pillantással végigméri a bárpultnál üldögélő nőt.

- Kedves Sei.

Újra megkapta a melegbarna szempár most csöppet szurkálós simogatását.

- Na?

- Köszönöm új, szilikondetektor és botoxfelülvizsgáló pozíciómat, megérte lediplomázni.

- Blablabla. Tovább.

- Szerintem a hölgy titka, hogy fél életét... ha nem az egészet a tornateremben élte le. A melleit kétlem, hogy magára bűvöltette volna, mert ahhoz túl elhanyagolhatóak mind méretileg, mind külalakilag. A szeménél fekvő finom szarkalábakról látszik, hogy nem vasaltatja az arcát, sőt, ha engem kérdezel, még orvoshoz sem jár soha. Egészséges negyvenes. Ritka.

- Szeretem az érett nőket.

- Meg a sármos férfiakat és a bakfisszerű lánykákat, a zöldfülű fiúkat és persze ne feledkezzünk el azokról, akik a kettő között léteznek, mert ugye éljen az arany középút és egyébként is, jöhet minden humanoid, korra és nemre való tekintet nélkül.

- Remek megfigyelő vagy.

- Köszönöm, bár én inkább annak tényét helyezném előtérbe, hogy még azt is tudom, hány anyajegy van a fenekeden.

- Kettő. És amíg te róluk ábrándozol, addig én leszervezem az estém. Ha megbocsátasz. - Kaján mosollyal az arcán felpattant.

- Hát hogyne - fintorodott el asztaltársa, majd kortyolt a vizéből. - Rendeljek neked is desszertet vagy inkább ne, mert randira készen nem alakroncsolunk ilyesmivel?

- Nem kérek, majd belenyalok a tiédbe.

- Há. Csak szeretnéd.

- Csodás nyelvem van.

- Az. Csodás. Ha gondolod, meg is szavaztathatjuk. - A barna írisz körbepásztázott a helyiségen. - Legyen egy szimpla kézfeltartás, vagy ennyi égbekacsóval már nem tudnál mit kezdeni?

- Tudod, Ryu, csak azért hagyom ezt figyelmen kívül, mert tudom, hogy irigy vagy és kész.

A férfi válaszát már nem hallhatta.

Alig pár órával később saját, értő kezeivel juthatott ama megállapítása, hogy alkalmi szakértőnek felkért volt partnere tökéletesen mérte fel a helyzetet. Legújabb hódítása valóban megérte a beleölt négy órát, és mire az extrakényelmes ágyáig jutottak, az is bizonyságot nyert, hogy a tornász génekkel megáldott hölgy igazán okos választás volt, és ebben közrejátszott a dolgokhoz való rugalmas hozzáállása. De találékonysága és alkalmazkodó készsége sem nyújtott neki a selejtezőből 'tovább' kártyát, így a kellemes pásztorórácska után Numata Seiki, modernkorban kinevelkedett szívzúzó és diplomával rendelkező playboy felajánlotta, hogy hazafuvarozza délutáni ismeretségét, és mint később kiderült, a jógaoktató és hirtelen jött kisegítő edzőtárs ez ellen nem emelt kifogást.

Odakint már leköszönt a napkorong és átadta helyét öreg váltótársának. Seiki udvariasan nyitotta az ajtót és mosolyogva várt, hogy a mai napi instant kapcsolata legyen szíves beigazítani magát a négykerekűbe, majd ajtót csapott rá, fejében gyorsan pörgetve hazafelé hol álljon meg magába tömni egy fél disznóállományt, és már éppen lendületet vett, hogy megtegye a félkört, majd elfoglalja az őt megillető, kormányt tartalmazó helyet...

- Jó estét!

A hang irányába kapta a fejét, és rögtön képes volt betájolni az aligzaj forrását.

- Jé. Egy fiatalkorú az éjszakában - vonta a száját fura fintorral kevert mosolyra.

- Nincs is még annyira este - somolyogta a férfikezdemény.

- Neked már a macikád fülét szorongatva ágyban lenne a helyed.

- Nem is...

- Nanana. Még mielőtt megkísérelnél hazudni nekem, figyelmeztetlek, te kis szaros, hogy láttam a szobádat. Több ott a szőrös bizbasz, mint egy plüssfétises dugi-szekrényében.

Sokan megsértődtek volna a zöldfülüket pöckölgető kijelentések garmadától, de a háta mögött saját kezét markolászó Asukának csupán annyi jutott el gondosan szelektáló agyacskájába, hogy az előtte magasodó férfi éppen neki szórja szavait.

- Ma én voltam az üzletben.

- Na ne baszd. Ez nekem olyan természetesnek hangzik. - Reflexből nyúlt zakója belső zsebébe és izzított rá egy szálra. Az első slukk pillanatában ugyan eszébe villant, hogy valaki indulásra várakozik a kocsiban, ami mellett ő kedélyesen beszélget, de elsiklott a tény felett, azzal nyugtatva magát, hogy ha ő el tudott bájcsevegni fél délutánt, akkor talán az anyósülésen trónoló nő is várhat még egy kicsit. - Azt hittem, hogy ott melózol.

- Ott, de nem azért mondtam, hanem... Numata-san ma nem jött be.

- Nem volt dolgom arrafelé.

- Pedig megmutattam volna a pockokat.

- Mi a franc? Időközben állatkereskedéssé alakultatok?

- Nem. Az egyik gyümölcsös rekesz közepében volt egy pocokcsalád. Ideutaztak, nem tudom honnan.

- Micsoda élmények.

- Aranyosak ezek nagyon. Meg akartam tartani egyet, de apa nem engedte.

- Kemény az élet - szippantott egy újabb slukkot Sei.

- Most... - sandított a vékonyság a kocsi felé... - éppen megy el?

- Talált, süllyedt.

- Visszajön?

- Egyszer biztos. Itt lakom. És most, hogy mondod, nekem van indokom ezen a környéken kóvályogni, de te mit is keresel itt?

- Erre jártam... – sercegtette a fiú, filigrán lábával körözve, piszkálva az útszéli kövek közül kitüremkedő kis fűcsomószerűséget.

- Aha. Értem. Úgy gondoltad, hogy ma kivételesen úgy mész haza a suliból, hogy megkerülöd a fél világot.

- Ma az egyik barátomnál alszok...

- Ismét infó, és kurvára nem értem, miért.

Utolsó szippantást szürcsölte ki a cigaretta füstszűrőjén keresztül és közben gonosz konoksággal nem vett tudomást az előtte magát éppen tálcára hajintva kínálgató Asukáról.

Azután az éjszaka után megfogadta, nem nyúl többet ehhez a gyerekhez. A szüzességfosztás végeztével mormolt neki egy jó éjszakátot, és mire reggel felébredt, a fiúnak hűlt helye volt. Mintha az az álomszó varázsigeként működött volna, és hipp-hopp eljátszotta volna más vidékekre azt a kis szexszomjas csíkot.

Örült a végkifejletnek. Nem igazán tudta, hogy viselkedjen ébredés után, így megkönnyebbült, hogy a választás terhe leszállingózott csudaszépen formált vállairól. Aztán, talán két nap múlva toppant be a munkahelyével szemben álló boltocskába, tisztán azzal a szándékkal, hogy visszaadja azt a fura, mini őszibarackra emlékeztető, csengővel párosított mobilfityegőt, amit gyanított, nyersecske partnere akkor hullajtott el maroktelefonjáról, mikor éppen intim pillanatban folytatott távbeszélgetést aggódó édesanyjával.

Belépett a boltocska ajtaján, és egy fejtágítás kellős közepébe pottyant. A mogorvának tűnő édesapa bősz mozdulatokkal gesztikulált, és ő úgy vélte, mégsem lenne jó ötlet megszakítani ezt a szemmel láthatólag eligazításnak tűnő szösszenetet azzal a felkiáltással, hogy „Hé, ezt az ágyam mellett találtam, szerintem te hagytad nálam....”. Úgyhogy inkább jó vevő módjára elkezdett kalandozni a polcok között. Kivárta, míg a férfi ad néhány kósza parancsot a pénztárgép szalagjának cseréjéhez, majd kulcsot helyez egyetlen gyermeke tenyerébe... Bár Sei nem igazán értette, hogy volt képes nem összekeverni a fiút a mellette letámasztott seprűvel. Bár az apai szív zegzugait nem ismerheti, de úgy érezte, ő erre nemes egyszerűséggel képtelen lett volna. Szóval a férfi kulcsot hagyományozott egyetlen kicsi fiára és elhagyta a helyiséget.

Seiki maga sem értette, mi ütött belé akkor. Asuka már belépése pillanatát is úgy figyelte, mintha jóval korábban, a járdaszigeten is elkapta volna a közeledő alakot, de Seit inkább megmosolyogtatta a tény, hogy bár a fiú előtt szigorkodik tekintélyes édesapja, az a kis cirok mégis igyekezett akár fél másodperces pillantásokat is váltani vele és közben úgy piroslott, mint egy gyorsított felvételen érlelt paradicsombogyó. Szóval saját tette is hatalmas kérdőjelként villog emlékei között. Mikor az édesapa gázt adott borzadálykék furgonján, ő felkanalazott egy üveg babaolajat, és a pulthoz lépve vele kérdőre vonta a fiatal kamaszt, hogy nyilatkozzon, milyen minőségű ez a termék. Asuka pillái göndörödtek pár loknit, mikor fél arcát elfoglaló kavicsokat növesztett és úgy dadogta el, hogy neki voltaképpen fogalma sincs róla, mert még életében nem kent magára ilyesmit. Ekkor Numata Seiki, alias felháborodott vásárló számon kérte, hogy mégis milyen üzletpolitika ez, hogy fér össze a mindent a vásárlókért elve azzal, hogy ő megvásárol egy készítményt, amiről fogalma sincs minőségileg. Asuka dadogott, elnézést kért, hirtelen tanácstalanságból kétségbeesésbe süllyedt a férfi álkövetelődző magánszámától, és mikor már ott tartott, hogy sűrű könnyzápor közepette bocsánatért esdekel előtte, Sei arcán vadászvigyor villant, és megtudakolta, mikor is jön vissza az a drága jó apuci...

Húsz percig fityegett a zárva tábla az üzlet ajtaján, míg az ifjú eladó egy villámgyors minőségellenőrzéssel egybekötött termékbemutatót tartott egy elégedettségre szomjazó vevőnek a hátsó raktárban.

Aztán... Valahogy ismét betévedt, éppen a felnőtthiányos percekben és... rá pár napra újra.

És mikor egy ebédszünet alatt éppen nagyot szusszanva legördült a karcsú testről egy szülőmentes lakás gyermekszobájának kisautós ágytakarójára érkezve, akkor beismerte magának, túl kényelmes a táv ahhoz, hogy feladja ezt az úgynevezett munka közeli lazítópontot. Hiszen felelőtlenség lenne csak úgy kilőni egy relaxációs állomást egy ugrásra attól az építménytől, amiben nap, mint nap biztosítják túlterheltségét, úgyhogy saját testi épségét szem előtt tartva úgy döntött, meghatározhatatlan időpontig elnapolja a kis csík leszerelését.

- Arra gondoltam, hogy... - hebegett Asuka. - Hogyhogy...

- Hogy?

- Esetleg megvárhatnám, amíg visszaér... Ha már így összefutottunk és...

- Ha már így véletlenségből tettél egy majd egy órás kitérőt, mi?

- Hát...

- Nem bírsz te magaddal, látom. Mondd, nincs a suliban valami focicsapat csatára vagy izomagy klubelnök? Ideje lenne a saját korosztályoddal foglalkoznod.

- Nem igazán van, aki...

- Úgy hazudsz, cseszd meg, mint a vízfolyás. Mindenhol van suli bálványa, akiért lehet... - Beszélgetésükbe türelmetlen dudálás csapott bele. - Na. Most megyek, mert a hölgy a kocsiban kurvára nem ér rá.

Magában még egyéb jelzőket is hozzácsapott, új rangokat kreálva a türelmetlen nőszemélynek. Majd biccentett Asukának, és a kocsi felé indult.

- Várok, jó? - szólt utána a bizonytalan hang.

- Ne - fordult vissza. - Nem vagyok benne biztos, hogy hazajövök.

- Hát...

- Menj, gyerek. Késő van.

- Nem kell, mert azt mondtam anyáéknak, hogy a barátomnál...

Szavait elnyomta a motor dorombolása, és a metál csoda maga mögött hagyta a fiút.

Megköszönte hódításának a délutáni edzést, mosolyogva búcsúzott a már-már pofátlan klisével, miszerint felhívja. Ha legalább a számát elkérte volna, még hordozhatott volna minimális esélyt a dolog, de így nyilvánvaló volt, hogy nem fognak többet találkozni.

Felötlött benne menet közben, hogy táplálkozik valahol, de ha őszinte akart lenni, belátta, hogy csöppet mosogatószivacsos érzése van magával kapcsolatban, így ahelyett, hogy találomra rábökött volna valami helyes kis vacsorahelyre, hazafelé vette az irányt.

Hajtott a békés, kihalt utcán. Furcsállva mosolyogtatta meg a tény, hogy máskor ilyen idő tájt még van, hogy dugóba is keveredett, most meg olyan tempóval suhant, mintha felsőbb létforma adta volna parancsba zavartalan célhoz érését... És amikor a lépcsőházban, a postaládák melletti falnak dőlve meglelte az alig két órája maga mögött hagyott, most gubbaszkodó verébre hajazó fiút, egyetlen másodpercre komolyan hinni kezdett ama bizonyosban.

- Mi a faszomat keresel te itt? - Önpoénján mosolykázta el magát, mikor megállapította, hogy igen. Valószínűleg pontosan azt. De ideiglenesen támadt jókedve nem mosta el a tényt, hogy csöppet dühös volt. - Mondtam, hogy nem biztos, hogy visszajövök.

- De gondoltam...

- Az, hogy alkalmilag kefélünk, nem jogosít fel arra, hogy fogd magad és ideállíts, amikor eszedbe jut.

- Csak...

- Nem csak. Ha nem hívlak, ne gyere ide, megért...

A fekete gombocskákat mintha alig halovány függöny vonta volna be. Egyetlen pillanatig értetlenül meredt a tompa tekintetű Asukára, majd mikor már felfogta, mi fog következni...

- Ne... Hallod? Ne...

Késő volt. A koromszín szemekből ömleni kezdett a bánat. A fiú krokodilkönnyeket hullajtott a folyosó márványkövezetére.

A liftben felfelé kifújatta a fiúval az orrát. Nem tudta tovább nézni, ahogy Asuka jobb híján a ruhaujjával itatgatja csöpögő légzőszervét, így zsebkendőt is adott a művelethez, hogy a maradék pár emeletet trombitaszó kíséretében tegyék meg.

A lakásba lépve a fiú egészen lehiggadt, de az ő idegessége nem látszott csitulni. Kiadta a magát csigamód kicsomagoló Asukának, hogy cseréljen ágyneműt, megadta a paramétereket, hol is leli hozzá a váltás garnitúrát, majd füstölgő fejjel zuhanyozni vágtatott. Félmeleg, sőt még langyosnak sem mondható víz alá állt, és igyekezett a cseppekkel lemosatni haragját. Régen ráragadt szokás volt, hogy enyhe forróságtartalmú vízzel fürdött. Akkoriban vette fel ezt az ostoba mániát, mikor tombolt rajta a hiúság és nárcizmusa nem volt még emberi skálán mérhető. Kollégiumi évei alatt dobta be rendre a figurát, és nem létezett, akinél ne okozott volna pulzusszám emelkedést és orrvérzést, amikor fürdőből kijövet mellbimbói úgy hegyeslettek, hogy gravírozni is képes lett volna velük, akár golyóstollat, akár karikagyűrűt. Hódításai imádták, ha fázik a bőre, ha testét borító élő lágyságon finom kis libabőrök terpeszkedtek. Persze azóta immunis lett erre a hőfokra, de a szokás megmaradt. Felfrissülést adott neki, és ez volt a lényeg.

- Te meg mit csinálsz?!

Az ágyon hasaló Asuka felkapta a fejét. Kócos fürtjeivel mintha nem is lefekvéshez készülődne, inkább talán ha éppen e percekben ébredt volna. Össze-vissza, koromfekete boglya. Az ajtóban támasztó férfira pillantva elmosolyodott. Sei már megszokta, hogy a fiúnak pusztán ez elég az irreális vörösléshez, és még hízelgőnek is könyvelte volna a tényt, de... Amilyen gyermekien ártatlan mosolyt képes volt pározni szemei ragyogásához, az ember boldog lehetett, ha nem kap szegecselt ostorhoz, hogy megfenyítse magát a többszörösnek mondható liliomtiprás ténye miatt. Asuka tekintete szinte még meg sem cirógatta egész alakját és máris pipacslani kezdett, ezzel még jobban hangsúlyozva kajla mosolykáját.

- Nem volt időm házit írni. - Két túlzottan bolyhos pislogás között adta a mondatot.

- Ne baszd meg, hogy az ágyamban írod a házi feladatodat...

- De csak az irodalmat... Még egy kérdés és...

- Csesszelek meg, te gyerek, lassan lelkiismeretet növesztek miattad - fújtatott akár egy hímrinocérosz, majd úgy, ahogy volt, egy szál frottírban az ágyra dobta magát.
- Nem tetszenek ezek a kérdések. Én már negyedikes vagyok! Miért kérdeznek tőlem ilyeneket? - Olyan tanácstalan, gondterhelt szemöldökkel nyüsszentett Seire, hogy az hirtelen kemény ingert érzett, hogy megválaszolja a világot rengető kérdést. - Olyan... buta kérdések ezek! Mi az, hogy milyen állat lennék? Ki az, aki egy ilyen kérdésre tud...

- Nyúl - növesztett kéjtől pattogó aurát a mellette heverő férfi, majd kiegészítette mondandóját. - Legyünk pontosak. Kan tenyésznyúl. Indoklást nem kér a füzet?

Asuka pironkodva csóválta a fejét.

- Nem. - Igazából nem hitte, hogy meg kéne neki magyarázni a férfi által választott tapsifüles miértjét.

- De neked kell válaszolni, úgyhogy... Ez meg mi?

A fiú engedelmeskedett a mozdulatnak és leemelte füzetét, hogy ily módon teljesítse a kérést és megmutassa Seikinek a kemény felületet biztosító darabot.

- Ez… ez… ez… - dadogta, ahogy a férfi felszambázott szemöldökkel nekiállt szemrevételezni a bordós-fekete keménylapú irattartó tartalmát.

- Robotok? - meresztett Sei.

- Nem! - és akkor... A férfi már csak hallgatni tudott. - Élőszövetes, tudattal rendelkező kiborgok. Nekik... Saját akaratuk van, nem csak összecsavarozott meg hegesztett vasdarabok. 2453-ban az emberek nem tudták, mit csinálnak, mikor elmét teremtettek egy gépnek. W volt az első ilyen „gyermek”. És a tudósok hamar meglátták, hogy tényleg olyan, mint egy emberi baba. Tanul, fejlődik, okosodik, megért és tapasztal mindent. Kezdeti, még gépszerű testét fejlődésének megfelelően cserélték, és alig telt el 40 év és W olyan külsőt kapott, hogy már csak irreális szépsége kelthetett gyanút bárkiben. Generációk kutatócsoportjai vesztek semmibe, csak W maradt, már több emberöltő tudásának birtokosa és ő maga segített megalkotni másodpéldányát... És onnan elszabadult a pokol. Az emberek túl kényelmesek lettek, és ezért a mechanikus „segítők” egyre csak többen. A gépek már tudtak gondolkozni. Százszor gyorsabban tanultak, mint az emberek, mindenre volt megoldásuk, bármire megtalálták a feleletet és egy nap már nem értették, miért kéne engedelmeskedniük egy alacsonyabb létformának. Az emberek próbálták megtartani a hatalmukat, de esélytelenek voltak. W egyik reggel... Egy hagyományos nap hagyományos reggelén, mikor a szülők kiosztották aznapi munkájukat a „segítőknek”, elindították iskolába a gyerekeiket és visszabújtak az ágyba, hogy délig ki se keljenek onnan... W végzett a teammel, akik kizárólag az ő személyével voltak hivatottak foglalkozni... és háborút hirdetett. Délutánra már egyetlen város sem volt emberi kézben. Senki nem tudta, mióta készült a terv, senkinek még csak fogalma sem volt arról, hogy kiborg segítők milliói vártak egyetlen impulzusra, W egyetlen gondolatára. Az embereket táborba zárták. Hatalmas, szinte egy városnyi területű börtönök voltak ezek, olyan helyek, ahol még a falnak is füle volt, ahol egyetlen szót sem szabadott kiejteni. Nem csak lázadásról és szabadságról... Semmiről. W első parancsa volt, hogy többé nem lehet beszélni. Rengeteg év alatt kiismerte minden gondolatunkat. Tudta, hogy az emberek egymagukban mit sem érnek és elvágta közöttük a kommunikáció utolsó szálát. Tilos volt megszólalni. A magukat „friss generációnak” kikiáltó, W vezette nép átvette a világ felett az uralmat.. Az állatokat... Az állatokat W nem bántotta. Senki nem értette, miért van tisztelettel az élővilág iránt, és miért bánik így a magát legintelligensebbnek tartó fajjal... Sokak szerint W sorstársának tekintette az állatvilág képviselőit, hiszen ők is nyögték az ember nevű humanoid vírust. Az emberek meg... olyanok lettek, mint a... szellemek. Aztán egy nap, már soktíz, tán százéves rabság után, egyik hajnalon, édesanyja életét követelve, megszületett Iye. Kevés volt az emberi csecsemő akkoriban, és akik megszülettek... némák voltak. Persze, hát nem hallottak maguk körül beszédet... Szóképtelenek voltak. De Iye... Ő adottsággal született. Ő látta a gondolatokat... Numata-san?

- Még három és fél perc.

- A fene egyen meg, beállítottam azt a hülye telefont, fog ébreszteni, amikor idő van - fújtatott és dühösen az ágy szélére rúgta magát, majd elkezdte válogatni, melyik is a hozzá tartozó ruhadarab.

- Sei...

- Hm?

- Ha majd már külön lakásunk lesz... Ne legyen ajtónk. Mit szólsz? A szobák között. Az jutott eszembe, hogy nem kellenek nekünk ajtók. Ki látna meg? Baromság?

Félbe maradt a mozdulat, zoknit tartó keze most buta babrálásba kezdett a puha pamuton.

- Nem, Ryu. Nem az. Nem lesz ajtónk. Egy sem.

- Csak a fürdőre. Maximum oda.

- Nem. Ha már sehol, akkor ott se. És akkor majd látod, ahogy tusolok, mikor te az ágyban heverészel. Körbe-körbe fogsz tekergőzni, hogy minden szögből megleshess.

- Akkora ágyunk lesz?

- Még nagyobb - mosolyogta és lopva a nagyon jóindulatúan maximum másfél személyesnek mondható heverőmaradványra nézett. Fogadni mert volna, hogy ennek a szutyok motelnak ez a legaljabb szobája. A öregsárga lepedő alól kikandikált az eredeti huzat. Az óságos bútortextilen millió folt, tán eltüntetni sem próbálták őket soha. Egyszerűbb ráborítani az olcsó mosószerben megmártott lepedőt, és az majd takarja a látogatók elől. Bár biztos volt benne, hogy akik ide jönnek, vajmi keveset foglalkoznak a szoba milyenségével. Nem izgatja őket a repedéses, hámló tapétás felület, a pókok a sarokban, vagy hogy a fürdőhelyiség kimerül az alig pár négyzetméteres szoba sarkában található csapban.

- Sei, nem akarok csak fehér, és barack, meg tojásszínű bútorokat. Mint a hó, olyan világosságot és meleg színeket. Karamella, meg...

Fél fordulatot tett, de csak hogy lássa a neki hátát mutató meztelen fiút. Oldalán feküdt. Alatta a vakítószínű huzat. Biztos volt benne, hogy nem sok tizenes fiú jár paplantextillel a táskájában, heti kétszer, ahogy ő. Olyan volt azokon a napokon, mint egy rossz teknősbéka, hátán egy plusz dudorral, mely irreálisra torzította tornazsákját és ő mégis megtette. Szívesen, egyetlen szó nélkül. Hogy miért? Csak hogy Neki jobb legyen. Ha nem véste volna kínos pontossággal agyába a dátumot, mióta is folytatják ezt a harcot, azt is mondhatta volna, hogy már az idők kezdete óta csinálják. Már évmilliók születte óta járnak ebbe a mocskos, büdös motelba, ebbe az órás koszfészekbe, csakis azért, mert egy, ez van a legközelebb, tehát így marad a legtöbb idejük egymásra. Kettő, két iskolás fiú ezt engedheti meg magának. A szag... A hely szaga is olyan volt, mintha az ember egy szennyestartó legalján csücsülne. Állott és nehézkes, és hiába akart volna saját otthona illatából idelopni, azzal a gyér anyaggal, amit rendre csak azért cipelt magával, hogy partnere képes legyen elengedni magát, még azt sem lehetett.

Kézfeje visszájával megcirógatta a másik fiú hátát. Tudta, hogy nem vihet haza a bőrén idegen illatot, tisztában volt a következményével mindennemű könnyelmű tettnek. Se egy hevesebb csók, se egy ismeretlen, éjsötét hajszál. Végigsimított szigorú fonatba erőszakolt hajkoronáján... Semmi árulkodó nyom.

- ... és süppedős padlószőnyeg. Tudod, Sei... Olyan, amire még feküdni is szívesen fekszel. És majd elnyúlunk a földön, mintha a vattásdobozban laknánk...

- Igen. Hát persze.

- Lesz?

- Persze, hogy lesz.

- Jó. Jó... Öltözök.

- Még van egy perc.

- Hatvan másodperc. Észrevetted már, ha így mondod, százszorta többnek hangzik...?

Hosszú kortyot bocsátott el magától. A hamuszín füstöt békésen engedte ki a nyitott ablaktáblán, majd újabb szippantást hívott tüdejébe. Az éjjel harmatos hidege borzongatta hevült bőrét, a forgalmas éjszaka elvette a nyugalmas csöndet, mégis... Az ütemes szuszogás valahogy ott játszott a fülében. Az ágy felé pillantott.

- Álomvilág - suttogta.

Kinek ez, kinek az, Asuka. Más falakat húzunk fel, de ugyanazért építjük, gyerek. Nem tetszik a most, de egy reggel majd talán úgy ébredsz, hogy már nincs szükség a játékváradra... Vagy úgy, hogy kurvára nem vagy képes belenézni a tükörbe.