Kamélia 8.fejezet

 

Fáradt volt. Rettenetesen fáradt. Képlékenynek érezte a csontjait, merevnek minden egyes izmot a testében, szivacsosnak gondolkodásképtelen agyát. Nézte a vállakat. Lehetséges, hogy van, akivel annyira együtt él az ember, hogy már a nyakszirtjéből is képes megmondani, hogy fájdalom ül az arcán? Van, akinek szusszanása elég? Kezét finoman az előtte álló férfi vállára csúsztatta, és az szinte azonnal arcát simította bőrére. Összeforrhatnak a lelkek?

- Nem járt le a műszakod?

Rekedtkésen csengett megfáradt hangja. A jól ismert cinikus hanghordozást mintha elveszejtették volna.

- Francokat nem - próbált kényszeredett mosolyt erőszakolni magára. Nem ment.

- Akkor meg miért nem süvítesz négykeréken az ágyad felé?

- Elindultam - merengte az ironikusnak ható, bár kétség kívül szelíd kérdésre.

- Defekt?

- Ja. Agyi. Na, gyere kicsit - markolt lágyan az eddig érintett vállra. - Iszunk egy kávét.

- Nem - csóválta meg a fejét a szólított, pislogás nélkül bámult tovább befelé az apró üvegtáblán. - Megígértem, hogy itt maradok.

- Sejtettem. Ezért hoztam ide. - A férfi megfordult és a papírtálcára meredt. - Nem lötty. Kávé. Szád íze szerint.

Egyetlen pillanat szünet, és ő meg mert volna esküdni rá, hogy nem hallja többet a vele szembenálló hangját.

- Mivel érdemeltelek ki téged?

Seiki orrával a balszélső pohár felé bökött, s Ryu engedelmesen vette magához.

- Nem tudom. Biztos valami nagyon rosszat követtél el előző életedben.

- Egy életre adósod vagyok, Sei.

- Hé, ez csak egy kávé. Én a kórház érdekeit védem. Nem kell nekünk egy közszemérem-sértési botrány. Sok a fiatal nővér, te meg molesztálod itt a kávéautomatánkat...

- Tudod, hogy nem úgy ért...

- Tudom. - Egyetlen határozott szóval igyekezett belé fojtani a szót - nem sikerült.

- Sei, én...

- Kávé. Ha már amúgy is nyitva a szád. Döntsd a torkodra.

- Sei...

- Csak idd azt a szart.

- De én...

- Basszus, köszönöd. Szívesen. Ne rágjuk tovább, semmit sem csináltam. Csak... igyál...

Valójában borzasztó éjszakán volt túl, és sokadmagával nyögte a pár óra alatt leforgott, akár egy drámába is könnyedén adaptálható történetet. Mintha nem is cirka nyolc óra lett volna az éjjel. Biztos több perc mászott tova. Legalább harminchat órányi megfeszített erőlködés. Amikor a sebészet mellett döntött, tisztában volt a kiszámíthatatlanságával, tudta, hogy soha nem lehet majd nyugta, hogy előre tervezett programjai rendre repülhetnek, és mégis szerette ezt a fajta pörgést. Imádta a kihívásokat, de még jobban imádott megfelelni nekik, és teljesen mindegy, hogy az élet mely területén, de ő akart a legjobb lenni. Fura maximalista beidegződés volt ez, főleg, ha olykor utána gondolt, valójában nem ebbe az irányba képzelte haladni a jövőjét.

Tegnap éjjel ügyeletes volt. Korábban ment be. Az előző hétről maradt papírmunka ott terpeszkedett az asztalán és tisztában volt vele, hogy ha most nem csinálja meg, akkor a jövő héten megfojtják a fénymásolatok, maguk alá temetik a karton-hegyek. Így hát a kelleténél korábban kezdett, hogy behozza saját maga lemaradását e téren. Amennyire szerette magát a munkáját, adminisztrációs részétől legalább annyira verte a víz, de hát... Ez is hozzá tartozik, így kénytelen-kelletlen nekiveselkedett, hátha képes lesz megbirkózni az adatóriással belátható időn belül. Akkor még nem tudta, hogy ez lesz a nap legkellemesebb része és alig két és fél óra múlva nyakába szakad a világ. Délután hattól reggel nyolcig. Ez volt a beosztása, s ő mégis tizenkettő után hagyta el a kórházat.

Úgy találta, kegyetlenül furcsa fricska volt ez a sorstól.

Egy kemény éjszaka még keményebb hajnala, és annál is bántóbb reggele. De ha magába nézett, megköszönte, hogy így történt. Nem a tragédiát. Ahhoz nem volt benne elég a harag. Hogy ő lehetett ott. Ezért volt hálás. Hogy tisztában volt vele, minden tudását odaadta, minden akaratát, s évei tapasztalatát... A legjobbat nyújtotta, s hogy azért tette, mert erre esküdött fel, azért, mert a sebesült fiú ezt érdemelte, vagy azért, mert védte azt, akit egész életében védett... Nem teljesen mindegy? Megcsinálta. És ha nem lépett volna éber óráinak száma lassan a harmincba, ha nem vette volna ki minden erejét a műtét és az éjszaka viszontagságos valója... Maradt volna tovább, ha másnak nem, támasznak. De ereje végére ért, és bármennyire is igyekezett tovább nyújtani a nemlétező energiáját, képtelen volt a semmiből valamit teremteni.

Miután az érthetetlen vinnyogásból sikerrel kihalászta, mit akar a fiú a telefonnal, abban a percben, hogy együtt volt a kép és a hang, felismerte az előtte agonizáló fiatal férfit. Életében egyetlen találkozás volt az övék, így a névhez sokkal inkább tartozott egy fogalom, mintsem maga a hús-vér lény. Százszorta jobban volt egy definiálhatatlan létezés, mint egy valódi ember.

Hosszú percek teltek el, mire az előtte fekvő személyben felismerte a most legjobb barátjához tartozó egyetemistát, de mikor egészében szemlélhette a dolgokat, hogy milyen sérüléseket szenvedett el, csatolni tudta kilétéhez, a tények ismeretében pillanatokba telt, hogy önkéntelenül is felépítse... vagy lerombolja a jövő kockáit. Tudta, mi következik és nem tévedett.

Túlzott sebességgel indult időutazásra. Úgy látta zokogni élete egyik legfontosabb emberét, mint egy tizenéves kisiskolást... Pontosan úgy. Mint azt a gyereket, akit gyerekfejjel szeretett. Előtte feküdt egy fájdalomtól kába ember, és utólag kígyóként marta meg a lelkiismeret-furdalás, hogy talán nem első sorban érte és csak érte, mint betegért cselekedett.

Évek óta fix parkolója van, az egyik legjobb hely az övé, és most mégis egy emelettel lejjebb kezdte keresni az autóját, és mire fáradt szürkeállománya megerőltette magát és kattant egyet, átadva a gondolatot, hogy ez nem az ő szintje, addigra már fél egy is jócskán továbbsétált.

Rágyújtott. Egész éjjel nem volt rá ideje, pedig szomjazott a nikotinra és a krízispercek csak még éhesebbé tették. És most végre füstszűrőt kapott az ajkai közé. Pár slukk után úgy döntött, saját maga összelegózására már végképp nincsen elég tartalék az aksijában, így hatalmas sóhajjal eltette a slusszkulcsát és sétálva vágott neki a parkolónak. A kórház előtt mindig várakozik taxi, egyszerűen behuppan az egyik négykerekűbe, és parancsba adja, hogy az ágyáig legyen szíves. Rég volt ennyire kimerült.

Úgy kalkulálta három, maximum négy és fél óra alvás pontosan elég ahhoz, hogy járni tudjon, illetve képes legyen kimondani a legegyszerűbb tőmondatokat, mint az elég volt, a haza viszlek és a pihenned kell. Ebben a sorrendben kívánta felhasználni a kurta parancsokat, mivel nem volt kérdés, hogy ha délután visszamászik munkahelyére, barátja még mindig ugyanazon az emeleten fog leledzeni.

A vékony sorompó alatt könnyedén sikkant át, bár sikerként könyvelte, hogy ekkora szemrésekkel egyáltalán azt meglátta, hogy van ott valami és nem csak akkor ébredt rá, mikor már hasfalába ágyazódott a műanyag vacak. Elpöccintette a csikket, majd újabb szálat halászott elő a dobozból. Beérve az elfogyasztott elsőt, pislákoló parazsára taposott. Pillanatokkal később, mikor az öngyújtója kettőt köhögve kiszenvedett, már szidta magát, mivel félhulla állapotában most arra is képes lett volna, hogy visszarohanva a járda széléről guberálja fel a még izzó cigarettavéget. De így...

Belenézett a dél hihetetlen narancssággal villogó sugaraiba és úgy határozott, meglátogatja az ő alkalmi Asukáját. Persze volt egy csöpp önzés és érdekgondolat ebben a hirtelen ötletből fakadt vizitben, de efelett most hajlandó volt elsiklani. Kellett neki az a tűz.

Átvonszolta magát a képzeletbeli zebrán, arra nem is fektetve figyelmet, hogy a valódi gyalogosátkelő méterekkel arrébb csíklott. Mi Numata Seikinek pár felfestett vonal, ha a napi betevő nikotinjáról volt szó.

Benyitott, szokás szerint tompa csilingelés kísérte. Az ajtón lógó durva fényű fém csengettyű - bár mondhatni inkább házi készítésű kolomp - megnyikkant, elklangatva magát, hogy mindenkivel tudassa, megjött a betolak... kedves vásárló.

Vásárló. Igen. Az volt. De eladóból egyetlen egyet sem látott a helyiségben. Felrémlett benne, hogy elvesz egy doboz gyufát, annak ellenértékét meg a pultra biggyeszti, de aztán maga sem értette mi okból, várt. Aztán várt, és várt, és megint csak várt, s mikor már homloka koppant a magas pulton, egyszerűen ahogy előzetes terveiben is szerepelt, kiszolgálta magát.

Fura, átlátszatlan, kékes öngyújtó volt hozzá a legközelebb, széléről valami ostoba, villogó orrú mackó rémisztgette, de most még ezt is képes volt bevállalni. Zsebébe kotorva előásta a műanyagon virító fizetendőt, majd zsebre vágva szerzeményét megköszönte magának a kedves kiszolgálást és kifelé indult az aprócska boltból.

Megtorpanásra késztette egy hang. Zsongó feje, kába gondolatai elültették benne a gyanakvást. Biztos hallucinál. A hátsó ajtó felé nézett. Megjárta már párszor ezt az utat, persze szigorúan olyankor, ha a kis csík le merte tenni a nagyesküt, hogy teljesen biztos szülőtlen lesz még két-három óráig.

Az üzlet végében, a raktárhelyiségből nyílt az ajtó, ami a lakásba vezetett. Miniatűr konyhába, majd onnan az emeletre, a hálószobákhoz.

Hátrafordult, de az iménti meghatározhatatlan hangfoszlány nem ismétlődött meg. Némaság volt. Teljes, síri csend. Lehet, hogy csak teste szervezi éppen kéthetes sztrájkbalépését, és ennek hasadó hangjai jutottak el hozzá ilyenképpen. Vállat rántott, s céljául újra a kijáratot választotta, de éppen akkor, mikor az üveglapnak támasztva a tenyerét távozni készült...

A nyugodt délutáni percegésbe vájó nyüszítés elérte, hogy Numata Seiki berontson az apró lakásba.

Tizenhét éve. Majdnem két évtizede készült revansot venni, és ennek tényére abban a pillanatban döbbent rá. Hiszen kölyök volt még. Tehetetlen gyerek, akinek a szava vajmi keveset ér, akinek nincs ellenszéruma egy felnőtt hibás döntései ellen. Lázadó kamaszként nem a világot kívánta megváltani. Ő csak egyetlen életet akart felmenteni keresztjének súlya alól, ezzel kelt és ezzel hajtotta álomra a fejét. Akkor még túlzottan igazságszomjas, idealista valója képtelen volt belenyugodni gyengeségébe. Forrófejűsége, hirtelensége nem kétszer sodorta közel a szakadék széléhez, mindig lehetetlen helyzetekbe sodorta bele, és mégis, bár addig a tipikus bajkeverő jelmezét viselte lépten-nyomon, Érte félredobta ezt a maskarát. Tűrt. Hosszú hónapokig tűrt és sosem gondolta, hogy bár elmúlik majd a most, lecseng a jelen és a tovarohanó évek távlatából visszanézve egyszer majd rájön, még mindig ugyanazt a súlyt cipeli.

Volt, hogy megvárta a férfit. Szabad délutánját egy vonatállomáson üldögélve töltötte csakis azért, hogy bevárja, amikor leteszi a lantot. Ott izzott a tenyerében a mozdulat. Szerette volna repedni látni a bőrét. Szerette volna, ha az ő kezétől szenvedi el azokat az ütéseket. Látni akarta a püffedt, lilában játszó barna foltokat, akarta hallani, hogy sír. Nem a fájdalom, a megalázottság könnyeire vágyott, hogy elmondhassa magának, elégtételt vett, Érte. Gyűlölte, hogy nem elég az ereje, gyűlölte, hogy a hatalma sincs meg hozzá... Gyűlölte, hogy tehetetlen, hogy vak a világ, hogy bambák az emberek... Gyűlölte saját magát.

Hányszor rótta le ugyanazokat a köröket és volt egy pont, ahol zavart lelke képtelen volt eldönteni, érte vagy önmagáért küzd. Csak ült az ágyán, a szobája sötétjében, felhúzott térdeinek támasztotta forró homlokát. Tüdeje zörömbölt a rohanástól, hogy időben visszaérjen, hogy édesanyja ne vegye észre, hogy eltűnt. Túlzott aggódás követte minden mozdulatát, féltő vigyázás, nehogy egyetlen drága gyermekének bármi baja is essen. Nem tűrte a kalickát, már akkor sem engedte magát kötelek által biztosítani, és mégis úgy gondolta, kár ezzel zavarni az állóvizet. Így hát titokban szökött ki minden egyes nap éjszakáján.

Nem ment messzire. Pár utcával arrébb járt csupán, csak azért, hogy megnézze, ahogy az ablakon, pontban tízkor fel- majd visszaszánkázik a sötétbarna roló, jelezve ezzel, hogy nincs gond, hogy délutáni találkájukról senki nem sejt semmit... Hogy eljött az éjszaka és most már nem lehet baj. Reggelig csak béke és nyugalom.

Mindig, mikor rohant hazafelé, ahányszor útpadkáról fel és le dobbantott, mindig ott zakatolt benne a düh. A kiszolgáltatottság gerjesztette őszinte harag. Hogy másnak csak egy telefonhívás, amiért ő minden este utcákat szalad. Hogy tudja, akiért szerelemben izzik, az épen hajtja álomra a fejét. Keserű szájízzel gondolt mindenkire, aki megteheti, aki hallhatja Azt a hangot, mielőtt hosszú órákra kisétál az ébrenlétből. S minden este, ágyán, miközben csitította tüdejét, mindig eljátszott a gondolattal... hogy mit nem adna akár öt évért. Öt évet akart, vagy ha annyit nem lehet, legyen csak három. Beérte volna annyival is. Három évet vágyott, s hogy ennek következtében gyereksége is a múlté legyen, mert egy gyerek... Egy gyerek tehetetlen. Egy felnőttel szemben nincs esélye. Fel tudott volna robbanni a dühtől. Cselekvésképtelensége tomboló folyóként árasztotta el a testét, és átkozta magát azért, hogy ő csak az, ami. Egy fiú.

Sokszor hajtotta, űzte magától a gondolatot, de az mindannyiszor visszatalált és szemébe vágta, hogy mindezért csak és kizárólag ő a felelős. Eljátszotta, még ha csak saját elméje színpadán is, hogy lett volna plátói, egyoldalú szívfacsarás a valós, kesernyés románc, hogy hogy élte volna titkon és halkan egymagában meg. De a fura látomás mindig hozta a veszteség ízét és képtelen volt felülkerekedni saját önösségén. Hogy mit vesztett volna ő maga.

Tizenhét éve harcban sajátmagával. Egy kamasz egy felnőtt ellen, fájó tehetetlenségben és fogalma sem volt róla, hogy a bosszúra szomjas. Nem sejtette, egészen addig a pillanatig.

Soha nem kérdezte meg, de ez nem jelenti azt, hogy eszébe sem jutott. Ahányszor kedvese testét látva megpróbált újraépíteni egy történést, magában kovácsolni egésszé a töredék részeket, visszajutva az első ütésig... Soha nem így képzelte. Mindig sok volt a vér, fájdalom hangok százai vezettek fel minden újabb csapást, még akkor is, ha tudta, Ő büszkébb annál, minthogy elégért könyörögjön.

De itt csend volt. Néma csend. A földön kuporgó fiú már nem beszélt. Néha fel-felcsukló, torkából elősejlő sírásnak szinte csak sóhaja volt, hangja semmi. Hófehér ruhaujján apró foltok voltak, bordó maszatok, de nem folyt, nem ömlött, nem patakzott... Pecséteket hagyott, karmazsin színű nyomatot. És mégis bántóbb volt bármelyik víziójánál.

- Asuka... - Halkan szólt. Tényleg óvatosan. - Állj fel.

A talpán kuporgó gombolyag nem reagált a hangra. Házában kunkorodó kis csiga maradt, melyet a tavaszi zápor utóillata sem tudott előcsalni. Finoman imbolygott előre-hátra, előre-hátra, saját pille súlyát ingatva, két karral takarva a saját fejét. Légvétjei ijesztő ütemben kalimpáltak, akár egy csecsemő aprócska tüdeje, verdestek minden újabb kortyért.

A hirtelen érzett rántás tudatosította benne, hogy még mindig markolja a lassan kékülő csuklót. Akkor és ott egy tizenhét éves fiú fúrta gyűlölettel telt, undorral mérgezett tekintetét egy jól ismert idegen szemébe. Megvetéstől csöpögtek a kimondatlan szavak, szöges korbáccsal sújtott le a némaság.

- Ha… - Nyelt egyet. Talán értelmes szavakat próbált találni. - …jót akar magának, akkor most nem szólal meg.

A hirtelen megfékezett pillanatot kihasználva a nő a földön kuporgó fiú mellett termett. Ráborult, átölelte. A fura motyogásból talán csak ő tudta, mit suttog gyermeke ruhájába. Anyja érintésétől felnyüszített. Talán a testében pulzáló fájdalom hangja volt, sokkal inkább keserű, mint megkönnyebbült.

- Nincs joga...! - rántott a nem csekély méretű ember újra a szorításon, és ő mégis olyan határozottsággal tartotta, mintha csak egy papírsárkány madzagját fogná. Pedig nem gondolta magát különlegesen erősnek. Egy férfi mércéjével átlagos erő volt az övé, de a harag sok mindenre képes. Türelme határán lejtve kitágult a tér, azon a bizonyos vonalon álldogálva már semmi sem ugyanolyan, és ő leheletközel volt ahhoz, hogy egyetlen mozdulatával átszakítsa a szalagot.

- Fogja be a száját.

Nem értette, miért nem ordít úgy, ahogy a mellette álló férfi. Nézte a vérben forgó szemeket, fehérjében pattant vörös ereket, dühtől vörhenyes bőrét, és úgy érezte, ha kiengedi a hangját, elveszti a kontrollt. Ha engedi eluralkodni magán a mérgét, az végzetes következményeket hurcolhat magával. A másik fél számára.

- Be fogom perelni!

Jobbja rángatása helyett most balját lendítette, és a vele szemben peckesen feszítő Numata Seiki maga is meglepődött gyorsaságán. Egyetlen rántással húzta a férfi kezét annak háta mögé, ezzel elérve, hogy fájdalmas ívbe feszüljön, hogy ideig-óráig képtelen legyen a legcsekélyebb mozdulatra is.

- Be fogom per...

- Jó. - Hangja rekedtesen szólt, bár keménységén ez mit sem változtatott. - Pereljen. Én magánlaksértésért fogok bíróság elé állni, maga meg bántalmazásért, és majd megnézzük, kié lesz a nagyobb büntetés, az enyém, aki be mertem tenni a lábam más otthonába, vagy a magáé, aki tizennyolc éve veri a saját gyerekét. Én pénzbírságot fogok kapni, magát meg majd képen köpik. Milyen apa az ilyen? Talán egy apának az a feladata, hogy annyiszor csináljon véres masszát abból a kurva kölyökből, ahányszor ki meri nyitni a száját? Kibaszott nagy bátorság kell egy ekkora gyerek veréséhez, baszott bátorság és kurva nagy erő! Remélem, büszke magára, fasza fickó, csak nehogy egyszer forduljon a kocka. - Kezdte elveszteni a türelmét, és ez a gondolat megijesztette.

- Kiskorú megrontásáért fogom a törvény elé rángatni, és nincs az a bíróság, aki ne ítélne el egy mocs...

- Kuss legyen! Hallgasson! Hallgasson el, mert... - Feljebb rántotta a kezét. A férfi megvonaglott csontjai kínhangját hallva.

- A karom!

Akkor egyetlen pillanatra elvesztette a fejét.

- Majd én megmutatom magának, milyen kiszolgáltatottnak lenni...

De az ordításra a talajon kuporgó fiú felnyögött, és ő visszanyelte a hangját. Torkába fojtotta, pedig üvölteni vágyott.

- Engedjen el!

- Asuka - suttogta a fiúnak. - Állj fel.

- Ne merészeljen a fiamhoz szólni!

- Elvesztette a jogot, hogy a fiának hívhassa! Ezzel a lépésével most és mindenkorra elvesztette a címét az apaságra!

- Azt nem maga fogja megmondani!

- Asuka... - fordult újra a fiú felé, mintha a méregtől majd megpukkadó férfi nem is állna ott velük a helyiségben. - Állj fel szépen.

- Megmondtam, hogy...!

Az ütés a vállán érte. A férfi éppen csak ki tudta rántani a kezét, így nem célzott, csak remélte, hogy talál, és ezzel szolgáltatott elég okot Seikinek arra, hogy viszonozzon. Leesett pár bögre, megcsonkult a csöpögtetőben pihenő tányérok talán harmada, és a férfi egyensúlya-vesztetten landolt az egyik sarokban.

- Figyelmeztetem. Én nem egy vérszegény kiskölyök vagyok. Egyetlen ujjal ér hozzám, és még a gatyáját is leperlem magáról! Megértette? Most megfogom a fiút, és elviszem a kórházba.

- Ne merészeljen...

- Jobban teszi, ha megtartja ezt a három métert. Vésse be abba az ostoba agyába, hogy bármit csinál, én akkor is kiviszem innen ezt a gyereket. De ha most befogja a száját és egyetlen percre képes emberként viselkedni, akkor talán nem megyek a bíróságra a látlelettel egyetemben!

- Úgyse...

- Francokat nem - szűrte fogain keresztül. - Majd meglátja.

Dühödt fújtatás volt a válasz, akár egy gőzmozdony, zakatolt, szinte füstjét is láttatva, de mintha a kemény szavak utat találtak volna a haragon át, mintha az eddig tébolyultként fenyegetőző férfi most először belegondolt volna a hallottakba. Elhallgatott. Mellette termett felesége mintha csitítani akarta volna, vagy csak biztos akart lenni benne, hogy férje nem mozdul a helyéről.

- Hé. - Seiki a fiú mellé guggolt. - Asuka. Gyere, lelépünk innen. - Megérintette a fekete hajszálakat, megsimította a puha fürtöket, és mintha tenyerébe vágyna veszni a kóc rejtette kobak, úgy idomult az érintésbe a földön gubbasztó fiú. A fura, hangtalan nyöszörgésbe sírás hangja kúszott. Elfojtani próbált nyöszörgés. - Állj fel, jó?

- Nem...

Annyira halkan érkezett a válasz, hogy szinte nem is volt benne biztos, hogy hallotta.

- Nem? - hajolt közelebb ő is, hallhatatlanra tompítva a szavait.

- Numata-san...

- Nem tudsz felállni?

- Nem, én...

- A lábad? Vagy...?

- Nem, én csak... Nem akarok így...

- Hogy?

- Így...

Lepillatva meglátta a tócsát.

A félelem érte el. A saját életéért való rettegés. A lepörgő percek, a fájdalom, az üvöltő férfi, a fájó lélek.
És Numata Seiki gondolkodás nélkül vette le a zakóját, majd a fiú dereka köré csavarintva hurkot kötött rá, eltakarva Asuka félelmének bizonyítékát, a foltot, ami miatt bár a férfi nem látta, szégyenpír égett a kiskölyök arcán, felrepedt szájának sarkában ott csücsült a keserű megalázottság. Belesuttogta a fülébe, hogy senki nem veszi majd észre, és a fiú halk szusszanások kíséretében lassan talpra állt. Ajkai szegletében megalvadt pötty, szája redőit rozsdabarnára színezte megszáradt vére. Itt kezdődött. Az első ütéssel az arcán, és folytatódott odáig, hogy szűkölő állattá kényszerült változni, de most újra áll, bár kín perceg a testében, ismét talpon van.

Asuka úgy hagyta el a helyiséget, hogy nem nézett oldalra. Előre, egyenesen, a lassú mozdulatait vigyázó férfivel a jobbján, baljáról megvető szempár kísérte.

Könnyei végigszaladtak eddig volt útjukon, megcirógatva finom kis arcélét, megülve hatalmas pilláin, akár a fűszálak hegyén a hajnal harmata. Bántotta a szemét a nap, testét az elmúlt óra sajgatta. Fejét kis hezitálás után oldalra billentette, belebújt a langyos testbe, és az elfogadta a súlyát. Ránehezkedve sétálta le azt a pár métert a kórházig. Némán, nem gondolkozva.

Ő nem. De a lépteit segítő férfi, bár lassan jártányi energiája is alig volt, mégis kérdések tucatjait pörgette fáradt tekervényein, és az ok, amiért úgy döntött, elnapolja a fiú vallatását, nyilvánvaló volt. Kérdőre fogja vonni, magyarázatot fog kérni a történtekre, de nem ma.

Borzasztó éjszakáját nem kevésbé fájó nappal követte. Az ironikus helyzetet, a morbid módon egymást hajszoló eseményeket képtelen volt bedolgozni. Fogalma sem volt, mi jöhet még, egyet akart. Legyen vége a napnak, mert többel ma már képtelen megbirkózni.

Numata Seiki elfáradt. Igen. Néha az élet ezt is képes elérni.