2014. május 27., kedd

Egy Angyal Könnye 2.fejezet

Egy Angyal Könnye 2.fejezet

Megjegyzés: Teljesen új élmény volt nekem elolvasni ezeket a régi fejezeteket! O_o" Tök szenilis vagyok.

Poénhelp. A fiúk Okinawán forgattak, ahol meglelte őket egy pár kissrácka. Zsongtak-bongtak körülöttük,  az egyik aprólék rákérdezet SuSuka nevére. Választ is kapott: "Junsu" (Amit ugyis ejts: Dzsunzu). Nyelvgyilkolás forever, hiszen japán területen történt a dolog. Kisfiú visszakérdez Dzsúzú? Orange dzsúzú? És mint ahogy a stop lett stoppu és a love alakult egészen addig, amíg rábu nem lett, Angyalkából pillanatok alatt narancs dzsúzt facsartak, ami mai napig random fel-fel bukkanó becézgetés maradt.

~  ~ ~

Nem volt késő. Valójában még az éjfelet sem érte az idő, a lakásban mégis csend volt, bár a mutató még egy egész óráig a mában időzött.
A kanapén fészkelte el magát. Lábának a karfán lelt neki megfelelő helyet. Hátát félig a támlának, félig az ellenoldali könyöklőnek támasztotta, így szinte a sarokba passzírozva magát. De hát ha ez volt kényelmes? A feje mellett magasodó állólámpa csak szolidan szórta a fényt, csak egyik narancssárga kelyhéből áradt a világosság. Újság volt a kezében, de már rég nem a sztárvilág aktualitásait böngészte. Valahol az ötödik vagy tán a hetedik oldal tájékán váltott. Betűzgetésből trillára ugrott. Míg más az igaz, vagy pletyka hangzatú hírekkel tömte volna magát tele, Junsu újféleképpen hasznosította a poplapot. Oldalról oldalra járt, és minden előbukkanó duótól, triótól, szólóban tevékenykedő hölgytől vagy többtagú rockbandától elénekelte az éppen aktuális slágerlistás dalát. Olykor-olykor, ha belefutott egy-egy kedveltebb karakterbe, ráadásként a személyes kedvencét is hozzácsapta a rögtönzött előadáshoz, mielőtt ellapozta volna a tiritarka cikket.
Ritka alkalom, sőt mondhatni szinte egyedülálló. Nem, hogy dúdolásra készteti egy kép. Az egyediség nem is a rituálénak szólt. Egyetlen ok miatt volt nem mindennapi az az este. Pontosan ezért. Még este volt. Nem késő éjjel, vagy mélyen éjszaka, vagy hajnal közepe.
Nem mintha nem tudott volna aludni. Valójában, ha lehajtotta volna a fejét és pislogására a lámpa is kialudt volna, mélykómában leledzett volna az első fürdőajtó-csapódásig.
Miután egymaga kánonozta el az előtte kétdimenziós formában vigyorgó négytagú fiúegyüttes első és talán nem utolsó dalát, ismét hajtott.
Pislogott. Rá a lapokra. Aztán megint. Szempillái szinte megrebegették a hártyányi papírt.
- Hát te meg hogy kerülsz ide? - ujját, akár egy élő könyvjelzőt, a lapok közé támasztotta, de csak hogy nehogy elveszítse a fonalat, míg szemrevételezi a borítót. - Aha. Ééértem. Te vagy a hónap interjúja. Tudod, előtte talán hatvan nappal Yunho volt a hónap interjúja, de azért így is legyél büszke magadra. - csipkedését diszkrét kacajba burkolta - "Oh! Dong Bang Shin Ki Micky Yoochun, jaaaj alig hiszem el! Köszönjük, hogy eljött-" - kacarászta, akár egy bakfis, majd mélyebb tónusra váltott - "Hát... számomra megtisztelő, hogy engem választottak... tényleg... és ne vegye tolakodásnak, most kicsit zavarban érzem magam, de meg kell hogy mondjam, ez a kedves mosoly sokat segít nekem" - megpercegette a szemöldökét, majd még vihorászósabb nevetésbe csapott, de arra gondosan ügyelt, újdonsült szerepe ne lármázza fel a már javában horkoló házat. És ha már ilyen sikeresen meghódította önmagát, még egy italra is meginvitálta saját személyét, melyet piruló mosolygások közepette el is fogadott.
Annyiszor volt már tanúja. Sosem tolakodva, sosem afféleképpen, ahogy azt a filmekben látja az ember. Mindig csöpp félénkség eszenciájával hangzott fel a mondat, az igent sosem biztosra vevő, magában is bizonytalan kicsengés mindenkit leénekelt a lábáról, legyen az nő, vagy éppen a saját nemének képviselője. Mindegy, kire mosolyogott rá, a siker majdhogynem kilencven százalékos volt. Fődíj? Egy ital, séta, pár óra egy bárban, kellemes esti program, és ha úgy hozta kedve, néha éjszakai elfoglaltság is.
Pár óra. Tényleg nem több. Csupán pár óra.
A hölgy, aki ma majd százhúsz percre elnyerte Park Yoochun mosolyát, nem tett érte többet, mint hogy jókor hozott száraz törölközőt. Ő is kapott friss frottírt, mégsem érezte, hogy a sajátjának rét illata lett volna. A lány sem ontotta vaníliafagyi aromáját magából, és szerinte ezt ő maga is tudta, mégis barátja egyetlen szavára elhitte, hogy így van. Átsiklott azon, hogy a teremben közel harminc táncos izzadt, és mint ilyen, a zárt helység hamar egy tornaöltőző hangulatát idézte, fagyislány mégis benyalta a bókot.
Megnézegette a cikkhez csatolt fotókat. Bele valahogy nem volt hangulata olvasni, nem gondolta, hogy bármi újat mondhatnak neki a sorok, így csak a hozzá készített képeket nézegette át. Tetszett neki a különös rendezés. Minden fehér volt. Yoochun trikója, az alávett hosszú ujjú póló, a lenge szövetnadrág, még a cipője is, mint a hó. Jól ment a hajához. Ezt a fajta túlzottan természetes gesztenyét még igazibbnak láttatta az szűzi árnyalat. Nadrágja mindkét szárán apró lyukacsok vonultak kacskaringós párhuzamban, és bennük - ez a része tetszett neki a legjobban - eszméletlen színes szalagok kavarogtak. Pont olyan színesek, mint a lánc, amit a nyakában hordott. Ártatlanul bohó. Bárki alkotta, bárki álmodta meg, meglátta a lényeget. A bűntelen bűnös.
Forgatta, hajtogatta, vizslatta, piszkálta, megnézte még egyszer, ellapozott, majd újra vissza, hogy ismét szemügyre vegye, megint. Fényben, félhomályban, fejjel lefelé és akkor...
- Junsujunsujunsujunsujun... - a mellette álldogáló fiú mély levegőt vett, aztán úgy gondolta, felesleges tovább fárasztania magát. Kim Junsu és a megosztott figyelem. Vicc a köbön, a hét poénja, vagy a nyolcadik világcsoda. Megszokhatta volna már, ha valami a keze közé kerül, akkor nem létezik más. Optimális látótér zárol, hangok elnémít, mozgásszűrő működésbe, külvilág kikapcs. - SuSu. Reménytelen eset vagy. - majd azzal a mozdulattal kivette az újságot barátja kezéből.
Érdekes élmény volt a repülő magazin, még érdekesebb, hogy aki eddig csak síkban létezett, most 3D-ben mosolyog. Igaz, hogy vakító jelmézét farmerféle öltözékre cserélte, de kétség kívül megegyezett az imént fixírozott példánnyal.
- Csak nem? - pislogott felfelé. - Ilyen korán? - nevetett, és mint egy pöttyöslabda, arrébb hemperedett. Nem mintha nem lett volna éppen elég ülőfelület tőle balra is, ő mégis úgy gondolta, saját helyével kínálja meg Yoochunt, aki azonnal le is huppant a hirtelen felszabadult sarokba. - Azt hittem, reggelig már nem is találsz vissza. - Junsu ujjai önkéntelenül indultak meg, két kézzel, szimmetrikus mozdulatokkal tette helyre a szemének nemtetsző tincseket.
- Nem. Eszembe jutott, hogy jaj, ma még nem is beszélgettünk, hogy hiányzik nekem SuSu, sietek vissza hozzá.
Eltolták a kezét. A célszemély úgy gondolta, most már nincs szüksége makulátlan frizurára, végül is nemsokára úgyis a párnája szedi majd szét, bármilyen is legyen a fazonja, így hát lecsendesítette alkalmi fodrászát, s miután leszerelte az ügyködő fiút, értetlen vonásait látva megint elmosolyogta magát.
A langyos érintés megborzongatta. Három ujjának visszájával simított végig az arccsontján, és elég volt hozzá, hogy karjain világosló apró pihéket libabőrök meresszék a plafon felé. Xiah sóhajtott. Zárt ajkakkal. Bent rekedt hanggal. De sóhajtott.
- Na, de tényleg. - dörzsölte meg a karját, legyilkolva az árulkodó jeleket, mintha csak viszketést akarna megszüntetni.
- Nem volt kedvem. Nem volt kedve.
- Aha! - kacagott fel, vállával oldalra taszítva, megkoccintva ezzel a másik fiú vállát. - Erről van szó. Leráztak. Le-lettél-rázva.
A csipkelődés tárgya egy ideig sikeresen tartotta vérkomoly szájráncolását, aztán mint a léggömb, ha randizott egy tű hegyével, kipukkadt. Nevetés tört elő belőle, hangos kacagás, amit saját tenyerével igyekezett megcenzúrázni.
- De még hogy. Öröm volt nézni.
- Egyszer kopp, másszor... is az, szóval nem vagy valami szerencsés mostanában. Veszítesz a vonzerődből. Biztos, mert öregszel.
- Au au au! Junsu csíp, hölgyeim és uraim. És a főgonoszság, hogy olyan ártatlan pillantások közepette csinálja, mint egy ma született bárány. - Igen. Volt ebben némi viszontfricska. - Beee...
- Évek gyakorlása áll a hátam mögött. - húzta ki magát, megpróbálva nem tudomást venni a neki szóló incselkedésről, de persze elnevette. Nem túl finom módon.
- Így születnek a profik. Még jó, hogy nem adod fel, Susu.
Hm. Még jó, hogy nem adja fel. Vagy csak ha világosan látja, soha nem érheti el a célját.
Emlékezett az első érzésre. Összezavarta az ágyán síró kamaszgyerek. Megbolygatta a lelkét az a fájdalom, amivel nap, mint nap szembesülnie kellett az akkor még igencsak kölyök Yoochun mellett. A fiú minden éjjel zokogott, és volt, hogy csak hajnalra sikerült álomba ringatnia saját magát, és ők nem tehettek mást, mint végignézték agóniáját. Felzaklatta a tehetetlenség, de egyben hajtóerő is volt, talán mindannyiuknak. Különös késztetés, ami őt is arra ösztökélte, tegyen a helyzet ellen. Akkor valami elindult. Ha valaki szánt szándékkal válik a társaság szívévé, szert tesz a legtitkosabb szobák kulcsaira is. Bizalmat kapott, és beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Talán túlságosan is jól teljesített. Ő lett a híd, ami összefogja a partokat. Felépült egy fal, annak helyére, amit együtt romboltak le, de most senki nem rekedt a téglamonstrum külső oldalán. Mindenkit bent fogott a hatalmas építmény, betonba foglalva az újonnan termett családot. És éppen ezért, amikor Junsu ráébredt, többet áhít, mint amennyit egy testvér adhat neki, pánikba esett. Akkora már mindent megbeszéltek. Yoochun hozzánőtt. Ehhez nagyban hozzájárult éveik azonossága is, és mivel a társadalom sokat kötött ehhez, korában szinte alig pár hónappal felette járó Park Yoochun igazán részévé vált. A jó dolgok is szőhetnek szakíthatatlan köteléket, de kár lenne tagadni, a megpróbáltatások jobban összekovácsolják az embereket. Együtt élték meg kicsiny világuk tombolását, gyökerestül felforgatott mindennapjaikban ki után kaphattak volna? Így lettek ők egy egész, és félt, belezavar a tiszta patakba azzal, ha megbontja az egységet.
Kitartóan küzdött anyja szeretetéért, harcolt a sikerért, üldözte a lehetőséget, hogy azt csinálhassa, amit végzetének hitt, amiért úgy vélte, e világra jött. De az újonnan kialakult helyzetben, saját érzései teljes ismeretében kezdett barátkozni a gondolattal, hogy van, amit kénytelen a feledésbe veszejteni, nem tehet mást, mint feladja az eleve kudarcra ítélt, vagy csak túlságosan rizikós agyrémet és megtartja magának élete első igazi érzését.
De nehezebbnek bizonyult, mint ahogy azt gondolta. Ébredésével szinte együtt jött egy másik felismerés, és ő szembetalálta magát egy rakás megválaszolatlan kérdéssel és bizonytalan napok halmával, mikor még azt is kénytelen volt megkérdőjelezni, ki is ő valójában. Aztán színt vallott és az egyik terhétől megkönnyebbülve tovább zúzhatta a szívét a másik segítségével. A plátói első szerelem súlya továbbra is a vállán trónolt, de örült, hogy másrészről nem kell titkolóznia, boldoggá tette, hogy kis öttagú családjában nem változott semmi, miután felfedte előttük, a férfiakhoz vonzódik.
- És te, Susu? Mivel töltötted az estéd? - Yoochun ujjai a fürtjeibe másztak, élvezve a selymes érintést.
- Meggyőztem Changmint, hogy nem vagyok mazohista. Rám bizonyította, hogy csak azért hívom játszani, hogy laposra verjen. Azt hiszem, ez felér annyival, mintha lebénázott volna, de kivédtem. Ha az ő játékaival nyomjuk, naná, hogy ő kerül ki győztesen, de persze visszavágót már nem mert bevállalni. Csak hazai terepen nagylegény.
- Mondd szépen - gyűrögette meg barátja az arcát, amolyan bugyuta szelídséggel a szemében - "Unatkoztam, mert hiányoztál, Chunnie."
- Unatkoztam, mert h... Miért mondanám ezt?
- Nem így van? - nevetett teliszájjal, alvásbarát hanglejtésben Yoochun, miközben mutatóujjával játékosan böködte Junsu homlokközepét.
- Unatkoztam, mert hiányoztál, Chunnie.
Érdekes közeg volt a Dong Bang Family, de nem azoknak, akik már hozzászoktak.
A tányéron sült tojást és párolt zöldséget, öblítésként pedig egy pohár frissen facsart narancslét helyeztek elé.
- Orange Junsu. - kis híján félrenyelt a poénon, pedig ha volt idejük néhanap együtt reggelizni, mindig elsütötték, és mégis képes volt rajta ugyanúgy nevetni Jaejoong teljes megelégedésére.
Szóval miután Jae a köténye egyik zsebéből sószórót rakott elé, utolsó mozzanatként meghintve a gőzölgő kompozíciót, visszalejtett a sütő elé, hogy megalkossa a következő adag tojást. Kicsi volt a serpenyő öt embernek.
Junsu még egyszer hangos köszönömöt küldött felé, amire a Dong Bang Shin Ki hímnemű anyukája jó óvódásként elnyújtva, mint a rétestésztát, ráaffektálta, szívesen és továbbá hogy köszönjük szépen, viszont kívánjuk, meg azt is, hogy váljék egészségedre, és Susu, a nevetőközpontját ért újabb ingerre megint felhahotázott, mielőtt nekilátott volna a magát kellető fenséges lakomának.
Korán volt még. Apartmanjuk két mosdója csurig, bár a fürdő híján maradt Yoochun korántsem bánta a hosszabítást a takarója alatt. Néha számítottak a percek is.
A zuhany hangja elért a konyháig, belecsempészte magát a tojás sercegő pattogása közé és fura kánont alkotott Jaejoong meg-megcsukló ritmusú füttyszólamával. A reggelzajok teret követeltek maguknak így hajnalok hajnalán, megszokott ütemükkel megadva a békés állandót.
Tojást tett a szájába, némi zölddel színezte meg a falatot, majd narancslével öblített és újra pakolt, köszönt az időközben megérkező Yunhonak, a szólított viszonozta az üdvözlést, ő újra kortyolt, majd szeme sarkából figyelte, ahogy a másik jelenlevő is megkapja a maga reggeli köszöntését.
Pedig Jaejoong nem kérte. Nem volt rá szükség.
A kerek kivágású póló hol jobb, hol bal kulcscsontját mutatta jobban. A fülében lógó hosszú ezüst függő beleért egészen a vállgödrébe. Fürtjeit nem fogta meg sem csat, sem más, ő mégis igyekezett legalább egy vékony kis gumival tartást adni tépett fekete sörényének, hajpánttal erősíteni a hatást. Farmerja övén kövek, nadrágján mintátlan hasadások, mezítláb állva a padlón, hátát mutatva a világnak és mintha csak csupasz nyakszirtjével is azt mondta volna - érj hozzám. Néma csalogatását mindig siker koronázta. Yunho mögéje lépett. Tenyerét a darázsderék köré simította. Csak szája enyhe mozgása mutatta, hogy beszél, de a hangja már nem jutott tovább Jaejoong fülénél. A jelenlétükben sosem ejtettek meg provokatív érintéseket. Nem sorolta ide Jae azon produkcióit, mikor példának okáért hyungja megmutatta, hogy képes egészben a szájába venni Yunho bal fülét. De nem váltottak túlzó heves csókot, nem turkáltak egymás ruhája alatt, és mégis minden mozdulatban ott lüktetett a birtoklási vágy, az igény a másikra, egy olyan túl intim hangulat, hogy szükségtelen lett volna bármilyen szélsőséges megnyilvánulás, mikor pusztán egymásra pillantva ugyanazt voltak képesek mondani. 'Enyém vagy'.
És minden apró közjáték után Junsut megszállta az érzés - irigyli ezt az őszinteséget.
A 'szeretünk Junsu' tál fölött tette fel először a kérdést a fiúnak. Hogyan? Amikor már nyílt lapokkal játszott mind saját maga, mind a többiek előtt, amikor felvállalta másságát, kérdések tucatjai rohanták meg, és bár mindig sejtette, hogy ami hyungjai között van, nem egészen ugyanaz a cipő, amiben ő totyog, mégis úgy gondolta, a válasz közelebb viszi saját megoldásához. Így aznap este az igencsak meghittre sikeredett beszélgetés során egyszerűen megkérdezte, amit tudni szeretne. Megszokta, hogy Jaejoonggal néha fizikai képtelenség komolyan beszélni, de akkor mégsem merült fel benne, hogy elvicceli a helyzetet. Nem is tette. Addig az ágya végén tekergő másik szemmel láthatólag hosszú meséléshez helyezkedett, és mikor belecsapott, ő még levegőt is alig véve hallgatta végig.
Annyira korán indult a történet, annyira a kezdetek kezdetéig nyúlt vissza, hogy benne még csak fel sem ötlött, párosuk már ennyire régen fennáll.
Nem gyereknek való, embert próbáló szakaszt mind Jae, mind Yunho tudhatott a háta mögött. Ők ketten sorstársak voltak. Megértették, min megy keresztül a másik. Ahogy szépen lassan araszoltak felfelé a siker lépcsőfokain, ahogy mind fényesebben látták ragyogni saját csillagukat, nyakukba szakadt a tény igazi súlya. Már volt tétje a hibáiknak, hiszen ha elbuknak, nem csak saját jövőjüket hányják el, de azokat is megfosztják a jóléttől, akiknek egész eddigi életük során mindent köszönhettek, azokat is nélkülözésre kárhoztatják, akikért többek akarnak lenni. Nagy volt a nyomás, és kellett valaki, akinek a szájából komolyan lehet venni a szavakat, olyan valaki, aki ha azt mondja, "megértem", "tudom", akkor azt igazán gondolja. Az nem csak üres frázis, hanem a szemben ülő valóságosan képes átérezni azt, ami a másik szívét nyomja.
Elmondta a tátott szájjal figyelő Junsunak, hogy Yunho sosem volt meleg, és magát sem sorolná oda. Viszont az, hogy a lelki társ, az erő, amire szüksége van, a biztonság, a szerelem, férfi képében talált rá, őt magát nem indította meg.
Nyolc nővérrel a háta mögött sokszor volt rajta pörgős szoknya. Tündéri kis porcelánbaba volt, ki tudott volna ellenállni? Koromfekete kóc haja fodrászolásra csábította a lányokat, csücsöri szája málnaszínű ajakfényért kiabált. Ha szülei olykor-olykor felfedezték, hogy megint hercegnőt kreáltak belőle a nagyok, csak csettegve küldték, hogy vegye le magáról a maskarát. Egész kiskorát így élte le, és bár ahogy nőtt, és fejlődött a falat fiú öntudata, már képes volt nemet mondani a tipitopánra, kivetnivalót akkor sem látott benne. Megtanulta, hogy szép. Rájött, hogy finom, már-már klasszikus vonásai a nőknek ugyanúgy izgatóak, mint saját neme képviselőinek. Ebben élt. Tudta, hogy mindkét fél lát benne fantáziát, és ha őszinte akart lenni, ebben nem érzett semmi rosszat. De Yunho nem vette ilyen könnyen az akadályokat.
Amikor kapcsolatuk, bár meglétének igyekeztek nem hangot adni, másik szintre lépett, Yunho meghátrált. Mikor a fiatal férfi ráeszmélt, hogy nem keresi a hölgytársaságot, hogy röpke szabadidejét is inkább Jaejoonggal tölti, hogy egyetlen napján többet gondol rá, mint bárki másra, akkor megijedt. Csakhogy bukott a mutatvány. Hiszen minden kételyét, félelmét, minden bánatát és örömét egyetlen emberrel osztotta meg, azzal, akit hirtelen támadt pánikjában likvidálni kívánt az életéből. Voltak barátok, persze, hogy voltak, de barátság és barátság között is tátonghat hatalmas szakadék, karcolhatja a felszínt és örökítheti magát kőkemény márványba az idők végeztéig. És mikor Yunho, saját énjére annyira nem jellemző módon tétovázni látszott, "nempárja" úgy döntött, nem hagyja tovább romlani a helyzetet és igyekszik elkerülni, hogy a fiú önmagában megrendülő bizalma tovább fokozza kételyei halmát. Hiszen bebiztosítani akarta kettejüket, nem elintézni, hogy Yunho rajta kívül addigi önmagával is szakítani próbáljon. Ekkor Jaejoong lépett helyette. Úgy döntött, ha Yunhonak az kell, hogy minden helyzetben, minden körülmények között megingathatatlanul férfinak érezze magát, akkor ő, mint ellenpólus, megadja ezt neki. Nem érezte erőfeszítésnek. Feminin jelenség volt, és ha annyi kell, hogy megtartsa ezt a kapcsolatot, hogy szabadjára engedi nőies oldalát, hogy picit jobban hangsúlyt ad annak a felének, ám legyen. Nem volt számára áldozat, sokkal inkább a beteljesülni óhajtott vágyaihoz vezető utat látta benne. Őszinte naivságának tán túlzott elengedése, a tény, hogy úton-útfélen próbálta mutatni, elveszett vezető nélkül és pár mélyebben dekoltált póló, ugyan már, ha ez az ára a boldogságnak, ki nem adná meg? Mit tesz a szerelem.
Junsu pohara aljára ülő narancsrostokba merengett, kiszürcsölte az utolsó kortyot.
Sokáig játszott a gondolattal, miért ne alakulhatna így az ő sorsa is. Miért ne ébredhetne egyik reggel úgy, hogy van mersze, bátorsága, hogy képes félelmeit sutba vágva saját kezébe ragadni a gyeplőt. De túl sokat várt. A státusza egyre megingathatatlanabb lett, egyre erősebben betonozta be a helyét Yoochun szívében. Barát lett. A legjobb barát. Junsu. Sőt, Susu. Az a Susuka, akivel sokat kacagnak, az, akire titkokat bíznak, akitől nem akarnak az égadta egy világon semmit. Gyilkolta magát rajta pár hétig, aztán igyekezett azzal vigasztalódni, hogy ha lett volna mersze felvállalni az érzéseit és Yoochun elé állva mindent, de mindent elmondani, minimál százalékban valóban hordozta a pozitív végeredmény lehetőségét, de ott volt a másik nézőpont, ami egészen a Dong Bang Shin Ki feloszlásáig mutatta a képkockákat és ahányszor ez az alternatíva villant fel benne, kifejezetten kitüntette magát félsze meglétéért. Fura módon az sosem fordult meg a fejében feltételes szerelemvallásának soha meg nem valósított koreografálása közben, hogy Park Yoochun az egyesel kezdődő személyi szám ellen emelt volna kifogást. Bár Chunnie menüjén ritkán szerepelt az a fogás, de ő kétszer konkrétan tudott róla, hogy belekóstolt más élvezetekbe is, és mindkét alkalommal még az ő szeme számára is kellemes személyekkel tette. Lehet, hogy volt több is, de ha valóban előfordult még, ő hálát adott érte, hogy nem tudott róla. Barátja kalandjai, bár tagadhatatlanul egytől-egyig tényleg csak alkalmi élvezetcserének voltak mondhatóak, az az összesen két darab fél éjszaka, amit férfitársaságban töltött, sokkal jobban bántotta, mint a húsz olyan együttlét, amit a DBSK Casanovája bájos mosolyának köszönhetően hölgyekkel mulatott végig.
A legnagyobb gátló tényezőt a lényében látta. Abban a személyiségben, ami arra sarkallta a környezetét, hogy úgy tekintsenek rá, mint egy felhőről csupaszpopsistul, göndörfürtöstül a talajra pottyant angyalkára. Pedig annak ellenére, hogy ő is ismerte jellemének ezen túlbájos részét, úgy érezte, igyekszik mutatni, van másik oldala is. És észrevették, és szerették... és mégis maradt SuSu. Yoochun egyetlen, szeretgetnivaló SuSukája. Aki átöleli, mint tegnap este is, pont úgy, ahogy egy lágy plüssjátékot szoktak. Mint egy hatalmas, pihepuha mackót, aki az ágyon ülve, nekidőlve a csupa hab párnának várja, hogy kisgazdája hazajöjjön, megölelgesse, szeretgesse kicsit, megillatozza frisslő bundáját, de elmúlik az óhajtott idő és nem változik meg semmi. Tovaszáll a kurta a pillanat, és ő marad a párnán várakozó néma barát. Mert egy ilyenféle 'Susukába' nem szokás beleszeretni.

2 megjegyzés:

  1. Beugrott az az emlék, amikor először olvastam a történetet és fogalmam sem volt, hogy ki-kicsoda - a rengeteg név és becézés... Ki volt nyitva egy oldal, lehet, hogy pont a ti DBSK-s oldalatok és egy ideig folyamatosan azonosítgattam a képeket és neveket. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem volt is fent egy "segédlet" pont emiatt, amit azt hiszem, hogy Vik írt. :D

      Törlés