2015. április 26., vasárnap

Daniell IX/11 - Mert előtte még ránk szakad

Megjegyzés: gyakorlatilag mindjárt vége a kötetnek. Ez az, lélegezzetek fel, szinte hallom a megkönnyebbült sóhajokat. Röpke pár hónapig még ülök majd rajta, hogy költsem mint a tyúk stb, stb, miközben rám tavaszodik vagy nyárodik és őszödik, Vik pedig azt mondta, miért ne, (tök aljas, csak Susu érdekli.)


Megálltunk egy kirakat előtt. Egy öreg, antik hatású képkeretet pillantott meg, és úgy láttam, elgondolkozott a régiséget látva. Azt hittem, nem telik bele fél pillanat és beviharzik megvenni, mert ihlet tört rá az ó csoda által és máris beleálmodott valamit. Izgalommal fürkésztem a vonásait, szinte visszafojtott lélegzettel várva a következő pillanatot, és akkor Daniell megszólalt.
 - Mi lenne, ha nem festenék többet?
A kérdés annyira megdöbbentett, hogy szinte tátva maradt a szám. Álltam ott, mint akit csak úgy odaraktak, és se köpni, se nyelni nem tudtam.
 - Mi? – bambultam rá értetlenül, guvadó szemekkel, nem térve magamhoz a váratlan kijelentés után.
 -  Úgy értem, mi lennék én akkor?
 - Hogy érted ezt? – bővítettem kissé szélesebbre előző két betűs döbbenetemet, szemöldökráncolva igyekeztem eljutni egy következő szinte, ahol legalább már sejtem, mi történik.
 - Mi lennék, ha nem vennék többet ecsetet a kezembe? 
 - Festő, aki nem fest? – válaszoltam abszurd kérdőjelére egy legalább annyira nevetséges ellenkérdéssel.
 - Ne már! Most komolyan!
Nevetve csapott vállon, de jókedve mérséklődött abban a percben, hogy a szemembe nézett. Elmúlt a bamba kábulat. Gyorsan tört rám a pillanat, a felismerés, a ráeszmélés és akkor már dühös voltam. Nem először kúszik elő egy efféle képtelen megnyilatkozás az ajkai közül és azt hiszem, mostanra értettem meg, ezek nem csak légből kapott gondolatkák, bevillanó alternatívák, amikkel eljátszadozik, ő tényleg járatja rajta a fogaskerekeit és bárki előtt készséggel elismerem – nekem ez cseppet sem tetszik. 
- Ne már! – ismételte újra önmagát, csak bizarr vidámsága hagyott kicsit alább. – Lassan itt az ideje, hogy elgondolkozzam rajta, mihez kezdek magammal, ha ennek búcsút kell mondanom.
Azt hittem, felrobbanok. Néztem az arcát és olyan tehetetlen düh öntött el, amilyet lehet, hogy soha még csak meg sem tapasztaltam eddigi életem során.
 - Neked festened kell – szögeztem le. – Az ég kék, a fű zöld. Ennyi.
Ennél világosabban képtelen voltam megfogalmazni, sőt, ennél tisztábban egyszerűen lehetetlen.
 - Azért cseppet komplikáltabb – kacagott, majd vállát rántva leintette a témát. – Na, mindegy, majd meglátjuk! – nevetgélt és továbbindult, a következő kirakat mustrálásába kezdett, de én csak álltam, azon a szent helyen, ahol hagyott. Egyik pillanatban ömlött rólam a víz, a másikban már vacogtak volna a fogaim, ha hagyom, félelmetes volt hirtelen megvilágosodni és rájönni arra…
 - Te nem viccelsz – nyögtem utána és zsibbadt hangomra hátraarcot csinált.
 - Nem. – Ezúttal komoly volt, hihetetlenül és ijesztően komoly. – Nem viccelek. – Majd ismét pördült és folytatta az útját előre. 
Beértem. Szaporáztam a lépteimet és a karjai után kaptam, talán kicsit erősebben, mint ahogy szerettem volna, de rámarkoltam a felkarjára, hogy ha kell, erővel fordítsam magamra a tekintetét.
 - Nem mondhatsz ilyet – közöltem vele még mindig hitetlenkedve, álomszép szürkéiben kutatva a kétely halvány szikrája után. Nem leltem és ez halálra rémített.
 - Ez fáj – ráncolta a szemöldökét, én mégsem engedtem el. Előttünk hirtelen zöld lett egy lámpa, egyszerre járókelők sűrűjében találtuk magunkat és mi sem bizonyítja jobban kibillent lelki egyensúlyom, mint hogy ugyanúgy markoltam és mélyen a szemébe nézve válaszokat követeltem tőle a betondzsungel közepén.
 - Te festő vagy – közöltem üveges tekintettel. – Neked ez a hivatásod, ez az életed.
Bólintott.
 - De nem megy. Hónapok kellettek, de rájöttem és elfogadtam. Nem megy. Nem úgy, ahogy kellene. Mondtam. Nem leszek a saját árnyékom, Ryu. Arra nem vagyok hajlandó. Már nem megy úgy.
 - Próbáld.
 - Próbáltam.
 - Akkor próbáld jobban! - A hang, ami elhagyta a torkom, engem is meglepett. Kiabáltam.
 - Millió és egy dolog van még…
 - Ó, nem. Nincs. Csak azt hiszed. Millió és egy dologba kezdhetsz még – gondolod te – de valójában nem így van. Tehetséges vagy és én hiszem, hogy te erre születtél, Daniell, csak…
 - Elég. – Kirántotta a kezét, megigazította magán a kabátot. – Ha rólam van szó, te elszállsz. Szeretsz, ezért néha egy nagy, színes szemüvegen keresztül látsz engem. Tehetséges vagyok, de nem vagyok annyira tehetséges. Nem mondom, hogy nem volt meg az a plusz, de már nincs, Ryu, elveszett. Meg tudom húzni ugyanazt a vonalat, a végeredmény mégis halott. Látnod kellett olyan portrét. Szemek, orr és fül a helyén, valami mégis hiányzik, amitől az egész nem él. Én nem akarok ilyen lenni, jobban szeretem és tisztelem, amit csináltam annál, mintsem hogy így gyalázzam meg. Ennyi. Végeztem vele és neked el kell fogadnod. 
Kell. Hogy fogadhatnám el, amikor felfogni sem vagyok képes? Különös méreg áradt szét a vénáimban, behálózva a testem, eljuttatva a gyilkos dühöt minden apró sejtemnek, úgy éreztem, hamarosan tűz tör majd elő az ujjaim hegyéből.
 - Nem fogadom el – közöltem keserűen, lefelé biggyedő ajkakkal. – Nem vagyok rá hajlandó.
 - Pedig – mosolygott vagy grimaszolt, nem láttam tisztán – nincs más választásod.
 - De van – feleltem kimérten, szinte menekülve az álarcom mögé. – Van más választásom.
 - Mégpedig? – ráncolta a szemöldökét kíváncsian.
 - Enyém az opció, hogy azt mondjam, ezt nem akarom látni. Nem vagyok rá hajlandó. Nem asszisztálok hozzá, nem fogom páholyból végignézni azt, hogy tönkreteszed magadat, engem és az egész kurva életünket! Erre nem kényszeríthetsz!
 - Tessék?
Láttam rajta mennyire nem tud mit kezdeni a kijelentéssel. Talán azért, amiért abban a pillanatban hirtelen én is felelősségre vontam magamat, komolyan gondolom-e, ami elhagyta a számat. Megijesztett, hogy én, aki körömszakadtáig harcolt ezért a kapcsolatért, még azokban az időkben is, mikor kilátástalanná vált a helyzetünk, én, aki úgy szeretem, hogy bátran merem mondani, az életemet adnám érte, ha úgy hozná a helyzet, én ki mertem ejteni a számon, hogy elengedném. Vennem kellett egy mély levegőt, egy igazán tüdőm minden zugába eljutó, öblös kortyot. Lehunytam a szemem és lassan beszéltem, tudatosan, már-már kínosan figyelve rá, hogy ne emeljem fel a hangom, pedig belül üvöltöttem. A fejemben megragadtam a vállát és miközben ráztam, kétségbeesetten ordibáltam, hátha magához tér.
 - Minden döntésed, minden egyes döntésed hatással van a kettőnk jövőjére. Mindegyik. Minden percben újakat hozol, mint ahogy én is meghozom a sajátjaimat, de veled ellentétben én már egy ideje tudom, hogy ezek az apró elhatározások, választások, döntések már kettőnkre hatnak majd ki, nem csak rám egyedül mert... egymást választottuk. Én tudom, tökéletesen tudom, mi történik akkor, ha egy ember megfosztja magát attól, aki ő valójában. Nem számít, miről van szó, nem számít, hogy az élet melyik területén tagadjuk meg saját magunkat, a vége mindig ugyanaz. Gyűlölni fogsz minden egyes percet, amit nem azzal töltesz, amire vágysz. Sóvárogsz majd utána és ez szépen lassan fel fog emészteni. Utálni fogsz engem, minden körülötted élőt, de legfőképpen magadat és így nem lehet élni. Az életed minden egyes pillanatában érzed majd a súlyt a válladon és a keserű ízt a nyelved hegyén, újra felhúzol majd egy falat magad körül és eljön egy pont, ahol ráeszmélsz, hogy mindenkit odakint hagytál. Egy nap felébredsz, lehet, hogy harminc leszel, lehet, hogy ötven és azt sem fogod tudni, hogy ki vagy valójában. Belenézel a tükörbe, de csak egy idegent látsz majd és az az ismeretlen arckép sokkalta jobban fog fájni, mint a most sikertelennek érzett próbálkozásaid bármelyike. Daniell, hidd el nekem… – Megfogtam a kezét. Én, Ishigoru Ryu, megfogtam egy férfi kezét a nyílt utcán. – El kell hinned nekem, mert tudom, miről beszélek.  
Nézett rám, hatalmasra nyitott szemekkel, aztán a kezére is, amit még mindig szorongattam, majd újra a szemembe meredt. Az villant át az agyamon, hogy könyörgöm, ne kérdezd meg. Itt állunk valami hatalmasnak a küszöbén, a meghívókat két napja postáztam, és bár te nem tudsz róla, megrendeltem életed legfergetegesebb csokoládé élményét tortának öltöztetve, ha most megkérdezed, tényleg kilépnék-e ebből csak azért, mert feladod ezt a részedet, válaszolnom kellene rá, és azt nem akarod hallani. Nem, mert engem is halálra rémít, de inkább élek nélküled, mint hogy végignézzem és éljem, ahogy tönkreteszed magad. Már tudom, hogy nem élném túl. 

- Mielőtt megismertelek… – Nyeltem. Addig élesen hallottam a körülöttünk rohanó emberhad zúgását. Lámpák csipogását, sarkak koppanását, mobiltelefonjaikon tárgyaló üzletemberek monoton igenlését és csacsogó gyermekek rácsodálkozásait, de most valahogy minden összeolvadt egyetlen morajló zajjá, csak búgás volt, az utca hangja, mi pedig egy üvegbúrában álltunk a kellős közepén. – Először a színeidbe szerettem bele. A vonalakba, a suttogásba és ami mögötte bújt meg. Különleges volt. A tehetségedbe lettem szerelmes, aztán megismertelek és te megváltoztattad az életem. Ami te vagy, az nem az ujjaidból jön és egyszerűen nem értem, te miért nem látod ezt. Nem a kezedtől vagy az, aki. A lényeg - bármennyire sablonos, elcsépelt, tucatos - de odabent van. – A végére a hangom megkopott, tompán, rekedten futott ki az utolsó szó az ajkaim közül. Megfagyott a pillanat. Ő némán hallgatott és én hirtelen ráeszméltem, hogy az arcát simítom. Elhúztam a kezem, zsebre vágtam, sőt még hátráltam is egy lépésnyit. Eltelt egy kínos csenddel teli másodperc. Talán kettő is. – Nem várom el tőled, hogy egy hangzatos monológ miatt majd egyszeriben megváltoztatod a döntésedet. Nem, persze, hogy nem – nevettem, de felettébb erőltetettnek hangzott. - De remélem… - Már rég elengedtem a kezét, ujjai kicsusszantak az enyémek közül, mégis ugyanúgy tartotta, mintha még mindig szorítanám. - Nem tudom. – Előhalásztam a kocsikulcsot és a kezébe nyomtam. – Menj haza. Vagy – igyekeztem gyorsan kijavítani az utasításnak hangzó mondatot – vagy ahová szeretnél, én majd… nem is tudom. Most sétálok. Igen – bólintottam, többször is egymás után és sarkon fordulva otthagytam a kereszteződésnél.

Különös volt. Vagy három, talán négy lépést tehettem, nekikészültem, hogy nyakamba veszem az éjszakát, ölöm az agyam, amíg bírja a lábam és valamikor a hajnal derekán beállítok Numata Seikihez, hogy lerészegedve nála sírjam ki a bánatomat, de alig tettem meg azt a három lépést, Daniell a karomra fogott.

 - Na, nem – nevetett, de nem volt boldog vagy felszabadult, inkább dühös kacagást hallatott. – Tudod mikor hagyom majd, hogy ide mondtad ezt a sok szart, aztán fogd magad és elgyalogolj a holdfényben, hát még mit nem! Én végighallgattalak, most neked is meg kell hallgatnod engem!
Kiabált, én meg csodálkoztam. Úgy éreztem magam, mint akit tarkón vágtak egy husánggal, de még így is teljesen logikusnak tűnt a kérése, így csak kábult bólogatásra futotta. Aztán vártam. Vártam, vártam és vártam, de Daniell csak nézett. Szembogara cikázott, hol a jobb, hol a bal szememre figyelve rebbent onnan ide, innen át oda. Kérdőjelet dobtam fel a szemöldökömmel, ő pedig még újabb perceket töltött zavart némaságban.
 - Dany?
Elgondolkozott. Megszólítottam, de nem reagált, láthatóan saját gondolatai közé merült. 
 - Tudod… - Alig pillanattal ezelőtt engem tett rekedté a helyzet, most az ő hangját kurtította meg. Ujjai belemerültek a hajába, szőke tincseit hátrafésülte, bár nem számított, azok lázadó módjára hulltak újra előre. – Festettem, mert imádtam festeni. Könnyű volt, csak csináltam, amitől jól éreztem magam. Azt tettem, amit a legjobban szerettem és tojtam arra, ki mit akar tőlem. Leszartam, ki és mit gondol! Nem kellett megfelelni senkinek, nem volt nyomás, annyira rohadtul könnyű volt, de most nem az, Ryu, most egy görcs, egy szemét, szaros görcs az egész és én nem bírom a stresszt, ezt a feszültséget az én gyomrom nem bírja bevenni! Így igen! Inkább nem kell. Úgy nem, ha arról szól az egész, hogy mi az, ami kell!
Pakk. A cérna elszakadt. Olyanok voltunk, mint egy kis színitársulat, ami arra tette fel a létét, hogy megközelítőleg öt percen belül az érzelmek legszínesebb tárházát produkálja. Pillanatok alatt mentünk át békésből dühöngőbe, elkeseredett, tétova, tehetetlen, haragos, tucatjait vettük elő szélsőséges színeknek és nálam a gúnyé volt a következő tónus. 
 - Nyomás? – kérdeztem bántó hurkot csempészve a szó végére. - Milyen nyomás? – nevettem fel túlságosan színpadiasan. - Senki nem követel tőled semmit, senki nem kényszerít az ég adta egy világon semmire, életem! Jaj, szegény Dany. A gyomrocskája nem viseli el, ha valami nem úgy megy, ahogy megálmodta és az első bukkanónál máris hátraarcba vágná magát. Így egyszerű. Meghátrálni, így könnyű az élet. Ki kényszerít bármire is, gyöngyöm? Név, cím és megyek, lerendezem neked. De tudod mit? A válasz rá - senki! Ki vár tőled akármit is? Senki! Akkor mondd meg nekem, szépségem, mégis ki a búbánat az, akinek ennyire görcsösen meg kell felelned, annyira, hogy a nyomás oly erővel nehezedik formás vállaidra, hogy megtörsz a súlya alatt. Hm? Na, életem? Mégis ki az?
Nem sokszor nézett rám így. A szemében fáradt, dühös, hitetlenkedő fénnyel. Ajkait egészen szorosra húzta, szemöldöke felfelé kunkorodott, csak halványan ingatta a fejét, éppen hogy csak mozdult. 
 - Mekkora fasz vagy... 
- Én? Mi közöm nekem hozzá? Én vagyok az, aki miatt rád tört a szorongás és ez a mi a francnak nevezzem… alkotói válság, amiben éppen leledzel?
És ő kiabált.
 - Igen!
Csak álltam. Meg sem tudtam szólalni. Az ajkaim formálták a szavakat, de hang nem jött ki a torkomon. Látta, hogy kiverte a lábam alól a talajt, én pedig láttam, hogy vegyes érzésekkel viaskodik.
- Te vársz valamit. Valami hatalmasat, valami nagyot és én már egy ideje tudom, hogy ez már nincs meg. Érzem. Soha nem lesz olyan, mint régen és tudom, hogy te is tudod, mégis várod azt a pillanatot, amikor majd ránézel egy képre és ugyanazt látod, mint akkor. De nem fogod soha, Ryu, és bennem soha nem élt ez késztetés, én a büdös életben nem akartam senkinek megfelelni és most valamiért mégis úgy érzem, hogy nem okozhatok neked csalódást, hogy nem érdemled meg, hogy még egy emberben csalódnod kelljen és ez iszonyatos nyomás, akkora, hogy képtelen vagyok vele megbirkózni! „A tehetségedbe szerettem bele”! Hát pontosan! Te jó ég, Ryu, már nincs meg! Érted? Eltűnt, elveszett, nem találom! Amit te szeretsz, az már csak egy árnyék és nekem fogalmam sincs róla, hogy mondhatnám ezt meg neked!  
Úgy éreztem, nem is én mozgatom a testem. Kinyúltam érte, odahúztam, először csak fogtam a kezét, hogy csókot adhassak a tenyerébe, majd egyenként az ujjaira. Hátrasimítottam a haját. Azt a gyönyörű, érett borostyánkő színű, őrjítően puha, illatos haját. Adtam egy csókot a homlokára. Megcirógattam az arcélét, tenyeremet rásimítottam, majd az érintést a tarkójára csúsztatva közelebb rántottam és megcsókoltam. Álltunk az utca közepén, karjai a nyakam köré fonva, az enyém a derekán, egymás ajkaiba feledkezve, hosszú percekig.
 - Ez ostobaság – ziháltam, mikor szétváltunk, hüvelykujjammal esetlenül simogattam vörösre harapott száját. – Akkora, akkora ostobaság. 
- Nem az. – Feje a vállgödrömbe biccent. – Minden reggel ezzel ébredek és fogalmad sincs róla…
 - Én nem csalódtam és nem fogok. Nem magam miatt akarom ezt az egészet. Azért nem engedek, mert ismerlek, mert megismertelek és tudom, ha feladod a festést, nem leszel boldog. Szeretném azt mondani, hogy ez, ami köztünk van, majd elég lesz ahhoz, hogy teljes életet élj, de ismerlek, Daniell, és én nem leszek elég neked. Nem vagyok dühös érte, nem vagyok csalódott vagy keserű, egyszerűen tudom, hogy a te életed a festéssel teljes. Nem magam miatt mondom, hogy ezt kell csinálnod, én érted mondom, életem. A színeidbe szerettem bele, de aztán megismertem egy hihetetlenül elvarázsolt, különös, csupaszív figurát, olyan valakit, aki ha nem volna, még kitalálni sem lehetne és ez már egy másik lépcső. Nem hiheted, hogy minket csak az tart össze, hogy én szerelmes vagyok a műveidbe, mert mi ennél sokkalta többek vagyunk, és ha azt gondolod, a mi kapcsolatunk ezen áll vagy bukik, azzal a padlószintre minősítesz minket. Annyi mindent szeretek benned, annyi, de annyi dolog van, amiről legalább olyan szenvedéllyel tudnék beszélni, mint a munkád. Mégis foggal- körömmel fogok harcolni azért, hogy újra a vászon előtt lássalak, mert minden sejtem azt súgja nekem, hogy ha jó életet szeretnék, ha boldog, kiegyensúlyozott, jól működő házasságra vágyakozom, ahhoz az kell, hogy azt csináld, amire születtél és te festő vagy, szerelmem. – Szorítottam magamhoz, a feje búbjára tapasztott ajkakkal, a hajába suttogtam, miközben öleltem és ő viszont ölelt. – Hallottad? – krákogtam kicsit rácsodálkozva magamra. – Azt mondtam…
 - Házasság – egészítette ki a félbe szakadt gondolatot. – Még soha nem mondtad eddig. Alkalom meg ünnepség volt, meg „élet” és „kapcsolat”, de házasságnak még nem hívtad. És ez még nem minden. – Fátyolos hanggal beszélt a ruhámba. – Jelenleg itt toporgunk az utca közepén. Túl vagyunk már egy úgy sejtem marhára közszeméremsértő nyálcserén is, azóta is itt szottyongatjuk egymást a placcon.
 - Igen, most kezd csak tudatosulni – jegyeztem meg révetegen. – Érzed, ahogy cidrizik a lábam? 
 - Naná, még fél perc és én foglak téged tartani. Kilégzés, belégzés. 
 - Daniell – újra komolyságot hívtam a hangomra. – Érted, igaz?
Éreztem, hogy biccentett, választ is csak suttogósat kaptam.
 - Értem.

  

3 megjegyzés:

  1. Micsoda változások és fejlődés! :] Ryu, a nyílt utcán ilyen érzelemkitöréseket engedett meg magának és nem törődött azzal, hogy ki-mit gondol ... hagyta, hogy elragadják az indulatok.
    Bár igaza volt sok mindenben, de nem gondoltam volna, hogy ilyen mamut is tud lenni - még hogy Dannynek nem kell megfelelnie senkinek! Ennyi év után sem érezte, értette meg, hogy szerelmét gyakran/mindig ő motiválja?
    Azért egy jó dolog is volt ebben a pikírt szövegben, hogy végre Daniel hangját is hallhattuk újra - már nagyon kellett. Nekünk olvasóknak is, de Ryunak még inkább! :D
    Nagyon tetszett ez a fejezet - örömmel "néztem" és olvastam őket! Köszönöm, remekül írsz! Gratulálok, újra! :]

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm, hogy olvastad. Féltem, ha egyszerre teszek fel két fejezetet, az egyik majd "láthatatlanná" válik, köszönöm, hogy bizonyítottad az ellenkezőjét!
      Van ebben minden jó és persze újra megmutatja magát, hogy attól még, hogy Ryu nem lát valamit, az még létezhet. :)

      Törlés
  2. Szia! Köszönöm az új részt, mert bár engem is nagyon érdekel a Susu :) , Daniel az örök kedvenc! :)

    VálaszTörlés