A második hetes 3.fejezet

3.Fejezet 



- Én csak… - Saját szájához emelte a kezét, majd nyakán dörzsölt végig a tenyerével. Hisashi felállt és hátát mutatva nekem az ablakhoz lépett. Beengedte az éjjeli levegőt és az csípős fuvallat formájában végigvágtatott a szobánkon. Megrebbent a függöny, felcsilingelt a szélcsengő. Kevesen tartják a szobában, de én imádom a hangját, Hisashi pedig megszokta, értem. - Én csak szerettem volna egy biztos jövőt tenni a kezünkbe. – A fehér inget nézve mindig begörcsöl a fejem. Gyűlölöm minden nyakkendőjét, az összes öltönyt és bőrcipőt. - Tudtad, hogy igenis lesz egy időszak, amikor majd minden háttérbe szorul, mert amíg az ember nem alapozza meg a helyét, addig egy rossz időben kimondott ’nem’ minden addigi munkáját a földig rombolhatja, így mi marad? Hogy fejet hajt, rábólint és elvállalja, bármilyen rosszkor is jöjjön. – Keményen beszélt, mintha esküdtek előtt szónokolna. - De ez megbeszéltük, Ichita. Tudtuk, hogy nem adják ingyen, és te meg én leültünk és átrágtuk, hogy ha azt akarjuk, hogy biztos egzisztenciát… 
- El sem tudtam képzelni, hogy ilyen irányt vesz ez az egész! Fel sem merült bennem, hogy eljutunk odáig, hogy éjszaka közepén kiszállsz az ágyból és elrohansz, mert most éppen azt kérik tőled! – kiabáltam vele, de ő az ablaknak sziszegett. 
- Nem magamért kezdtem bele ebbe az egészbe, hanem értünk! Én is áldozatot hozok, nem csak te! 
- Értem te ne vállalj ilyen áldozatokat! Senki nem kért rá. Nem akarom. Nem kell! Tudod, mit kérek helyette? Szeretném a páromnak elmesélni, mi történt velem ez alatt az utóbbi hét hónap alatt, mert az valahogy nem jut el az elfoglalt agyáig, hogy már csak magáról beszél és csak a munka kattog a fejében, annyira, hogy más már nem is létezik! De a fene egyen meg Hisashi, én is itt vagyok! Tudod hányszor vertél át a palánkon az utóbbi időben? Hajnali kettőig ott kotlottam az üzletben, mert azt mondtad, zárás előtt ott leszel, és mindenképpen várjalak meg! 
- Ne hánytorgasd ezt többé fel nekem, mert fogalmad sincs róla, milyen érzés volt, hogy még fel sem tudtalak hívni. 
- Azt nem. De tudom, várni milyen volt. 
- Ott álltam a sarkon. Húsz perccel előbb, mint ahogy végül odamentem. – Kihúzta a hátát. Szép tartása van, de amikor ennyire látványosan megfeszül, akkor görcsöl a gyomra. Próbálja nyújtani, hátha oldódik tőle a hirtelen nyilallás, de nem szokott. Mostanában már nem. - Annyira szégyelltem a képem, Ichi. – Jobb keze előre csúszott. A mellkasa alá simította. - Nem gondolhatod, hogy nem próbáltam betartani a szavam. 


Amikor felálltam, a lábamnál fészkelő Goguru megmozdult ugyan, de aztán vígan horkolt tovább, nem zavarta, hogy elsétáltam mellette. Az éjjeliszekrény fiókjában még két üvegecske volt, de miután belenyúltam, már csak egy maradt árván. 
- Majd venni kell. – Megráztam, majd bontottam a palackot és az ágy mellett kerülve Hisahoz sétáltam vele. – Tessék. – Megsimogattam a hátát. Nem szeretem, ha fáj valamije. Gyomra, feje, akármilye… semmije ne fájjon. Eméssze a lelkiismeret furdalás, de… ne fájjon neki. 
Hisashi megfordult. Keze valóban a gyomorszájára tapasztva, tartása most is, mint ilyenkor mindig, túl merev. – Idd meg – adtam a kezébe, de ő az üvegcse helyett engem fogott meg. 
- Nem volt lehetőségem, hogy felhívjalak, Ichi. Hinned kell nekem. – Ujjai visszájával cirógatott végig az államon és bár dühös voltam, sértett és túl kevély, mégis hagytam. Hónapok óta szomjazom a gyengédségét, éhezem a szavait, vágyom az érintését, és amikor kezébe fogta az arcomat és ráhajolt a számra, lehunyt szemmel csak arra vártam, hogy elfelejthessek mindent egy tiszta lapért cserébe. A lehelete már ott bizsergett az alsó ajkamon, de rosszakarónknak biztos bújik egy kémje valahol a hálónk egyik zugában, mert ahogy megkaphattam volna azt a csókot, ami talán egy újrakezdés pecsétje lehetett volna, a személyhívója felberregett. 


3.megálló - Szeszélyes Út 20-22.



- Én nem azért mondom, gyerekek. Tényleg nem – csóválta a fejét. – De a házban előbb-utóbb beszélni fognak. 
Lopva Hisára pillantottam, ő pedig őszinte érdeklődéssel pislogott egyenesen aggódó tekintetű édesanyukája szemei közé. 
- Hogy érted? – majd újra lapátolni kezdett. Kedvem lett volna megrúgni az asztal alatt, mert úgy csinált, mint aki hetek óta porcicán és esővízen él, holott még az én tíz ujjamat is rendszeresen megnyalja a vacsoráimtól, a reggelikről és az ebédekről már nem is beszélve. Nem minden pasi kel negyven perccel korábban, hogy a párja bentója úgy nézzen ki, mint ami most kúszott elő egy főzőmagazin hasábjairól. Erre úgy habzsol, mint akit éheztetnek. Rohadék. 
- Az emberek rosszindulatúak. – Hisám mamája hatalmas kört írva indult el, de én már akkor tudtam, hova szeretne kilyukadni a gigantikus kitérő végpontjaként. – És én nem akarom, hogy a szájukra vegyenek az emberek. 
- Vagyis? – kérdeztem bele, hátha megkönnyítem a dolgát. Rám mosolygott. Taknyos korom óta ismer, szeretve vagyok, nem kérdés. Talán éppen ezért fogalmazza ennyire nehezen a mondanivalóját. 
- Jaj, fiúk, hát már felnőttek vagytok! Lehet, hogy ideje lenne önálló lakásba költöznötök. Kettőtöknek túl kicsi ez a szoba-konyha. És nem hiszem, hogy Ichita-kun szívesen alszik azon az öreg futonon, félig az asztal alatt. 
Odapillantottam a „fekhelyemre”. A büdös életben nem aludtam azon a koszlott matracon. Az ágy alatt tartjuk. Pókok laknak benne, így nem szívesen tenném rá a lábamat sem. De amikor Hisashi anyukája jön látogatóba, mindig improvizálunk nekem egy sarkot, mert mégsem mondhatom azt, hogy csókolom, tetszik tudni én annak az egyszemélyes heverőnek a jobb oldalán alszom, Hisa meg rajtam, bár néha fordítva, attól függ, hogy van kedvünk és azért elég nekünk egy fehérneműs fiók, mert gyakorlatilag hordja az alsómat, bármennyire is próbálom róla leszoktatni. Családtag lettem nálunk az évek során, de ez azért másik mese. Szezon - fazon, no mix. 
- Nem hiszem, hogy akkora téma, hogy szobatársam van. A kollégiumban is lenne. Kettő, három, vagy még több – mosolygott Hisashi, de én már láttam, hogy ezt a füstfelhőt már nem tudja visszacsomagolni a gyufás skatulyába. 
- Hisashi, kisfiam, Ichita… 


A hegyi beszéd ehhez képest szerényke esti mese volt, de mint mindennek, ennek is vége szakadt… egyszer. 


- Bélpoklos! – rúgtam vádlin, miután becsuktuk anyukája mögött az ajtót. Felröhögött. 
- Senki nem képes pusztán a tekintetével kirángatni az ételt más szájából. Egyedül te. – A derekamat kapta el, de kitekerve oldalról, így elérte, hogy olyan legyek, mint egy kontrollvesztett rongybaba. Húzott… 
- Kawashima Hisashi, meg ne próbáld! – de puffantunk az öreg futonon. Porfelhőbe burkolóztunk és mire tisztult a lég, Hisa tornyosult felettem. Próbáltam nem gondolni rá, mi és mennyi abból a ’mi-ből lakhat ebben az ezeréves kövületben itt alattam. És mit csinált ő? Rángatta le a gatyámat. 
- Szeretem az anyámat - és repült a pólóm. 
- Kevesen szeretik ezt hallani egy ilyen szituban… - vakkantottam oda, míg próbáltam visszahúzni a shortom. 
- De most alig vártam, hogy elmenjen. – Hisa bekampózta a kezét a szárába és hopp, a nadrágom is elszállt, hogy felfogja az ablak, majd eltűnjön az ágy mögött. 
- Na ne, tényleg? – hőbörögtem, mikor rámkígyózott. – Azt hittem, úgy bejött a babuci pocijának a papi, hogy itt tartjuk anyucit… - gügyörésztem gúnyolódási szándékkal, de meg sem érintette. 
- Tudod – betakart, mint ovis gyereket a patchwork taki – én már akkor kitaláltam, hogy megkeféllek ezen a futonon, mikor délután elővettük… 
- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! 
- Oh, uh, ah. Ennél többre nincs is szükség. 


És megtette. Úgy kiporoltuk, hogy a pókok kicsinyeik nyolc szemét takargatva vándoroltak ki a rostjai közül. 


- Tudod, mit jelent ez? – kérdezte tőlem, miközben hátamra simulva éppen pihegte a vágtát. 
- Tudom. El kell költöznünk! Minél előbb, annál jobb, mert mostantól minden pillanatunkat árgus szemekkel vizslatják majd mamusok meg papusok. Anyukádnak tuti kémei vannak itt, és mindenki azt fogja skubizni mostantól, hogy mi mit csinálunk. Már azon sem lepődnék meg, ha lenne, aki az ajtónál kagylózik és te meg a szélütés határára sodortad azokkal a… fura, mocskos kis monológjaiddal… Költöznünk kell, Hisa. 
- Nem. El kell mondanunk végre a szüleimnek, hogy mi a helyzet velünk. 
Nem csak a vizionált nagyfülű anyókák, de majdnem én is agyvérzést kaptam. 
- Na nem. Azt nem. Nem. – Elővenni egy hideg és rendíthetetlen álarcot úgy, hogy közben a nyakamon még midig forr a csókja, nem egyszerű, de megkönnyítette a dolgom, hogy a bizsergést kezdte leölni a valóság, amint az intim pillanatunkba rántott. 
- Ichi, ennek most jött el az ideje. 
- Én nem fogok csatározni a szüleiddel. 
- Ki beszélt itt háborúról? Hazamegyünk és megmondom nekik, hogy téged választottalak és kész. 
- Ez nem ennyire egyszerű dolog, Hisa. 
- Egyetlen szóval nem mondtam, hogy egyszerű, csak azt, hogy itt az ideje. 
- Nem. 
- De. 
- Van valami lehetősége az alperesnek, ügyvéd úr? 
- Szépen alávetni magát a bíróság akaratának és hazamenni a párjával annak szüleihez, hogy ott egyszer és mindenkorra lerántsa a leplet, vagyis színt valljon. – Az ujjai összekapcsolódtak a derekamon, szorosabbra vonta az ölelését, hajamba csókolt. 
- Hisashi… miért nem jó nekünk így? 
- Mert eljött az ideje lépni egyet előre. Ichita, gondolj bele. Most még van az egyetem, mint tökéletes fedezék, ami mögött megbújhat az ok, miért lakunk mi ketten együtt. De ha jön a nagybetűs élet? Mint mondok, jól menő ügyvédként miért lakok együtt a gyerekkori barátommal? Aztán elérünk a pontra, ahol majd feleséget hazudok magamnak, vagy…? Ichita, minél tovább húzzuk, annál rosszabbul jövünk majd ki belőle. Nem akarok negyven lenni, mire odáig érünk, hogy elfogynak a kifogások és azzal kell odaállnom a szüleim elé, hogy áthazudtam az életem. 
Én csak néztem magam elé. Már a második mondatnál be kellett látnom, hogy igaza van és mégis, ez nem könnyű. 
- Túl jól szónokolsz. 
- Ne bókolj, mert megint feláll, és akkor magadra vess. 
- Hisa, én… 
- Ne túráztasd magad rajta, ne is tervezz, mit meg hogy. Odamegyünk és történik, ami történik. Majd meglátjuk. Addig ne gondolj rá. 


Könnyen mondta, mint ahogy sok minden mást is annyira könnyeden tudott venni. Hisashi valahogy képes volt elfogadni és békét kötni azokkal a dolgokkal, amik felett nem volt hatalma, annál nehezebben viselt olyasmit, amit tudott volna irányítani, de valamilyen oknál fogva mégsem sikerült. Azokat általában megszállottan kezdte hajszolni, egészen addig, míg győzelemre nem kelt felettük. Ahol esélye volt nyerni, ott nyert, ahol esélytelensége több mint egyértelmű, ott fejet hajtott. Én meg arra jöttem rá, hogy ilyenkor nem érdemes még csak próbálkozni sem vele, hogy más irányba térítsem. Ha általa helyesnek vélt ösvényt talált, akkor vasvillával sem tudtam volna letéríteni róla. Csodáltam érte. Persze ez nem azt jelenti, hogy ha olasz étterembe akart vinni, akkor is odavonszolt, ha én valami hazait ettem volna, hanem azt, hogy a kapcsolatunkban tagadhatatlanul a klasszikus férfi szerepet töltötte be, bármennyire is nem voltam alárendelt típus én magam, velem szemben mégis ő volt a vezető. Sok nő a fél karját odaadta volna egy olyan hímpéldányért, mint amilyenné Hisashi nőtte ki magát az évek során, és ha kirántom az őszinteség kártyát a sors paklijából, elismerem, hogy én is. Nem voltam soha elveszett karakter, mégis a biztonságot, amit Hisa adott azzal, hogy olyan amilyen, könnyen meg lehetett szokni, sőt, hiányolni és végül szimplán nélkülözhetetlennek érezni. Ő vezető volt és én boldogan álltam mögé. 


Talán ezért volt, hogy azon a vasárnap reggelen inget húztam és öltönyt, s ahogy kérte, elmentem vele a szüleihez. Görcsben volt a gyomrom, pedig számát sem tudom, hányszor léptem át annak a háznak a küszöbét, akkor mégis más volt. Minden sokkal nagyobbnak és félelmetesebbnek tűnt, mintha kicsit újra gyermekszemmel látnám a világot. Szerettem volna megfogni a kezét, hogy ne érezzem magam annyira elveszettnek. Álltam szorosan a háta mögött és mindennél jobban hittem benne, hogy az én Hisám mellett semmi baj nem érhet. 
Az asztalnál guggoltam, Hisa jobb oldalán, és néztem a csészémet. Nem mertem felemelni a fejem, féltem, hogy találkozom a szülei tekintetével. Csak Hisashit hallgattam. A történetünket a kezdetektől egészen a mai napig. Őszintén csengő szavak voltak, és mint a másik személy, aki megélte ezeket az éveket, tudtam, hogy tényleg igazak egytől-egyig. Mire a mondandója végéhez érkezett, arra eszméltem, hogy ujjai a sajátomba fonva az asztalon pihennek. Soha nem gondoltam, hogy az én Hisám, aki kőszikla megingathatatlanságával állja az élet viharait, úgy tartja, én vagyok a szilárd talaj a lába alatt. De aznap szülei fülének címezve megtudhattam. Minden sejtem reszketett, amikor az apja szólásra nyitotta a száját, a gyomrom fájó csomóba rándult, mikor mondandóját nekem címezte. Arra kért, mondjak valamit én is. Nem vagyok gyáva, soha nem voltam, de azzal a férfival szemben mégis féltem minden szavamtól. Túl nagy volt a tét ahhoz, hogy hibázzak. Minden erőm kellett, hogy ki merjem mondani, szeretem a fiát, mint még senkit ezen a világon és mellé vallani azt is, hogy félek, hogy nem adja az áldását ránk, mert ha nem teszi, tudom, hogy még ha együtt is maradunk, én elvesztem Hisashit. 


Csodának is tartható, hogy csak az utcán fakadtam sírva. A hátam mögött egy szülői beleegyezéssel olyan kő gördült le a szívemről, hogy kilókkal lettem könnyebb tőle. Hisashi csókja is édesebb volt, a szavai is melengetőbbek. A családja elismert engem, mint a választottját és ettől… még igazibb lett, mint addig volt.