A második hetes 4.fejezet

4.Fejezet 

Szilánkokra hullt pillanat maradt mögöttünk. Hisashi felkapta a telefonját és miközben tárcsázott, gyors léptekkel elhagyta a szobát. Maradtam én. Mostanában sokat vagyok itt egymagamban. Persze nem teljesen. Goguru itt van. A védelmező szőrgombóc enyhít a magányon, de pótolni nem tudja, aki hiányzik. Kezdetben nem is tudtam elképzelni azt, hogy nélküle feküdjek le, vagy hogy elinduljon úgy a reggelem, hogy nem látom, ahogy csukott szemekkel az asztalnál ülve arra vár, hogy kezébe adjam a kávéját. Instant Hisa. Csak hozzá nem forró vizet kell adni, hanem koffeint ahhoz, hogy beinduljon a motor és vigye estig, éjszakáig, hajnalig. Mostanra egyedül fekszem. Jön az éjjelben egy pont, ahol megérzem, hogy süpped az ágy, hogy mellém helyezkedik egy test, hallom, ahogy szusszan, mielőtt álomba zuhan és mire felébredek, még a párna sem árulkodik arról, hogy valaki járt mellettem. Hisashi precíz. Csak egyetlen egyszer próbáltam arra kérni, hagyja gyűrötten az ő oldalát, hogy legalább hadd ébredjek arra a szeretnivalóan csapzott és összevissza ágyneműre. Végeredményképpen úgy összevesztünk, hogy a kutya szűkölve menekült, Hisa rekedtre üvöltözte magát, én meg eltörtem két bögrét. A sajátomat, és hogy kvittek legyünk, az övét is. Vitánk az állítólagos cinizmusom és gunyorosságom szülte. Szerinte. Szerintem meg az, hogy akkor már három napja nem láttam emberi időben, és az az apróság, hogy pont akkor, pont ott egy időben, egy helyen tartózkodtunk, csak annak volt köszönhető, hogy valami csoda folytán felébredtem hajnali négykor. 

- Ichita – Ismét feltűnt az ajtóban. Szája széle szigorú vonal, orrlyukai idegesen kerekek, sötét haja éppen takarja, de tudom, ott az a hullám, ami mostanra szinte odavéste aggodalmas cikkcakkját arra az okos homlokra még akkor is, ha semmi nem nyomasztja a gazdáját. – Ichi… - Beljebb lépett. Arról, hogy tördelje az ujjait, egy ideje leszokott. Nem vette volna jól ki magát az ügyfelei előtt. Mostanság ha eléri azt a pontot, ami már a robbanásközeli állapotot jelzi, Hisashi összerántott ajkakkal, furán kacskaringózó szemöldökkel leplezi magát. 

- Elmész – közöltem vele téblábolásának az okát. A fotelből néztem fel rá és pislogni is elfelejtettem, mikor megvilágosodtam. Tényleg elmegy. 

- Kell, Ichi. 

- Kell. Persze. Tudom. 

- Ichi… – Leguggolt. A térdeimre fektette a tenyerét. Előttem a földön, éppen úgy, mint azon a borongós koratéli délutánon. Egyetlen szobánk volt, az is gyakorlatilag a konyhában, a fűtést éjszakára tartogattuk, így egész nap kötött garbóban jártunk-keltünk és az én szerelmes Hisashim ezt találta a legmegfelelőbb időpontnak arra, hogy gyűrűt adjon nekem. Azt mondta, ez itt most a legalja, amiben éppen vagyunk, és ha most igent mondok, az neki garancia arra, hogy örökre fog tartani. Tévedett. Azóta már azt az olcsó kis ezüst karikát, ami attól megnyomódott, ha kanalat vettem a kezembe, aranyra cserélte. Cirkalmas jelekkel belül még a vallomását is őrzi. Mégsem volt képes összefogni azt, aminek a megpecsételésére született. A szemébe nézve láttam, hogy ugyanazt a jelenetet látja, mint én, ugyanazon a múlt-szilánkon mereng ő is. 

- Ki mondja ki, Hisa? Te vagy én? – Elsimítottam a haját, hogy lássam azt a ráncocskát, minek a barázdája most sokkalta mélyebb árkot hagyott, mint szokott. 

- Ichi. – Elvette a kezem a homlokáról. Szájához emelve belesuttogott. - Adj egy órát. Kérlek. Adj nekem egyetlen órát. Az 59. percben belépek az ajtón, ígérem. Melegítsd meg azt a fenséges vacsorát, ami miattam ment tönkre és most tudom, hogy az fogod mondani, hogy frissen jó, meg szétázott, meg mit tudom én, de nem érdekel Ichi, csak csináld meg. De ha nem, az sem baj, mert hazaérek és ígérem, hogy ha elfolyt, megfonnyadt, zsugorodott, erjedt, teljesen mindegy, még a tányért is megeszem és miután minden ujjadat megcsókoltam azért, mert ennyire fantasztikus meglepetéssel vártál, beleverem a fejemet a falba, hogy mekkora barom vagyok, hogy megvárattalak. – Mosolyogtam. Mi mást tehettem volna? – Megbeszélünk mindent Ichi, megígérem. Mindent. Csak te meg azt ígérd meg nekem, hogy mire visszajövök, még itt leszel, rendben? 

- Mit tudunk majd mondani egymásnak akkor? Mit? És ha van varázsszó, miért nem mondtuk már eddig is? 

- Csak annyit kérek, hogy mire visszajövök, még legyél itt. Adj nekünk még egy órát, Ichi. Kérlek. 

- Menj már. – Rekedt volt a hangom, csókjaitól párás a tenyerem. 

- Megvársz? 

- Meg. 

- Egy óra lesz. Egyetlen óra. Rendben? Megígérem. – Elengedte a kezem. Hajamba nyúlt, most ő igazította az enyémet. A tekintetem akarta, én meg azt, hogy a könnyeim addig maradjanak bent, amíg csukódik mögötte az ajtó. – Rövidebb a hajad. – Láttam a szemében az apró csillanást, a szája sarkában játékos mosoly árnyékát. – Fodrásznál voltál – cirógatott meg játékosan egy tincset, mielőtt visszaengedte volna a többi közé. Mosolyogtam a mosolyán. – Jól áll. 

- Két hete, Hisa. Már két hete.

Nem válaszolt. A homlokán viselt zord hullám ikret varázsolt magának. Hisashi felállt. Utoljára még egyszer hajamba simított, mielőtt elsuttogta - Egy óra. Itt leszek. 

Elment és én valahogy, valamiért elhittem azt, hogy amint újra belép az ajtón, minden másképp lesz majd. Miután adtam magamnak öt percet a sírásra, kirohantam a konyhába és nekiálltam főzni. Kidobtam azt a menüt, amivel vártam és ami a nyárnak hála, ehetetlen massza lett a megérkeztére. Ez két percbe telt és újabb kettőbe, hogy kitaláljam, mit tudok neki készíteni a fennmaradó majd ötven percben. 

Az újabb vacsora elkészült, fele annyira nem volt különleges, mint az elődje, de ott volt készen arra, hogy vele kezdjünk bele valami újba és nekem még maradt négy és fél percem rá, hogy magammal is alkossak valamit. Lemostam az ételgőzt, meggyújtottam két gyertyát, leültem az asztalhoz és vártam. 

Amikor a kanóc az olvadt viaszba fulladt és még mindig nem csörrent a kulcs a zárban, két és fél óra semmibe bámulás után be kellett látnom, nincsenek csodák. 

4.megálló - Végtelen körtér

- Boldog szü-li-na-poooot! 

Gyönyörű a hangja. Ha nem foggal-körömmel ügyvéd akart volna lenni, én magam rúgtam volna a színpad felé. Bár karaokés partikon még mindig kedvére csilloghat. 

- Köszönöm, Hamarosan Doktor. 

Ő nevetett, én vele vigyorogtam. Elképzeltem, külső szemmel milyen furán festhetünk. Két, telefonkagylónak bárgyún viruló fószer. 

- Sajnálom, hogy ennyi jutott neked. Én, meg a repedtfazék hangomon elrikácsolt szülinapi köszöntő. – Újfent nevetett, majd túl hirtelen komolyra váltott. - Csalódtál? 

- Picit. – Nem szoktam hazudni neki, még akkor sem, amikor kellene. – De! A csodás hangod kárpótol mindenért. Van még más is a repertoárodban, vagy csak erre az egy nótára szerződtél? 

- Úgy szerettem volna hazamenni, Ichi. Ugye elhiszed? 

- Ugye el. 

- Napokig körmöltem, mint a hülye és még a tartalomjegyzékeket is bebifláztam, hogy aztán tucat sikeres vizsga között rohanva bezsákmányoljam az osztályzataimat, és akkor egy hülye repjegyen hasalok el… az én hibám volt. Előre meg kellett volna vennem. 

- Ne gyilkold már magad! 

- Nem volt még olyan, hogy nem lehettem ott a szülinapodon. 

- De, de. Határozottan emlékszem, hogy az első nyolcon nem voltál ott. 

- Ezért is döntöttem úgy, hogy az elkövetkező 148-on mindenképpen ott szeretnék lenni. 

- Ez a mondat több irányból is nagyon érdekes. Nem csak hogy engem akarsz 156 éves vén csontként látni, de még te is azt tervezed, hogy boldog múmiaként tengeted az életed mellettem. Arra sem fogsz emlékezni, hogy mit ünnepelünk! Majd mondhatom neked, hogy vén hülye… 

- Tök mindegy, de lesz nálam bogyó és lehet, hogy fogalmam sem lesz arról, mire veszem be, de ne félj, a végeredménnyel már fogok tudni mit kezdeni. Szottyadtan is megharapdállak majd. 

- Fúj, te gusztustalan állat. 

- És merészeld azt mondani, hogy nem szép dolog a szerelem. 

- De, de, gyönyörű. De ezen kívül van egy rakás más tulajdonsága is. Nem is tudom. Vak, szirupos, és ahogy rávilágítottál, gusztustalan is. 

- Ichita, kéretik romantika-igényesebbnek lenni. Ha még nem is a világ másik felén vagyok, elég messze ahhoz a fene egyen meg, hogy csüngj minden nyálas mondatomon, mint valami kis csüngő… csüngő. 

- Csüngök én, csüngök, hát nem látod, vagyis hallod, hogy csüngök? 

- Udvarolok a hülye fejednek, és te meg húzkodod a szád! Szinte látom. 

- Miért nem tudsz te csak egyszerűen szépeket mondani? Miért kell neked azzal udvarolnod, hogy százötvenakárhány éves koromban is engem akarsz markolászni? 

- Meg harapdálni és asztalra dobálni, vagy amit a gerincem elbír. Kevés ennél romantikusabb dolgot tudok elképzelni. 

- Na most már te meg a rémképeid menjetek aludni. És kapcsold le a tévét! Ide hallom, ahogy üvölt. 

- Te, Ichi… – Átfordultam az ágyon. A hangja miatt volt. Elhalkult, lágyabb lett. Picit megigazítottam a fülemben az apró fekete pettyet, hogy jobban halljam, ahogy veszi a levegőt, és amikor lehunytam a szemem, olyan volt, mintha mellettem fekve suttogott volna. – Vettél magadnak tortát? 

- Persze – mondtam és némán megpöcköltem a homlokom a hazugságomért. 

- És most nem mondasz igazat. – Talán tíz másodpercig tartott a nagy átverésem.- Lebuktam. 

- Ichi… kértem, hogy vegyél. 

- Nagyapa nagyon finom szülinapi ebédet csinált nekem. Megadtuk a módját, ahogy mindig reklamálod, nem hiányzik nekem egy saját torta. Különben minek? Hogy azt egyem két hétig? 

- Mit kaptál? – Úgy suttogott, olyan halkan, amilyen halkan csak nekem szokott. Beleborzongott az egész testem, és ahogy bőrömön éreztem az ég felé meredő pihéket, ahogy már nem csak belül mardosott, de kívül is a jeleit viseltem, Hisashi még jobban hiányzott. 

- Faragott nekem. 

- Mit? 

- Egy gyönyörű kutyát. Majd megnézed, ha hazajössz. 

- Mindenképpen. 

- Hisa… 

- Igen? 

Tudtam, mit akarok mondani, de bántottam volna vele őt és magamat is. Pillanatok teltek el. Hosszú pillanatok.

- Hiányzol. 

- Na végre. – Halkan, de mégis nevetett. 

- Nesze neked romantika. – Igyekeztem vidámra fogni, de éreztem, hogy gyűlnek a könnyeim és ő hallotta. 

- Sírsz? 

Hazudj, Ichita! Megéri! Negyed percre akár el is hiheti, amit mondasz. 

- Csak egy kicsit. 

- Kicsit? De ugye tényleg csak kicsit? 

- Annyira… egyedül vagyok, Hisa. 

- Ne sírj, Ichi. Ez nem fair. Kérlek… ne sírj. Ha komolyan sírsz, akkor egy féregnek fogom érezni magam… 

- De hát nem tehetsz róla! – Eltört a mécses. Kezem visszájával törölgettem a szemem, mint egy kabaláját vesztett óvodás. 

- Ichita… 

- Tanulsz és… 

- Icchan… 

- …jövőt alapozol és… 

- Ichi… 

- …nem azért csinálod, mert… 

- Itt állok az ajtó előtt, oké? Itt támasztom a lépcsőkorlátot több mint öt perce, csak meglepetést akartam, és nem megríkatni téged… Én, meg a romantika baromságom, csak meg akartalak lepni, erre zokogsz… Ichi, engedj be… 

Lehülyéztem, vállon vágtam, majd a nyakába vetődtem. 

A hajáról a hópelyhek olvadt vízpettyekként terítették be a vállamat, hulltak a saját hajamra, rohantak a ruhám alá. Hideg volt a keze, jeges érintése mégis perzselt, a szája is hűs volt, a csók amit adott vele viszont olyan forró, hogy beleremegett a lábam. Átöleltem, lógtam rajta, pedig nem vagyok egy könnyű darab, majd mikor elmúlt az a perc, mikor meghatottságomban csak fújtatni tudtam, jött a vágy érinteni, birtokolni, megkapni, hiszen akkor már több mint egy hónapja nem láttam. A vizes sál a földre hullott, a táskája a sarokban landolt. Röptében Hisa halk szavas káromkodást küldött utána, mikor eszébe jutott, a nekem szánt torta is benne van. Azzal nyugtattam, hogy a süti kanalazva is süti, de én még kézzel is hajlandó vagyok megenni a táskája aljáról. Ruhái szanaszét hevertek, az ágyba már csak egy csupasz és átfagyott Hisát húztam magammal.

Különköltözésünk kényszer volt, olyan kiküszöbölhetetlen történés, amit mind a ketten megszenvedtünk. Rosszul aludtam nélküle. Nem tudtam megszokni, hogy nincs mellettem és nem is akartam. Tudtam, hogy úgy bírom ki a napokat, hogy látom a végét. A szemem előtt lebeg, meddig kell csak várnom és mikor kapom vissza az életünket. Tartotta bennem a lelket. Erős volt kettőnk helyett is, pedig több terhet viselt, mint én magam. Az ő vállán nyugszik a világunk és Hisa fogja, két biztos kézzel. Tőlem csak annyit vár, hogy vele legyek és nap, mint nap elmondjam neki, hogy valóban képes rá, mert amíg az én számból hallja, addig el tudja hinni. Ő mondta. Hittem neki és… ez nem nagy kérés, nem igaz?