5.Fejezet
Már szürkült, mikor felébredtem. Maszatos homály ült
a szobán. Még koromsötét volt, mikor elnyomott az álom, most meg
lassan a horizontra kívánkozott a napkorong. Pislogtam és aztán
még egyet. Ekkor láttam meg Hisa vonalait. A fotelban ült,
melegbarna szemeit rajtam pihentette. Az álmaim közé nem rángattam
magammal romokban heverő életünk szilánkos cserepeit, de ébredve
újra megtalált a jelenem. Mély levegőt véve súgtam neki.
-
Szia. És ő rekedten válaszolt.
- Jó reggelt, Ichi.
Felesleges volt bármit mondani. Megtámadni vele, hogy vártam,
hogy mit ígért, hogy újra belerúgott mindenbe és belém is…
Felesleges volt. Bár lazúros a kép és kába a fejem, látom
rajta, hogy szavak nélkül is tudja. Fáradt volt. A félhomály is
engedte látni. Nem afféleképpen, ahogy egy áttáncolt éjszaka
után, ő vésztartalékainak legvégét éli fel és én nem bírom
nézni.
- Zűrös éjszakád volt?
Ingujja feltűrve,
mellkasáig gombolva, haja kócos volt, szemei zavartak. Meggyűrte
az arcát.
- A rendőrségen voltam, hogy kihozzam azt a
bajkeverőt, nehogy csorba essen apuci jó hírén. Papírokat
töltöttem ki, alkudoztam, aztán jó sofőrként hazafuvaroztam,
végighallgattam a neki szánt atyai szentbeszédet, aztán… - mély
sóhaj reppent ki a tüdejéből - … mindegy… Mindegy.
-
Akkor kemény órák vannak a hátad mögött. – Mosolyogtam és ő
keserű vidámságot adott vissza. - Azok, de nem miatta.
A
takaró alól kibújt a jobb kezem, tenyeremet felé nyújtva hívtam
az érintését. Hisa jött. Mellém ült az ágyra, kezét az
enyémhez simította.
- Ichi...
- Ne – szóltam rá,
mielőtt a szavak megszülettek volna. Még mindig feküdtem, néztem
a kezét, simogattam hüvelykem visszájával. – Könyörgöm
Hisashi, ne kérj bocsánatot. Ne kérd, hogy bocsássak meg, és ne
adj újabb ígéreteket, mert már képtelen vagyok hinni bennük,
pedig minden újabb alkalommal akarok, és nem tudom, meddig bírom
ki, hogy látnom kell a hamisságukat. Hisa, ne ígérj nekem többet,
csak…
Szorította a kezem. Úgy szorította, hogy kifutott az
ujjaimból a vér.
- Ne menj el. – Szájához emelte. Nem
láttam, hogy sír, Hisa erős, ő kőszikla, aki ritkán könnyezik,
de éreztem, ahogy remegnek az ajkai, mikor tenyerembe csókolja a
szavakat. – Ne hagyj el, Ichi…
- Lassan… - nem tudom, hogy
azért suttogtam-e, mert még túl nagy a sötétség és a hajnalhoz
a halk szó dukál, vagy csak próbáltam bent fogni az összes
kifelé kívánkozó könnycseppet - … elfelejtem a szád ízét, a
hangodat, az érintésed forróságát, a mosolyod, a nevetésed
hangját… Hisa, szépen lassan eltűnik minden és két idegen
maradunk egy fedél alatt, hát nem érted? Vagy annyira meggyűlöljük
egymást, hogy már a szép pillanatokban is csak a keserűséget
látjuk. Kellesz nekem Hisa, de nem az ingjeid a szekrényben vagy a
neved az ajtón, nekem te kellesz. A régi Hisashit akarom, aki itt
van, aki hozzám szól, aki megérint, akinek elmondhatom, aki
elmondja… Tudom, hogy szeretsz Hisa, te jó ég és te is tudod,
hogy mindenkinél jobban szeretlek a világon, de így… nem megy
tovább, nem érted? Hogy kívánhatod tőlem, hogy végignézzem,
hogy tesznek tönkre és csöndben asszisztáljak hozzá, hogy
kiszívják belőled az életet. Így… nem tudom tovább… Egyedül
vagyok. Egyedül kelek, egyedül töltöm a napom és este egyedül
fekszem le… Ha nem pusztulok bele a hiányodba, akkor meggyűlöllek
azért, hogy nem vagy velem. Ha azt akarod, hogy maradjak, ne ígérj
többet, csak… bizonyíts nekem, Hisa. Ha akarsz minket tovább,
akkor… változtatnod kell ezen, de nem holnap vagy a jövő héten.
Nem két óra múlva. Itt. Most azonnal. Odabent. És ha arra kerül
a sor, hogy bizonyítanod kell idekint… akkor bizonyítsd és majd
elhiszem, ha látom a két szememmel.
- Ichi, én…
- Ne
ígérj! Ne fogadkozz! Ne egyez bele! Ne mondj semmit Hisashi,
semmit! Elég volt. Ne mondj semmit, mert belehalok, ha újra
átversz. Csak bizonyíts...
És az utolsó szó kimondásával
ránk telepedett a némaság. A tenyerembe szaladó könnycseppek
lassan a csuklómra folydogáltak tovább, kezem visszáján
rajzoltak csacska kis eret, bőrömön futottak lefelé. Az én
könnyeimet a párna nyelte.
- Rendben.
Tudtam, hogy sír,
hangjára mégis álruhát erőltetett.
- És ha… - kövér,
kerek petty rohant ki a szemem sarkából, keserű görbülettel fájó
szám bal sarkába költözve át – ha… - próbáltam kimondani,
de nem ment. Miért volt annyira nehéz? Ha
nem látom, hogy bármi változna. Elmegyek. Elhagylak. Kimegyek az
ajtón. Többé nem látsz.
Miért annyira nehéz? És mintha csak megérezte volna, Hisa
tenyerembe suttogott tovább.
- Ne mondd ki. Kérlek.
Akár
ha érte fagyasztottam volna magamba a mondatot, nem küzdöttem
odabent tovább.
Csak voltunk. Percekig úgy, ahogy
otthagyott bennünket az utolsó szó, az elmúló pillanat, csak
voltunk és vártunk, mit hoz majd az elkövetkező perc, de nem
történt semmi. Hisa ült, figyelt, én feküdtem, néztem őt. A
felkelő nap egyre több fénnyel mutatta az arcát, kimerültség
véste barázdáit, fáradt szemei tompa, fakó fényét. Meg kellett
simítanom azt a büszke állat, végig cirógatni a vonalán
emlékezve egy kisfiú kerek formáira.
- Hisa. - Nevét hallva
lehunyta a szemét. Az érintésbe úgy burkolódzott bele, mint egy
puha, meleg takaróba egy fagyos téli estén. – Most már feküdj
le, rendben? Aludnod kellene, hogy…
Belecsókolt a tenyerembe.
A puszik és reszketeg simítások helyét egy igazi csók vette át,
olyan igazi, hogy a szám elirigyelte a kezem bőrétől.
Felvacogtam. Rég nem kaptam ezt az érzést és bár a fejemben
eddig betonstabilan álltak életünk romjairól vízionált darabok,
akárha papírmasé makettek lettek volna, pillanatok alatt elfújta
őket valami más. Érezi akartam Hisashit. A biztonságát, az
erejét, hogy óv, hogy védelmez, hogy vigyáz, hogy szeret, engem
és csak engem. Hogy itt van. Itt van velem… Rég nem érintett
így, én dacos voltam, ő pedig ha nem kimerült, akkor gyáva és
éppen ezért most, amikor talán hónapok óta várok a csókjára,
vacogtam és ez… zöld lámpa volt neki. Elengedte a kezem és
fölém hajolt.
A szex nem megoldás és nem gyógyír a
sebekre. De Hisa karjaiban, azokra a percekre elfelejtettem azt, hogy
a boldogságunkért harcolunk. Elfelejtettem, hogy félek a
holnaptól, hogy rettegek, hogy nélküle kell folytatnom tovább.
Csak az érzés maradt, hogy egy vagyok vele és olyankor, mint
előtte bármely alkalommal, elhiszem, hogy mi mindent, de mindent
túlélünk.
Illúzió, de milyen gyönyörű illúzió.
5.megálló
- Végállomás
-
Ichi?
Nem aludtam. Csak jólesett a sötét szobában feküdni,
behúzott függönnyel, lekapcsolt villannyal, teljesen egyedül,
egymagamban. Csak én.
– Ichita?
Másodszor szólított
meg. Az ajtóban állt, bár háttal fekszem neki, csak a hangból
tudom. Eljátszottam a gondolattal, hogy nem válaszolok, hátha
akkor azt hiszi, hogy alszom és végre békén hagy. De csak
egyetlen másodpercre jutott eszembe ez a kegyetlen játék, hiszen
Hisa nem szólongatna már sokadszor, ha nem lenne biztos benne, hogy
ébren vagyok.
- Igen? – préseltem ki magamból egy halk,
rekedt, sajátomhoz egyáltalán nem hasonlatos hangon csengő szót.
- Bejöhetek?
Olyan szelíd volt, olyan lágy. Pár napja
kiraktam a hálónkból azzal az indokkal, hogy egyedül kell lennem
és ő zokszó nélkül eltűrte és még mindig olyan édes velem,
mint a méz.
- Hisashi, én…
- Tudom. Egyedül akarsz
lenni.
- Sajnálom.
- Mikor ettél utoljára, Ichi?
Az
ajtóban várakozó Hisa hangjából ítélve nem mozdult.
- Azt
hiszem, tegnap – köszörültem meg a torkom. – Igen, tegnap
reggel.
- Értem.
- Nincs baj, ha… éhes leszek, enni
fogok. – Csuklómmal a szememet takartam. – Csak hagyj egy kicsit
egyedül, jó? – Beljebb lépett. – Kérlek… - súgtam, de
léptei lágyan erősödtek, mígnem megállt a fejem mellett. Az én
magas Hisashim leguggolt hozzám és én, mint egy dacos kölyök
fordultam át a másik oldalamra, hogy a hátam mutassam neki. –
Nem akarok beszélgetni.
- Tudom.
- Akkor miért vagy itt?
-
Mert nem jó, amit csinálsz.
- Mindenki úgy gyászol, ahogy
akar.
Erős keze a hátamra simult. Lapockámtól a derekamig
végig cirógatott. Jólesett a forrósága, az ismert érintés, a
béke érzése és mégis azt akartam, hogy menjen el. Nem akartam
azt a kellemes bizsergést, amit hozott, nem akartam jól érezni
magam.
- Ártasz magadnak ezzel.
- Csak… egy kis időt
kértem.
- Kértél és kaptál is.
- Hadd én döntsem el,
hogy mikor elég.
- A te életed, a te döntéseid. De abban a
pillanatban, hogy úgy látom, ártasz magadnak, jogom van
közbelépni.
- Hisa, én…
- Jogom van. – Megmozdult az
ágy. Süppedt, hullámzott, sóhajtott is talán és Hisashi már
mellettem feküdt. – Jogom van hozzá – súgta a hajamba,
miközben csókot lehelt a fejbőrömre – mert rám bíztak,
Ichita. Most már nekem kell elszámolnom veled, és ha hagyom, hogy
árts magadnak, csúnya dolgok várnak majd rám.
Nem akartam
sírni. Az elmúlt napokban inkább csak parázslott a szemem és
görbült a szám, de elfogyott, amit könnyé változtathattam
volna. Nem csak nem ettem, az ivás is jóformán kiment a fejemből.
Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem voltam vele. Soha. Az
elmúlt napok alatt több százszor játszottam újra azt a napot,
miért pont akkor akartam elmenni, miért olyan messze, miért nem
indultam vissza korábban, miért azon az úton jöttem. Miért úgy
tettem mindent, ahogy tettem, mert talán ha csak egyetlen
mozzanattal is máshogy döntök… még utoljára beszélhettem
volna a nagyapámmal. Talán egyetlen egy döntésen múlt, hogy
elkéstem és már nem tudok rajta változtatni.
- Én… -
Hisashi megérezte, hogy valahonnan mégis sikerült könnyeket
kölcsönöznöm. Újra sírtam. Közelebb bújt, egészen szorosan.
– Én vele voltam, Ichita. Nem volt egyedül.
Hálás voltam
érte. Végtelenül hálás és majd belepusztultam az érzésbe,
hogy amennyire hálás, annyira irigy is. Szégyelltem magam.
-
De miért nem én… - és a századik csókot is megkapta a hajam.
- Nem tudom. Ez… így volt megírva.
- Igazságtalan.
-
Tudom.
- Nekem kellett volna.
- Tudom.
- Még… annyi
mindent… mondhattam volna…
- Mit? – Hallottam a mosolyt és
mégsem sértődtem meg rajta. – Mit, Ichi? Őt választottad. Nem
költöztél haza még az után sem, hogy anyukád vinni szeretett
volna. Vele maradtál. Amikor lebetegedett, félbehagytad a tanulást
és vele dolgoztál, amikor kellett, ott voltál. Ichi… egy élet
volt rá, hogy mindent, de mindent elmondj és te megtetted, Ichita.
Tudta, hogy szereted, mert évek alatt, minden nap láthatta a saját
két szemével.
Zokogtam.
- Soha nem… bocsátom meg
magamnak, hogy nem mondtam meg neki… mikor még megtehettem volna…
így… örökre súly marad és kérdés, mert nem tudom, elfogadta
volna-e a szerelmem és az érzéseimet… Akartam, hogy tudja, mert…
most úgy érzem, egy hazugság örökre közöttünk áll majd, és
hazugsággal engedtem el… egy hazugsággal, amin már soha nem
változtathatok.
- Ichita. – Megfordított. Fél pillanatig még
képes voltam ellenkezni, aztán rátapadva belebújtam a testébe.
Karjait körém zárta, ölelt. – Ichi. A nagyapád igaz ember
volt. Az a fajta, akinek helyén van a szíve, a szigorát is csak a
szeretet táplálta. Kemény, makacs, büszke. Nem tudom, mi történt
volna, ha egy őszi délutánon leülteted és a szemébe mondod az
igazságot. Nem tudom, az ő neveltetése, az ő erkölcsei, az
eszméi, amivel az életét leélte, mit engedtek volna reagálni
erre a vallomásra. De egyvalamit mondok neked, Ichita. Bár soha nem
mondtad ki, és ő sem tette… de tisztában volt vele, Ichi. Tudta.
Talán örült is annak, hogy szemtől szemben sosem került sor a
vallomásra. De Ichita. A nagyapád szeretett és éppen ezért
figyelt is rád és az életedre. Tudta, Ichi. Mert ha nem tudta
volna, nem én lettem volna az, akit szigorú szemöldökkel arra
utasít, hogy vigyázzak az unokájára, és ha az utolsó sóhajommal
nem az ő nevét mondom majd ki, akkor készüljek arra, hogy a
túlvilágon elszámolunk. Ichita… gyászolj, de ne bántsd magad
tovább.
Ringatott, csókokkal szórta tele a fejem búbját,
suttogott, mesélt vagy csak osztozott velem a némaságban.
Kőszikla. Elállja a szél útját, megvéd, menedéket ad. Hisashi…
aki nélkül üres lenne a bolygóm és még üresebb én magam.
Vége
Gyönyörű történet volt, könnyeket csalt a szemembe. Keserédes volt, sokszor bús, de meg is nevettetett jó párszor. A karakterek egyszerűen fantasztikusak, ahogy a történet is. Egy nap alatt elolvastam az egészet, és csak azt bánom, hogy vége, mert szívesen olvasnék még egyszer, vagy tízszer ennyi fejezetet is Ichiékről.
VálaszTörlésNagyon hamar a végére értél! Munka közben sajnos válaszolni nem igazán tudok, de a kommentek segítségével láttam hol jársz. :) Szívből örülök neki, hogy az utolsó fejezettel az életük olykor kesernyés, olykor mézédes pillanatai szerethető egésszé álltak össze. Köszönöm, elolvastad!
TörlésSzia!
VálaszTörlésEz egy nagyon jó életkép és emlékezés volt a két férfi életéből.
Megrázó, és többször folyt a könnyem.
Egyszerre toltam le, de ezt így kellett.
Most kavarognak bennem az érzések.
Úgyhogy "csak" meg köszönöm Neked , hogy olvashattam.