A második hetes 5.fejezet

5.Fejezet
Már szürkült, mikor felébredtem. Maszatos homály ült a szobán. Még koromsötét volt, mikor elnyomott az álom, most meg lassan a horizontra kívánkozott a napkorong. Pislogtam és aztán még egyet. Ekkor láttam meg Hisa vonalait. A fotelban ült, melegbarna szemeit rajtam pihentette. Az álmaim közé nem rángattam magammal romokban heverő életünk szilánkos cserepeit, de ébredve újra megtalált a jelenem. Mély levegőt véve súgtam neki. 
- Szia.
És ő rekedten válaszolt.
- Jó reggelt, Ichi.

Felesleges volt bármit mondani. Megtámadni vele, hogy vártam, hogy mit ígért, hogy újra belerúgott mindenbe és belém is… Felesleges volt. Bár lazúros a kép és kába a fejem, látom rajta, hogy szavak nélkül is tudja. Fáradt volt. A félhomály is engedte látni. Nem afféleképpen, ahogy egy áttáncolt éjszaka után, ő vésztartalékainak legvégét éli fel és én nem bírom nézni. 
- Zűrös éjszakád volt?
Ingujja feltűrve, mellkasáig gombolva, haja kócos volt, szemei zavartak. Meggyűrte az arcát. 
- A rendőrségen voltam, hogy kihozzam azt a bajkeverőt, nehogy csorba essen apuci jó hírén. Papírokat töltöttem ki, alkudoztam, aztán jó sofőrként hazafuvaroztam, végighallgattam a neki szánt atyai szentbeszédet, aztán… - mély sóhaj reppent ki a tüdejéből - … mindegy… Mindegy. 
- Akkor kemény órák vannak a hátad mögött. – Mosolyogtam és ő keserű vidámságot adott vissza.
- Azok, de nem miatta.
A takaró alól kibújt a jobb kezem, tenyeremet felé nyújtva hívtam az érintését. Hisa jött. Mellém ült az ágyra, kezét az enyémhez simította. 
- Ichi...
- Ne – szóltam rá, mielőtt a szavak megszülettek volna. Még mindig feküdtem, néztem a kezét, simogattam hüvelykem visszájával. – Könyörgöm Hisashi, ne kérj bocsánatot. Ne kérd, hogy bocsássak meg, és ne adj újabb ígéreteket, mert már képtelen vagyok hinni bennük, pedig minden újabb alkalommal akarok, és nem tudom, meddig bírom ki, hogy látnom kell a hamisságukat. Hisa, ne ígérj nekem többet, csak… 
Szorította a kezem. Úgy szorította, hogy kifutott az ujjaimból a vér. 
- Ne menj el. – Szájához emelte. Nem láttam, hogy sír, Hisa erős, ő kőszikla, aki ritkán könnyezik, de éreztem, ahogy remegnek az ajkai, mikor tenyerembe csókolja a szavakat. – Ne hagyj el, Ichi… 
- Lassan… - nem tudom, hogy azért suttogtam-e, mert még túl nagy a sötétség és a hajnalhoz a halk szó dukál, vagy csak próbáltam bent fogni az összes kifelé kívánkozó könnycseppet - … elfelejtem a szád ízét, a hangodat, az érintésed forróságát, a mosolyod, a nevetésed hangját… Hisa, szépen lassan eltűnik minden és két idegen maradunk egy fedél alatt, hát nem érted? Vagy annyira meggyűlöljük egymást, hogy már a szép pillanatokban is csak a keserűséget látjuk. Kellesz nekem Hisa, de nem az ingjeid a szekrényben vagy a neved az ajtón, nekem te kellesz. A régi Hisashit akarom, aki itt van, aki hozzám szól, aki megérint, akinek elmondhatom, aki elmondja… Tudom, hogy szeretsz Hisa, te jó ég és te is tudod, hogy mindenkinél jobban szeretlek a világon, de így… nem megy tovább, nem érted? Hogy kívánhatod tőlem, hogy végignézzem, hogy tesznek tönkre és csöndben asszisztáljak hozzá, hogy kiszívják belőled az életet. Így… nem tudom tovább… Egyedül vagyok. Egyedül kelek, egyedül töltöm a napom és este egyedül fekszem le… Ha nem pusztulok bele a hiányodba, akkor meggyűlöllek azért, hogy nem vagy velem. Ha azt akarod, hogy maradjak, ne ígérj többet, csak… bizonyíts nekem, Hisa. Ha akarsz minket tovább, akkor… változtatnod kell ezen, de nem holnap vagy a jövő héten. Nem két óra múlva. Itt. Most azonnal. Odabent. És ha arra kerül a sor, hogy bizonyítanod kell idekint… akkor bizonyítsd és majd elhiszem, ha látom a két szememmel. 
- Ichi, én… 
- Ne ígérj! Ne fogadkozz! Ne egyez bele! Ne mondj semmit Hisashi, semmit! Elég volt. Ne mondj semmit, mert belehalok, ha újra átversz. Csak bizonyíts... 
És az utolsó szó kimondásával ránk telepedett a némaság. A tenyerembe szaladó könnycseppek lassan a csuklómra folydogáltak tovább, kezem visszáján rajzoltak csacska kis eret, bőrömön futottak lefelé. Az én könnyeimet a párna nyelte. 
- Rendben. 
Tudtam, hogy sír, hangjára mégis álruhát erőltetett. 
- És ha… - kövér, kerek petty rohant ki a szemem sarkából, keserű görbülettel fájó szám bal sarkába költözve át – ha… - próbáltam kimondani, de nem ment. Miért volt annyira nehéz? Ha nem látom, hogy bármi változna. Elmegyek. Elhagylak. Kimegyek az ajtón. Többé nem látsz. Miért annyira nehéz? És mintha csak megérezte volna, Hisa tenyerembe suttogott tovább. 
- Ne mondd ki. Kérlek. 
Akár ha érte fagyasztottam volna magamba a mondatot, nem küzdöttem odabent tovább. 


Csak voltunk. Percekig úgy, ahogy otthagyott bennünket az utolsó szó, az elmúló pillanat, csak voltunk és vártunk, mit hoz majd az elkövetkező perc, de nem történt semmi. Hisa ült, figyelt, én feküdtem, néztem őt. A felkelő nap egyre több fénnyel mutatta az arcát, kimerültség véste barázdáit, fáradt szemei tompa, fakó fényét. Meg kellett simítanom azt a büszke állat, végig cirógatni a vonalán emlékezve egy kisfiú kerek formáira. 
- Hisa. - Nevét hallva lehunyta a szemét. Az érintésbe úgy burkolódzott bele, mint egy puha, meleg takaróba egy fagyos téli estén. – Most már feküdj le, rendben? Aludnod kellene, hogy… 
Belecsókolt a tenyerembe. A puszik és reszketeg simítások helyét egy igazi csók vette át, olyan igazi, hogy a szám elirigyelte a kezem bőrétől. Felvacogtam. Rég nem kaptam ezt az érzést és bár a fejemben eddig betonstabilan álltak életünk romjairól vízionált darabok, akárha papírmasé makettek lettek volna, pillanatok alatt elfújta őket valami más. Érezi akartam Hisashit. A biztonságát, az erejét, hogy óv, hogy védelmez, hogy vigyáz, hogy szeret, engem és csak engem. Hogy itt van. Itt van velem… Rég nem érintett így, én dacos voltam, ő pedig ha nem kimerült, akkor gyáva és éppen ezért most, amikor talán hónapok óta várok a csókjára, vacogtam és ez… zöld lámpa volt neki. Elengedte a kezem és fölém hajolt. 

A szex nem megoldás és nem gyógyír a sebekre. De Hisa karjaiban, azokra a percekre elfelejtettem azt, hogy a boldogságunkért harcolunk. Elfelejtettem, hogy félek a holnaptól, hogy rettegek, hogy nélküle kell folytatnom tovább. Csak az érzés maradt, hogy egy vagyok vele és olyankor, mint előtte bármely alkalommal, elhiszem, hogy mi mindent, de mindent túlélünk. 


Illúzió, de milyen gyönyörű illúzió.


5.megálló - Végállomás


- Ichi? 
Nem aludtam. Csak jólesett a sötét szobában feküdni, behúzott függönnyel, lekapcsolt villannyal, teljesen egyedül, egymagamban. Csak én. 
– Ichita? 
Másodszor szólított meg. Az ajtóban állt, bár háttal fekszem neki, csak a hangból tudom. Eljátszottam a gondolattal, hogy nem válaszolok, hátha akkor azt hiszi, hogy alszom és végre békén hagy. De csak egyetlen másodpercre jutott eszembe ez a kegyetlen játék, hiszen Hisa nem szólongatna már sokadszor, ha nem lenne biztos benne, hogy ébren vagyok. 
- Igen? – préseltem ki magamból egy halk, rekedt, sajátomhoz egyáltalán nem hasonlatos hangon csengő szót. 
- Bejöhetek? 
Olyan szelíd volt, olyan lágy. Pár napja kiraktam a hálónkból azzal az indokkal, hogy egyedül kell lennem és ő zokszó nélkül eltűrte és még mindig olyan édes velem, mint a méz. 
- Hisashi, én… 
- Tudom. Egyedül akarsz lenni. 
- Sajnálom. 
- Mikor ettél utoljára, Ichi? 
Az ajtóban várakozó Hisa hangjából ítélve nem mozdult. 
- Azt hiszem, tegnap – köszörültem meg a torkom. – Igen, tegnap reggel. 
- Értem. 
- Nincs baj, ha… éhes leszek, enni fogok. – Csuklómmal a szememet takartam. – Csak hagyj egy kicsit egyedül, jó? – Beljebb lépett. – Kérlek… - súgtam, de léptei lágyan erősödtek, mígnem megállt a fejem mellett. Az én magas Hisashim leguggolt hozzám és én, mint egy dacos kölyök fordultam át a másik oldalamra, hogy a hátam mutassam neki. – Nem akarok beszélgetni. 
- Tudom. 
- Akkor miért vagy itt? 
- Mert nem jó, amit csinálsz. 
- Mindenki úgy gyászol, ahogy akar. 
Erős keze a hátamra simult. Lapockámtól a derekamig végig cirógatott. Jólesett a forrósága, az ismert érintés, a béke érzése és mégis azt akartam, hogy menjen el. Nem akartam azt a kellemes bizsergést, amit hozott, nem akartam jól érezni magam. 
- Ártasz magadnak ezzel. 
- Csak… egy kis időt kértem. 
- Kértél és kaptál is. 
- Hadd én döntsem el, hogy mikor elég. 
- A te életed, a te döntéseid. De abban a pillanatban, hogy úgy látom, ártasz magadnak, jogom van közbelépni. 
- Hisa, én… 
- Jogom van. – Megmozdult az ágy. Süppedt, hullámzott, sóhajtott is talán és Hisashi már mellettem feküdt. – Jogom van hozzá – súgta a hajamba, miközben csókot lehelt a fejbőrömre – mert rám bíztak, Ichita. Most már nekem kell elszámolnom veled, és ha hagyom, hogy árts magadnak, csúnya dolgok várnak majd rám. 
Nem akartam sírni. Az elmúlt napokban inkább csak parázslott a szemem és görbült a szám, de elfogyott, amit könnyé változtathattam volna. Nem csak nem ettem, az ivás is jóformán kiment a fejemből. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem voltam vele. Soha. Az elmúlt napok alatt több százszor játszottam újra azt a napot, miért pont akkor akartam elmenni, miért olyan messze, miért nem indultam vissza korábban, miért azon az úton jöttem. Miért úgy tettem mindent, ahogy tettem, mert talán ha csak egyetlen mozzanattal is máshogy döntök… még utoljára beszélhettem volna a nagyapámmal. Talán egyetlen egy döntésen múlt, hogy elkéstem és már nem tudok rajta változtatni. 
- Én… - Hisashi megérezte, hogy valahonnan mégis sikerült könnyeket kölcsönöznöm. Újra sírtam. Közelebb bújt, egészen szorosan. – Én vele voltam, Ichita. Nem volt egyedül. 
Hálás voltam érte. Végtelenül hálás és majd belepusztultam az érzésbe, hogy amennyire hálás, annyira irigy is. Szégyelltem magam. 
- De miért nem én… - és a századik csókot is megkapta a hajam. 
- Nem tudom. Ez… így volt megírva. 
- Igazságtalan. 
- Tudom. 
- Nekem kellett volna. 
- Tudom. 
- Még… annyi mindent… mondhattam volna… 
- Mit? – Hallottam a mosolyt és mégsem sértődtem meg rajta. – Mit, Ichi? Őt választottad. Nem költöztél haza még az után sem, hogy anyukád vinni szeretett volna. Vele maradtál. Amikor lebetegedett, félbehagytad a tanulást és vele dolgoztál, amikor kellett, ott voltál. Ichi… egy élet volt rá, hogy mindent, de mindent elmondj és te megtetted, Ichita. Tudta, hogy szereted, mert évek alatt, minden nap láthatta a saját két szemével. 
Zokogtam. 
- Soha nem… bocsátom meg magamnak, hogy nem mondtam meg neki… mikor még megtehettem volna… így… örökre súly marad és kérdés, mert nem tudom, elfogadta volna-e a szerelmem és az érzéseimet… Akartam, hogy tudja, mert… most úgy érzem, egy hazugság örökre közöttünk áll majd, és hazugsággal engedtem el… egy hazugsággal, amin már soha nem változtathatok. 
- Ichita. – Megfordított. Fél pillanatig még képes voltam ellenkezni, aztán rátapadva belebújtam a testébe. Karjait körém zárta, ölelt. – Ichi. A nagyapád igaz ember volt. Az a fajta, akinek helyén van a szíve, a szigorát is csak a szeretet táplálta. Kemény, makacs, büszke. Nem tudom, mi történt volna, ha egy őszi délutánon leülteted és a szemébe mondod az igazságot. Nem tudom, az ő neveltetése, az ő erkölcsei, az eszméi, amivel az életét leélte, mit engedtek volna reagálni erre a vallomásra. De egyvalamit mondok neked, Ichita. Bár soha nem mondtad ki, és ő sem tette… de tisztában volt vele, Ichi. Tudta. Talán örült is annak, hogy szemtől szemben sosem került sor a vallomásra. De Ichita. A nagyapád szeretett és éppen ezért figyelt is rád és az életedre. Tudta, Ichi. Mert ha nem tudta volna, nem én lettem volna az, akit szigorú szemöldökkel arra utasít, hogy vigyázzak az unokájára, és ha az utolsó sóhajommal nem az ő nevét mondom majd ki, akkor készüljek arra, hogy a túlvilágon elszámolunk. Ichita… gyászolj, de ne bántsd magad tovább. 
Ringatott, csókokkal szórta tele a fejem búbját, suttogott, mesélt vagy csak osztozott velem a némaságban. Kőszikla. Elállja a szél útját, megvéd, menedéket ad. Hisashi… aki nélkül üres lenne a bolygóm és még üresebb én magam. 


Vége

3 megjegyzés:

  1. Gyönyörű történet volt, könnyeket csalt a szemembe. Keserédes volt, sokszor bús, de meg is nevettetett jó párszor. A karakterek egyszerűen fantasztikusak, ahogy a történet is. Egy nap alatt elolvastam az egészet, és csak azt bánom, hogy vége, mert szívesen olvasnék még egyszer, vagy tízszer ennyi fejezetet is Ichiékről.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon hamar a végére értél! Munka közben sajnos válaszolni nem igazán tudok, de a kommentek segítségével láttam hol jársz. :) Szívből örülök neki, hogy az utolsó fejezettel az életük olykor kesernyés, olykor mézédes pillanatai szerethető egésszé álltak össze. Köszönöm, elolvastad!

      Törlés
  2. Szia!
    Ez egy nagyon jó életkép és emlékezés volt a két férfi életéből.
    Megrázó, és többször folyt a könnyem.
    Egyszerre toltam le, de ezt így kellett.
    Most kavarognak bennem az érzések.
    Úgyhogy "csak" meg köszönöm Neked , hogy olvashattam.

    VálaszTörlés