A második hetes 1.fejezet

1.Fejezet 

A kutya egy darabig hangosan ugatva kísérte a csetepatét, de mikor Hisashi előkapta a szekrényből a hatalmas gurulós bőröndöt és az ágyra vágta, megrettent, amikor én vettem elő burgundibb sajátom, szűkölve elszaladt. Fél az utazótáskáinktól. Tudja, hogy ha előkerül egy, akkor megyünk és ő valószínűleg nem fog majd velünk tartani. De most nem készültünk hosszúhétvégézni, nem pihenni és nem kettesben. Egy csütörtök este, miután egymás torkának rontottunk talán dühből, talán sértettségből, talán belefáradva az elmúlt hónapok véget nem érő csatározásaiba, azzal az elhatározással kezdtünk pakolni, hogy vége. Ő jobbra, én balra, nincs tovább. 

De már nem üvöltött és én sem kontráztam rá. Csapkodva megtöltöttünk két bőröndöt, egymás fejére olvasva a vádakat és sérelmeink hosszú listáját, összehajigálva ingeket, gatyákat, mindent, amiről vörös köd lepte elmével meg tudtuk határozni, hogy a sajátunk, majd hirtelen azon kaptam magam, hogy a tévészekrényre sorakoztatott képeket gyűjtöm éppen, belapátolva a diplomaosztója egy szál fotóját és a tavalyi kinevezésén készült pillanatot is, és ez valahogy gátat vetett az indulatainknak. Amikor kipattintottam a táska zárját, ott dübörgött az agyamban, hogy kilépek az ajtón és soha többé még csak felé sem nézek ennek az ismeretlen embernek, akivel tizennégy éve élek együtt, s mégis mit kívánok magammal vinni a soha viszont nem látás alkalmából? A fényképeit. Komikus volt, legalább annyira, mint hogy saját közös lakásunkból mindketten ki akartunk költözni, nevetni mégsem volt hangulatunk. Nézte a kezem, a benne sorakozó emlékeket, nem pakolt tovább. 

A második hét év. Az elsőt túléltük. Feketén hangzik, de nagyapám halála megoldotta, hogy kisebb gondunk is nagyobb legyen pitiáner veszekedéseknél. Ő igyekezett tartani bennem a lelket és én annyira akartam, hogy ne érje kudarcélmény, hogy egész szépen felépültem belőle és velem együtt ő is. De úgy fest, a második hetes kifogott rajtunk. Örök veretlenség, álom, még inkább mesebeli képzelgés. Egyszer mindenkit legyőznek. 

Hisashi az ágy szélén ült. Szigorú szemöldöke gondolkozást mímelt. Ha kívülálló lennék, azt hinném, valami világrengető dolgon töri a fejét. De a vonásait már túl jól ismerem, akár a saját tenyerem barázdáit. Látom, hogy odabent most káosz van és zűrzavar. Ő éppen úgy, mint én, igyekszik megtalálni a pontot, azt a szakaszt, amin átlépve elindultunk ebbe az irányba. Hol lehetett a határ? De kihalászni évek történései közül azt, hogy hol rontottuk el, talán lehetetlen vállalkozás. Tenyerét egymásnak simítva szájához érintette és a bőröndjéből kilógó ruhahalmokra függesztve a tekintetét újra alámerült az emlékeiben. Én őt néztem. Mogyoróbarna szemét, aggódó tekintetét, a szája sarkát, ami lefelé biggyedve elárulta, nincs meg a megoldás. 

Goguru visszatalált. Fülét lesunyva a fal mellett oldalgott be, majd hasra csapta magát és laposkúszásban araszolt a csatamezőre. Fegyverszünetet szimatolt. Egy fehér szőrpamacs három fekete széndarabkával. Mikor a földön osonkodik olyan, mint valami mutáns pompon. Hisashi mindig nevetett rajta. Akkor, amikor még ráért, hogy megálljon és mosolyogjon ilyesmin. Rég láttam vidámnak. Jó ideje már csak a gondterhelt Hisashi, akit mutat nekem, pedig nem így indultunk el. Szemrehányásnak hangzik, pedig nem az. Vagy csak nem szeretem annak hívni. 
- Ichi? 
Tudtam, hogy nézem, de azt valahogy nem gondoltam, hogy ő is felfigyel rá. Elemeltem róla a tekintetem és a kutyához hajoltam, aki szemlátomást tétován kettőnk között rekedt. Megmorzsoltam a plüss füleket. 
- Rosszabbul viseli, ha veszekszünk, mint mi magunk. Mi lesz így vele? 
- Hogy érted? 
Nem néztem rá, csak éreztem, hogy szeretné, ha megtenném. 
- Ő nem érti meg, ha leültetjük, és azt mondjuk neki ’így lesz a legjobb’. – Kezem alatt Goguru óvatos farkcsóválásba kezdett és halkan puffongatott. De mormogásától tökéletesen hallottam Hisashi szusszanásait. A mély levegőt, amit a tüdejébe gyűjtött, a száját, ahogy formálja az első betűt. 
- Így lesz a legjobb? 
- Nem tudom. Te mondtad. 
- Ichita… 


Első megálló - Randevú Sétány

- Szóval – nézett rám arcán természetellenes és számomra teljes ismeretlen mosollyal – mivel töltötted ma a napot, Ichita-kun? 
Előttünk egy-egy jeges tea. Csak a szívószálak színeiben különböztek az italaink és talán abban, hogy én már kirágtam belőle a mentalevelet, míg ő a szívószálával egészen a jegek alá tuszkolta. 
- Miért kérdezel ilyeneket? Jól tudod, hogy hétvégén délelőtt mindig a nagyapámnak segítek. Hát amikor hívtál, akkor is az edényeket mostam – pislogtam a szemei közé és ő dühösen felfújtatott. 
- Ne már, Ichi! Most mit csinálsz? 
- Én mit csinálok? A te teádban rum is van? Hát ma délelőtt háromszor is felhívtál, egyszer a videoklip miatt, másodszor, hogy meghívj erre a teára, harmadszor pedig, hogy kölcsönkérd a fekete ingem, hogy… jól mutass, amikor találkozunk. 
- Ez egy randi! Egy randi, Ichi! Az emberek nem ilyenekről beszélnek egy randin. 
- Hányszor randiztál már? – tettem fel neki a kérdést már-már vallatási hangsúllyal. 
- Elégszer, hogy tudjam, nem így néz ki egy randi. Elbeszélgetünk kellemes témákról és igyekszünk minél többet megtudni a másikról. Mit szeret és mit nem, és ehhez hasonló dolgok. 
- Te túl sok port szívtál ma a nagytakarítás alatt. 
- Látod? Ez nem randi téma! 
- De hát te mondtad, hogy ma az anyukád családi nagytakkert iktatott be! 
- Igen. Tényleg. De. Most. Randizunk! Ha megkérdeznéd, mit csináltam délelőtt, azt mondanám, hogy olvastam, tanultam és vártam, hogy találkozzunk. 
- Pont engem akarsz megetetni azzal, hogy tanultál, mikor rendre én írom a leckéidet? Ugyan már! Nem hinném el, hogy pont te magolsz, mikor gyakorlatilag már csak a hétfő van hátra a tanévből és azt sem lesz igazán tanítási nap, és… 
- De azt elhihetnéd, hogy készültem arra, hogy majd látlak. 
- Azt elhiszem. Én is. A fekete ingemet akartam felvenni. 
- Ichita, te reménytelen eset vagy. 
- Mondja az, aki… hülye vagy és kész. És különben is. Ennek az egésznek semmi randi hangulata nincs. 
- Apropó, ha már itt tartunk. A papád integet egy konyharuhával. 
Értetlenkedésemre finoman átnyúlt az asztalon és tekert egyet a fejemen. És valóban. Nagyapám a kifőzdénk ajtajában állt és vadul lengette a kötényét. 
- Én vagyok a reménytelen eset? Ha valóban komolyan ’randizni’ akartál volna, ahogy marhára reklamálod, akkor nem két házra tőlünk szervezed meg. 
- Nem volt sok időm. 
- Biztos elvette a tanulás, nem? – sercintettem és végre megkóstoltam a teát. 
- Kedd reggel száműznek a nagyszüleimhez vidékre azért, hogy az egész szünetet kapálva tölthessem és te elcseszed az első… 
- Ki ne mond, hogy randinkat… 
-… randinkat és remélem, tudod, hogy két hónapig alkalmunk sem lesz ismételni. 
Ő szusszant egyet és én egy korty langyuló tea után vele szusszantam. 
- Akkor mit csinálunk itt, Hisa? Most miért kell ez? – Amióta engedélyt kapott, hogy növessze a haját, mindig birizgálta az apró copfot. Pedig még tényleg kis csutka volt, mégis folyton az ujja köré tekergette. 
- Szerettem volna… nem tudom. Hogy tudd, hogy komolyan gondolom. 
- Oké… tudom – biccentettem oda. 
- Tényleg? De komolyan? 
- Teljesen. Tökre. Randiztunk, oké megvolt, most már békében vonulhatsz vidékre. 
- Akkor járunk? 
- Hát… azt nem hiszem. Vagy… most… nem tudom. Mik a szabályok, ha járunk, úgy értem van arra a szünidőben valami szabály, ha valakik járnak, de nem találkoznak? 
- Naná! Csurig van szabállyal az egész. Például nincs kettesben mászkálás senkivel. Mehetsz sok fiúval vagy sok lánnyal, de nem egyel. Egyel nem. Minimum hárommal. Az természetes, hogy senkinek nem foghatod meg a kezét, meg nem csókolhatod meg. Ez több mint egyértelmű. Aztán itt a telefon. SMS és hívások. Ezek kötelezőek. Pótolják azt, aminek személyesen el kellene elhangzania. És levél! Igen, levél is kell, mert az olyan klasszikus. Levél. Igen. Írj nekem levelet. Hetente. Nem! Háromnaponta. Legalább. 
- Hisashi, mi a franc bajod van neked? 
- Az a bajom, hogy barom vagy, mert el kell utaznom és olyankor jössz elő ezzel az egésszel, amikor a szüleim éppen készülnek a világ végére teleportálni, és úgy fogom vakargatni a krumplit a földből, hogy közben a te hülye fejed jár majd a fejemben, az a bajom! 
- Hisa – csücsörítettem be és pislogtam, mint a kedvenc békája az akváriumban. – Hisashi, te megzizzentél. 
- Meg. 
- Oké. 
- Annyira nem oké. 
- Csak meg akartalak nyugtatni. 
- Mégis oké. – Két tenyerével az asztalra támasztott és előrehajolt, hogy ijesztően meredjen a szemembe. – Ichi. Nyolckor találkozunk a virágboltnál a sarkon. 
- De… 
Ha egyszer Hisashi valamit a fejébe vett, kár volt vele vitatkozni. 
- Nyolckor. 
- Hisa… 
- Nyolckor. 
- Figye… 
- Nyolckor. 
- Hisashi… 
- Nyolckor. 

Hisashi és én egy osztályba jártunk. Azért a múlt idő, mert az idei nyári szünet után már nem egy iskolapadba ülünk majd vissza. Fura lesz és mégsem, hiszen csak két utcára lakik, továbbra is annyiszor látom majd, ahányszor akarom, de valami mégis megváltozik. Már régóta lóg a levegőben. 
Nyolc éves voltam, mikor a nagyapám magához vett. Nincs rajta sok bonyolítani való. Túl fiatal anyuka, későn érő tervek. Így kerültem hozzá, akkor azzal az ígérettel, hogy ideiglenesen. Aztán valahogy itt ragadtam. Szeretem az anyámat. Sokszor hív, küld pénzt, elvétve meg is látogat, de valahogy így maradtunk és én nem bántam meg. De amikor hirtelen itt találtam magam, nagyon elveszett voltam. Egész nap a nagyapám vendéglőjében lógattam a lábam és nem találtam a helyem. Aztán jött Hisashi, a helyi vagány klub akkor még meglehetősen junior elnöke és úgy gondolta, méltó vagyok rá, hogy a pártfogoltja legyek. Ennek már tíz éve. Hisa és én összenőttünk. Túl össze. Annyira össze, hogy az én tűzön-vízen jóbarátom alig egy hete közölte, szerinte szinte már pofátlan módon egyértelmű, hogy igenis nekünk egy párnak kéne lennünk. Nem működnek köztünk a gátak. A tabuk döntögetése valahol ott kezdődött, mikor megmutatta nekem kulcslyukon keresztül a női test felépítését, ehhez anyukáját használva modellként és finiselt annak a környékén, mikor szolidaritásból kitépkedtem pár szál szőrt, csak hogy bevárjam a felnőtt külalakban. De azért a kéz a kézben járás még nem ugyanaz, mint közösen pornót nézni. Mégsem volt idegen a gondolat. Éjszakákat tallóztam rajta, de nem lelvén a megoldást, egy este nagyapám mellé csapódtam, és míg ő a langyos szakét kortyolgatta, mint minden nap lefekvés előtt, megkérdeztem tőle, mit érez az ember, ha szerelmes. Fehér bajusza alatt csak mosolygott rajtam, de nem válaszolt és némaságából rá kellett jönnöm, talán már előbb tudta, mint én, talán még annál is előbb, hogy az az erőszakos Hisashi levegőbe rúgta volna a labdát elvárva, hogy fejjel vegyem le. 

Elmentem a második első randira is. Nyolckor a virágbolt előtt álltam és Hisa is ott volt. A saját ingében. Sétálni mentünk. Keresztül-kasul róttuk a környéket, néha el-elhaladva újfent a virágbolt előtt és másik kanyarba folytatva tovább. Annyira mindennapos volt és mégis más ízt hordozott minden mondat. Más lett a hangsúly, az érzés, a kimondott és a kimondatlan. Megértettem, mit akar, rájöttem, hogy én is azt akarom, és mikor pár nap múlva összecsomagolt és elment, soha nem gondoltam volna, de én még pityeregtem is. 


A nyarunk lassan telt. Minden megkeresett pénzemen telefonkártyát vettem, minden feltöltést nullára beszéltem vele. SMS-ek is voltak, sőt még levélírásra is vetemedtem. Nem voltak benne hű, de nagy gondolatok. Jobbára mindet úgy nyitottam, hogy még fekete a hajam és továbbra is focista kétballábakon mászkálok. Meséltem a levesekről, a hatalmas izgalmakról, amik egy kifőzdében érhetik az embert nap, mint nap, ki-kivel, hol mit a szünetben, az elolvasott könyvekről, a megnézett filmekről. Azt nem írtam meg neki, hogy mindkét első randevúnk naponta többször is eszembe jut és azt sem, hogy szintén naponta gondolom újra ezt az egész kalamajkát. Kinyitottam a szemem és helytelennek láttam, majd másnap ismét felébredve ugyanaz már annyira kézenfekvő volt. A két hónap elszállt és Hisa újra itthon volt, de valami megváltozott közöttünk azon a nyáron. A barátomtól búcsúztam el, de haza már életem első szerelmét vártam.