Daniell X/2 - Hogy volt

(Eladófiú és a Samurai-samából lett Kókuszfanboy rövid és velős meséje)

Bár dolgozószobának hívjuk, valójában nem az, legalábbis nem a klasszikus értelemben. Ez csak egy amolyan „jobb híján” elnevezés. Ide szorultak a papírok. Nem csak az üzleti dokumentáció, amit valamilyen oknál fogva kénytelen voltam hazahordani, de úgy általában véve az élet hozta papírosok is itt gyűlnek halomba. Értesítések, reklámanyagok és na igen, számlák és egyenlegek is. Igyekszem mindent elektronikus formában művelni, a fránya papíroktól mégsem tud az ember teljesen megszabadulni.

Ez egy titkos rituálé. Úgy csinálok ezekkel a mindennapokhoz tartozó, elhanyagolhatatlan dolgokkal, mint ahogy egy szülő igyekszik kitolni egyetlen drága csemetéje szexuális felvilágosítását. Minél tovább tartjuk fekete lepel alatt, annál tovább őrizzük meg az elméleti gyermek ártatlanságát. A különbség csak az, hogy a mai világban mire egy szülő odáig jut, hogy kénytelen-kelletlen lerántsa azt a leplet, addigra kisfia/lánya lehet, hogy még tanítani is tudna neki egy-két szaftosabb fogást, mindezekkel szemben az én Daniellemmel még azt is meg lehetne etetni, hogy mi nem fizetünk villanyszámlát, mert a szolgáltató minket húzott ki egy nagy, sárga kalapból és ezt nyertük. Ezek amolyan földi dolgok és mint ilyenek, valahogy átláthatatlanok. Neki.

Félelmeim egyike volt, hogy egyszer lebukom, de azt hittem, sokkal előbb történik majd meg. Aztán csak húzódott és húzódott, így be kell valljam, lassan kezdtem magam biztonságban érezni. Kár volt.

Előttem kiterítve a hó végi záróegyenlegem, mikor ajtó kinyílt és mézszőke szerelmem becsoszogott rajta. Azt gondoltam, tökéletes az időpont. Bánom, hogy hittem neki, bár elmondása szerint „teljesen koki” volt és ebben az állapotban ő csak aludni képes. Hát fél órát sikerült neki, aztán rajtam ütött.

 - Micsinyász? – kérdezte két ásítás között, míg betámolygott a szobába. Fura gondolatjáték, de ha ezt az arcát látom, szinte plüssmackót képzelek a kezébe. Hozzám csoszogott, majd hellyel kínálta magát az ölemben. Nem tiltakoztam, engedtem, hogy elhelyezkedjen és vállamon szuszogjon tovább.

 - Most itt folytatod az alvást? – kérdeztem egyik kezemben a telefonszámlámmal, a másikban Daniell fenekével. 

-  Tudod, amúgy nem vagyok oda a gondolatért, hogy emelgess, de most talán felnyalábolhatnál és bevihetnél az ágyba, hogy duettezve szunyáljunk tovább.

 - Nekem még dolgom van, életem.

Kimondva szinte azonnal arra gondoltam, jó nagy marha vagyok, most kellett volna elkapni és visszavinni a hálóba, hátha odázhatom még egy kicsit. Ne pont ez a nap legyen a lebukásom dátuma.

Kitartóan szusszantgatott a nyakamba. Az alvástól forró volt a bőre, az illata pedig olyan hívogató. Először csak a póló alól kikandikáló derekát cirógattam, aztán a fülét kezdtem kóstolni. Pár perc alatt kicsit formálódtunk, szembe fordult az ölemben, hozzám préselte a csípőjét, lusta csókjaitól egyre jobban és jobban kívántam, de csak mellékesen arcon vágott, mennyire egy hazug dög, mert a szájának menta íze volt. Egészen belemerültem a tompa játékba, így szinte ijedten hőköltem hátra, mikor felkiáltott.

 - Te jó ég, mi ez?

Átnyúlva a vállam felett papírra fogott. Kész. Végem. Másodperceim voltak arra, hogy eldöntsem, hogyan tálalom a valóságot, hogy fogom elé tenni, mi is a nagy büdös helyzet. Nem vagyok jó, ha improvizálni kell, gyűlölöm, ha mégis bele vagyok kényszerítve.

 - A számlakivonatom – közöltem szűken, hunyorogva böngészve csodálkozó vonásait, amit feltételezem a záró összeg rántott döbbent grimaszba.

 - Te jó ég, én azt hittem, ez itt egy külföldi telefonszám! – Daniell szemei kigúvadtak. Kipattant az ölemből és átrakta a székhelyét az asztal tetejére. Pár perc bamba bámulás után végre a papír helyett rajtam állapodtak meg a szürkéi és szinte harapható döbbenettel nyögte ki – Basszus. Te nagyon vastag vagy.

Szeretem. Okos, intelligens és nagyon tehetséges, de van egy része, ami ki tudja miért, nem nőtt fel.

 - Mondjuk – válaszoltam kurtán, nem akartam túlragozni.

- Hogy?

- Életem, a szépségiparban dolgozom, nem mondom, hogy mindig a legnemesebb feladat az enyém, de jól fizet.

 - Soha nem mondtad – pislogott.

 - Hm, nem tartottam fontosnak.

Semmi sem bizonyítja jobban a gyerekségét, mint hogy a pénz maga mit jelent, vagyis mit nem jelent neki. Semmit. És nem csak az enyém. A sajátja se. Az ő negyedéves számlaegyenlegei majd egy évig gyűltek az ajtó melletti asztalkán bontatlanul, mire elkezdtem elrakosgatni őket. Hozzá sem nyúlt, ki se nyitotta. Hónapról hónapra átnyújtotta nekem a kártyáját, hogy legyek szíves, emeljem le róla, ami kell és én mindig kötelességtudóan elvettem, majd másnap visszaadtam és ezzel le is zártuk a témát. 

- Miért, számít?

De mire gondolataimból felocsúdtam és újra ránéztem, Daniell már nyakig volt a számlákban és minden újabb tétel, mint kötelező fizetnivaló láttán jobban görbültek a vonásai, kockásabb lett a homloka. Bizonyos esetekben lassan kapcsol, ha kapcsol egyáltalán, de utána olyan gyorsan gombolyítja fel a fonalat, hogy megállítani is képtelenség.

 - Hol vannak az enyémek?

 - A tieid?

 - Egyenlegek.

Nyeltem. És még egyet.

 - Jobb alsó fiók.

Nyitott, bontott, olvasott. A negyedik után vagy négy plusz évet a nyakába varrhattam volna. A szemem láttára öregedett a gondok súly alatt.

 - Oké – köhintett. - Februártól májusig nem változott, de júniusra még több is lett! – révedezett.

 - Kamat – ajándékoztam meg az információval.

 - Ez kamatozik? 

 - Ha átváltasz a megfelelő csomagra, akkor igen.

 - Mikor váltottam?

 - Valamikor tavaly.

 - Aha. Én?

 - Nem. Én.

 - Hogy? 

 - Online.

 - Értem. Szóval te vagy a titkos bankárom.

 - Gondoltam, ha már rajta van ez az indulásnak igen szép összeg, miért ne fialjon neked kicsit.

 - Igen, csak nem szaporodni volt rajta, hanem azért, hogy levedd. Amikor ide jöttünk házazni, azt mondtuk, fele-fele.

 - Nem akarok "pénzezni". - A házazni után szabadon...

 - Hát de pedig fogsz, mert most jöttem rá, hogy itt valami marha nagy sumák van és ilyenkor már végérejárós ingerem van.

 - Daniell, a pénzen vitázni…

 - Én nem akarok vitázni rajta! Csak azt akarom, hogy játszunk nyílt lapokkal, ha már kiderült, hogy van itt egy nem is kicsi titok. Tudom, szeretjük a titkokat.

 - Jó. Játszunk – egyeztem bele, mert láttam a szemében a kérdést.

 - Ryu.

 - Igen.

 - Nyílt lapok.

 - Azok.

 - Te gazdag vagy?

 - Nem, de nincs okom panaszra.

 - Egyedül fizeted az összes költséget, amióta itt lakunk?

 - Többnyire.

 - Ryu, te eltartasz engem?

 - Befejeztem! - pattantam fel, törölköző a ringben, végeztem!

 - Tehát igen.

 - Nem mondtam ilyet, csak azt, hogy befejeztem!

Igyekeztem kihátrálni, az ajtóig el is jutottam, de aztán megvilágosodtam, hogy nem akarom egyedül hagyni a papírokkal és ő csak nézett rám. A hajamba túrtam.

- Egyszerűbb volt. Engem nem érdekel a pénz, biztos nem így lenne, ha szűkében lennénk, de nem vagyunk és én szeretném, ha a te figyelmed száz százalékban a festésé lenne és nem okoz problémát, nem tehet, és ha megtehetjük, miért ne tehetnénk, hm? Egy okot mondj. Egyetlen egyet!

És akkor ő a mellkasára bökött.

- Üdv a Buborékban! Megpróbálja az új olivás szappanunkat?