Daniell X/3 - Hahó

- Hahó! Ishigorou-san! Hahó!

Fél szemöldököm felszaladt. Lassan, nagyon lassan fordultam oldalra, szinte pixelesen emeltem el a számtól a falatot. Dejavu érzésem támadt. Még így, hogy a köszönéshez tartozó hang annyira más tónusú, még így is egy pillanatra azt hittem, Daniell hülyéskedik velem. De csak egy nagyon rövid pillanatra. 

Az asztalom mellett álló fiatal férfit hirtelen nem tudtam hova tenni. Nem arról van szó, hogy kezdek feledékeny lenni, egyszerűen csak a lila haj megzavart, de utána gyorsan helyére került… aminek kellett.

- Üdvözlöm – biccentettem udvariasan. A következő gondolatom az volt, hogy fájdalmasan illedelmesre szabva, de közlöm, hogy az ebédszünetemet töltöm és ilyenkor szeretek magamban lenni, de valamiért, amikor ő megkérdezte, leülhet-e, én mégis hellyel kínáltam a felnőtt-szórakoztatás páratlan csillagát, gyógyuló műtéti hegével együtt.

- Tudom, hogy csak egy óra múlva van randink – kacsintott – de korábban értem ide. Kicsit sokkal. A múltkor elszámoltam egy-két kanyart. Megint. Nem én. A GPS. Frissíteni kellene, mindegy, végül is az én hibám. Most biztosra akartam menni. Ebédszünet?

Egy levegővel mondta. Nem viccelek.

- Ühüm – bólintottam, az ominózus ebéd egy falatjával a számban.

- Zavarom? Mennyire kétszínű kérdés ez. Az ember elvárja, hogy azt mondják: jaj, dehogy! Kérem, maradjon! Miközben tisztában van vele, hogy valószínűleg útban van. Elmenjek?

Én másfél mondattal le voltam maradva, így csak rágás közben, visszafogottan gesztikulálva tudattam vele, csatlakozzon, ha van kedve. Ő biccentett, majd térült s fordult és egy tál levessel tért vissza. Mellesleg megfordult a fejemben, kizárólag a sebesség okán, hogy valaki tálcájáról vette el, de elengedtem a gondolatot. Nem az én levesem nyúlta le, akkor meg nem az én problémám.

Egy darabig szótlanul ebédeltünk egymás mellett, majd újra volt mondanivalója. 

- Hm, megértem, miért eszik itt! Ez nagyon jó.

Pislogtam.

- Igazából azért eszem itt, mert közel van. – Szemöldökrángással válaszolt. – És mert nagyon jó – ismertem el. Bólintott és falatoztunk tovább, egészen addig, amíg durr! Még azt is hallottam, ahogy leesett.

- WOW! – Szinte felkiáltott, kanala placcsant a tálban, tenyerét a saját szája elég kapta és újra megismételte, ezúttal kicsit visszafogottabb verzióban. – Wow! - Rápisszegtem. Ez egy étterem! Megrovó tekintetemre halkított magán – Wooow… - Csodálkozásomra az ujjam felé bökött és bár hittem, nem tudja tetézni, de negyedszer is hozzátette – Wow! 

Ó. Ja, igen. Gyűrűm van.

- Gratulálok? Mit szoktak mondani?

Mosolyogtam.

- Mondjuk azt. 

- Szívből gratulálok megint!

- Köszönöm.

- Az utolsó reményem is elszállt, hogy egyszer randira hív és most, bár nem látszik kívülről, éppen kicsit megszakad a szívem, de sok boldogságot!

Túljátszott sóhajtásán nem tudtam nem nevetni. 

- Sajnálom - mondtam szégyentelenül boldog mosollyal. - Én mondtam, hogy komoly.

- Mondani mindent lehet, de ez! - A gyűrűmre indexelt és én kitaláltam a gondolatait.

- Wow? – kacagtam.

- Ráhibázott. Sok szépet önöknek.

- Igyekezni fogunk. 

- Kíváncsiskodhatok? 

- Én nem tudom, hogy…

- Értem, hagyjam abba a barátkozást, az a hajó elment, amikor a szikéje alá feküdtem, nem szereti, ha keveredik a kettő, én pedig szemmel láthatóan éppen azon vagyok. Ráhibáztam?

Nagyon elpuhultam, hogy már egy rámenős hülyegyereket… khm… pácienst sem tudok finoman helyre tenni. Vagy ezt is ráírhatom Daniell és a famíliájának a rovására. Belenyúltak a konfigurációmba, minden közös ebéddel a mellkasomban matatnak és ide-oda pakolják a huzalokat.

- A barátokból sosem elég… – mosolyogtam rá, mintha Danyt hallottam volna a saját hangomon, ő pedig ragyogott. 

- Mutasson fotót! – pillogott.

- … egy bizonyos határon belül.

- Tehát nem akar mesélni. Pedig szeretem az esküvőket. Akarja, hogy ejtsük? 

- Díjaznám.

- Különös. Átlagemberek imádják a saját boldogságukkal tömni a többi, kevésbé „szerencsés” embertársuk fejét.

- Nem vagyok átlagos, én inkább megtartom magamnak.

- Az a védelmező típus, aki bezárja a boldogságát egy dobozba és ott őrizgeti, hogy mások nehogy beleromboljanak.

- És máris túl mélyre másztunk a lelkem zegzugaiban. Javaslatom lenne, hogy amíg orvos-beteg kapcsolatban állunk, szűkítsük a csevejünket olyan témákra, mint az időjárás és teszem azt, egészségi állapot, elsősorban az öné. Hogy van a heg?

- Napról napra jobban. Már szinte nem is húzódik, a fájdalomcsillapítót sem szedem.

- Ez egy nagyon jó hír! – örültem a sikernek mind az orvosi, mind a témaváltás területén.

-  Milyen szertartás volt? - Korai volt ünnepelni.

- Ami azt illeti… azt hittem, sikeresen megegyeztünk abban, hogy tartózkodunk a magánéletemtől addig, ameddig a köztünk lévő kapcsolat ezen a síkon mozog.

- Rendben, értettem! Ne haragudjon, nem szerettem volna visszaélni a kedvességével. Beszéljünk másról, a szép rózsaszín, varrattalan hegem megteszi?

Mosolyogtam.

- Tökéletes, köszönöm.

De a sors és én valahogy teljesen más célokat tűztünk ki magunk elé. Én szerettem volna, ha a velem szemben ülő fiatal férfi kimarad a magánéletemből, ő pedig úgy gondolta, nesze nekem, merítsük nyakig a kölyköt. Ahogy az utolsó betű legördült a nyelvemről, újra csilingelt az ajtó és ahogy akaratlanul is a hang irányába néztem, a bejáratnál ott állt az én ezüstszemű szőkém, trapéz farmerban, bordó pólóban, táskája pedig, mint modern, vállra akasztható sakktábla lógott az oldalán. Mert szemfüles, csak pillanatok kellettek, hogy radarjával megtaláljon és széles mosollyal felém induljon, s alig pár lépés alatt meg is érkezzen. 

Asztaltársam felnézett, kérdő tekintetére pedig tömör bemutatást eszközöltem.

- Daniell, ő itt egy kedves páciensem, Kazuya Sorata, az úr pedig Lewis Daniell… - dobpergés, cintányér, enyhe morajlás - a párom.

Nézzük a tényeket. Az említett úr, Lewis Daniell, avagy „a párom” két csodaszimmetrikus szemöldöke ezen tarkóig felszaladt. Arcán átsuhant egy kérdés, egy olyan nyaffantós „Mevan?”, amit valószínűleg csak én, mint vonásainak ismerője láttam és érzékeltem, a velem szemben ülő fiatalembernek csak udvarias üdvözlés jutott. Meglepte, hogy nem az Ishigorou-san verzió fut, de nagyon tud rögtönözni.

- Örvendek! – mosolygott tovább, majd helyet foglalt a jobbomon. Egyedi tervezésű fogaskerekei olajozott gépezetet alkotva ámokfutottak, hogy megfejtse, mibe csöppet, s mi történt, hogy nem repkednek a kötelező hazugságaink, egyben mivel a lepel lehullt, rám kacsintott és falatot lopott a tányérom széléről.

A következő pár perc igazán felhőtlenül telt. A semleges témát Daniell szolgáltatta, négy perces összefoglalóval egy borzasztó forgalmi dugóról, a benne rekedt, kétségbeesett lakosságról, majd zseniális átvezetéssel – fogalmam sincs, hogy lehet észrevétlenül átkötni a fekvő rendőrt a fekvő macskába, de ő megtette és onnan a macska volt a téma, öt és fél percig. Ebben úgy láttam megtalálták a hangot. Mindkettőjüknek van macskája és a rövid gondolatváltásból az is kiderült, hogy Bársony legalább annyira irritáló lény, mint a mi péksüteményünk. Te jó ég, közösnek gondolom a macskáját, ez a vég. Szóval Bársony, aki egy kétéves skót lógófülű leányzó, imádja a jeget, már nyalni. Kedvenc alvóhelye a mosógép, főleg, ha működik és lerágja minden olyan növénynek az alsó levelét, ami elérhető vagy elérhetetlen magasságban van, ártalmatlan vagy mérgező ránézve, egyre megy. Ehhez képest, mint tudjuk, Perec, fajtáját tekintve mezei házimacska egyenesen a kukából, a szennyestartót favorizálja, ha szundikálni vágyik és rágásügyileg tök mindegy neki, már ameddig alutasakban, konzervben, vagy kartondobozban van a csemege és egy macskafej van rajta, száját nyalogató kéjes mosollyal, illetve persze nagy érdeklődést mutat az általam szeretett halak elpusztítása iránt. Pff. Kedvesem és Kazuya megegyeztek benne, hogy a macskák zseniálisak, én megegyeztem magammal, hogy ezt nem kommentálom, de az arcom mindent elárult, legalábbis Daniellnek.

- Ryu presztízs kérdést csinál belőle, hogy ne legyenek jóba Pereccel. – Dany kacagott és megbökte a vállam.

- Nem csinálok. Szimplán utálja a képemet – jegyeztem meg savanyúan, az ebéd maradéka felett.

- Nem hiszem – mosolygott a fiatal férfi.

- De. Így van. Nem bírja a szagomat sem, én sem az övét. Én megmentettem az életét, ő pedig megölte a halamat. Többször is. Hát ez a hála?

- Többször is? – kérdezett vissza csodálkozva és én úgy voltam vele, inkább hagyjuk, mert még nem adtam fel, hogy kihagyjam ezt a fiút a privát szférámból, bármennyire is szeretné beleártani magát a dolgomba.

- Hosszú – legyintettem.

- Igazából tök rövid - közölte Daniell, majd köhintett és ujjbábozásba csapott. - Ebben a macskában annyi a vadászösztön, mint névrokonában, a porcicában. Az egyetlen, ami felébreszti benne a tudat alatt nyugvó tigrist, az Ryu féltett fátyolfarkú aranyhala, én pedig egy reggel kész tények elé állítva el kellett, hogy döntsem, mit fogok inkább csinálni. Bevallom Ryunek, hogy mialatt dolgozni ment, a macskám kipecázta a tündérkéjét, vagy megyek és veszek egy másikat és mintha mise, mert szeretném a kapcsolatomat konzerválni abban a formában és nem elcsúszni a pikkelyeken.

Ő nevetett, én fintorogtam, a fiatal férfi pedig igyekezett nagyon diszkréten felhahotázni. Ment neki.

- Ha ez megnyugtatja - fordult hozzám megértő tekintettel - az én szelíd Bársonyom mindaddig kezesbari, ameddig a postás nem kerül a képbe. Szegény fickó a levélrés közelébe se mer menni.

Ezen Daniell vihogott és a macskázás folyt egészen addig, míg be nem jelentettem, hogy nekem mennek kell, hiszen a páciensem elő van jegyezve, éppen mostanra. Erre pedig az említett páciens is felugrott, hogy az ő lenne, szalad is, mert előbb akar érkezni, mint a doktor úr. Ezzel adott Daniellnek és nekem röpke öt percet búcsúzni és bár ez jórészt egymás íriszének bámulásában merült ki, jólesett, hogy pár pillanatig együtt hallgattuk a körülöttünk zajozó éttermet.

A találkozásunk igazán sztenderdre sikeredett. Nem gondoltam, hogy miután együtt ebédeltünk, vissza tudunk ugrani a kezdetekhez. Nem. Nem oda vissza, ahol megpróbált felszedni. Megnéztem a sebet, ami valóban szép volt, pont úgy gyógyult, ahogy kellett neki, tettem pár javaslatot arra nézve, mit nem csinálhat, ha szeretné, hogy a folyamat továbbra is ilyen szép ütemben haladjon, illetve mi az, amivel hozzájárulhat a saját regenerálódásához. Már éppen búcsúzni készültünk, szóltam, hogy a titkárnőm kifelé ad neki egy új időpontot, amikor az addigi udvarias tónus elhalkult, kunkorodott.

- Régóta ismerik egymást?

Szerettem volna értetlenül pislogni rá és hálás lettem volna, ha meggyőzően mondhatnám "kivel, mi, hogy?" de láttam, hogy mégis eljutottunk oda, hogy most Daniellről kérdez.

- Elég régóta - néztem a következő hetek terveit. - Találkozzunk négy hét múlva, de ez már csak formalitás, az utolsó kontroll.

- Nem ilyennek képzeltem. Meglepett. - Felnéztem, figyelt engem, szándékosan nem reagáltam rá, hátha tovább lépünk. - De talán pont azt keressük a másikban, ami bennünk nincs meg, nem igaz? Valami a lelkünkben azt akarja magának, ami hiányzik és felkutatja, bármi áron.

Megnedvesítettem a számat. Mit mond el rólam Daniell fénye, mosolya, hangos nevetése? Talán nem is akarom tudni.

Este, mikor hazaértem, ő a konyhában sürgölődött. Értetlen pillaverdesésemre szükségét érezte fixálni, hogy nem főzött, rendelt kaját melegít és az még neki is megy, legalább annyira, mint kikeresni az étlapról, majd kifizetni a futárnak. Egy szavam se lehet. Nem egy konyhatündér, rendben, aláírom, de nézzük a dolog szép részét. Gondol rám és rendel nekem ételt, mire hazaérek. 

Míg vártam, hogy elkészüljön a nagy mű, a konyhapulton támasztottam. Előttem hevert egy félig olvasott cikk, reggel vágtam el, gondoltam időm lévén felveszem a fonalat. Nem sok hiányzott volna, hogy ezúttal a végéig jussak, mikor Daniell belekrákogott. Poharat vett elő, majd gyümölcslét töltött magának, s miután ivott, kinyitotta csodaszép ajkait. A közlésére nem tudtam, miként reagáljak a hirtelen rám törő köhögő rohamon kívül.

 - Édesanyám ebéd közben - vele is ebédeltem, bocs, éhes maradtam - szóval második ebéd közben osztotta meg velem, hogy belépett az „Együtt a meleg és leszbikus fiatalok esélyegyenlőségéért” nevű szervezetbe.

Diszkréten fuldokoltam az újságom felett. Csak egy kurta szóra tellett tőlem, az is furán gurgulázva.

 - Miért? 

 - Látod! Nekem is ez volt az első kérdésem. Hozzáteszem kellőképpen fel is háborodott rajta, mert ahogy ezt fennhangon megosztotta velem, nem érti a nagy kérdezősködés okát. Az irodai hölgyike is kíváncsi volt a motivációjára és anyukám, mert nincs titkolni valója közölte, hogy bár a fia nem meleg, de a veje viszont igen és ezért úgy érzi, a szívügye lett a téma.

- Tudod, ha anyukád nem lenne...

- Ki kellene találni? – kérdezte, miközben tányért vett elő, én is kaptam.

- Nem, életem, jó nagy szószban lennél te is, meg a nővéred is, mert szerintem nincs ember, aki anyukádat valóságba tudná képzelni.

- Ezt elmondom neki - pislogott. - Imádni fogja.

- Olyan ismerős az új barátod. Találkoztunk már? Honnan akasztottad?

A fürdő ajtóban álltam, számban fogkefe, míg ő az ágyban kényelmes pozícióba hemperegte magát.

- Nem a barátom - jelentettem ki. Hajthatatlan voltam és szigorú.

- Látod, vagy nem látod, hogy nagyon azon van?

- Bár ne látnám – kaffantottam, majd elléptem, hogy a csapba köphessem a habot. Oda jobban való, mint a padlóra, a nappali és a fürdőszoba között.

- Nekem szimpi - osztotta meg velem, míg a hideg párna alá furkálta a kezeit.

- Pff! - volt minden, amivel kommentálni tudtam. Meg egy gondolattal több. - Ezt a macska teszi! Olyan ez nálad, mint valami... drog.

- Toltunk egy kis macskát a haverokkal - ízlelgette és egészen tetszett neki.

- Még egy kontroll és utána nem találkozunk többet - mormoltam az orrom alatt, de Daniellnek túl éles a hallása.

- Fogadok veled két gramm macskában, hogy nem így lesz!

- Meglátjuk. - Lekapcsoltam a villanyt és én is célba vettem az ágyat. - Nincs szükségem új barátra. - A takarót eligazítottam, a párnát picit felráztam.

- Ugyan már - fordult felém mosolyogva, hosszú ujjaival az államat cirógatta. - Barátból sosem elég, jó, ha vannak.

Tudtam. Néha már úgy beszélek, mint ő.

Mikor egy ujjbegye a szám előtt siklott el, adtam rá egy puszit.

- Jó éjszakát, kincsem.

Leoltottam a lámpát. Sötét lett. A takaró alatt közelebb bújt, lába finom spiccbe hajlott, végigcirógatott bokámtól a vádlimon át, majd vissza, rám kampózott, elernyedt, majd felpattant, mint a rugó, mikor a felismerés fültövön csapta.

- Basszus, vele van tele a fiók! Ő a pornós pasid! Ő Kazusora!

B u k t a.