Daniell X/4 - Salátalány

Az tűnt fel, hogy már több mint két perce nem hallom a hangját. Ha vásárolunk és még nem unta magát laposra, akkor be nem áll a szája. Igazából olyankor is karattyol, ha már elege volt, a változás abban rejlik, hogy míg alapállapotban a kosár tartalmát kommentálja, megpróbálja kisütni, mit sütök majd ki a hozzávalókból, esetleg még idejekorán igyekszik elébe menni egy-egy nem kívánt ételnek, addig ha már tele a hócipője, inkább a „menjünk már” témakör köré csoportosulnak a gondolatai. Megszoktam, hogy bevásárlásaink felérnek egy-egy komplett stand-up comedy-be is beillő magánszámmal, ezért ért a meglepetés elemi erejével a csend és az, hogy már-már ijesztően hosszúra nyúlt. Kezemben két csomag friss petrezselyem állt fodros csokorban, gondoltam kezébe adom a nászinduló kezdő taktusait dúdolva, ha és ha, mert vicces vagyok, miért ne, de hamar változtattam a terveimen, pusztán azért, mert felnéztem.

Egy zajos hipermarket kellős közepén, a zöldséges pult, egészen pontosan a saláta alapanyagok felett, életem szerelme belegabalyodott egy mogyoróbarna szempárba.

A hölgyemény arrébb válogatott. Sokadszor tette vissza és vette el ugyanazt a sápadt sárga narancsot. Nem csodálom, hogy mellényúlt, hiszen a szemét nem a dobozra szegezte, helyette inkább Daniell szürkéit fűzte vele, így nehéz vásárolni, ez tény, nekem se menne. Elég gyorsan meggondoltam magam a zöldség csokrot illetően, és a zöldet inkább a kosárba raktam Daniell kecses kezei helyett. Pislogtam párat, egy szolidat köhintettem is, hátha észrevesz, felébred. Az alacsony, mosolygós lány annál magasabb sarkakon és a szemnek kellemes körte alkattal még mindig lekötötte minden figyelmét, én pedig úgy döntöttem, diszkréten arrébb tolom a kosaram, de búcsúzóul oldalba billentettem vele.

Nem tudtam, hogy érezzem magam. Átgurulva a mélyhűtött árukhoz azon morfondíroztam, mi lenne a helyes reakció részemről. Álszent lenne azt állítani, hogy én nem bonyolódom ilyen és ehhez hasonló ártatlan flörtöcskékbe. Az ilyesmi megtörténik akarva, akaratlan… vagy nem? Szemezni valakivel, az azért még nem meríti ki a hűtlenség fogalmát. Mindent a szemnek, így mondják, nem igaz? Mindezzel együtt, lehet szépíteni és csillogó papírral borítani a rút valóságot, mindegy, mennyire magyarázom meg magamnak a jelentéktelenségét, és milyen mértékben hiszem el, hogy tényleg az, ez akkor is egyszerűen, zsigeri szinten szar érzés.

Kezembe vettem egy zacskó fagyos valamit, majd vissza is dobtam a kupacra és tovább indultam. Nem tettem meg, éppen csak pár lépést, mikor beért és arcát nézve rosszallta, hogy hátra hagytam.

 - Most komolyan leléptél és ott hagytál engem mindenféle zöldségekkel?

Ő elővett egy Daniell féle klasszikus csúnyanézést, én pedig fintorogtam egy lágyat.

 - Ó, igen Casanova, ott – villantottam rá, szemöldököm megpercegett, az ő vonásain meg hullám vonult keresztül, feltételezem az értetlensége okán.

 - Hee? – tette hozzá, kiegészítve a kérdőjeleket a feje felett, én pedig röviden, tömören megrántottam a vállam és ezzel be is fejeztük. Tettünk egy pontot, inkább elsétáltunk a kasszához. Helyesbítek. Én sétáltam, mert ő addig engedélyt kért lelépni és a kocsiban várakozni, én pedig elengedtem, mert a pénztárnál való várakozás nem az ő világa. Ez sosem zavart. Amennyire kaffog Daniell az én csapodár, most hihetetlen módon jó ideje monogám exemre, meglepően sok a közös kettőjükben, például ezen utóbbi is egy ijesztően egyező vonás. Numata Seiki nem mindig repdesett boldogan egy lakberendezési áruház lakástextil osztályán, csak hogy örömet szerezzen drága Asukájának. Volt idő, mikor arra sem tudtam rávenni, hogy biccentsen rá egy tányérra, amiből onnan nagy valószínűséggel enni fog majd. Kettőjükben nagyon hasonló, hogy a vásárlást csak egy pontig tolerálják és utána már csak a vészkijáratot kutatják. Egyebekre most inkább nem térnék ki. Hol volt, hol nem volt, persze erről nem szól a fáma. Aki egy szőke herceget választ élete párjának, annak számolnia kell nem csak a vásárlás-allergiával, de egyebekkel is. Nem túl romantikus, de benne van a pakliban.

Bár a sorban állást nem bírja, a szatyorcipelést mindig hősiesen vállalja, ezúttal is megtette. Domborította nekem a hordár szerepét, ó, Daniell, a férfi, és miután bevitte a pakkokat, a konyha közepén fordult egy 180 fokosat és elém perdült.

 - Casanova – mutatott rám csettintve. – Leesett. - Szájával csücsörített felém.

 - Jobb későn. Pont, pont, pont – bólintottam, majd nekiálltam a konyhapulton várakozó mindenféle elpakolásának. Persze csak úgy félgőzzel, ugyanis szemem sarkából láttam a mellém csusszanó Daniellt, aki mintha újra szót kért volna.

 - Hülyeség lenne azt mondani, hogy véletlen volt? – pislogott bele a szatyorba, kicsit rácsodálkozva, miket is vettünk.

 - Egen – húztam el a számat, félbehagyva egy amúgy sem túl jelentőségteljes mozdulatot.

 - Kérjek bocsánatot? – tapogatózott tovább, finoman próbálva kipuhatolni, mi is most a teendő.

 - Nem hinném, hogy szükség van rá.

 - Tényleg véletlen volt.

 - Hogy lehet az ilyesmit véletlenül csinálni? 

 - Nem vettem észre, hogy csinálom – válaszolta döbbenten, még halványan vállat is rántott.

 - Azért ezt az ember tudja.

 - Te tudod, hogy mindig tátott szájjal bámulod azt a copfos pincér srácot abban a miniatűr kajáldában, ahol annyira imádod a levest?

 - Nem.

 - Na látod.

 - Úgy értem nem, én nem bámulom.

 - Tehát nem tudod.

 - Nem tudom, mert nem csinálom.

 - Ó, dehogy nem. Sőt, jobbat mondok, szerintem ő is bír téged. Most ezt nem visszavágásból mondom vagy ilyesmi, csak válaszképpen, hogy igenis, előfordulhat, hogy nem veszed észre és összeszemezel valakivel. És tényleg bír téged, eltéveszthetetlen, ahogy villogtatja rád az ezer fogát.

Nem válaszoltam, mert hirtelen nem tudtam mit. Ahogy mondtam is, nem vagyok álszent, tudom, amit tudok, de néha a dolgok akkor is tudnak nagyon rosszul esni.

- Jobban szeretném – mondtam egészen halkan – ha nem venném észre.

- Segít valamit, ha azt mondom, hogy most éppen rohadt szarul érzem magam?

- Nem vagyok olyan, aki azt mondja, hogy juj, mostantól aztán rá se nézz soha többet senki másra, én nem vagyok ilyen, pontosan azért, mert tudom, hogy ez lehetetlen. Azért van szemünk, hogy nézzünk vele, látod, amint az imént kiderült, én is nézek, ráadásul úgy, hogy észre sem veszem, nekem csak… Nem könnyű szembesülnöm ezzel.

Talán az tette, hogy én suttogok, de ő is egészen elhalkulva kérdezett vissza.

- Mivel?

- Hogy olyan valami kelti fel a figyelmedet, amivel én, ha akarok sem kelhetek versenyre. Ez nem egyszerű érzés, Daniell.

Annyira könnyű engem leszerelni, annyira nevetségesen könnyű, hogy szinte már szégyenkezem miatta. A kezem után nyúlt, óvatosan fejtette le az ujjaimat a zacskóról, amit tartottam, a helyébe csusszant, a karjaim közé simult és csókra nyújtotta az ajkait, én pedig meg voltam főzve, el voltam csábítva, sőt lefegyverezve abban a pillanatban, hogy a szánk összeért. Daniell játszva csókolt, bohókásan, mégis puhán, hajamban játszott, tarkómat cirógatta, nyelve bársonyos volt és forró, az íze pedig édes, mint mindig.

 - Mondd meg nekem – búgta, mikor szétváltunk, hogy mindketten bezsebeljünk egy-egy kiadós korty levegőt – miért akarnál olyan lenni, mint mindenki más, mikor te vagy az egyetlen, aki különbözöl az összes többitől? – Megsimogatta az arcom, csókot lehelt az államra. – Sajnálom, mert figyelmetlen voltam.

 - Ilyenkor mindig az jut az eszembe, hogy az ilyen lányokban látsz valamit és egyszer ez lesz majd az a valami, ami miatt kimész azon az ajtón és nem látlak többé.

- Most komolyan? Én kértelek meg és vér komolyan attól félsz, hogy én lépek le? 

Nem válaszoltam rá. Én nem félek. Én rettegek tőle.