F.A. - Szakíts, ha bírsz 1. fejezet

Lógtam. A kezem a fejem felett, a bilincs vágta a csuklóm, a kötél gondoskodott róla, hogy a lábujjam éppen pont ne érhesse el a padlót. A fájdalom elterjedt a testemben, már nem tudtam megmondani, hol érzem. Az egész nem volt más, mint egyetlen lüktető csomó. Az oldalamból szivárgott a vér, éreztem, ahogy folyik végig a derekamon, a combomon. Alattam a vörös cseppekből lassan karmazsin színű tavacska duzzadt. 

Akira járt a fejemben. Az, hogy mennyire önző voltam akkor, amikor ellent mondtam neki. Különös, nem? A halálom előtt pár pillanattal én egy másik emberért készülök szívszakadni. 

Évek alatt megtanulhattam volna, hogy mindig igaza van. Hallgatnom kellett volna rá annak ellenére, hogy amit le tudott tenni, csak a megérzései voltak. Különös utolsó gondolat, hogy mit okozok neki a halálommal. Évek alatt több csatát vesztettem, mégsem adtam fel a harcot, foggal-körömmel, de főleg teli torokkal elértem, hogy térdig járhassak a veszélyben, ott, ahol ő is gázol. Elértem, hogy vele lehessek ne csak az ágyban, de golyózáporban és az éjszaka leple alatt osonva is, holott ő maga mit sem akart jobban, mint távol tartani engem attól a tűztől, ami már megégette, ami visszavonhatatlan veszteséget okozott neki. Elvesztett már egy számára fontos embert és én tudtam ezt, mégsem vettem figyelembe, amit kér. Úgy csináltam, mint aki jobban tudja nála, mi történik majd a jövőben, holott jósok se ő, se én nem vagyunk. Minden diadal után kihúztam magam, mert azt éreztem, rácáfoltam. Látod? Itt vagyok! Élek! Aztán jött egy újabb kihívás. Egy túl hasonló tűz. Hajtűkanyar, ami már egyszer a szakadékba küldte az álmait, és én igent mondtam. Elvállaltam. Meg se kérdeztem róla. Úgy gondoltam, ebben csak az én dolgom dönteni. Dühös volt, kiabált velem, órákig, teli torokból. Aztán semlegességével kínzott hetekig, ezzel próbálva meg hatni rám, rábírni, hogy visszatáncoljak. Nem ért hozzám, nem szólt hozzám, átnézett rajtam, mintha ott sem lennék. 

Az utolsó éjszakánkon ellágyult. Visszajött az ágyunkba és szeretkeztünk hajnalig. Akkor könyörgött nekem. Soha nem hallottam azelőtt, soha nem láttam ilyennek. Csak pár kurta gondolat volt, egy túl érzékeny pillanatban nekem ajándékozott vallomás és mégis nemet tudtam rá mondani, mégis képes voltam semmibe venni. És mi van most? Itt lógok, a testem szépen lassan kivérzik, a gondolataim kezdenek összefolyni. Egy nagy massza lett belőlük, sok összefüggéstelen és látszólag lényegtelen törmelék. Akira az egyetlen, akit minden pillanattal tisztábban látok, és a hibám. 

Azt sem tudom, mióta vagyok itt. Alattam már túl sok a vér. Egy felnőtt testében átlag öt liter van, de így sokkalta többnek tűnik. És még mindig folyik, s vele szinte cseppenként tompul a fejem, lesznek ködösebbek a gondolataim. Elhagy a józanságom. Ha papírra kellene vetnem a megmaradt morajlást, nem lenne se eleje, se vége. 

Már percek óta érzem, hogy valami matat a csuklómon a kötélnél. Képtelen vagyok mozdítani az ujjaimat, bármennyire is próbálom megmaradt erőmet a gúzsba kötött kezembe vezérelni, nem megy, így arra jutottam, jobb, ha nem látom, amikor egy méteres patkány lezabálja az ujjaimat. Legyen édes a tudatlanság, ha szerencsém van, mire megunja a vérembe pácolt kötelet és eljut a húsomig, már eszméletlen leszek. Egy ideje némán már ezért fohászkodom. Ájuljak már el. 

Miért akartam? Az adrenalin vezérelt? A kíváncsiság? Ennyire vágyom a veszélyre? Vagy atomjaira bontva a tudatalattim minden rejtett rezdülését, az egésznek csak az az oka, hogy görcsös bizonyítási vágyam van és úgy hajszolom és éhezem minden elismerő szavát, hogy belemegyek a legőrültebb dolgokba is csak, hogy megmutassam, mi mindenre vagyok képes? Pedig annyira egyszerűnek tűnt. Bizsergett a bőröm a félelemtől, mégis mindennél jobban bele akartam vágni. Két hét egy börtönben, nem tűnt lehetetlennek. Meghúzni magamat két egész hétig és figyelni. Ennyi. Aztán a tizennégy nap elteltével elvisznek a koholt tárgyalásomra és vége az egésznek. 

Hol siklottunk félre? Minden flottul ment, aztán egyszer csak berámoltak egy buszba és mire feleszméltem, egy fokozottan őrzött intézetben voltam csupa életfogytossal és a szobatársamat, csak hogy megfejeljem az aznapi élményeket, én magam juttattam oda, ahova. Itt nem engednek telefonálni a két szép szemedért! Jogok? Ugyan, azokat leadtad az értékeiddel együtt. Egy őrült pillanatig megfordult a fejemben, hogy a mellemet verve követelem, hogy engedjenek ki, mert rendőr vagyok és nekem semmi keresnivalóm itt, de gyorsan lehűtöttem a fejemet. Visszanézve akár meg is tehettem volna. Lehet, hogy gyorsabb végem lett volna, mint így, hosszú órák alatt, lassan kivérezve. Zseniális, minden elismerésem. Mélyre szúrt egy vékony pengével. Lehet, hogy még napokig elcsöpögök magamban, mielőtt a szerveim felmondanák a szolgálatot. Addig akár meg is találhatnak. 

Az időről-időre feltörő pozitív gondolataimat a halálfélelmem mellékhatásának könyvelem. Pontosan tudom, hogy soha nem fognak rám akadni, mégis van egy darabom, ami meg van róla győződve, hogy Akira értem jön. Bár gyanítom, ha tudná, hol vagyok, már rég megtette volna. Jól el lettem rejtve a rendszerben, lehet, hogy simán elvesztem az adatbázisban a több száz név között és hiába kutattak utánam, csak egy adat vagyok, lehet, hogy nem találnak meg soha. Valaki elintézte nekem ezt a plusz utat, de gondolkoznom is hiába, úgysem fogom tudni. Senki nem tudta, hogy beépített rabként vagyok jelen. Tudomásom szerint legalábbis senki. Hol volt rés a pajzson? Ki tudja, már mindegy. 

Esetleg a fejem felett lakmározó csatornatöltelék tehetne nekem egy kis szívességet és elkajálhatná a kötelem. De ha meg is tenné, amit nem hiszek, mit csinálnék? Megpróbálnám felinni a vérem a földről, hátha a gyomromban is megteszi üzemanyagként, majd az egyik járaton elkúsznék tova? Lássuk be, még ha a gravitáció vagy a rágcsáló jóvoltából a lábam érné is a padlót, meg se tudnék mozdulni. A szinte vaksötét helyiségben az orromig is alig-alig látok. Pislákol ugyan egy magányos villanykörte az egyik sarokban, de az óriási, boltíves teremben a fénye nem jut el hozzám. Elveszik, szétporlad a tenger sötétségben. Négy irányba is szökhetnék, de mit csinálnék én a tekergődző katakombákban? Ebből a labirintusból nem találnék ki, ilyen állapotban nem. Itt az ideje, hogy számot vessek, amíg még működik az agyam? Vagy ha már minden mindegy, csak emlékezzek a tegnapokra? Lenne mire. Akadna, amit újra élnék, még ha idebent is. De már minden annyira ragacsos. Elmállanak a markomban az egykor éles emlékek. Fáradt vagyok. Túl fáradt a harchoz, túl fáradt az élethez. 

Legalább hagyhatnék egy búcsúlevelet neki. Könnyítene a lelkemen így az egésznek a végén. Csak egyetlen szót. A lábujjam a véremben lóg. Ha csak egy kicsivel több erőm lenne, elbúcsúzhatnék tőle. Kőre mázolt utolsó gondolatok. De már nincs bennem annyi kakaó, ennek itt a vége. Valahogy nem így gondoltam. Romantikus ént nem tartok raktáron, de ha olykor-olykor megszállt egy merengő hangulat, eljátszottam a gondolatával annak, hogy lenne szép elbúcsúzni ettől a világtól. Azt hiszem, nem tudnék, vagy inkább nem akarnék nélküle élni, így az én fantazmagóriám soha nem szólt nyugodt öregségről. Mindig reméltem, hogy villámgyorsan történik majd, hogy nem mint most, fájó lassúsággal, hogy minden rosszul választott ösvényemet kénytelen legyek újra végigjárni. Talán egy filmben hallottam a nő monológját, hogy élete utolsó pillanatában majd a párja kezét fogja egy öreg diófa árnyékában. Én pedig reméltem, hogy ha eljön az ideje, majd felrobbanok egy kétszázzal száguldó autóval, amit Nakazawa Akira vezet.

Álmok, sorsok, végzetek.