- A kurva életbe!
Rémisztő, gurgulázó kiáltásra ébredtem. Meglepően hamar felismertem a hangomat. Rájöttem, hogy bár torzabb, mint szokott, én vagyok, aki artikulálatlanul üvöltözik. Néztem a combomból meredő, talán lovak oltására megalkotott tűt. – Mi a faszom?! – De rögtön utána a lényegét vesztette minden. Egyet kivéve. – Mondd nekem azt, hogy nem a hallucinációm vagy. – A nyelvem alig akart mozdulni, hol a szájpadlásomra ragadt, hol a fogaimba gabalyodott, de Nakazawa Akira szigorú vonásait megismerem. - Lehet, hogy itt delirálok és… te vagy az utolsó szép gondolatom – néztem azokba a mélybarna szemekbe, de még ha látomás is, tökéletes a végének.
- Találhatnál szebb ábrándot is, mint hogy egy szennyvízen végigkúszott vén fószer lábon nyomjon egy löketnyi adrenalinnal, miközben igyekszik beléd annyi vért pumpálni, hogy a saját lábadon hagyd el ezt a poklot – mennydörgött és én csak azért nem mondtam el neki, hogy higgyen nekem, jelen pillanatban ez volt minden vágyam, tehát a szívem legnagyobb óhaját váltja éppen valóra, mert a torkom papír, a nyelvem vatta és csak port hörgök. Mintha csak tudta volna. Hatalmas tenyere a tarkóm alá nyúlt, megemelt, az üveg nyakát a számhoz tartotta. A víz nem érte el a gyomromat. Felitta a szikkadt nyelőcsövem az utolsó cseppig. Reszketve fogtam a kulacsra és görcsösen szorítottam ki belőle az utolsó cseppet is. Kapkodásom köhögésbe fulladt. Akkor láttam, hogy nem csak szóvirágokkal dobálódzott. A karomba valóban csövön keresztül folyt egy zacskó vér.
- Rögtön meg is műtesz itt a porban? – préseltem ki egy mosolyt, de az arcom izmainak mozgatása is akkora fájdalommal járt, hogy fogcsikorgatásba fulladt a sziporka. Akaratlanul gondoltam tovább, mi lesz, ha a lábamban lévőket akarom majd használni.
- Kaptál egy löketet, ha szerencsénk van, húsz percig még talpon tart, ha rohadt, mocskos nagy mázlink, akkor fél óráig. Az óra máris ketyeg. – Meghúzta az oldalamon a kötést. Fájt. Kurvára és elmondhatatlanul fájt, mégis igyekeztem meg se nyikkanni. - Kenji, a lábadon kell kijönnöd innen, mert én nem tudlak kivinni. Kell a kezem, hogy védjem a hátunkat. Az ipse, aki feltételezem meglékelt, olyan spéci börtönlázadást hozott össze, hogy az őrök egynegyedét már az első tűzzel likvidálni tudta. Órák óta próbálnak vele alkudozni, de szerintem csak elvesztegetett idő. A minap a hetvenöt év letöltendője mellé bónuszba kapott még száztízet, ja és egy hírt az ügyvédjétől, hogy legyen jó fiú és akkor felezhetik. Önimádó barom. Mert mániája szignózni a műveit, íme a jutalom. Ezek után mit neki még ötven, amit majd ezért a balhéért varrnak rá? Neki nincs mit vesztenie. – Amíg hallgattam, igyekeztem erőt gyűjteni, mert biztos voltam benne, ahogy befejezi, rám szakad az ég. Igazam volt. Megfogta a kezem. – És most fel kell állnod. Gyerünk.
Üvöltöttem, amíg talpra segített, de álltam a saját erőmből, viszonylag csak kicsit görbülve. Forgott a világ.
- Menni fog. Menni fog – fújtattam. Magamnak ismételgettem. Ha Akira bejött értem és meg is talált, nekem aztán igazán hinnem kell a csodákban. – Menni fog.
- Jól van – fogta meg a kezem. - Tudom.
Megviselt gézcsíkon nyakamba kaptam a véres palackot. Igyekeztem nem arra fókuszálni, hogy ami a karomba folyik, az alig pillanatokkal később valószínűleg az oldalamon tódul majd kifelé, mert ez nem egy pozitív gondolat.
- Adj valamit, amit… - Megmozgattam az ujjaimat. Elég nehézkesen és darabosra sikeredett, de a helyzethez képest nem volt rossz. – …amit könnyű kezelni.
Zsebében matatott. A stuki, amit kaptam, bár szemlátomást afféle női retikülbe tervezett darab volt, már csak a rózsaszín gyöngyház markolat hiányzott róla, mintha negyven kilót nyomott volna. Rámarkoltam. Igyekeztem. Próbáltam…
- Gyerünk.
A felkaromra fogott és megindult, rántott rajtam egy, a helyzethez képest igazán óvatosat, mégis csodálkoztam, hogy nem gyomlálta ki tőből a vállam.
- Várj! – Csak hadartam. – Egy perc kell. Adj… egy percet, hogy kicsit… összeszedhessem magam.
Még csak most álltam fel, de ömlött rólam a víz, minden porcikám sajgott, lüktetett. A fájdalom úgy lakmározott belőlem, mint egy zsákmányát fogott hiénacsorda. Összeszorítottam a fogaimat, vártam.
- Kenji. – Akira visszafordult hozzám. A sötétben most láttam először tisztán a vonásait, annyira közel hajolt. Azt hittem, soha többé nem látom majd. Tüzelő homlokomnak annyira jólesett a bőre, szerettem volna becsukni a szememet és aludni. Csak egy kicsit. Az illatával az orromban kis híján sikerült is. – Nincs egy percünk ilyesmire. Kell nekünk az az egy perc is, jobban kell, mint eddig bármi más ebben az életben. Minden másodperc. Ahogy múlik az adrenalin hatása, úgy lesz egyre rosszabb, sokkal rosszabb annál, amilyen most, sőt annál is, amilyen volt. Mire kimegy belőled az anyag, nekünk kint kell lennünk innen, megértetted?
A tarkómnál húzta közelebb a fejem, gyors csókot kaptam a fejem búbjára. Úgy szeretnék aludni…
- Jól van. – Csak fogaim között szűrtem, próbáltam rábírni a testem az engedelmességre.
Megindultunk. Nem is néztem, merre kanyarodik, azt sem tudtam, milyen irányból jött. Én csak a hátához tapadva próbáltam vele tartani a lépést. A mozdulatain érződött, hogy tudna rohanni, miattam lassít, miattam fékez többször, én vagyok az oka, hogy kicsit előre dőlve haladt, hogy jobban ránehezkedhessek. A fal mellett araszolt. A járat szűk volt, éppen hogy elfértünk benne, a durva tégla súrolta a bőrt a vállamról, de erre nem akartam jajdulást pazarolni. Nem tudom, hogy hallotta meg. Kettőt fordult és már rajtam volt a kabátja, nyakig kapcsolva, feltűrt ujjakkal.
- Nem fogsz fázni? – néztem a felgyorsított, de ettől nem kevésbé gondoskodó mozdulatot, ahogy a gallérját próbálta a nyakam köré igazítani.
- Elég ez – pöccintette a meg a golyóálló csodát alatta a sötét pólóval, és nekem kivételes alkalom, de nem volt kedvem vele vitatkozni.
A következő folyosó, amire rákanyarodtunk, még az előzőnél is sokkalta szűkebb volt. Akira teljesen görnyedve tudott csak járni rajta, én fogtam a derekát, mert hajolva még nehezebben bírtam a súlyommal, mint eddig.
- Beszélj hozzám – kértem arcom nekifeszítve a hátának. – Hátha ébren tart.
A szemeim egyszerűen le akartak csukódni.
- Mindjárt kiérünk ebből az egérlyukból. Ott kicsit több lesz a levegő, de az már keményebb terep. Ezek azt hiszik, hogy már rég elvéreztél, nem miattad kóvályognak itt lent. Próbálnak velük tárgyalni, de csak nyomják a faszságaikat, miközben megpróbálnak kijáratot találni. Sejtik, hogy erre kell keresgetni, de ugye megérted, hogy nem én akarok lenni az idegenvezetőjük? - Ebben a pillanatban a füléhez kapott. – Hallasz?
Majdnem válaszoltam, aztán rájöttem, a mikrofonjába suttog.
- Úgy látszik, kiértem a senki földjéről, itt már újra működik ez a szar. Igen. Megvan.
- Nico az?
Bár nem hallottam, valahogy egyértelmű volt.
- Alig.
- Azt kérdezte, élek-e még?
- Várjon kint egy mentő. Nem egy szirénázó konzervdoboz, egy olyan guruló kórház felszereltségű. És kurva sok vér.
- Nullás vagyok.
Aztán elköszönt és több mondat után végre hozzám intézte a szavait.
- Mindenki tudja a vércsoportod. Már csak pár méter. Utána, amíg át nem érünk a következő termen, nem beszélünk.
- Akkor mondd még meg gyorsan, hogy-hogy egyedül vagy itt?
A pólójából olyan hívogató forróság áradt. Két hetet húztam le a másik helyen, plusz egyet itt, hiányzott nekem ez a meleg.
- Mondjuk úgy, hogy nem kaptam engedélyt egy ilyen öngyilkos akcióra – dörmögte.
- Ah, szóval éppen szabályt szegsz – állapítottam meg, a helyzet ellenére jókedvűen.
- Mondhatjuk – mormolta.
- Elpirultam – közöltem rekedten és azt hiszem, kicsit tényleg.
- Ne, most ne tedd, a véredet tartsd cirkulálva a testedben, ott van rá szükségünk. És most csend.
Próbáltam halk lenni. A nagy hallgatásban jöttem rá, hogy minden igyekezetem ellenére úgy sípolok, mint egy lyukas gumimatrac. Arcomat a ruhájába fordítottam, hátha elnyeli a hangot. Lábaim egymásba akadtak, ahogy igyekeztem felvenni a tempóját. Egyre jobban zsibbadtam. Lenézve, a sötét kabáton is láttam, hogy a vérem a szoros kötés ellenére átütött a vastag szöveten. Néha felnéztem. Az eddig alacsony plafonhoz képest itt valóságos boltívek tucatjai nyúltak egymásba, a falon három helyen is fények pislákoltak. Hatfelé ágazott a folyosó, nem tudtam, melyik felé kell vennünk az irányt, de mögöttem mintha hirtelen beszélgetés foszlányait hallottam volna meg. Éreztem, ahogy Akira teste megfeszül. Persze, amint ki kell lőnie az első golyót, onnan már nincs visszaút, nem tudunk halkan elosonni. Gyorsított, egyre kevésbé bírtam. Az utolsó két méteren a hátára kapott, eltűntünk az egyik járatban.
Amikor újra talajt ért a lábam, bokáig merültem a vízben. Ez elgondolkodtatott. Fogalmam sincs, honnan lett rajtam egyáltalán cipő, mikor egyetlen nyavalyás nadrágban akasztottak ki vérezni. Lehet, hogy valahol ott hányták el és Akira volt annyira figyelmes, hogy a lábamra húzta őket?
Pár lépés és mégis mintha kilométereket kellett volna legyűrnöm. Éreztem, hogy fogy az üzemanyag, már abban sem voltam biztos, hogy ébren vagyok. Szemeim fel-felszaladtak, fejem a vállára biccent, de a koppanás után megint újabb pillanatig tudtam éber maradni. Bármennyire is küzdök, azt hiszem, sejtem a végét.
- Akira – suttogtam, de inkább volt recsegés. – Amíg lógtam, gondoltam rád. – Szó nélkül hagyta. – És arra, hogy bár lenne alkalmam elbúcsúzni tőled.
Megbotlottam a saját lábamban. Megint. Megpróbáltam rajta fogást találni, de az ujjaim nem akartak engedelmeskedni, kicsusszant a kezemből a ruhája. Megpördültem saját tengelyem körül, majd a falnak estem. Rogyasztott térdekkel bár, de még talpon voltam.
Utánam kapott. Túl sötét volt ahhoz, hogy rendesen lássam, de hozzám hajolt. Hogy tud egyáltalán itt tájékozódni? Mégis mikor lett lézer látása? Aztán eszembe jutott egy alternatíva, amire eddig nem gondoltam. Lehet, hogy csak nekem ennyire nyúlós ez a sötétség, lehet, hogy én nem látok rendesen.
Körülnézett. Egyetlen pillanatra mintha tanácstalanságot véltem volna felfedezni lazúros vonásain, majd rám markolt. Úgy vett a hátára, mint egy kisgyereket. A karjaimat a nyaka köré húzta, a lábaimat elöl kulcsolta össze. A hajába fúrtam az orrom. Megtaláltam a fülét, jó hely volt, éppen oda szerettem volna folytatni az előbb elbukott gondolatot.
- Gondolkoztam rajta, hogy… írhatnék pár búcsúszót és tudod… - Tettem egy fura felfedezést. Hirtelen már nem fájt annyira. Az addig érzett elviselhetetlen kín mintha kezdett volna eltűnni és azt hiszem, ez baj. Akira mintha megérezte volna, hirtelen megállt, jobb kezével a hátához kapott. Most fedezte fel, hogy miattam csurog vér az oldalán. - Ha én nem is… jutok ki innen, legalább… itt vagy, hogy elmondhassam, amit akarok…
Nem is hallott meg. Levett a hátáról, mintha minden szavam lepergett volna róla.
- Oké, ez most fájni fog. Eszelősen fáj majd.
Az túlzás, hogy értettem, inkább igyekeztem fókuszálni, arra összpontosítani, amit mond. Pózt váltottunk. Az oldalához fogott, átkarolt… és valami iszonyatosan szorított.
- Értem – vicsorogtam a kín súlya alatt. – Most éppen elszorítod a…
- Hallgass! Pocsékolod vele az erődet. Hallgass el. Elmondhatsz mindent, majd ha összeférceltek, visszaöntötték beléd, amit itt az úton elcsorgattál és aludtál legalább negyvennyolc… Nem. Hetvenkét órát. Addig pedig hallgass el, Kenji.
Csak bólintottam. Fejem a vállára hullott, úgy szorított, hogy fájdalmamban a karját kellett harapnom. A keze a tarkómra simult, a hajamba túrt. Csókot lehet a halántékomra. Suttogott nekem. - Szeretlek.
Szeret. Ha eddig nem lettem volna biztos benne, most már visszavonhatatlanul tudtam, hogy nyakig vagyunk a szarban, és mégis. Egyszerre nem egy áporodott szagú, csatornabűzös folyosón álltunk, hanem a fürdőnk padlóján egy hétköznap reggel, az én bőröm a zuhanytól friss, ő pedig éppen most tette le a borotváját, az arca hideg, tükörsima és illatos...
- Légy jó fiú. Hallgass. Másra kell az erőd. Már nincs sok hátra. Rendben?
- … igen…
Megindult és nekem követnem kellett, mert még annyi mindent el akartam mondani neki.
- Ez a vége. Kenji.
A lábamban jártányi erő sem maradt. Már minden második lépésnél elbotlottam, levegőt venni is nehezemre esett. Lövés dördült. Fél órát jöttünk titokban és a vége előtt fegyverropogás visszhangzott fel a folyosókon. A hátunk mögül jött, már a fejemet sem tudtam tartani. Egy marék golyó szinte mellettünk csapódott a falba. Kicsúszott a lábam. Akira felkapott. Fogta a törzsem, szorosan magához és megindult. A lábaimat próbáltam összefonni a derekán, a karjaimat a hátán kereszteztem. Védtelen volt, de nem érdekelte. Öngyilkos rohanás? Csak a testemen keresztül. Az utolsó morzsáit használtam el a tartalékaimnak. Megszorítottam a fegyvert és lőttem. Ő futott velem, én pedig bár a saját nyakam nem tartotta a koponyám, így az övének biccenve hánykolódott a vad lépésekre, megtámasztottam a vállán a fegyvert és tüzeltem.
Istenem! Pedig már olvastam ezt egyszer, de most megint elhitették a szavak velem hogy lehet hogy tenyleg búcsúzik Kenji a világtól...és összeszorul a szivem...
VálaszTörlés