Ahányszor kinyitottam a szemem, ő ott volt. Hol az ablaknál állt, hol egy széken ülve várakozott. Egy ízben elcsíptem, amint a karom mellé hajtott fejjel bóbiskolt. Hosszú napokig csak villanásaim voltak, de ha megébredtem, mindig magam mellett találtam. Néha pár ködös szót is sikerült váltanom vele. Onnan tudtam meg olyan kulcsfontosságú információkat, hogy jól meg tudtak toldozni, illetve a szerveim is megmaradtak egészben, vagy hogy egyet sem találtam el a ránk lövöldöző rabok közül, bár utóbbit feltételeztem. Kész csoda lett volna. Esett még pár felejthető szó arról is, hogy mennyire haragszik rám, de a dorgálásai - szinte biztos, hogy az állapotomnak köszönhetően - annyira puhán szóltak, hogy engedélyeztem magamnak, hogy a fülem mellett tova reppenjenek. Legalábbis egyelőre. A lábadozási szakaszt átaludtam. A medvét a tavasz ébreszti, engem meg a medve. Maci. Brumm.
- Vigyél haza, jó?
Éppen akkor lépett be az ajtón. Hirtelenjében elhangzó kérdésemre értetlenkedve felvonta a szemöldökét, a háta mögé tekintett, majd mikor ott senkit sem lelt, csupán arca játékával válaszolt nekem. Ki? Én?
- Nem, a láthatatlan barátomnak mondtam. Persze, hogy te. Szerezz nekem ruhát, mert amiben behoztak, na azt rémálmaimban se lássam többet, és ha már itt tartunk, mondd nekik, hogy égessék el, és pattanjunk meg innen, mert már unom a banánt. Ha még banán lenne… Hegedtem, forradtam, már nem is gyógyszereznek - annyira - sőt hülye bippegő monitorokra sem vagyok ráhuzalozva, szóval dobbantsunk, oké?
Bólogatott, de nem hittem neki. Se ruhacsomag, se ingyen szabadulhatsz a börtönből - esetemben kórházból - kártya nem volt nála. Mondjuk a börtönös verzióra súlyos hetekkel ezelőtt lett volna inkább égető szükségem... Pff! Üres kézzel sétált mellém és mikor letette magát a székre, ami az ágy mellett várakozott, már teljesen egyértelmű volt, semmit nem akar tenni annak érdekében, hogy elhúzhassam innen a belem. Mint szokott, hallgatással válaszolt.
Végignézve rajta, ma már hellyel-közzel ő is kipihentnek tűnt. Élénkebb volt a szeme. A fekete bőrkabátja és csöppet kócos haja meglepően passzoltak egymáshoz. Kicsit elaludta magát itt meg ott. Ritkán ilyen. Van benne valami fricska, hogy jobban lemeríti az, hogyha miattam aggódik, mintha túl van egy olyan igazi üsd-vágd kaliberű bevetésen. Derekasabban kicsinálom a pasast, mint a munkája. Durva. Lehet, hogy őszülni is miattam kezdett el? Nekem, szégyentelen teremtésnek még tetszik is.
- Nem kell ám mindig itt lógnod. – Örültem neki, hogy itt van, de valahányadik érzékem úgy találta, további alvásciklusok tucatjaira lenne szüksége, hogy behozza a miattam neki jutott lemaradást. Kezdhetné például azzal, hogy befeküdhetne mellém. Jé! Tényleg jobban lehetek. Többször megfogalmazódott már az ötlet, de azt hiszem, olyan felszínesen bár, de haragban vagyunk még, nem merek ilyesmivel előhozakodni. Talán holnap. Vagy pár óra múlva… - Jól vagyok. Láthatod. Amint a mellékelt ábra is mutatja, már szöknék, szóval minden rendben – mutattam végig énlilaságomon és ő szolidan elfintorodott.
- Rájöttem... - köszörülte meg a torkát, miközben eligazgatta a nadrágját, hogy kényelmesen ülhessen. Könyökével enyhe terpeszére támasztott, hogy tenyerébe fektethesse az állát. - ...hogy minél tovább fekszel ebben az ágyban, annál később kezdesz újra ámokfutni, így nekem, több tucat embernek a Föld nevű bolygón, ja és a kórház összes dolgozójának az lett az érdekünk, hogy itt tartsunk, ameddig csak lehet.
Pontot a mondandója végére egy ismételt, amolyan Akirás grimasszal tett.
- Szeretnélek emlékeztetni rá, hogy nem az én hibám volt ez a dolog.
- „Dolog”? Te dolognak nevezed ezt itt?
Szemléltetésképpen végigmutatott… rajtam.
- Mindent annak rendje és módja szerint csináltam. Észrevétlen maradtam, megbújtam a háttérben, figyeltem, akit kellett, erre ahelyett, hogy tizennégy nap múlva hazafuvaroztatok volna, ott találtam magam egy rossz akciófilm közepén, ahol a cellatársamat én magam kaszniztam be! Szerinted mennyire valószínű, hogy ezzel a módszerrel kívántam megalapozni a heggyűjteményem?
Hangom szép, egyenes irányban ívelt felfelé, ő pedig összeráncolt szemöldökkel kísérte hatalmas integető tenyerét, jelezvén - halkuljak.
- Nem nyugtat meg, hogy még mindig fogalmunk sincs róla, hogy kerültél arra a kocsira. Az volt az elméletem, hogy valaki megkent valakit.
- Nem gondolod, hogy az elméleted kicsit… hiányos?
- Nem kicsit. Még csak gyanúsítottakat sem találtunk. Nincs korrupt homokszem a gépezetben. A nyomozást persze nem állítottuk le. Valahogy nem akarok arra gondolni, hogy ez az egész egy adminisztrációs hiba folytán keletkezett lavina. Jobban esik azt hinnem, hogy valaki szándékossággal keverte így a lapokat. Kiderül.
- De a lényeget már így is tudjuk! – pattogtam, mint egy pöttyös labda. - Nem az én hibám volt. Profi voltam, rajtam nem találsz fogást! Ismerd el! – szólítottam fel és ő kis ösztökélésre, de biccentett.
- Elismerem – bólintott monoton ütemben.
- Egyetlen, talán ami felróható nekem, hogy ha megszúrnak, vérzem, na de tudod, sokan vagyunk így, kérdezz meg egy fehérköpenyest, egyik sem fogja tudni a bökő ellenszerét.
Csak kurta bólintásokkal helyeselt. Na és mi volt, ami végül kicsusszant azokon a szigorú ajkain?
- Egy darabig még maradnod kell.
Most fogtam fel, hogy nem viccel.
- De én haza akarok menni… - közöltem bambán, mintha ezzel elég okot szolgáltattam volna arra, hogy újra gondolja a fentieket.
- Ez van – rántott vállat.
- Mondhatnál valami olyasmit, hogy te is akarod, hogy hazajöjjek – biggyesztettem, ő pedig csak nézett rám, szerintem nem is hallotta amit mondok. Szelektív hallása van. Zseni. – Intézd el, hogy kiengedjenek.
A komolyabb, pár fokkal talán esdeklőbb hangsúlyt későbbre tartogattam, de nincs vesztegetni való időm, ha nem lépek mihamarabb, még egy éjszakát hálóingben kell töltenem. Ennek a fele se tréfa.
Hát valóban nem volt az. Egyet? Szép álom. Még négy estét szenvedtem bent, mire hajlandóak voltak elbocsátani. Kicsit még sápadtan, enyhén cidriző térdekkel, de beléphettem otthonunk hívogató ajtaján. Volt mit megbeszélnünk. Legalábbis úgy éreztem, lett volna téma, onnan kezdve, mikor elvállaltam ezt a börtöncirkuszt, egészen odáig, hogy szinte a hátán mentett ki a pokolból, a délutánt mégis viszonylag csendben, édes semmittevéssel töltöttük el. Akciófilmeket néztünk. Azt a fajtát, ahol soha nem fogy ki a tár és a jófiú úgy gyűri le a gonoszokat, mint Na-san szokott engem, ha éppen nem attól darázik, hogy feltépi a varrataimat.
Ő a párnán feküdt, én meg rajta, és még az sem zavart, hogy a mozinak mindig csak a kezdő képsorait és a stáblistáját látom. Jobban esett az alvás a mellkasán, mint a puha párnák között. Valószerűtlenül sok időt töltöttem a szemhéjam mögött, csak a távirányító kattogását hallottam néha. Békésen és csendben tűrte, hogy rajta pihenjem ki a kórházat és én azon is voltam.
Újra jöttek az epizódok. Hoz inni, csatornát vált, betakar. Amikor felébredtem, már sötét éjszaka volt. Olyan nehézkesen jöttek a szavak, de nem hazudtoltam meg magam, mégis beszélnem kellett.
- Akira, ébren vagy?
Nem tudtam, hány óra volt, de a koromsötétséget is elnyomta a leküzdhetetlen beszélgethetnékem.
- Még – szusszantotta mély és lágyan rekedtes hangján a választ, majd helyezkedett kicsit.
- Akarsz az életünket érintő komoly témákkal foglalkozni? – súgtam a vállába, de rájöttem rögtön a hibás lépésre. Nem kellett volna kérdeznem.
- Arra vagy kíváncsi, szeretnék-e itt az éjszaka közepén beszélni a kis magánakciódról, aminek okán két hetet töltöttél kórházban?
- Nem volt magán, erre engem felkértek, de a többi stimmel. Igen, a kérdés, hogy szeretnéd-e, ha alaposabban megrágnánk.
- Csábító – dörmögte és roppant rosszul hazudott.
- Tehát nem?
- Nem.
- Pedig kellene.
- Kenji. Aludj.
Mi van velem? Zsinórban sokadszor nem volt kedvem vele vitatkozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése