F.A. - Szakíts, ha bírsz 4. fejezet

Több mint húsz percet ültem Kijima Naotaka irodájában. Nézegettem a falon elporciózott, mérsékelt mennyiségű dekorációs elemet. A natúr fakeretbe foglalt, talán képeslap méretű tájképeket, és azon gondolkoztam – mi a francot keresek én itt? Nakazawa Akira hetek óta mosogatta a fejem, mindamellett, hogy újra és újra kénytelen volt elismerni, én vagyok a legkevésbé hibás az ügyben. Maximum annyiban tehet meg bűnbaknak, hogy elvállaltam egy feladatot, ami azért bocsánatot kérek, de hellyel-közzel mégis csak a kötelességem vagy mi a szösz! 

- Örülök, hogy ismét körünkben üdvözölhetünk. – Kijima hangja kibillentett a filozofálgatásból, felkapva a fejem pattantam volna fel, de a vállamra támasztva szelíd erőszakkal a székben tartott, így csak végigkövettem, ahogy elsétál mellettem és beül az íróasztala mögé. Mindig annyira öltönyös, a meglepetés erejével hatott rám, hogy most nem viselt nyakkendőt. Lehet, hogy leöntötte? A pasas hiperprecíz, de mindig meggyűlik a gondja a kávéval és az egyéb foltozós italokkal. Elkéne már neki pár tartalék nyakkendő. Vagy lehetne mind kávészínű amőbamintás. Azon már fel sem tűnne pár plusz paca! 

- Köszönöm. 

- Nem fogok kertelni. 

Nem? Na, ez nem tetszett. Hirtelen azt akartam, inkább kerteljen, mert akkor a virágágyásokkal foglalkozik és nem velem, és valami azt súgta, az nekem sokkal jobb lenne. Gyanúsan kezdtem méregetni és a következő mondattól, amit hetek óta kerepelek, kezdett olyan érzésem lenni, hogy én már nem is Kenji, hanem Verkli vagyok. 

- Nem az én hibám volt. 

- Teljesen felesleges ezt hajtogatni. – Kicsit korholó volt, kicsit együttérző. Hogy a francba lehet a kettőt kombinálni? Dunsztom sincs. Valamiért csak ő ül annak az asztalnak a másik oldalán! - Ezt mindenki tudja. Kettőnk közt maradjon, de nem is vagyok benne biztos, hogy ebben az esetben azzal járnánk a legjobban, ha előkerülne a mi kis tettesünk, ha ugyan volt. Tartok tőle, hogy utána egy igen jó, ha nem a legjobb védőügyvédet kellene megszereznem egy bizonyos emberemnek és nem hiszem, hogy találnék olyat, aki kimoshatná egy alapos zsigerelésből, amit majd elkövet. 

Én pirulva mosolyogtam már magától a gondolattól is, hogy az én főhadnagyom csak miattam nyúzzon meg valakit, ő pedig feszülten igazgatta az orrán a vékonykeretes szemüveget. Gyanúsan gondterhelt vonásokkal böngészte a papírjait, de volt egy olyan sejtésem, hogy csak azért matat közöttük, hogy húzza az időt. 

- Ki vagyok rúgva? 

Kerek perec mondtam ki az első kérdést, ami eszembe jutott baljós rezdüléseit figyelve. A Sötét kávészínű öltönyén át is sütött, hogy minden porcikája feszült, na, nem mintha próbálnék a ruhája alá látni! Ez sajnos önkéntelen. 

- Dehogy – köhintett felvont szemöldökkel. – Hiszen, ahogy mondtam is, itt egy külső tényező volt a hibás. Senki nem számított rá. 

- Akkor? 

Levette a szemüvegét. Meggyűrte az arcát, megdörzsölte az orrnyergét is. 

- Szeretném, ha kipróbálnád magad egy új területen. 

Még mindig a vonásait gyűrögette, mint aki próbálja húzni az időt, még csak véletlenül se kelljen a szemembe néznie. 

- Lehetne pontosabban? – kezdtem roppant óvatos tapogatózásba. 

- Egy darabig mellettem fogsz dolgozni. Neked egyelőre könnyedebb feladatok kellenek, nekem pedig szükségem van egy megbízható jobbkézre, ez olyan feladat, amit nem mernék rábízni bárkire. 

Az állam leesett, az orrom követte, a szemeim is elgurultak. 

- Ho… Hol van a titkárnője? – nyögtem ki akadozva, gúvadó szemekkel forogva hátra, hogy halálra rémítsem magam az innen is tökéletesen látható üres íróasztal képével. Na ne. 

- Asszisztens. És szülni ment. 

Te jó szagú mifene… 

- Nem is volt terhes! 

- De úgy gondolta, éppen ideje, és itt nem volt neki megfelelően nyugodt a légkör. 

- Rengeteg ügynökség van, akik közvetítenek és… 

- De én azt szeretném, ha te vennéd át a helyét. Szükséged van a pihenésre és mielőtt még bármit mondanál, láttam a kartonod. 

- Hogy van az, hogy itt senkit sem érdekelnek a magánügyek és az orvosi titoktartás? 

- Ezen most lépjünk át. 

- Ezt valaki más találta ki. 

- Ez azt hiszem mindkettőnknek egyértelmű. 

- De nem ő a főnök. 

- De a te főnököd igenis ő és joga van megválogatni a csapatát, ez mindig az ő döntése volt. 

- De neki nem lehet ellenem kifogása, jól csinálom, amit csinálok, ez az egész megint ugyanaz a hisztéria, amit akkor csinált, amikor belekezdtem! – csattantam fel. – Öné az utolsó szó és ha ön azt mondja neki, hogy… 

- Nem értettél meg. – A szavamba vágott, pedig nem szokása. Megköszörülte a torkát, lazítgatta nem létező nyakkendőjét – Nakazawa Akira pótolhatatlan nekem. Az egyetlen olyan emberem, akinek döntést merek adni a kezébe, mert megvan hozzá a tapasztalata, a rutinja, a tudása és nem utolsó sorban a tehetsége, hogy vezető legyen. És ő tudja, hogy bajban lennék nélküle, de ezt eddig még egyszer sem használta ki. Most kaptam egy ultimátumot és én őt választottam. – Sóhajtott, majd főnöki hangjáról kicsit emberibbre váltott. – Nézd, Kenji. Ellene vagyok annak, hogy kollegák között intim kapcsolat szövődjön. Ebben az esetben szemet hunytam felette. Tetszett, hogy talpraesett vagy, úgy éreztem, ha már kell a friss vér, egy ilyen kaliberű valaki, mint te, éppen ide illik. Nakazawa Akira a barátom és nincs okom, hogy letagadjam, nagy csatározásaink voltak miattad, de végső soron, saját elveim ellenére is úgy gondoltam, jól jön neki valaki, akit félthet, talán egy kicsit átértékeli a tetteit, az életét. De szemmel láthatóan tévedtem. Sajnálom. 

A fejemre kenhetem a sajnálatát, de vannak dolgok, amikkel szemben felesleges hadakozni. Ezt még én is tudom, sőt belátom, bár sokszor csak akkor, ha szó szerint a sarokba szorítanak vele. Nem szálltam szemben Kijima Naotakával, mert tisztában voltam vele, hogy ha megteszem, akkor rossz ajtón állok neki dörömbölni. Meglehetősen józan döntés volt, így talán harminc másodpercig büszke is voltam magamra. Az érzés hamar elmúlt és maradt helyette az agyam helyén fortyogó üst. Jó nagy katlan. Csak kirohantam az épületből és taxiba vágtam magam, hogy minél előbb hazaérjek, de gyakorlatilag a hátsó ülésen is helyben futottam, pillogott is hátra a csóka, hogy mikor lövöm ki magam a tetőablakon át. Annyira dühös voltam, hogy képtelen voltam összeszedni a mondanivalómat, csak szófoszlányok pattantak elő, sok össze-vissza vicsorgás, jó pár „hogy mered” és „rohadék”, na meg persze válogatott ízes társaik, de őszintén reméltem, hogy ha meglátom, képes leszek értelmes mondatokat formálni a méregből, ami bennem áramlott. Bassza meg. 

Szó szerint berobbantam a lakásba, az ajtót ki, majd becsaptam, a cipőmet valósággal hozzávágtam a falhoz. A konyhában találtam, széken ülve, újságot olvasva, mintha az égvilágon minden rendben lenne. Pedig számítania kellett erre a mostanira. Mikor remegve kiszaggattam a kezéből a napilapot, egy pillanatra végigfutott rajta a döbbenet, de ő Akira. Egyetlen szempillantás alatt sikeresen eltűntette az érzéseit és olyan semlegességgel bámult az arcomba, hogy az csak olaj volt a tűzre. 

- Te most baszakszol velem? – vicsorogtam. Még nem üvöltöttem, csak tébolyult módjára csikorgattam a fogaimat. Éppen hogy szűrtem a szavakat, mert úgy éreztem, ha kinyitom a szám, kiharapom a gigáját. - Én lettem Kijima titkárnője? Szórakozol? Ezt kurvára komolyan gondoltad? 

Én kiengedtem a hangom, neki szemöldöke se percent. Halkan, selymesen beszélt, búgó, mély hangja mit sem vesztett megszokott tónusából. 

- Jelen helyzetben ez egy racionális döntés. 

- Racionális a faszom! 

- Már éppen kérni akartalak káromkodásra. 

- Ha bemész dolgozni és a főnököd közli, hogy mostantól te fogod az aktákat pakolászni, meg az ő jegyzeteit fénymásolni, ilyen esetekben az üvöltözés normális! Sőt, az a kurva rohadt káromkodás is belefér! Komolyan gondoltad ezt az egészet? Nekem eszemben sincs Kijima kávéját főzni! Nem ezért dolgoztam! Nem ezért szenvedtem! Nem ezért húztam le nélküled éveket egy kopár koliszobában és hagytam, hogy kitapossák a belem is, ha ahhoz van kedvük! Nem azért, hogy büntess valamiért, amiről nem tehetek! 

Teli tenyérrel csapkodtam előtte az asztalt és a szeme se rebbent, pedig a bögréje minden támadásra ijedten ugrott egyet és vészesen közeledett az asztal sarkához. 

- Fejezd be. 

Még képes volt higgadtan beszélni, de láttam, hogy húzogatom a gyufát. 

- Nem! Nem fejezem be, mert el akarod tőlem venni, amiért megdolgoztam, valamit, amit életemben először szeretek csinálni, mindezt azért, mert valaki beleköpött a levesbe! Én csak a saját tetteimért vagyok felelős! Csak azokat verheted le rajtam! Mások hibáihoz semmi közöm! Az böki a csőröd, hogy belementem? Ez a bajod? 

A bögre az utolsó pattanással fejest ugrott, hangos csattanással száz darabra pattant a kövön. Na jó, csak kettőbe, de mikor a falhoz rúgtam, meglett a nyolc is. 

Akira a csuklómra markolt. A szorítása fájt, mégsem húztam el a kezem. Álltam azt a csontomig hatoló pillantását. 

- Megmentem azt az elcseszett kis életedet, ha már te magad szarba se veszed. – Ő még mindig halk volt, bár azt nem hittem el neki, hogy annyira higgadt, mint ahogy azt mutatja. - Mit nem tudsz ezen megérteni? 

- Meg? – hörögtem. A nyakamon dagadtak az erek. – Rendben! És mondd! Neked mi az új pozíciód? Lemész a könyvelésre bérszámfejteni? Nem? Ja! Csak az én életem megmentése lett a missziód? A sajátodért annyira nem aggódunk? 

- Meg fogod nekem köszönni. 

- Lófaszt! – téptem ki a kezem, hogy mérgemben hátráljak pár métert. Csípőre csapott kézzel azt sem tudtam, merre forduljak, azt sem, mi legyen a következő lépésem. Aztán mégis megtaláltam a hangom. – Csináld vissza! – szólítottam fel, félig remegő kézzel szinte fenyegetve bökve rá. Felállt, de nem mozdult a helyéről. 

- Nem. 

Csak megrázta a fejét és én tudtam, innen minden csak pusztába kiáltott szó. Kőfejű. Nem fog engedni, mégsem tudtam befogni a pofámat. 

- Azt mondtam, csináld vissza! – parancsoltam, pedig tudtam, hogy hatástalan. 

- Kenji. – Megköszörülte a torkát, mintha mérge csitultával most arra készülne, hogy észérvekkel győzzön meg arról, miért jobb így nekem. De én azt sem engedtem, hogy belekezdjen. 

- Ide figyelj. Ha nem hívod fel Kijimát, és nem mondod meg neki, hogy visszakapom a helyem, Akira… Én elmegyek. Összepakolom a cuccomat és elmegyek. Nem viccelek. Nem veheted el tőlem az életemet, mert jogom van ahhoz, amiért megdolgoztam. 

Nem válaszolt. Láttam, ahogy az állkapcsa megfeszül, az erek kidagadnak a nyakán, mégsem szólt egyetlen szót sem. 

- Szóval így? –szorítottam össze a fogaimat. A düh vezérelt, mikor berontottam a szobába, valósággal kitéptem a szekrényből a táskámat, amit az edzőterembe használok. Belegyűrtem két marék zoknit, annyi pólót, amennyit egy fogásra le tudtam venni, majd átvágtattam a fürdőbe és lesöpörtem a középső polcot. Viharvert vagyonommal visszaléptem a konyhába, őrült módjára meresztettem rá a szemeimet, de ő megrázta a fejét. 

- Ez az utolsó szavad? – kérdeztem lefelé biggyedő ajkakkal. 

- Ez. 

Ezt válasz nélkül hagytam. Csak néztem. Még fél percig figyeltem a vonásait, de kemény volt, mint a szikla és én tudtam, itt és most semmit nem várhatok tőle. Hátat fordítottam és a táskámmal együtt elindultam kifelé. A bejárat előtt értek a szavai. 

- Az én életem nem átjáró ház. Jól gondold meg, kilépsz-e azon az ajtón. 

Dühös voltam. Kiléptem.