Úgy ültem a mögött az íróasztal mögött, mint egy ovis, aki éppen a bünti idejét tölti. Nem akarta megenni a reggelit, mert nem tetszett a színe, így most magára maradt, s míg a többiek játszanak, ő szíve minden gyűlöletével bámulja, szikkadt harapnivalójával egy apró asztalkánál gubbasztva, karba tett kezekkel. Még a szája is görbül.
Én az aktákat néztem. A nagy feladat az volt, hogy iktassam hozzájuk a jelentéseket, hogy le lehessen őket zárni. Én arra gondoltam, inkább leküldöm őket az iratmegsemmisítőn, majd a hatalmas kosárnyi papírcsíkot belezúdítom Nakazawa Akira nyakába. Elképzeltem, amint ott ül, a szemétből csak az orra hegye látszik ki, én pedig nevetek. Az előttem elsétáló futár srác furán bámult rám. Talán vízióm okán kiült az arcomra némi kéjes öröm, aminek a látványával nem tudott mit kezdeni. Komolyan fontolóra vettem, hogy aktaaprításba kezdek, de aztán lebeszéltem róla magam. Ahogy ezt a kőfejűt ismerem, képes lenne velem összeragasztatni mindahány papírt, akkor pedig itt végelgyengülök majd, ebben a görgős székben.
Nem tetszett ez az egész. Azt sem csíptem, hogy ekkora hülye vagyok. Pont kifogtam nála azokat a napokat! Akirának ciklusai vannak. De egy nőnél ez még úgy ahogy követhető, na de ennél a pasasnál... Néha rátör a hiszti és olyankor úgy gondolja, hogy megmenti a világot, azon belül is velem kívánja kezdeni a megváltást. Köszönet az égieknek, hogy nincsen dimenzió kapuja, mert akkor már egy ultra biztonságos Én Pici Pónim univerzumban főzném a habos pudingot a popsijukon vattacukor pamacsokat és fodros szirmú virágokat viselő színes lovaknak, csak azért, mert ott a legnagyobb zűrzavar, ami megeshet, hogy Kicsililacsengő megnyalja Fluffypofi nyalókáját és a végén jót kacagnak a szivárvány tövében lakó kobold barátjukkal együtt. Ha én póni lennék, biztos egy ragtapasz lenne a jel a seggemen. Akirának meg varrat.
Na de attól, hogy patákat képzelek magamra még a helyzet nem változik. Tegnaptól titkárnő vagyok, és ha nem győzöm meg a Meggyőzhetetlent arról, hogy módosítsa az agyrémeit, itt maradok az aktahalmok árnyékában örökre. Örökre… Szinte hallottam, ahogy fátyolos, elhaló hangon visszhangzanak a gondolataim, visszaverődnek a papírtornyok magas hegyvonulatai közül. Egy ördögszekér gurult végig a ceruzahegyezőm és a jegyzettömböm között, majd mikor látta, hogy ez a hely még neki is túl kopár, fogta magát és arrébb görgött, kevésbé kihalt tájakat keresni.
Már-már betegesen vonz a gondolat, hogy bevágtassak az irodájába és kezébe adjam a papírvágót, hangosan üvöltözve, hogy inkább ölj meg, de így nem élet az élet! Még egy kicsit nézegetem a lassan rám boruló, égig érő stócokat és szívből sajnálni fogom, hogy nem véreztem el békésen csöpögve a sittkó alatti katakombákban. Hősiesen, némi segítséggel ugyan, de túlélek és mit kapok cserébe? Gemkapcsot. Meg tollakat. Nem volt jó üzlet, én mondom, és most úgy sajnálom magam, hogy szinte sírni lenne kedvem. Legszívesebben most azonnal belesüllyednék az önsajnálat cuppogós mocsarába és dagonyáznék addig, míg bele nem fulladok. Hát ezt érdemlem én? Nyilvánvalóan nem, de miért csodálkozom? Önjelölt őrangyalomnak feltett szándéka, hogy ha mocskos módszerekkel is, de megőriz engem az utókornak, vagy mi a faszom. Lehet, hogy maholnap arra eszmélek, hogy egy hibernációs kamrában várom, hogy egy szebb, biztonságosabb jövőben ébredjek. Ahol még az elhízás sem fenyeget, lévén az étel, mint olyan, már csak fura, szürke táplálék kocka, amit nem élvezetből, hanem valóban szükségletből fogyasztunk, na meg persze a kerítés kolbászból van, ha már meg nem esszük, a bűnözőket meg csak múzeumokban mutogatják fura rekonstruált jelentekkel mesélve az új generációnak, milyen is volt régen, amikor még előfordultak olyan „kezeket fel” incidensek.
Oké lehet, hogy túldramatizálom. Lehet, hogy alul-felül nedvesre kellene hatódnom magam attól, hogy Akira az egész méretes testével engem próbál védelmezni, na de álljon már meg a menet. Nekem eszem ágában sincs feldobni a talpamat, a külső tényezők tekintetében meg basszus, ilyen az élet! Nem azt mondom, hogy az ember kockáztassa csak úgy minden reggel brahiból, na de nézzünk valami egyszerűt. Ülök itt, mondjuk eltöltök engedelmesen fél évet, fénymásolok, iktatok, rögzítek, taxit hívok, kávét főzök. Aztán egy nap megyek haza és a napfényes utcán sétálgatva egyszer csak puff! Fejemre esik egy virágcserép és én, agyammal a placcon jobblétre szenderülök. Na, akkor mi van? Mennyit ér akkor, hogy belebarmolt az életembe? Megelégedettséggel fogja tudomásul venni, hogy muskátli áll ki a fejéből… … ... DE! Legalább nem lelőtték.
Fekete vagy inkább még feketébb humor. Széljegyzetbe ide kívánkozna, hogy ezzel a példával még csak véletlenül se kerüljek Nakazawa Akira közelébe, mert a pasas egy állat, még a végén szerez nekem egy olyan helyes kis műanyag gömböt, amivel a hörcsögöket kábítják, aztán rohangálhatok egy nagy áttetsző buborékban, nem mintha így nem lenne elég nehéz a helyzetem. Ez az egész játék arra megy ki, hogy ne az ő lelkén száradjak, mert azt már nem tolerálná a páncélja. A maga generálta pajzs leválna és ő elkezdene sebződni, és akkor hova jutna a világ? Kijima Naotaka szétesne, hogy Akira nem sebezhetetlen és szépen mint a dominó, vinné magával a többit. Végeredmény – világvége.
Komolyan szeretném tudni, mit csináljak? Várjak, hogy hátha múlik nála az agyroham, vagy lázadjak tovább, hogy a céltalan üvöltözésben elpattanjanak a hangszálaim? Egy szál gyufa elég lenne a papírhalom szénné kozmálásához? Kijima Naotaka vajon hány cukorral issza a nyakkendőgyilkos kávéit?
Elmalmoztam a délelőttöt. Saját magammal játszottam bugyuta játékokat egy recés szélű négyzethálós papíron, kicserélgettem a tollaim kupakját, és mivel úgy találtam, erre a napra nekem ez bőven sok volt, összecuccoltam és megpattantam. Hogy hova mentem? Hát haza.
Ott álldogáltam percekig a lakás előtt, míg azon dilemmáztam, hogy mi legyen a következő lépés. Amiért tegnap megrágcsáltuk egymás torkát vajon elég ok, hogy csengessek oda, ahol egyébként lakom? Vagy vegyem fel a fapofát és menjek be a kulcsommal? Esetleg várakozzak itt a kulccsomóval a kezemben és mikor feltűnik a lépcső alján, vadul mímeljem, hogy éppen én is az ajtót készültem kinyitni, jáj, milyen véletlen, hogy pont itt, a lábtörlőn futunk össze?
Végülis az idő megoldotta a problémámat, mert amíg én igyekeztem megkoreografálni a belépőmet, Nakazawa Akira spontán betoppant. Ezzel nem hagyott nekem túl sok választást. A hármas lehetőség rögtönzésébe csaptam.
- Micsoda véletlen – emeltem meg éppen zár felé közeledő kulcsomat. Biccentett, egyenletes ütemben megmászta a hátralévő pár lépcsőfokot, majd előttem termett.
- Milyen volt az első nap? – kérdezte kurtán, mégis elnézett a vállam felett. Udvariassági kérdés volt, meg sem próbálta játszani, hogy valóban érdekelné.
- Eltelt - köhintettem, majd megfeszülve a munkában, hogy a szemembe nézzen. Ő bólintott és semmi. Lélegzett, én hasonlóképpen. Egymással szemben fújtattunk látszólag céltalanul. Lehet, hogy vad képzelgés tőlem, de azt vártam, hogy ez a nap elég volt neki ahhoz, hogy belássa, hülyeség, amit csinál. Őrölte a fejében a gondolatot és én vártam, hogy szavakba öntse.
- Reggel átvittem a dolgaidat Nicohoz. Ha valamid idővel előkerül, akkor…
- Várj. Akira. Ezt te most nem gondolhatod komolyan – nevettem, mert annyira bizarr volt a szituáció, hogy nem voltam képes másra. – Csak veszekedtünk. Dühből, féltésből, akármiből csináltál egy hülyeséget, ezen összekaptunk és kész. Emberek csinálnak ilyesmit. Ez után általában az jön, hogy lehiggadunk és átértékeljük a dolgokat, nem az, hogy bedobozolod a ruháimat…
- Én átértékeltem a dolgokat, Kenji, és úgy döntöttem, nem akarom. Ennyi.
- Most tényleg komolyan beszélsz?
- Mondtam. Az én életem nem átjáróház.
- De mi csak…
- Kenji. Ennek évekkel ezelőtt kellett volna megtörténnie. Így is többet vettünk ki belőle, mint amennyit egy felnőtt józan…
- Nem kell a szaros hegyi beszéded, akármennyit is gondolkoztál rajta! - Szemeimmel megpróbáltam lyukat égetni a homlokára.
- Rendben van.
Elővette a kulcsát, ajtót nyitott és csak fél fordulattal, továbbra is csak mellettem elnézve, biccentett.
Azzal ott hagyott. Nem hittem el. Széttárt karokkal, tátott szájjal néztem az orromra csapott ajtót és próbáltam bedolgozni, hogy ez itt most nem egy elbaszott vígjáték sorozat, ez az én életem, bármennyire is nevetséges és elfuserált ennek a résznek a tartalma, ez itt kérem az én világom.
Mikor elért a hullám, vagyis lekoppant, beérett, átlátható lett az egész, agyamat ismét elöntötte a vörös köd és rám tört az inger, hogy az arcába üvöltsem, hogy teljesen nem normális. Az vesse rám az első követ, aki hasonló helyzetben nem érzett volna leküzdhetetlen vágyat arra, hogy kikaparja a szemét. Kapkodva előkaptam a kulcsom. Nem is tudom, hogy meglepődtem-e, mikor nem tudtam a zárba illeszteni. Valahonnan előakasztott egy lakatost és miután szétporciózta az életünket, hajnalban lecseréltette a zárat is? Az életem tényleg egy kretén teleregénnyé alakult, ahol most éppen kidobnak a saját világomból? Nem is tudtam, sírjak vagy nevessek, esetleg megpróbáljam rárúgni az ajtót, bár ha figyelembe veszem az eddigi történéseket, lehet, hogy az éjszaka folyamán azt is megerősítette, hogy még páncéltörővel sem tudnék rajta áthatolni.
Még hosszú percekig álltam ott arra várva, hátha felébredek, mert a helyzet kezdett azokra a fura álmokra emlékeztetni, mikor felállítanak felelni és hirtelen észreveszed, hogy pizsamában állsz az osztályterem közepén, fogkefével a szádban.
Amikor kiléptem az épületből, nem Nico felé vettem az irányt.
Késő éjjel estem „haza” és mivel kulcsom még nem volt, Nico nyitott ajtót nekem. Nem mintha zavarta volna a kései időpont, virrasztásban otthon van a srác, ettől függetlenül azért morgott egy sort, én pedig biztosítottam róla, hogy ne féljen, már nem sokáig fogom boldogítani.
- Te elmentél nélkülem inni? – hüledezett, mintha bűnt követtem volna el, és hirtelenjében ingert is éreztem a mentegetőzésre.
- Nem, dehogy! Én csak kötelezőből bedobtam némi szeszt, de hidd el, ezt kizárólag a cél érdekében tettem, nem élvezetből.
- Cél? – pislogott rám, míg bemásztam az ajtón. Valóban kissé talán csálé járásom arra engedne következtetni, hogy be-vagyok-baszva. Be voltam.
- Mit gondolsz, mennyi ideig tart az én kemény popsimnak felszedni valakit, hm? Minden ujjamra ráhúzok egy palit, ha akarok… Ne értsd szó szerint, az nem az én asztalom, de ha akarok, leakasztok magamnak egy faszit és akkor a nagyfőnök, nem, nem Kijima, a másik nagyfőnök, majd szívhatja a fogát vagy ami a keze ügyébe kerül, de meg fogja zabálni, amit kotyvasztott, erről kezeskedem neked!
- … Ken, én inkább jobban szeretném, ha nem pumpálnád fel az agyát, jó? Így is érezni lehet rajta, hogy feszült, sz'al azt hiszem, ha elkezded kurogatni, akkor az olyan, mintha bottal böködnéd az alvó oroszlánt, vágod?
- Medvét.
- Tök mindegy, éles fogai vannak, meg karmai, az ilyet nem baszkuráljuk.
- Elmegyek lefeküdni – közöltem vele, mert csak akkor kezdtem rájönni, tényleg többet ittam, mint gondoltam. A szoba már veszettül forgott és félő volt, hogy sikerül olyan fordulatszámon pörögnie, hogy beindítja a gyomromat, én meg majd sugárban szórom, amit eddig bent raktároztam.
- Mi a szar az a kezedben? – Mormogása vészjósló rezgéseket párologtatott.
- Háh! – nevettem és lendítettem, hogy orra elé tarthassam az áramvonalas, koromfekete szerzeményemet. – Ez kérlek szépen egy bukósisak. Az én bukósisakom.
- Ken… Kérlek.
- Hú, de meg fogja ezt bánni!
Fuu, Ken, megértem hogy a világ nem a világ nélküle, de kérlek ne csinálj öngyilkos dolgokat jó....
VálaszTörlés