A következő napot kicsit macskajajosan kezdtem. A fejem fájt, az éles hangokra tikkelni kezdett a szemem, de ennek ellenére elindult a reggel. Alig telt el pár óra, én máris számos irodai tapasztalatot tudhattam magaménak. Példa:
1. Ha tollat dugunk a ceruzahegyezőbe, nem a golyóstoll lesz totálkáros, a hegyező nyiffan ki.
2. Cégünk nem túl jó minőségű hegyezőket szerzett be az idén.
3. A tűzőgép lagymatag szerkezet, fegyvernek használni nemigen lehet, csak kis távra lövi el a betétet és az is inkább csak hullik, mint süvít, nem tudod lábon lőni vele a szomszédodat és a főnököd is csúnyán néz majd rád.
4. A szék görgői kivehetőek.
5. Ne vedd ki őket, mert csak az olló nyelét kalapácsnak használva tudod visszagyepálni.
6. Az ollók sem valami jó minőségűek, ha egy mód van rá, ne használd őket kalapácsnak.
Jól van, legyünk őszinték, elbasztam egy fél napot és fogalmam sincs, mivel. Délre annyira haszontalannak éreztem magam, hogy elkaptam az egyik kupac legfelső aktáját és nekiláttam a kijelölt feladatomnak. Egészen belemerültem, persze nem annyira, hogy a szemem sarkából ne lássam, mikor Nakazawa Akira belépett Kijima irodájába. Úgy fintorogtam, mint akivel citromot nyalattak, de rá se néztem. Fél szememmel maradtam a papíroknál, a másikkal pedig felváltva tekingettem az ajtó és az óra felé.
Olyan volt, mintha a kezem alá játszana az univerzum. Lejárt a munkaidőm és én peckes léptekkel elhagytam a helyem, hogy mint a szél, átöltözzek. Szövetnadrágomat és bárgyú ingemet átcseréltem egy olyan szűk farmerra, hogy cipőkanállal kellett felhúznom, és gyanítom, feszítővassal fogom eltávolítani, de nem érdekelt, mert rohadt jól mutatott. Fekete pólót húztam, szűkség terén tökéletes párját a gatyámnak. Vizes kézzel túrtam a hajamba, a tükörben visszanézve magamra majdnem megnyaltam a saját képmásom. Nekem bejöttem.
Dolgom végeztével visszalejtettem a posztomra és éppen mikor hanyag mozdulattal előrángattam a hátizsákomból tegnap vásárolt bukósisakom, megszólalt az asztalom. Kijima Naotaka hangján kérte JK67/87-es aktát.
Komolyan mondom, kéjes vigyor terült szét a képemen. Mondtam én. Az univerzum velem van, már nem is vitás. Egyik kezemben a dossziéval, másikban a bukómmal, talpig koromban, akár ha fekete filccel rajzoltam volna fel magamra a ruhát, belejtettem főfőnököm irodájába.
A kis kétszemélyes kupaktanács morajlása hirtelen elhalt. Ketten nézték végig azt a pár végtelenül egyszerű mozdulatot, amíg én az asztal sarkára biggyesztettem, amit kértek.
- És most mennék, mert programom van – közöltem nyersen, egyik kezemből a másikba téve át a sisakot, engedélyre várakoztam. Kijima bólintott, nekem pedig nem kellett kétszer mondani. Rá se néztem és mégis biztos voltam benne, hogy Akira tekintete letapogatott. Remélem azt is páholyból nézte végig, ahogy az utcára érve felpattanok arra a méretes motorra, aminek a tulaját tegnap éjjel pecáztam magamnak kizárólag aljas és számító célokból.
Megszenvedtem azért a pár perces előadásért. Jól nézett ki a csóka, a járgánya is ott volt, de semmi se tökéletes. A hosszú sörénye csak úgy csillogott, koromfekete haja a vállára omlott, ha mosolygott, a száz hófehér foga vakította a szemem. Szépek voltak az ajkai, még az a halvány, álla alatt hordott szakállka is jól állt neki… és az este további részében nem beszélt másról, csak arról a baszott kétkerekűről. A „kicsike” milyen üzemanyagtól dorombol a legszebben, mivel kell vaxolni vagy hogy nevezte a fényesre suvickolását, milyen motor van benne, meg tudja a faszom. Süsd meg a cuccot, nekem elég annyi, hogy jól néz ki és gurul, hol érdekel engem, hogy az első kerék nem ugyanabban az országban készült, mint a hátsó?
Felszedtem a világ legunalmasabb motorosát, vagy ha mind ilyen, hát viheti, akinek gusztusa van rá. Megpróbáltam magam pukkadásig kajálni, hátha kiváltok belőle valamiféle tükörreakciót és ő is tömni kezdi magát, de csak annyit értem el vele, hogy felajánlotta a tányérját, minthogy ő most nem kívánja. Így én két, nem kis adagot gyűrtem le a torkomon, neki pedig a hátralévő időben is üres maradt a szája, így többet tudott kvartyogni. Meseszép este volt. Annyira felpörgött a pasas, hogy megfordult a fejemben, hogy cetlit csúsztatok a felszolgáló kezébe, hogy hívja a rendőrséget és mondja meg, feladom magam. B tervként pedig fontolóra vettem, hogy lecsekkolom, van-e legalább egy arasznyi ablak a sloziban, ahol kipréselhetem magam. De kitartóan végighallgattam a kipufogókról folytatott eszmefuttatását és közben az lebegett a szemem előtt, hogy ha kirúgom alóla a széket és megetetem vele a bőrkesztyűjét, akkor holnap nem valószínű, hogy elém akar majd jönni az egyértelműen dögös motorján. Az meg, hogy lapos, mint a franc, nincs ráírva a hátára. Még. Erősen gondolkodom rajta, hogy búcsúajándékként csináltatok neki egy fekete pólót valami olyasmi felirattal, hogy „Szexi, de unalmas”. Bár ez még tökéletesítésre szorul, azt hiszem.
A végén már csak fásultan átengedtem magam a mérhetetlen fokú rezignáltságnak és a semmibe bámulva ráálltam egy folyamatos, monoton bólogatásra. Erősen reméltem, hogy nem biccentek rá egy nem kívánt tetkóra, vagy valami fullextrás biztosításra, vagy mit tudom én.
Ő nem ivott, én kénytelen voltam a szent a béke égisze alatt, mert ha nem lettem volna benyomva, kinyomtam volna azt a két szép szemét.
Aztán éjfél után hazarepített, akkorra már külön tudtam minden csavar pontos helyét, születési évét, anyja nevét, meg amit még tudni kell pár nyomorult pöcökről. A kerekes lovag tényleg nagyon lovagiasan viselkedett, nem próbált visszaélni a helyzetemmel, amire kicsit rájátszottam, hogy ne is jusson eszébe. De fixáltunk új időpontot és ő ígéretet tett rá, hogy a következő alkalommal hoz bébimoci fotókat.
Te jó ég, addigra akasztanom kell valami spéci anyagot, hogy ne legyek magamnál, amíg ő a járgánya gyerekkori képeivel traktál, bármit is jelentsen ez.
Tehát attól eltekintve, hogy vagy hat órát elvesztegettem az életemből a világ leguncsibb fószerével, egészen diadalittas hangulatban voltam a lépcsőn felfelé menet. Vizionáltam, ahogy Akira a szenvtelenség álarca mögött majd szétdurran, ahogy már a randim gondolatától is eggyé olvad a két vastag szemöldöke. Felnyerítettem, hogy küldhetnék neki egy kefét rágni, csak hogy legyen min kitöltenie a haragját, de alig léptem a lábtörlőre, felmarták előttem az ajtót.
Nico talán csak rám várt. Úgy festett, mint akin eddig egy kisebb horda gördeszkás ugratott, nem mindig sikeresen. A tartása csálé, a szeme alatt mély árkok, a haja is fénytelennek tűnt. Hunyorgott rám, még a folyosó homálykás világításán át is döftek barna szemei.
- Rosszul nézel ki – jegyeztem meg visszahunyorítva rá. – Mi a francért nem alszol, ha így ki vagy készülve?
Kikerülve őt az előszobába léptem, hogy ott megszabaduljak mostanra már kényelmetlenül szorító cipőmtől. Legszívesebben azonnal a gatyámat is levakartam volna, de barátomra, főbérlőmre, ideiglenes szállásadómra való tekintettel nem tettem meg. Nem vagyok szégyenlős, egy ideje már nem, viszont tökre tapintatos lettem vagy legalább igyekeztem Nicot nem terrorizálni, ha már van olyan jótét lélek, hogy megtűr az élőhelyén.
- T’od, Ken, nem alszom, mert alig fél órája értem haza. – A tompa morgás mellé még csúnyán is nézett. Meghatározhatatlan csúnyán. Olyan… kiheréllek csúnyán. – Kértelek. Igaz? Szépen kértelek. Olyan kurvára nagyon szépen, Ken! – Két mutatóujjával a halántékára bökött és képletesen két irányból is agyonlőtte magát.
- Naneeee!–Inkább tűnt egy asztmás köhögő roham kezdő hörgésének, bár én örömujjongásnak szántam.
- Pöckölgeted és ő rajtunk veri le! Rajtam, mert én voltam olyan barom, hogy ott maradtam vele!
- Olyan jó vagyok, Nico, pedig még csak ízelítőt kapott! Még az első felvonásnak sincs vége és már ki van!
Úgy lelkendeztem, mint egy tini, el voltam ragadtatva saját tehetségemtől és a ténytől, hogy Akira éppen meg akar pusztulni, mert azt hiszi, az uncsi mocissal töcskölgetek valahol az erdőszélen és a tanksapka ezekben a percekben hagy cakkos lenyomatot a hátamon. Azt sem tudom, hogy hol a francban van, de ki a fenét érdekel ez most? Nem kizárt, hogy még szökelltem is abban a pár centis lakásban egészen a fürdőig, hogy ott a tükörbe nézve magamra mosolyogjak. Nyerni fogok.
Nico feje feltűnt az ajtóban. Több volt mint szimplán kétségbeesett.
- Ken. Mit ártottam én neked? Én mindig veled voltam, tudod!
- Na, azért nem mindig – függesztettem fel a vad vigyorgást, de csak pár szempillantásra.
- Jól van, mert eleinte irritáló kis pöcs voltál…
- Hé, veréb! Hallod? Figyi! Niconak volt pofája azt mondani, hogy nagy a fejed! Uhu!
- Ne gyere itt a múlttal, mikor nekem lehet, hogy holnapom se lesz! Még egy kicsit szórakozol azzal a lófarkas pókkal és utánam nem marad más, csak pár szép emlék és…
- Na várj. – A tükör már nem is volt olyan érdekes. – Honnan tudod, hogy lófarkas?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése