F.A. - Szakíts, ha bírsz 9. fejezet

Szar volt. Nemes egyszerűséggel szar. Újabb napot pörgettem le és úgy éreztem magam, mint egy kupac, gőzölgő… no comment. Voltak szar melóim, de egyikben sem éreztem magam ennyire rohadtul, mint amögött az íróasztal mögött, Kijima Naotaka asszisztense - ne szépítsük - titkárnőjeként. 

Délben írtam egy emailt, amiben lemondtam az estére tervezett előadást, tehát megkértem megnyúzott motorosom, hogy ejtsük az aznapi találkozónkat, inkább egyszerűen haza – Nicohoz haza – vettem a kanyart. Megkíméltem a fickót attól, hogy megint elkobozzák élete szerelmét. Ez volt a heti jócselekedetem és büszke vagyok magamra. Hellyel-közzel. 

Nem tudom, mi történt egyetlen éjszaka alatt, hogy még feléhez sem értem jól kifundált tervemnek és máris belefáradtam a játszadozásba. Öregszem, vagy csak szimplán azon a kényelmetlen kanapén éjszakázva, órákon keresztül azon öltem az agyam, miért nem fekhetek én a saját ágyamban, miért kell napok óta mások házában, lakásában, szófáján, vendégágyán forgolódnom, egyedül, nélküle. Miért kerültem ebbe a helyzetbe? Miért faragták Akira fejét kőből? 

Nem rendeztem nagytakarítást Niconál. Mazochista nem vagyok. Ellenben próbáltam átláthatóvá tenni a káoszt, több-kevesebb sikerrel. A csatatérhez képest, amibe pár napja érkeztem, elég kezelhetővé vált a hely és ez már a „fél siker” kategória. Talán ezért engedtem meg magamnak, hogy ledobjam a gatyám és félig így, félig úgy korzózni kezdjek mind a huszonöt négyzetméteren, ugyanis ha mozgok, jobban forog az agyam. 

Általában. Ugyanis most nem akart. Hiába próbáltam megmozgatni kezemen vagy lábamon keresztül, egyszerűen kongott. Nem termett meg benne használható gondolat, de még egy fél sem. Éppen azon kezdtem morfondírozni, hogy eldőlök a földön, minthogy az elmúlt éjszakám nem volt a legpihentetőbb, mikor kopogtak. Rendes gyerek vagyok, bizonyos gyári rögződésekkel, így a koppkoppra rögtön mentem ajtót nyitni. 

Rövid igent mormolva lestem ki a résen és a látvány, hát ne cifrázzuk, meglepett. 

Az ajtóban egy darab Nakazawa Akira állt, teljes életnagyságban. Az inge még mindig a reggeli királykék darab volt, zakóját az akasztójába kampózott ujjal a hátán lógatta. A teljesen sötétített, ovális lencsék mögött még csak sejteni sem lehetett barna szembogarát, a napszemüveget egyfajta pajzsként hordta. Zsebre tett kezét elővillantva az ajtófélfának támasztott. 

- Nico? 

Ő kérdezett, én elfintorodtam. Azzal a pincemély hangjával egy pillanatra megrezegtette lábam alatt a talajt, de a dac hamar kijózanított. 

- Még nincs itthon. 

Csöppet sem finoman lendítettem az ajtót, hogy az orrára vágjam, de úgy látszik, nem vagyok elég gyors. 

- Megvárom – kaffantotta és már bent is volt. Hipp-hopp a lakásban termett, pedig a fene se hívta. 

- Kérlek, kerülj beljebb – bámultam a hátát grimaszolva. 

Kibújt a cipőjéből, majd önhatalmúlag hellyel kínálta magát az asztalnál. Én puffogva becsaptam az ajtót, majd orrom alatt kértem, hogy helyezze magát kényelembe még annak ellenére is, hogy ő már ilyen kedvesen meginvitálta, sőt le is ültette magát. 

- Készülsz valahova? – tette fel a kimért kérdést, amit először nem tudtam mire vélni, de aztán végig kukkantva magamon rájöttem, hogy zokni-alsó-póló kombóm az, amiből erre a következtetésre jutott. 

Vannak olyan roppant fontos dolgok, amiket kénytelen elsajátítani az ember még az én rövid pályafutásom alatt is, mert kellenek az életben maradáshoz. Ilyen például az improvizáció. Így szemem se rebbent, mikor a kérdésre hetyke igennel válaszoltam, és bár eddig szünetekkel ugyan, de vetkőztem, most félútról visszaváltva öltözködésbe kezdtem. Újabb szűk farmert bányásztam elő, majd hátamra dobva a fürdőbe siettem és ott látványosan vagy inkább „hallványosan” fogkefét sercegettem és vizet lotyogtattam, majd vissza már felöltözve, teljes harci díszben, menetkész érkeztem. Sétáltam még kicsit. Fél tucatszor megnéztem magamat a tükörben, újra és újra pólót váltottam, sőt egyszer még egy inget is megpróbáltam, hátha. Legalább a gombokkal is lehetett némi időt húzni. Mikor már minden haszontalan lépést másodszor játszottam el, úgy gondoltam, elég volt. 

- Indulnom kell, randim van – közöltem vele kimérten és marhára figyeltem arra, hogy lefelé görbüljenek az ajkaim. Lenéző akartam lenni és fölényes. 

- Akkor menj – küldött dörmögve. - Nehogy késs miattam. Nem venném a szívemre. 

Rezzenéstelen vonásokat mellékelt egyszerű mondandója mellé, én pedig felhúztam az orrom. Általában képes vagyok mögé látni, de most dühített az álarca. 

- Csak nem tudom, nyugodt szívvel itt hagyhatlak-e. Ez mégis csak Nico otthona. Mi van, ha addig, míg nincsen itthon, te akarata ellenére összepakolod, majd elküldöd a cuccait valaki máshoz. Lehet, hogy inkább az ajtó előtt kellene megvárnod, amíg hazajön. – Ráhunyorítottam, remélve, hogy tüskés kis megjegyzéseim legalább picit a bőrébe böknek, ha már arra képtelenek, hogy kiharapjanak belőle egy darabot. – Távozz. 

Nem indította meg a faragatlanságom. Biccentett és engedelmesen felállt. 

Nem értettem a koncepciót. Idejött csak azért, hogy huszonöt percben végignézze, ahogy készülődöm, aztán hagyja magát kidobni? Mert hogy Nico miatt érkezett, azt eleve elvetettem. Nem. 

- Mikor ér haza? – kérdezte cipője mellett várakozva. Rám se nézve, felém se fordulva. 

- Fogalmam sincs. Honnan tudjam? – fújtattam rá vállamat rángatva. – Nem vagyok az anyja! 

- És mondd. – Talán napok óta akkor először a szemembe nézett. Igazán, mélyen a szemembe. - Te mikor tervezel visszaérkezni ma este? 

Magas labda, adj neki! 

- Egyébként semmi közöd hozzá, de mivel nincs rejtegetnivalóm, elmondom. Nem tervezek visszajönni ide. Olyan programom van, amit erősen remélek, hogy legalább holnap reggelig elszórakoztat majd. Miért? – Fenyegetően próbáltam fölé tornyosulni, de lássuk be, nevetséges kapálódzás volt részemről, így csak felfújtam magam és a szeme közé bámultam. – Nem tetszik? – sercintettem oda. A válasz, hogy is mondjam… Kicsit több volt mint meglepő. 

- Ha őszinte akarok lenni, nem. Egyáltalán nem tetszik. 

- Mi? 

Aztán már csak próbáltam levegőt venni. Odahajolt és mintha az oviban lennénk hirtelen, adott egy puszit az arcomra. Egy puszit. Az arcomra. Nakazawa Akira. Egy. Puszit. Adott. Az. Ar-com-ra. 

Bambán bámultam rá, mint az a bizonyos borjú. Ő nem az a puszilgatós fajta. Nem az a „kezembe fogom az arcod és újabb cuppanósokat adok rá” fajta, de legfőképpen nem a „mélyen nézek a szemedbe és te ebből érts mindent” fajta. Bár lehet, hogy ez utóbbi mégis, végül is a mi egész kapcsolatunk egy gigantikus barkóba. „Mire gondolok?” Szemöldökrángatás. 

Ott álltam az ajtóban, a térdeim megrogytak, a karom ernyedten csüngött a testem mellett, míg Akira két hatalmas tenyere bölcsőjében fogta az arcom és apró, éretlen puszikat hagyott, amerre járt. 

Meg akartam kérdezni, hogy most komolyan, mi a franc ütött belé, de az első igazi csóknál, mikor forró nyelve az ajkaim közé könyörögte magát, igazság szerint már rohadtul nem érdekelt, mi történt hirtelen. Csak az, hogy a nyaka köré fonhassam a karjaimat, hogy közelebb húzhassam, hogy a teljes testét érezhessem az enyémen, hogy a lábam rá tudjam kulcsolni a csípőjére. Egyszeriben azé lett a prioritás, hogy marcangolhassam a száját és megpróbáljam megmászni, mint egy hatalmas, tiszteletet parancsoló hegyet. A vállába kapaszkodtam, lábammal megtartottam magam a derekán, fájdalmasan nyekkentem, mikor hozzápréselt az ajtóhoz, s míg én rajta csüngtem, ő nekilátott a nyakamnak. 

Csókolt, kóstolt, harapdált. Előbukkanó vállgömbömet is megízlelte, kikandikáló kulcscsontomról nem is beszélve. Fejemet hátradöntve élveztem a száját, ujjaim dús hajába markoltak. Az sem zavart, hogy a hirtelen mozdulatok miatt újra és újra nekicsapódok a fának. Annyira hidegen hagyott. Szinte meg sem éreztem. 

Éppen kibújtam a pólómból és ő, ahogy a mellkasom közepére csókolt, újra az ajtólaphoz kent, de a csattanás élesebb volt, mint előtte. Fordult a kulcs a zárban. Elmémen köd, vérhiányos agyamnak csak igen lassan koppant le - Nico hazaérkezett. Időzítés? Borzalmas. 

Jobb ötletem nem lévén magamra húzta Akirát és ketten teljes erővel feszültünk a bejárati ajtónak. Hátha. 

- Nico – krákogtam. Hangom fátyolos volt és rekedt. Igyekeztem életet verni belé, köszörülni a torkom, nem sokra mentem vele. - Figyelj. – Akira a vállgödrömbe temette az arcát. A homloka forró volt, a hajszálai közé szántva apró verejtékcseppek tapadtak az ujjbegyemre. Mély levegőt vett, lassan fújta ki. – Én marhára tudom, hogy ez a te lakásod, de kérlek… Nico, kérlek… - nyeltem és nyeltem. – Most menj el, jó? Kérlek. Adj negyed órát – bőrömön éreztem, ahogy Akira szemöldöke megpercen. – Fél órát – helyesbítettem. Derekamat markoló erős tenyere rámszorított, még közelebb húzott. Öle az enyémnek feszült. – Egy órát – dadogtam. - Kell az az óra, Nico. Rendben? Jövök neked egyel, csak egyetlen órát adj… 

Valahol azt vártam, hogy az én kedves, önzetlen barátom majd megért. Némán biccent és lelép, hogy én kihancúrozhassam magam. De nem. Ehelyett? Nico, mint valami modernkori faltörő kos, gurgulázó csatakiáltások közepette vállal az ajtónak ugrott. 

- Azt várhatod, Ken! – üvöltött és újra lökött egyet az ajtón. Akira és én pedig két teljes testtel tartottunk ellent. – Faszt! Ha azt hiszed, hogy kölcsön adom a kecóm a hülye játékodhoz, hát kurva sürgősen felejtsd el! Beledöglök! Vágod, Ken? – taszigálta még mindig teljes erődbedobással azt a szegény, ártatlan ajtót. – Ki fognak belezni! A főnök az én beleimet köti majd meg nyakkendőnek és istenemre, Ken, nem akarom megvárni! Szét fog cincálni! Kitépi a gigámat és a lyukon keresztül szívja ki a véremet, ha megtudja, hogy hagytam, hogy itt döngess! És megtudja, Ken! Mindent megtud, mert letapogatja az agyad! Meg fogok nyúvadni, Ken, és csak reménykedhetek, hogy gyors végem lesz, és hogy levezesse az ideget, inkább a hullámmal játszik majd! Ken, én még élni akarok! Nem vágyom arra, hogy a főnök… 

Szezám tárulj. Akira kinyitotta az ajtót. A vékony résen éppen csak hogy a bal szemét villantotta ki. Nem láttam Nicot, a fene egye meg, pedig azt hiszem, egy életre szóló élménnyel lettem volna gazdagabb. Csak lelki szemeim előtt jelent meg, ahogy belefagyott a szar is. Az ostrom hirtelen abba maradt, a hangja is lehalkult, elvékonyodott. 

- Helló, főnök – köszönt döbbenettől megcsukló tónusban. – Viszlát, főnök! – vett érzékeny búcsút, majd kilőtte magát. Csak a léptei zaját hallottam távolodni, de azt fénysebességgel. Már ott se volt. Minek koptatom én egyáltalán a pofám, ha Akirának fél szemöldökpercenésébe telik és minden rendben? De nem gondolkoztam rajta sokáig, mint ahogy őt sem akasztotta meg túl hosszú időre a kis kéretlen közjáték. A nadrágomon matatott. A gomb és a cipzár meg se kottyant neki, ám amikor megpróbálta volna lehúzni rólam, onnan már közel sem volt ilyen egyszerű a helyzet. 

- Ezt szó szerint rádöntötték? – kérdezte hangjában hallható türelmetlenséggel, míg az övtartóval viaskodott. – Hozzak egy hámozót és azzal bontsalak ki belőle? – morogta. 

- Cipőkanál? – javasoltam. 

- Feszítővas – vetette közbe. 

- Ötletnek nem utolsó – ismertem el találékonyságát, míg ketten próbáltuk rólam legörgetni a felesleges ruhát. Úgy éreztem, egy réteg bőröm is vele ment, de mikor végre megszabadultam a cucctól, csak hogy adjunk egy kicsit a romantikának, felkapott. Na, nem olyan klasszikus karban cipelő formációt alkalmazott, inkább csak megparancsolta a lábaimnak, hogy fogják erősen, majd megemelt és elindult előre. 

- Vennünk kell neki egy új ágyat – szuszogtam a nyakába, ajkaimat a füle és a feje találkozásának puha pontján tartva, majd onnan halántékára csusszanva, hogy most én legyek, aki bohókás csókokkal halmozza el. 

- Gondolod, maradandó kárt teszünk majd benne? – fújtatta válaszul, de a súlyom meg se kottyant neki. Nem azért vette szaporán a levegőt. 

- Inkább a lelki részétől félek. Lehet, hogy nem tudna teljesíteni abban az ágyban, ahol mi már összeraktuk, amink van. 

- Azt a világért sem akarnám. – A hangja úgy búgott, hogy egész testemben megremegtem tőle. 

Kihagyta az ágyat. A föld kemény volt és hideg és mégsem érdekelt. Akira kellett. A súlya, a melege. Semmi nem volt elég. Úgy éreztem, keveset kapok. Keveset az ízéből, az illatából, a forróságból. A lábaimat a dereka köré fontam, a karommal igyekeztem minél közelebb húzni. Az ajkaim a halántékán pihentek, éreztem a számmal egy vastag, lüktető eret, ahogy az állkapcsa megfeszült. Tudtam, mit akar kérdezni. Elébe akartam menni, csak ráztam a fejem. Értette. Éreztem, hogy tudja. A kérdés gondolata is felesleges, időpocsékolás. Hogy lehetne más? Nekem nem kell senki. Rajta csüngve azt hadartam a fülébe, hogy gyerünk, siess, siess, siess, siess már! 

Te nem is sejted, milyen nélküled. Mennyire fél vagyok azokban a végtelenhosszú pillanatokban, mikor nem érezhetlek ilyen közel. Nem lehetsz ennyire ostoba. Nem próbálhatsz meg sebészeti úton, szikével leválasztani magadról, nem eszelhetsz ki kegyetlennél kegyetlenebb próbákat nekem, mert a vége az lesz, hogy megcsonkítasz engem is, magadat is, és sebekkel élünk majd tovább. Rimánkodunk, hogy hegedjenek, de ahogy feltéptük egymás húsát, az már nem múlik nyomtalanul. Fájni fog. Mindkettőnknek. Inkább csak fogadd el, hogy itt vagyok, és ne keresd az okát, ne kérdezd meg újra és újra magadtól és tőlem, helyes-e így. Kit érdekel? Hány helytelen döntést hozunk meg naponta? Mégsem lesz mindből tragédia. Emberek vagyunk és az emberek hibáznak, éljünk ezzel a jogunkkal, hiszen jár nekünk. Hibázzunk és élvezzük minden édes másodpercét. Kellünk egymásnak. Te nekem, mert a biztonság vagy. Az erő. Egy szilárd pont. A forróság. A borzongás. Egy korty. Egy falat. Mély levegő. A családom vagy. A másik felem. Az álmom. A megmentőm. Az értelme a múló napoknak. Én pedig neked, mert lehetek szín. Adhatok árnyalatokat annak, ami eddig fekete volt és fehér. Adhatok célt. Foltozhatok régi sebeket, ott lehetek, hogy elbúcsúzzak egy nap kezdetén és köszöntselek, ha lecsengett. Ott lehetek, hogy legyen ott valaki az úton, és ha annak végére érünk. Nem tudom, pontosan mit vársz, de kérd, sőt csak gondolj rá, és meg fogod kapni tőlem, mert fontos, hogy mindent odaadhassak annak, aki az egész világot jelenti nekem. De ne tépd ki csak azért a szárnyaimat, hogy meneküljek tőled. Mert én maradok. Sebekkel. Fájva. De maradok. És a végén magadat gyűlölöd majd, ha rájössz, hogy mit tettél velem.

Mélybarna szemeibe nézve, szorosan ölelő karjai között kerestem azt a két rövid szót, amibe belezsúfolhatok mindent, ami bennem kavargott. Sikerült. 

- Hülye vagy. 

Mert az. Hülye. 

- Hiányoztam neked! – hasított belém a felismerés, mikor még percek elteltével is a hajamban játszottak az ujjai. Ő csak a hümmögött. Másik karját párnának használva, zsibbadó darabokkal és néhol sajgó részekkel továbbra is a rendetlenséget bámultam. – Azt mondanám, hogy ezek után minimum megérdemelnék egy közepes szeretetnyilvánítást, bármennyire is szűkre szabjuk az érzelgést ebben a mi nagyon felnőtt kapcsolatunkban. Mert van nekünk olyanunk, ugye? Megint. Vagy továbbra is? Fene egyen meg, hogy miattad még egy normális idővonal felállítására is képtelen vagyok! 

- Van nálad bármilyen, hang rögzítésére alkalmas szerkezet? – kérdezte, én pedig értetlenségtől megnyúlt képpel fordultam felé. 

- Honnan a vérből lenne? Mi vagyok én, mobil műszaki áruház? A telefonom valahol az elszórt ruháimban kallódhat… 

- Pedig hirtelen jött ötlettől vezérelve arra gondoltam, hogy rögzíthetnéd, amit mondani fogok. 

- Minek? Hogy ínséges időkben újra hallgathassam, és ezzel csillapítsam a romantika-igényemet? 

- Legalább lenne némi nyugtom. 

- Ha most szerelmet vallasz nekem, megszondáztatlak, mint féltékeny Na-san az uncsi motorost. Új mondás. Jegyezd meg. 

- Mostantól vétójogom van a dolgaid felett. 

- Na meg a fa… 

- Csss. – Tenyere a számra kúszott. Nem vicc. Befogta a számat. Humánus volt. Bár fél arcom eltűnhetett volna a keze alatt, hagyott nekem egy szűkre szabott légzőnyílást. – Megismétlem, hogy az az egy, sokat látott, túlélő érdemrenddel és peacemakerrel rendelkező agysejted tudatosítsa az információt. Vétójogom van a dolgaid felett. Nem kell megmagyaráznom, nem kell megokolnom, a megérzéseimre hagyatkozva törölhetem vagy átszabhatom. – „Faszt a füledbe apuci”, próbáltam szuggerálni, hátha levágja. – És te beleegyezel… Te jó ég, hallod ezt a csöndet? Leírhatatlan. Szóval beleegyezel abba, hogy kényem-kedvem szerint lelőjem a küldetéseidet. Cserébe… – Addig vadul harapdáltam a tenyerét, hátha besokall és elenged, hogy vígan lekiabáljam azt a szexdúlta frizkóját, de a csere említése kíváncsivá tett. – Neked is megadom ugyanezt a jogot. – Szemöldököm lehullott a helyéről. – Ha bármilyen okból kifolyólag arra kérsz, hogy táncoljak vissza valamitől, megteszem. 

- Homolyon? – próbálkoztam a kezén keresztül, ennyire tellett. 

- Nem szoktam viccelni. Ezzel egy időben ígéretet teszek rá, hogy csak alapos mérlegelés után élek ezzel a jogommal, ezt természetesen tőled is elvárom. – Annyira ledöbbentem, hogy még bólogatni is elfelejtettem. – Nem foglak lépten-nyomon parkoló pályára állítani, de ha azt mondom, hogy maradj ki belőle, annak oka van. Nem dacolhatsz és játszhatod a csakazértis hülyegyereket, aki két pofára tömi a homokot, csak mert azt mondták, ne csinálja, hanem el kell fogadnod, hogy valamiért én úgy látom, jobb, ha távol maradsz tőle. Nem ugorhatsz a kútba csak azért, mert én azt mondom, nem jó ötlet belevetni magad. Tudom, a dackorszak kimaradt, lévén nem volt kivel hisztériáznod, de ha azt találom mondani, az üres medencébe fejest ugrani a kellőnél több kockázatot hordoz, gondold át ahelyett, hogy fellépsz a startkőre. Ne velem éld újra gyerekkorodnak ezt a részét. 

- Pff. 

- Apakomplexusod van, ugye tudod? 

- Sosem értettem, mit zavar ez téged? 

- Mert nem neveltem még gyereket és rögtön egy háromévessel kezdeni már-már embertelen. 

- Nem fázol? 

Láttam, hogy kicsit megakasztotta a gondolatmenetében a kérdés, olyannyira, hogy el is töprengett rajta. 

Végignézve rajtunk, nem nyújtottunk valami esztétikus látványt. Bár én csupasz vagyok, a rajtam lévő fekete zokni csúnyán rombolta az összhatást, amit két, szépen formált férfitest adhat. Egy-egy, ilyen hirtelenségből ránk rontó menet után néha azt hiszem, úgy festek, mint egy marionett figura, aminek elvágták a zsinórjait. De jólesik össze-vissza feküdni, az a lényeg nem? 

De Akira az így, kicsit szétdúltan is Akira. Mesterien faragott homokóra formáját órákig tudnám bámulni. A válla széles, a fejem alatt néha megfeszül a felkarján egy izom. A hasa gondosan formált kockáit jó ideje nem rajzoltam végig a nyelvemmel, ahogy odatévedt a szemem, ezt most picit sajnálom. A combjain az izmokat legszívesebben a számmal venném leltárba. Szememmel is megtehetném, de kettőnk közül ő nem teljesen meztelen. Túlteng bennem az endorfin, vagy tényleg lehet egy vádli izgató, és ha nem láthatom, miért lesz még jobban az? Libabőrök éledtek a testén. Az a szép kék inge a konyha kövén heverhet, a nadrágja… Ó, hát az még rajta van. Akirán a nadrág, a nadrágon… Hagyjuk. 

A takarót, amin napok óta aludtam, egészen eltúrtuk. Egy határozott mozdulattal visszahúztam a Nico ágya alá sodródott plédet, átkanalazva rajta magunkra rántottam és ahogy beburkolt minket, én Akira felé fordultam. A kezei között pördültem meg és miközben fejem a vállgödrébe dőlt, mellkasom az övének feszült, irreálisan magasra emelve a bal lábamat, nadrágja derekába kampóztam a nagyujjam és elkezdtem róla lenyúzni. Minek az oda? 

Segített. Megemelte a csípőjét, onnan már szinte gyerekjáték volt. Kicsusszant belőle, arrébb rúgta. Hallottam, ahogy a lendülettől az övcsatja a falnak ütközik. A zoknikat is a nagylábujjammal intéztem el. Méltatlanul hanyagolt testrészem. Ha képes vagyok arra, hogy mindkettőnk zokniját eltávolítsam vele, talán lőni is tudna, csak gyakorlás kérdése. 

A bőréhez simulni sokkal jobb volt. Meleg, nem, ez már forró. Ahogy rámfordult, beburkolt, maga alá temetett, a súlyától, ami nekem feszült, egy pillanatra bentragadt az a mély levegőkorty, amivel az illatát szippantottam be a nyakáról. Rámarkoltam a vállaira, ujjaim felszaladtak a nyakára, hogy éppen csak tarkójára kalandozó hajtincseibe simítsak. Közelebb húztam és ő annyira engedelmesen hajolt a számig, hogy könnyedén a fülébe suttogtam: 

- Megint. 

Szétlökte a combjaimat, de csak elnyúlt rajtam, teste szorosan az enyémre tapadt. Csak mozgott és én igyekeztem belesimulni a tempójába. A játéka elég volt ahhoz, hogy újra elélvezzek. Az a hatalmas tenyér, ahogy a derekamra fogott, majd feljebb simogatva végül már az arcomat tartotta. Ajkaim elé tévedő hüvelykujjára csókot kellett adnom, mert megkívántam az ízét. Aztán a szájáét is. Nevetségesen hosszú, néhol harapós, de inkább szeretgető csók volt, és ezalatt a végtelen, érzéki, szenvedélyes és mégis lágy érintés alatt háromszor csempészte az ajkaim közé azt a hangtalan, csak ízlelhető, játékosan édes vallomást. Szeretlek. Háromszor is. Számoltam.