Kellemes estének néztek elébe. A vendégek mind barátok, vagy ha nem is pont azok, de elég régi ismerősök voltak. A közöttük sétáló elenyésző számú, pontosabban két darab pincér is csak azért kellett, hogy ne a házigazdának kelljen az egész estét szaladgálással töltenie. Bár ő szívesen tette. Asukát soha nem zavarta, boldogan tett-vett. Ugyanolyan mosollyal igazgatott el egy gyűrött abroszcsücsköt, mint főzött meg egy ebédet mondjuk egy tucat ember számára. Ezek a dolgok mindig jó érzéssel töltötték el. De ezen az estén szigorúan csak felhőtlen csevegést engedélyeztek neki. Néha rá kellett kényszeríteni arra, hogy ne mindent ő maga akarjon elvégezni, hagyjon a feladatokból másoknak is. Numata Seiki megboldogult agglegény korában nem takarított annyit, mint évekkel utána csak annak az érdekében, hogy elérje, a fiú végre ne csináljon semmit.
Az este lágy volt, az ősz hűvöskés, de annál frissítőbb. A társaság vidám hangja duruzsolásból lassan hangzavarrá duzzadt és a jókedvű zsongásban fel sem tűnt, hogy nem mindenki ennyire vidám…
- Numata-san, vigyázz! Kiesik a szemed. - A férfi mellé lépve italt adott barátja kezébe, majd finoman megbökte a vállával, komoly vonásokat öltve odasuttogta a fülébe. - Csak óvatosan, férjnél van és úgy tudom, a pasas egy vadállat. Jobb tőle távol maradni, mert beveri az orrod. Legalábbis ezt pletykálják.
- Baszódj meg – hajtotta fel az italt a másik, túl hevesen. Köhögött is miatta, de továbbra is szilárdan figyelt előre.
- Hé, meg ne fulladj, hogy fogsz akkor megvívni azzal a magas pincérfiúval, aki már másodszor merészel pezsgőspoharat cserélni szíved hölgyénél? Kellett neked pincéreket bérelni! Na? Őt is megvered?
- Csak ismételni tudom önmagam. Baszódj meg, Ryu.
A szólított kedélyesen felnevetett, semmi hajlandóságot nem mutatva az utasítás végrehajtására, hátát a falnak vetve italát kezdte kortyolni. Jól érezte magát és barátjával ellentétben neki az este tényleg kellemesnek hatott.
- Komolyan, hősöm – igazította meg a bordó ing mandzsettáját, melyet most nyakkendő nélkül, igazán lazán viselt. - Mesélj, mit követett el ama tudatlan férfiú, amivel kivívta a fehér lovag halálcsapását? – Nagyon szakszerűen hadonászott kettőt, végül is a mozdulat a karjában volt.
- Mennyit ittál ma? – sandított hátra a még negyed annyira sem derűs hangulatú Numata Seiki.
- Eleget! – nevetett. – Szóval?
- Annak az alamuszi faroknak volt pofája megpróbálni belemászni a gatyájába. Örülhet, mert megúszta egy frásszal, pedig úgy indultam neki, hogy a szart is kiverem belőle.
Aki ismerte, pillanatig sem kételkedhetett elszántsága felől, pedig nem volt egy bunyós típus.
- Merészelt vadászni a birtokodon, ez vért kívánt, mi?
- Ne igyál többet, Ryu – fintorogta.
- De, de, iszok, sőt ihatok!
- Kimenőt kaptál, anyuci?
- Hú, de szúrsz! Ma nem én vezetek!
- Ne csesztess. Nincs jó kedvem. – Oldalra dőlt, a mellette álló pultra könyökölve újra a szoba másik végén beszélgető férfit figyelte. – Soha nem csináltam még ilyet, Ryu.
- Lehet, hogy már tényleg túl sok alkohol kereng a véremben, de a szóban forgó esetet jelen állapotomban végtelenül romantikusnak tartom.
Felsóhajtott.
- Csak be vagy nyomva.
- Lehet. De akkor is. Kell a romantika. – Csak kicsit merengett a múlton. - Értem nem vertél meg senkit.
- Ha tudtam volna, hogy hiányolod, megruházok valakit random – morrantott.
- Már mindegy.
- Azt hiszem, soha nem vesztettem még így el a fejem.
- Ugyan már, Numata-san, pont ez benne a szép. Negyvenkét évesen begőzölsz és leállsz bunyózni a szerelmedért. Ez édes. - Pontosan olyan sziruposan mondta ki, mint ahogy gondolta is.
- Ne igyál többet. Kérlek.
- Nem teljesíthetem.
- Undorítónak tartom, hogy az a farok a munkát használta fel arra, hogy ott sündörögjön körülötte. Eleve volt egy fura érzésem vele kapcsolatban, sejtettem én, hogy mire hajtana, ha lenne rá módja, de hogy képes volt megpróbálni rámászni a saját lakásunkban... Ez még csak tetézi az egészet. Itt élünk baszd meg, ez az otthonunk és ő megpróbálja itt megdugni. A MI otthonunk kellős közepén, azon az asztalon, ahol vacsorázni szoktunk és ahol egyébként csak nekem van jogom döntögetni.
- Nem eszem többet azon az asztalon.
- Ne kényeskedj már. Én is leülök a kanapétokra.
- Mi nem…
- Hazug. Fogadjunk, hogy minden egyes sarokban kettyintettetek már.
- De nem a…
- Ha recseg a plafon, ne felejts az ajtókeretbe ugrani.
- Vissza a fickóra, akit nagyon utálunk.
- Az a rohadék. Láttam rajta, ahányszor bementem Asuka elé, vagy elhoztam, vagy amikor a céges rendezvényeken keveredett mellénk! Kurvára láttam, hogy áll rá a farka, de nem tartottam többnek, mint egy kis plátói erekció. Még volt is bennem egy egészséges kan büszkeség. Tudod egy amolyan „az én pasim”. Legvadabb álmaimban sem képzeltem, hogy megpróbálja lenyomni. Nem féltem Asukát, nem egy elveszett karakter, ha fél perccel később jövök, úgy tökön rúgta volna magától is, hogy még az unokáinak is lilultak volna a tojásai, de pechére előbb zuhantam haza. Elkapott a harci ideg. Ez a hülyegyerek annyira tisztelte ezt a szemetet, mert ő a nagy név, hogy az utolsó pillanatig kivárt, hogy elkerülje a kellemetlen helyzetet, hátha észhez tér az a pöcs. Naná, hogy amikor megláttam derékszögben ráhajolva, hirtelen felindulásból nekiálltam letépni az állkapcsát.
- Asukád mit szólt hozzá?
- Én a fickó fejét próbáltam leszedni, ő meg engem a fasziról. Szépen mutattunk. Mint egy nagy, agresszív csomó. Asuka fehér volt, én vörös, az a paraszt meg lila.
- Még mindig romantikus.
- Sosem voltam féltékeny alkat, Ryu.
- Nekem mondod?
- De ez a kis csík…
- Kis csík? Édesek vagytok.
- Most kérlek mit tudom én hányadszor. Ne igyál többet, mert teljesen kész vagy tőle. Elszoktál a piától és most vihogsz itt nekem, mint egy elsőbálozó, aki húzogatja a laposüveget két tánc között.
- Hehe – kacagott fel barátja kedélyesen, nem törődve a kéréssel újra kortyolt a poharából, még épp volt benne annyi.
- Nézz rá – mormolta.
- De nem ütsz meg, ugye? – bökött vissza Ryu, de tekintetével a kérésnek engedelmeskedve kereste a tömegben.
- Gyönyörű – merengett kedvesén a már nem is annyira dühös Numata Seiki.
- Az.
Nem mintha szüksége lett volna megerősítésre, de barátja szavaitól melegség töltötte el.
- Túl szép, Ryu. Mint egy gyönyörű látomás. Babaarcú, álom testű, a legveszélyesebb kombó. Az a karcsú derék mégis olyan formás vállakat növesztett magának, hogy egy szobrász sírva formálná meg. Imádom nézni a hátát, ahogy azok a széles vonalak lefelé haladva tovább keskenyednek, majd elérve a derekát szinte a felére csökkennek. Ha nem tudnám, hogy a feneke a sajátja, azt hinném, te csináltad. Nézd meg azokat a lábakat. Nem táncol, hogy a fenébe van neki ilyen combja? A vádlijáról nem is beszélve. És azt hinnéd, hogy ez a vége, de van lejjebb is. Olyan puha talpa van, mint egy baba popsija, ne kérdezd, mert fogalmam sincs, hogyan. Ugyanúgy rajta jár, mint mi. Jók a génjei.
- Miből lesz a cserebogár – mosolygott Ryu.
- Persze hogy néha-néha besétál valaki a képbe, aki kitalálja magának, hogy ő bizony az én tányéromból fog falatozni, de még egyiket sem csaptam le, a kurva életbe. Ennyire messzire egyik sem merészkedett. Általában elég, ha mellé állok, vagy hogy hű maradjak az én kis elcseszett hasonlatocskámhoz, rácsapok a betolakodó mancsára.
- És most fasírtban vagytok?
- Hagyjuk már a kajás képeket! Nem tudom.
Túl őszintén hangzott.
- Azért a bulit mégis megtartottátok.
- A kinevezésem megvolt és az ételt már lerendelte, mit csináltunk volna ilyen mennyiségű hidegtállal? Azon kívül ez az én meglepetés partim, elvileg nem is tudtam róla…
- Akkor tehát nem tudod, hányadán álltok.
- Fogalmam sincs róla.
- Veszekedtetek is?
- Kicsit. Inkább vitáztunk. Dühös voltam rá, mert nem látta a veszélyt, pipa voltam arra a kis pöcsre és zavart, hogy nem engedte, hogy szétrúgjam a seggét, ő meg miattam volt zabos. Nem bízom benne, nyugodjak meg, stb, stb.
- Van balhé vagy nincs balhé?
- Nem tudom. Vajon hogy derítsem ki? – morfondírozott, míg a kellemesen nevetgélő férfit nézte.
- Esetleg megkérdezhetnéd…
- Ugyan már, milyen elbaszottul hangzana az. „Szia, Fióka, mondd, egy vadállatnak tartasz még vagy már szent a béke?”
- Én megszavazom. Beszéd. Rengeteg mindent meg lehet tudni vele. Hasznos dolog és évezredek óta alkalmazzák, nem kéne ilyen könnyedén leírni.
- Bassza meg.
- Ne legyél már ennyire padlón.
- Hogyne lennék? Megbízom benne. Te nem tudod, mennyire rohadtul megbízom benne. Mondjak egy csúnyát?
- Megint? Alig fél perce mondtál…
- Ha én már a föld alatt kempingeznék, ő akkor is hozzám lenne hű. Azt hiszed, nem gondolkoztam még rajta? És nem tudom, örüljek-e ennek vagy sem, de így lenne. A halálom után se engedne magához senkit. Csak az enyém. Nem kértem, így alakult, de ha már így esett, akkor nem tűröm el, hogy bárki megpróbáljon hozzáérni. Mondd, hogy beteges birtoklási vágy és én boldogan szignózom neked. Bizarr örömöt, sőt élvezetet lelek benne, hogy tudom, csak én voltam neki és más soha még csak meg sem csókolta. Hát ezután se tegye meg. És keserédes a tudat, hogy a halálom után is az enyém marad. Mennyire visszatetsző, hogy ezt így ki merem jelenteni? Sőt, tudom és kész.
- Semennyire. Hiszek neked.
- Higgy. Ez így van. Szeret. De ez semmit sem változtat azon, hogy néha előkerül egy baromarcú, aki megpróbálja lenyomni és most első ízben fordult elő, hogy egy ilyennel feltöröltem a padlót.
- Mindenből van első.
- Félek, hogy a történtek után azt hiszi, nem bízom meg benne. Nem akarom. Szeretem.
Mintha csak megérezte volna, hogy róla beszélnek. Az arrébb csevegő fiatal férfi felnézett. Hófehér, könnyed anyagú felső volt rajta, minden mozdulatával repült utána, vékony derekán vastag fekete öv fogta le. Kulcscsontja hol jobb, hol bal oldalt kandikált ki, a rátapadó fekete farmer mindent takart, mégis szemérmetlen feszességével mindent megmutatott. Szemével könnyedén rátalált a kettősre, pillantásával egyetlen töredék másodperc idejére megsimította kedvese arcát. Picit elrejtette gyönyörű szembogarát hatalmas pillái mögé, de mire újra kinyitotta a szemét, már mosolygott. Gyöngyfogai megcsillantak, cseresznye színű ajkai mintha még ízletesebbnek tetszettek volna.
- Szerintem a legkevésbé sem tűnik haragosnak – mosolygott Ryu, majd letette az üres poharat a pultra, jobb tenyerét barátja vállára simította. – Beszélj már vele. Ez egy jó este és te azzal akarod tölteni, hogy zúzod az agyadat.
- A szöszi mikor esik be?
Barátja az órára lesett.
- Még talán egy óra. Kevesebb lehet, több nem hinném.
- Gyere, gyújtsunk rá – biccentett fejével a terasz felé.
- Most éppen az évnek azon fele van, amiben pöfékelsz?
- Faszt. Csak most ünnepelek, hát nem látod?
Elrugaszkodott és előre indult.
- Stressz-dohányos - hallotta maga mögött barátja kényelmes lépteit.
- Bagoly mondja – válaszolta meg csak úgy szája szegletéből, míg keményen haladt előre, de a teraszajtó előtt mégis megállt, egyetlen mozdulattal előre engedve Ryut. Utánaszólt – mindjárt megyek – és a másik irányba lépett. Asuka elé toppant.
Igazából nem tudta, mit akar mondani és előtte álló párját talán az évek alatt megszerzett tapasztalatai segítették hozzá, de pontosan érezte a helyzetet. Felnyúlt, s ahogy alig pár perce mosolyával, most ujjai visszájával cirógatta meg az arcát. Az ő otthonuk, az ő vendégségük. A jelenlévő baráti társaságot nem érintette meg, hogy házigazdáik egymás ajkain csüngenek. Békés hangulatú mosollyal váltak szét és kettőjük közül az egyiket ez őszintén meglepte.
- Ennyi? – suttogott előre és Asukája csupasz vállát rántotta rá.
- Ennyi.
Miért kellene ragozni? A világ legnagyobb szerelmi vallomásának érezte, hogy valaki érte vonult ringbe, persze az ilyet nem ismerheti el az ember, ha éppen csillapítani akarja a másikat.
- Nem akarom többé a közeledben meglátni.
Haragos szemöldök és rekedt szavak.
- Nem fogod. Garantálom.
Puha, lágy választ kapott.
- Nem viccelek, Fióka. A fogaimmal herélem ki, ha még egyszer rajtakapom.
- Fúj.
- Hidd el nekem.
Asuka ujjait a férfi ajkaira illesztette.
- Rendben – bólintott rá a félbe maradt mondatra. Tisztában volt vele, hogyan folytatódott volna. - Ígérem.
Cigarettáját már könnyed lélekkel gyújtotta meg, ünnepelendő feloldozását.
- Ne sértődj meg, de fáradtnak tűnsz, Ryu – közölte a parazsat nézegetve. Vállát barátjáénak döntve folytatta. - Fáradtnak és spiccesnek. Utóbbi jól áll.
- Na, tessék. Eddig oltottál, most meg hirtelen jól áll ez a pici részegségem.
Valóban jól mutatott rajta az elvarázsolt álarc. Mosolya állandó volt, vidámsága minden vonását átformálta.
- És fáradt miért vagy?
- Alig aludtam.
- Olyan mamis dolgok?
- Tegnap fogtam egy üveg bort, két párás poharat és éjfél előtt tíz perccel rátörtem. Valami veszedelmes romantikája van annak, amikor két hete nem nyúltál ahhoz, akivel egyébként egy fedél alatt élsz.
- Már megint ez az elkúrt romantika – nyüszített fel. – Be fogok szerezni férfi barátokat is.
- Hidd el. Az éhezés varázsa.
- Mazochista. De biztos ennek is megvan a maga szépsége.
- Olyan, mint egyfajta diéta. Tudod, amikor kitisztul a tested, az ízlelőbimbóid, egyszerre minden íz annyira intenzív. Ki kéne próbálnod.
- Nincs az a pénz – rázta meg a fejét hitetlenkedve guvadó szemekkel.
- Pedig őrjítő tud lenni.
Seiki, barátja arcára tekintve talán fél pillanatra még el is hitte, amit mond.
- Ezért nem próbálnám ki. Most azt akarod beadni nekem, hogy tök jó álló farokkal aludni menni? Kösz, nem, de majd gondolok rád esténként, amikor egy leírhatatlan menet után éppen folyatom magamra a langyos vizet.
- Nem tudod, mit vesztesz.
- Vigyázz, ne merülj bele ennyire, mert még feláll. Össze akarod maszatolni ezt a dögös öltönyt? – pislogott a másik.
- Csak ne félts.
- És mi van a nagy meghághatatlan szabállyal, hogy a művész urat alkotás közben zavarni NEM szabad?
- A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket.
- Ryu, a lázadó. Ezt is megértük.
- Hidd el, tudok olyat mutatni, ami jobban felizgatja, mint a vászon.
Szemmel láthatóan betonbiztos volt a kijelentésében.
- Festés közben húzogatni, azért nem vagy pite. Ha lesz majd olyan kép, aminek cakkos a széle, tudni fogom, miért volt képtelen egyenes vonalat húzni. - Gonosz kacajt hallatott. - Mikor lesz a megnyitó?
- Még másfél hónap. Olyan, mintha mindent most akarna befejezni. A végén ezeket úgyis kihagyja majd. Ismerem. Pedig egytől egyik zseniálisak, mégis lemaradnak.
- Te meg rátörsz.
- Nem teljesen. Megállok az ajtó előtt, mérlegelek, aztán kilincs és remélem, hogy nyitva van.
- Előfordul, hogy nincs? – merengett a lágy füstbodrokat nézve.
- Igen – jött a tömör válasz.
- És olyankor? Vonyítasz és kaparod a küszöböt?
- Van szerszámosládám.
- És mit tartasz benne, körömreszelőt?
- Daniell igényei mások, mint az átlagéi. Megadni a párodnak a biztonságot, támogatást, boldogságot, az otthont, stabilitást, szeretetet, szerelmet, ez mind kell. De néha a saját térre is szükség van. Neki jobban, mint másnak. Igenis kell neki az egyedüllét, és én ezt is meg tudom adni neki, ha igényli. De figyelnem kell rá, mert hajlamos túlzásokba esni. Így én igyekszem tartani az egyensúlyt. Te is tudod, hogy a múltban néha picit többször billent meg a serpenyő, mint az még elviselhető volt és az egyikünknek sem volt jó. Mi ketten megszenvedjük, ha Dany túlzottan bezárkózik, így igyekszem erre odafigyelni, és ha ez azzal jár, hogy néha be kell kényszerítenem magamat az ajtaja mögé, akkor megteszem.
- Összeteheti a két kezét. Jó társ vagy, tiszteletben tartod a szabályait, megadod a levegőjét, ami kell neki, ha a múzsa ledugja a nyelvét a torkán. Belefér, hogy miután már a második hete kong az ágyad, rányomd az ajtót.
- Azért nem akkora dráma.
- De biztos nem is sétagalopp.
- Szerencsére ezek nem hosszú szakaszok. Az év nagy részében beéri azzal, hogy este leteszi a lantot.
- Vagyis az ecsetet.
- Akkor rosszabb, ha együtt állnak az ő ihletett időszakai és az én stresszesebb napjaim. Nekem is vannak húzósabb szakaszaim és akkor nagyobb szükségem van rá. Nem várom tőle, hogy megoldja a gondjaimat, de legyen mellettem. Amikor a munka és a magánélet is másfél embernyit akar préselni belőlem, kétszer százötven százalékot, akkor félek, hogy elfogyok. Ezt egyedül elvinni nem mindig megy. Ilyenkor néha egyszerűen remegek érte.
- Kétemberes feladatok. Ezt meg kell értenie.
- Megérti.
- Beenged?
- Be. Ha nyitva van az ajtó, néha csak azért megyek be, hogy ledőljek a kanapéra és nézzem, ahogy alakul a vászon. Szoktam nála aludni. Igaz, úgy ébredek hajnalban, mint akit összehajtogattak, minden porcikám sajog, de amíg el nem alszom, megéri.
- Fogadjunk, azért a legtöbb esetben nem éred be ennyivel.
Mosolyából kiderült, valóban nem.
- Oh, én parázna lélek.
- Jó is az.
- De még milyen jó.
- Nyikorogtatni a padlót, mint a kamaszok. Na, itt a kibebaszott romantikád. Ez romantikus.
- Tudod…
- Hm?
- Á, nem.
- Mit?
- Túl…
- Pf, na menj a francba. Pont a mocskos részleteket hagynád ki? Látom a képeden, hogy megy a vetítés a fejedben és fix, hogy forró a mozi, én meg kimaradok. Ne csessz ki velem. Legalább summázd.
- Jaj, szegény Numata-sensei, nem jut neki kamaty, ezért az én papás-papás pásztoróráim kellenek neki.
- Mindenevő vagyok. Szóval, jó volt? – viszonozta mindentudó mosollyal a pimasz vigyort.
- Akarsz bölcsességet?
- Persze. Ne kímélj. Ha elég lucskos, akkor jöhet.
- Az adrenalin elsőrangú ajzószer. Elnyúlok azon a díványon, fejem alá gyűröm a párnát és nézem, amit művel. – Hangja rekedtes lett, nehézzé és fátyolossá vált. - És a vége felé, amikor látja, hogy már majdnem összeállt, ha közeleg a finis, vagy csak alakul, felkerül egy-egy részlet, simítás és pont olyanra sikeredik, ahogy a fejében van, akkor látom rajta, olyan neki az egész, mint egy előjáték. Egy kéjes, lassú petting, olyan, mint amikor a másik testének minden porcikáját megkóstolod, minden centijét ízleled, orrodban az illatok és ingerek halma, de nem érinted meg. Csak érzed, de egész testedben érzed. Izgató ilyennek látni, ennyire szenvedélyesnek, már-már őrültnek. Persze nem minden alkalommal szalad így el vele a ló, de van, hogy megesik, és olyankor viszi a hév, és szinte reszketve reménykedem, akár egy drogos az adagjáért, hogy a végjátékért már hozzám jön majd. És ha megteszi, olyankor megkapni katartikus élmény. – A távolba meredt, de Seiki tudta, nem a házakat, nem a várost vagy az eget látja.
- És tegnap…? – kérdezte szinte suttogva.
- Tegnap. – A választ is úgy kapta.
- Annyira?
- Nagyon.
- Aludtál valamit?
- Alig és mindenem fáj.
- Megérte?
- Rohadtul. Zsibbad még a kislábujjam is.
- Egészségedre, barátom. – Poharát koccintásra emelte.
Végszóra Asuka jelent meg az ajtóban. Kikukucskált. Pillanatnyi csodálkozásra késztette a két egymás mellett ülő, semmibe révedő tekintet tulaja. Mosolyogva lépett közéjük.
- Megjött Daniell-san.
Huha.... Seiki féltékeny,nagyon jól áll neki és még harcba is megy....szeretem mikor Ryuval így el évődnek,mind a ketten jól választottak. Daniell a hebrencsségével,a szétszórtságával a beszólásaival üditő Ryu számára.Asuka pedig kicsit megrendszabályozza Seiki életét.Imádom mind a két párost.
VálaszTörlésKöszönöm hogy ennyi extrát hoztál már nagyon vártam a jelentkezésed.